Kérdésekkel születtem. Nyolcévesen már egy fél vonalas füzetet teleírtam a kérdőjeleimmel Berci atyának hittanórára a Bibliával kapcsolatban. Eleinte türelmesen válaszolgatott, aztán megmondta: a hit nem ismer kételyt, döntsem el, hogy kötekedni és agyalni akarok-e vagy Isten útját járom, mert a kettő nem fér meg egymás mellett. Két irányba egyszerre nem lehet haladni. (Persze Isten útját akartam, de azt meg úgy hogy lehet, ha vannak dolgok, amik nem férnek a fejünkbe…? Kétely.) Később aztán sok kérdésemre választ kaptam, természetesen nem csak a Bibliával kapcsolatban. Sőt; olyan rutinos kérdezővé váltam, hogy médiamunkás lett belőlem ma már a legtöbbször fel sem kell tennem a kérdést hangosan, előbb-utóbb mutat rá egy választ az élet. Azt gondolom, talán kérdezni tudok a legjobban a világon: hangosan is meg halkan, magamban, hogy senki ne hallja. Ó, ha más is ilyen jól menne! Berci atya nem sejti, de én akkor és ott, nyolcévesen nem hívő lettem, hanem kérdező. Hit számomra nem létezik, csak megélés meg megértés – lehetőleg a kettő együtt. És ami ezen felül van: az mind kérdés. Nyitott kérdés, amire a különös, mások számára érthetetlen, bizarr válaszokat sem utasítom el csípőből. Ezzel eddig is tisztában voltam, és örültem neki: engem nem vesz le a lábamról vízuméhes … Bővebben: Köszönöm a kétséget!