Aktuális

Kedves Szülő, Nagyszülő, Pedagógus és Fanyalgó!

A mai gyerekekkel az ég adta világon semmi gond nincs. Ez csak az én véleményem, de mindjárt megmagyarázom, hogyan jutottam ehhez a megállapításhoz.

Szív...

Szív…

Ami van, az épp annyi, amennyi húsz, negyven vagy hatvan évvel ezelőtt volt, csak most kevesebb a gyerek és gyorsabban áramlik az információ, ezért a kirívó esetek hamarabb és nagyobb számban jutnak el hozzánk.  Ami pedig még ezen felül problémaként megmarad esetleg (például a tíz-tizennégy évesek szövegértési nehézsége, az egyre nagyobb számban diagnosztizált hiperaktivitási zavar, és persze a kezelhetetlen agresszió), az kicsit sem a gyerekek hibája – sokkal inkább a felnőtteké, akik nem figyelnek a kicsikre, mert a fogyasztói társadalomban elfoglalt előkelő helyért küzdenek inkább. Még csak nem is a megélhetésért, igen.

Miért is hoztam szóba ezt? Mert minden hétre jut egy-egy fél internetet körbejáró fanyalgó írás arról, hogy a mai gyerekek a gép előtt nyomkodják az erőszakos játékokat, míg mi annak idején a friss levegőn játszottunk (szintén erőszakosan, én elsőben be is törtem szegény Erdélyi Gergő fejét, mert köpőcsővel akarta kinyomni a szememet, de mindegy). Hogy a mesék vadak és agresszívek lettek manapság a tévében, míg a régi időben a 77 magyar népmese tanulságos és bájos történeteit olvasgatták a kicsinyek a kemence körül (a hétfejű sárkányról, aki sorra kaszabolta le a kérőket, miközben a királylánnyal erőszakoskodott). Persze, nem is olvasnak ezek a fránya gyerekek, helyette inkább megtanulnak okostelefonon e-mail-t írni négyévesen, ami kész horror. Nem csoda, hogy a PISA-teszten mi vagyunk Európa szégyenei, holott húsz esztendeje még legendás volt a magyar oktatási rendszer, és amúgy is, tudósok és feltalálók tucatjait adtuk mi a világnak…

Igen, régen minden jobb volt, visszhangzik mindenütt. Kár, hogy ezek a régi jó dolgok mind elmúlnak, mondja a reklám is. A múlt a béke, a nyugalom, a biztonság, az erkölcs, a család, a közösség, a fejlődés, a szeretet. A jelen ezzel szemben kilátástalan, sivár, tele agresszióval, önzéssel, stresszel, nyugatmajmolással, és arctalan, szürke robotokkal, akik napi 12 órában izzadnak vért egy falat kenyérért, mert egy sor analfabéta kormány és a gazdasági válság nyomorította meg a családokat (maradtak egyáltalán még családok?!). Aki így látja a világot, szívesen köszön “Szebb jövőt!” felkiáltással, esetleg húz egyéb szélsőséghez, mert élete vázát a dicső, bátor, hősi múlt és az űrt betöltő, demagóg reményekkel kecsegtető jövő idealizált képe adja, nem pedig az egyetlen intervallum, ami fölött tényleges uralmunk van: a jelen. Csak a jelen létezik, a múlt már nem, a jövő még nem, ezek illúziók. A jelen az Isten helye, a jelenlétbe megérkezve teremthetünk csak tudatosan mi is.

És akkor itt vannak a gyerekek, akik a jelenben léteznek. A gyerek most akarja, azonnal akarja, minél kisebb, annál kevésbé érti az időt. Nem érdekli a múlt, a “bezzeg az én időmben”, nem hatja meg a tavalyi hó, és számára nem létezik a jövő sem: próbáld meg egy ötévesnek elmagyarázni, hogy nem karácsonyra kapja meg a biciklit, hanem majd a születésnapján, tavasszal… illetve, ha jót akarsz magadnak, inkább ne játssz ilyesmivel. Apu, mikor jön a húsvéti nyuszi? – kérdezi a gyerek. Hát nem ma, fiam, majd karácsony után. Két nap múlva aztán korán kel a gyerek, és rögtön kérdezi: apu, anyu, mikor megyünk ki összeszedni a tojásokat? December huszonhét van, fiam. De apu, hát azt mondtad, karácsony után jön a  nyuszi, nem?! A gyereknél nincs múlt, nincs jövő, csak a MOST van, ezért az állapotért a spirituális mesterek évtizedekig pallérozzák a szellemüket.

