Nagyon fájt*

Figyelem! A bejegyzés nem csomagolja cukormázba az igazságot. Úgy ábrázolja a dolgokat, ahogy vannak. Fogadd szeretettel, remélem, hasznodra válik.

Okosnak lenni…

– A legtöbbször ott lövünk bakot, hogy egy sor fájdalmas, rossz érzést kapcsolunk egy vágyott dologhoz – mondom bölcsen.

Ezután elszavalom az iskolapéldát. Tudod, amikor a mélyszegénységben élő közmunkás meglát egy Audi Q7-et, amiben egy húszéves lány ül, és egyből elfintorodik: “apuka kicsengette a lóvét, így könnyű” vagy éppen: “basszus, kit kell ehhez szopnia”, és egy pillanatra biztos abban, hogy ezek miatt a paraziták miatt dolgozik ő negyvenhét ezer forintért napi nyolc órát, míg a párja esetleg évek óta munkanélküli. Ezután görcsbe rándul a gyomra, mert eszébe jut, hogy az ő háza előtt csak egy tizenöt éves kis Polski áll, használaton kívül, mert már nem futja benzinre se, de úgy néz ki, a ház se sokáig lesz meg, mert nem tudták fizetni  devizahitelt (ezt a gondolatot aztán gyorsan elhessegeti, mert fél szembenézni vele). Az jut eszébe, hogy bassza meg magát a csaj a Q7-tel, elsején is gyalog kellett elhoznia a tizenöt kiló segélykrumplit a városházáról, de mindegy is, mert húst már nem bírt venni a vacsorához hetedike után. Ahogy így morfondírozik, gyűlöli az audis csajt, haragszik a politikusokra, mélyen sajnálja magát… és pocsékul van, testileg-lelkileg egyaránt.

– Na, a helyzet éppen az, hogy igazából ezzel ártunk a legtöbbet magunknak. Miért? – vezetem fel a lényeget. – Mert a gazdagságot egy sor negatív érzéshez kapcsoljuk, mint Pavlov kutyája a kaját a csengőszóhoz, s ezzel tudat alatt mintegy kondicionáljuk magunkat a szegénységre. Különösen akkor lel gazdag táptalajra ez a mag, ha van mire építeni a múltból: a “minden gazdag szemét”, a “vérrel és verejtékkel kell megdolgozni a szerény kis bérért” és a “becsületes munkából nem lehet nyugodtan élni” mantrák például kitűnő, generációkon átívelő, évszázadokon át remekül működő alapot adnak a fent ismertetett pavlovi reflexnek. Másrészt mi történik még? Erős érzésekbe öltöztetjük a saját “keresztünket”, “életünk drámáját”, s ezzel mintegy éltetjük, s megerősítjük azt, mint biztonságos alapot, amihez mindig vissza lehet térni, ha nagyot fordulna a világunk. A pszichológiában létezik is ez a jelenség, tanultunk róla: a beteg tudat alatt nem akar meggyógyulni, mert fél az új, ismeretlen identitástól – és a felelősségtől – ami az egészséges élettel jár. Ragaszkodunk a nyűgjeinkhez, mert nélkülük hogyan definiálnánk magunkat? – foglalom össze a lényeget értelmesen, okosan, és olyannyira logikusan, hogy még olyan elcsépelt, lejáratott és leegyszerűsített – de igaz –  paneleket sem kell használnom, mint például “a vonzás törvénye működik”, a “gondolat teremt”, “az energia vonzza a hasonló energiát”. Hiába, sikerült megmondani a frankót, húzom ki magamat elégedetten.

…versus szenvedni…

Aztán snitt, új képsor, a kameraállás premier plánban mutatja, ahogy nem egészen a fenti eseménysor után tizenöt órával ordítva bőgök, vörös orral, kétcentis spriccelő könnycseppekkel. Igen érett, felnőtt dolog az oka ennek: sajnos óvatlan voltam, és véletlenül olyat láttam a Facebookon (igen, a Facebookon!), amit éppen akkor és ott, abban a gyenge pillanatomban nem kellett volna. Egy gyerekkori jó barátomnak, akivel ugyanabban az évben jöttünk a világra, tündéri kislánya született. Alapjáraton persze nem szoktam mindig, menetrendszerűen kibukni, ha ilyet látok (úgy havonta ötször egyébként, az utóbbi időben – az én ismerőseim miatt aztán garantáltan nem fog kihalni a magyar), sőt, többnyire csak ájuldozom gy kicsit, hogy milyen cuki, és teszem tovább a dolgomat. De ez… ez épp szarabb passzban ért, készületlenül, váratlanul, és hát… ezt most nem tudtam civilizáltan feldolgozni (“unfollow post”, “hide all updates from user”).