Hallom mindig, hogy csak a gond van a mai gyerekekkel. A legtöbbször a következő vádak kerülnek elő:
1. A gyerek folyton a telefonon/gépen/egyéb kütyün lóg, nem játszik kint a szabadban.
2. A gyerek szemtelen, tiszteletlen a felnőttel, nem fogad szót. Agresszív.
3. A gyerek nem tud koncentrálni, nem figyel oda, hiperaktív.

Hát mit mondhatnék? Én felnőtt vagyok, de amikor életemben először e-book-olvasó került a birtokomba, pár hétig én sem tudtam elképzelni, hogy van még élet ezután, ezenkívül. Egyszerűen megzavart a bőség, az, hogy szinte bármilyen könyvet egy perc alatt elérhetek, többnyire ingyen és bérmentve. Kellett egy kis idő, hogy ezt helyre rakjam magamban, és kialakuljon egy egészséges egyensúly. De én kérem, egy felnőtt vagyok, aki még némi tudatosságot is igyekszik vinni az életébe, hát hogyan várhatnánk el ugyanezt egy gyerektől…? A felnőtt feladata, hogy segítsen egyensúlyt vinni ebbe az állapotba, de nem paranccsal és erőszakkal, hanem egyéb, vonzó alternatívák megmutatásával. Következetesen, határozottan.

Idén több nyolc és tizenkettő közötti gyerekkel volt szerencsém különféle baráti társaságokon belül pár napot eltölteni, és a Z-generáció még több tagjával találkoztam rövidebb időre. A sok különböző élmény közös pontja az volt, hogy korán reggel az autóban mindig egy morcos, nemköszönős, okostelefonról leszakadni képtelen gyerek ült, aki el-el húzódott a felnőttektől, és bosszankodott, hogy túráznia “kell” (akkor is, ha korábban ő kérte, hogy jöhessen a nagyokkal). És lássatok csodát, később aztán mindig, minden esetben egy élénk, vidám, barátságos kisfiú vagy kislány került elő, akivel órákon keresztül, értelmes partnerként lehetett beszélgetni az erdő közepén, a rutinos, nagy túrázókkal együtt haladva. Energikusan és lelkesen futkározták végig az út egy részét, a többiben meg nyitottan, intelligensen és udvariasan csevegtek. Nem volt figyelemzavar, tiszteletlenség, és kütyü sem került elő. Számomra egy csoda volt, hogy ennyi remek kölyök van, akikkel érdemes beszélgetni.

És a gyerek szót fogadott. Egyetlen hisztit nem kellett végignézni, hogy egyenek, aludjanak, ne zavarják a felnőtteket. Visszagondoltam arra, én milyen bánásmódot értékeltem annak idején, amikor alig látszottam ki a földből: utáltam, ha gügyögnek hozzám, és előadják, hogy ezt vagy azt én nem érthetem, csak mert kicsi vagyok. Ma is hiszem, hogy a gyerek nem hülye, hanem gyerek: mindent el lehet mondani neki értelmesen, őszintén, a maga szintjén – és ezt kivétel nélkül minden gyerek értékeli. Ha egy nagyobb társaságban tehát az egyik felnőtt egy kicsit felönt a garatra, nem játszom el a tízéves gyereknek, hogy Géza bácsi csak beütötte a fejét és viccel, mert pontosan tudja, mi az a részegség, látott már ilyet a tévében, az utcán. Inkább tényszerűen elmondom, hogy ennyit inni már nem okos dolog, mert az ember nem ura önmagának, egy csomó mindent elfelejt, és másnap borzalmasan fogja érezni magát. Ez az igazság, és ha egy gyereket megtisztelsz az igazsággal, ő is becsületes lesz veled, és tisztelettel viszonyul hozzád.