Visszanézek, és nem is értem, hogy tudtam három és fél órán át bőgni, megállás nélkül (a későbbi szakaszokban már persze nem ordítva, csak némán – azért nincs végtelen szabadidőm, és a szomszédokra is tekintettel vagyok). Mindenesetre egyszer, egyetlen egyszer sem jutott eszembe közben az előző esti beszélgetés a Q7-ről és a szegényemberről. Mintha nem is beszéltem volna ilyesmiről, alig tizenöt órával korábban. A barátnő, akinek elmondtam – elsírtam – a bánatomat, még mulatságosnak is találta, hogy “jött a teszt, rögtön”, ha csináljuk, csináljuk rendesen ezt az élet nevű játékot, ugye. Ehelyett a következő rendkívül építő, vidám, pozitív, önzetlen, kiegyensúlyozott és fejlett lélekről tanúskodó gondolataim támadtak (warning, graphic content, uncensored):

1. A kurva életbe, hát ő is…?

Természetesen tudományos tény, hogy mindig, kivétel nélkül irigyebbek vagyunk azokra, akik hozzánk hasonlóak, szinte ugyanabból a háttérből, lehetőségekkel és képességkészlettel indultak, mint mi. Az, hogy Brad Pittnek milliárdjai vannak, hát oké, persze. De az, hogy a szomszédom, akivel felesben tudtuk csak fizetni a csótányirtást, most megnyerte a lottót, az… na, az egy fájó pont tud lenni, így testközelből szemlélve a dolgokat, mondjuk ki. Az, hogy Meryl Streep Oscar-t kapott… hát igen, egy zseni. De a haver a színjátszókörből, akivel együtt játszottunk? Hát öööö…. az már fáj, ha mi épp a szakmai megbecsültség hiányát éljük át. Nos, én se működtem másképp ezen a sötét napon: eszembe jutott, hogy ezzel a régi cimborával, akivel évek óta nem találkoztunk, játszottuk el nyolcévesen, hogy mit fognak csinálni együtt a gyerekeink, és ez azért így…. hát, a kurva életbe, na.

2. Ezeknek persze könnyű, mert…

A “mert” után mindig van mit mondani, akár órákon keresztül is. Mert ő eleve olyan családból jön, ahol gyönyörű mintákat kapott, mert állati jól néz ki, tökéletes a haja-bőre-segge, mert sose égeti oda a süteményt és kitűnően horgol-hímez, mert már tizenöt évesen profin smárolt egy buliban két sráccal is (míg én otthon írtam a verseket, és elképzeltem, hogy egyszer majd megcsókol valaki), mert úgy tud flörtölni, hogy azt tanítani kéne (én ezekről a dolgokról kábé semmit se tudok), mert élete során legalább nyolc-tíz palival lefeküdt (a rutin sajnos mindig számít egy bizonyos kor után) és mert amúgy is, egy kibaszott mázlista, akinek mindig minden sikerült az életben, és soha semmiért nem kellett megdolgoznia. Hát a kurva anyját az ilyennek, de tényleg, ez egyszerűen nem igazságos!

3. Én bezzeg ehhez képest…

A harmadik fázis – ahová akár fél perc alatt, akár az előzőek kihagyásával is eljuthatunk -, természetesen az, hogy mi hol állunk ehhez képest. Leginkább hol nem, ugye. Érdekes, hogy az elmének van egy furcsa szűrője ilyenkor, ami úgy kapcsol be, hogy észre se veszed, de a jóvoltából kizárólag a hibák, ballépések, hiányosságok, problémák jelennek meg előtted, az izgalmasabb játék érdekében persze tízszeres, torz nagyításban. Az én esetemben jelen példánknál maradva leginkább az minden probléma gyökere, hogy nem vagyok sem Martha Stewart, sem Miranda Kerr, sem pedig Michelle Wild (ez a legnagyobb szopóág, persze), hanem mindezek ellentéte vagyok, így aztán esélyem sincs SOHA AZ ÉLETBEN – éljen a végletesség, ugye – sikereket elérni a családalapítás frontján. Sikereket. Elérni. Fronton. Érezzük ugye? Célunk itt egy csatatérré válik, ahol komoly küzdelem vár ránk. Semmiképpen sem olyasmi ez, ami a tényleges célra – szeretet – emlékeztetné az embert.

4. A “kellett volna” faktor

A “kellett volna” az egyik leghatékonyabb eszköz, hogy kilépjünk, kizökkenjünk a jelenből, és a múlt szarában kezdjünk turkálni, amiből nem lehet várat építeni. Ez a “kellett volna” általában akkor jön, amikor már túl vagyunk a hiányszeméleti bemelegítésen (azon, hogy MI NINCS, “bezzeg”), és elmerenghetünk azon, hogy mégis hol a retkes gecibe’ rontottuk el. Én ott, hogy nem buliztam és keféltem éjjel-nappal, mert azok a csajok, akik 16 éves korukig elveszették a szüzességüket, már mind boldog házasságban élő családanyák (én akkor még nagyon kislány voltam, aki az Örök Szerelemről ábrándozott, és ez még évekig így maradt, haha… sőt, túl sokat azért azóta se változott a helyzet, talán csak annyit, hogy közben az “ami jön fogadjátok, ami megy engedjétek” filozófiája beépült az életembe, s így az “örök” szó már nem létezik ebben a kontextusban). Egyébként óriási előny, ha valaki flörtben, hódításban és szexben nagy rutinra tesz szert (kivéve, ha vallásos és/vagy konzervatív közegben mozog), és ezt csak kint, terepen LEHETETT VOLNA megtenni a kritikus periódus szűk időintervallumán belül, de akkoriban nem vitt rá a lélek, mert naiv kis hülye voltam, az ábrándjaimmal és az ideáljaimmal. Nekem ez a lépcsőfok kimaradt, nem is hiányzott soha, de ez egyértelmű hátrány, mert így most a pincéből nézem a padlást… csak az maradt, hogy lépcső híján a lifttel menjek fel. Mondjuk elegánsabb, az tény.

5. Erről is … tehet.

Asszem, az egyetlen üdvözítő előrelépés nálam, hogy ezt a szakaszt sikerült teljesen elhagynom (igaz, nem is emlékszem rá, hogy valaha domináns fázis lett volna). Én leginkább a hármas és a négyes műsorszámban vagyok erős… illetve voltam eddig, mert ugye kemény munka zajlik itten, kérem szépen. Az “erről is a kormány/ellenzék/a szüleim/az iskolám/az exem/a főnököm tehet” egy népbetegség, amire könnyű építeni. Számomra is adott egy csomó hivatkozási alap, merthogy se a családi hátterem nem rózsás e téren, sem pedig a tapasztalataim nem voltak túl fényesek. De sajnos elég élesen érzem, hogy tükröm a világ, és ha nem is hibás, de felelős vagyok mindenért, ami velem történik, ezért ez a drámakezelési téveszme már nem szerepel a repertoáromban. Leszarom, milyen a “világ”, amíg még van egy csomó házi feladatom – nyilván a közösség is az egyén szintjén alakul, nem elsősorban a flashmoboktól (gondolatébresztésre, közösségi élmény megélésére persze jó lehet az is).

Mielőtt persze a mennyekbe emelném magamat az 5-ös pont elhagyása miatt, egy tény: az összes fázis a regresszió jegyében zajlik. Biztos megvan Freud meg az elhárító, más néven egó-védelmi mechanizmusok: na, ez az, amikor a konfliktuskezelés idejére toporzékoló kisóvodás lesz belőlünk, aki most, azonnal, ebben a pillanatban akarja, de nem kapja meg, és ezért világvégét sejt és hullaszagot érez. A Wikipédia szerint: “időleges visszatérés korábbi, primitívebb lelki működésekhez”. Marhára jó dolog ez is, így (is) védjük az egót (többek között). Mindezt mély, szinte leírhatatlan, de fizikai szinten is megjelenő, szorító fájdalomérzet kíséri. Nem tudom, a Q7 hol fáj, de az én bajom a szívemtől kezdve egészen a torkomig, mintha ezen a vonalon minden szervem ki akarna szakadni. Hamuszürke fájdalom, vérszínű szegéllyel, és olyan súlya van, mint tizenhat tonna feketeszénnek. Lehúz.

…de miért?

Miért is mondtam el mindezt? Szeretek égni a neten, és jó, ha a potenciális ellenségeim kezében van valami, amit fel tudnak használni ellenem**. Igazából azért, mert annyiszor, de annyiszor ítélkezünk. Gyűlöljük a másikat, ha van valamije, ami nekünk nincs, de vágyunk rá. Úgy érezzük, megdolgoztunk érte, és nem értjük, egyszerűen nem értjük, miért nem lehetünk mi is olyanok, mint bárki más, akinek megadatott. De honnan, honnan vesszük a bátorságot, hogy feltételezzük, “könnyű neki”? Lehet, hogy az apja tényleg a feneke alá rakta azt a kocsit 17 évesen, de vajon… vajon az az autó őt boldoggá teszi, s ha igen, milyen áron? Nem hordtuk egy napig sem a mokaszinját, hogy tudjuk, mit él át, mi zajlik a lelkében, milyen folyamatok eredményeként van most ott, ahol van… Csak azt látjuk, hogy van valamije, ami nekünk nincs, és ez emlékeztet mindenre, ami hiányzik. Mindenkinek megvan (volt, lesz) a maga Audi Q7-je, bár az már eltér, ki hogyan kezeli a helyzetet.

Aztán ott vannak azok, akiknek nincs meg mindaz, ami számunkra alap: lenézzük őket, jobb embernek érezzük magunkat miattuk. Közben persze fogalmunk sincs, hogy honnan – milyen mélyről – is jön egy ilyen ember valójában, és mekkora utat tett már meg. Nem sejtjük, mennyi kudarcon és győzelmen van túl, csak elítéljük, mert ő – szerintünk, a mi nézőpontunk szerint, ami egy kis sötét barlang – nincs még ott, ahol mi vagyunk. A szüleivel él 40 évesen, havi százezer forintot keres egy gyűlölt, lélekölő munkahelyen, szakadt kis Polskit vezet, nincs (még) családja, tehát biztos felelőtlen kúrógép (ha férfi) vagy karrierista szingli (ha nő), beteg dolog ez. Milyen könnyű elképzelni a magunk adott területhez kapcsolódó önelégült kényelméből, hogy milyen a másik ember, akit nem is ismerünk igazán: mamakedvence, ostoba, élhetetlen, lusta, igénytelen, falánk disznó, baszatlanpicsa/kockafejű lúzer. Mit tudunk mi arról, min ment keresztül eddig, és mit él át nap, mint nap? Ordítva zokogni senki sem nagyközönség előtt szokott kivéve most engem, az interneten, de edukációs céllal.  Ahogyan a szigorú önvizsgálatok eredményeit, a megértéseket és a változásokat sem tárja a nyilvánosság elé senki sem (én is csak a töredékét).

Nincs komolyabb célom a bejegyzéssel. Csak annyit szeretnék, hogy mindenki, aki ide tévedt, nézzen magába egy kicsit. Kire, mire vagy irigy, miért? Kit nézel le, tartasz szánalmasnak? Nem hihetetlen, milyen szépen megfér ez a két ellentétes érzés egymás mellett? Mert ikertestvérek: a méricskélés-összehasonlítás és az ítélkezés a szülők. Te mit teszel azért, hogy átlépd a saját árnyékodat, kilépj ezekből az önnyomorító, másokat megsemmisítő ördögi körből? Nem nekem kell válaszolni. Magadnak.

---

*nem véletlenül József Attilától idéztem, és nem is véletlenül múlt időben. Szükségét végző vadállatnak lenni, igen.
**haha, a komolyabb önismereti munka előnye, hogy nem tudnának olyat mondani, amit ne tudnék, a hozzáfűzött vélemény pedig szerencsére nem foglalkoztat