Meglepő, de igaz: akadt olyan ifjonc, akit otthon a panelben öt percre nem lehet leültetni, szaladgál, ugrál, zavarja a szomszédokat is, az iskolában pedig képtelen tíz percig egy helyben ülni. És aztán látom, hogy ez a gyerek hihetetlen türelemmel, nyugodtan állva csinál végig egy félórás meditációt – úgy, hogy én szégyellem el magam mellette, az okos felnőtt. A példákat még sorolhatnám, de a lényeg nagyon egyszerű: a gyerekek, legyenek bár tegnapiak vagy maiak, fantasztikusak. Javarészt azt tükrözik vissza, amit adunk nekik, és ha ez stressz és agresszió, ők is ezt fogják átvenni – de ez mindig is így volt, a második világháborút megélt nagy öregek a hatvanas évek gyerekeinek szabad, felelőtlen, függőségek irányába mutató életstílusától voltak teljesen kibukva.

És az agresszió? Ehhez 2013 egyik legaranyosabb története fűződik. Egy csapat öt-nyolc év közötti gyereknek szerveztünk egy vicces erdei túrát, amelynek keretében különféle kalandok vártak rájuk a különböző, kreatívan berendezett állomásokon. Ügyességi verseny, nyelvtörő, éneklés, rejtvény, versmondás, amit csak el tudtok képzelni. Természetesen a játékokhoz kitaláltunk egy kerettörténetet, tündérrel, manóval és persze a gonosz varázslóval, akit ki más is alakíthatott volna, mint én… Miután a bátor szabadítók az utolsó nyelvtörőt is el tudták mondani együtt (“Csalitban csodaszép csalogány csivitel csintalan csalókán, csalogat csevegő csízeket: csodaszép, csapodár csalogány!”), a varázslat megtört, a foglyok kiszabadultak, és a gonosz varázsló látványos haláltusában rogyott a földre.

A gyerekek ekkor körülállták a dermedt tetememet, és a következő beszélgetésnek lehettem a fültanúja:
– Rugdossuk meg! Megérdemli! – hangzott el a fő javaslat, mire páran helyeseltek.
Kicsit berezeltem.
– Na, az nem segít. Ezt meg kell szeretgetni, azt utálja az ilyen, és eltűnik magától, mert… mert ő sötét, és te vagy a fény, érted…  – mondta az egyik főkolompos nagy bölcsen. Mindenki igennel szavazott.
És így is történt. Jött egy tucat gyerek, és megsimogatták, megpuszilták a gonosz varázsló mozdulatlan tetemét, akitől az előbb még sikítva menekültek.

Igazuk volt: egy szobába soha nem lehet egy darabka sötétséget bedobni, de egy aprócska gyertya a legsötétebb helyiségben is fényt csinál… sőt, ott látszik meg a fénye a leginkább, nem a ragyogó napsütésben.

varimari

Mi legyen vele?

Advertisements
Eszter névjegye (832 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

43 hozzászólás Kedves Szülő, Nagyszülő, Pedagógus és Fanyalgó! bejegyzéshez

  1. Óvónőként tökéletesen osztom a véleményed. Eszembe jut a minden kolléganőt megőrjítő, 5 éves kisfiú, akit minden félórában majdnem szó szerint a csillárról kellett leszedni a szűk és agyonbútorozott csoportszobában, ellenben a majd ezer négyzetméteres kertjükben egész délelőtt békésen ült a fa alatt, és egy kötélre próbálgatott matrózcsomókat kötni.
    Ki hibáztatja a gyereket, ha természetes igényeinek kielégüléséért tombol? A kisbabát, aki az anyja testmelegéért sír a macis bordűrös babaágyban vagy a kétszázezres babakocsiban; a kisgyereket, aki a modern fejlesztőjátékokkal telerakott szoba falait akarná kijjebb tolni?
    Csak az ostoba és agyonhajszolt felnőttek, akik benyalták a modern világ eszközigényes propagandagépezetét.

    • De jó ezt egy szakembertől hallani!

      • Tudod, a helyzet az, hogy nem a mai gyerekekkel van a baj, hanem a mai szülőkkel. A mi korosztályunkkal, akik lelkileg összezavarodottan ténferegnek a világban, és annyira beléjük van kódolva a mindenkinek megfelelés kényszere, mertkülönbenjajmilesz, hogy azt se bírják elviselni, hogy a gyerekük fél percig haragudjon rájuk. Saját magukkal szemben sincs erejük következetesnek és keménynek lenni, mert reménykednek, hogy valaki majd megoldja helyettük – hogy lehetnének ezután kemények a gyerekükkel? Abban nőttek fel, hogy igaztalan szankciók alól kell kibúvókat keresni a túléléshez – hogy hozhatnának ezután igaznak vélt szankciókat saját gyerekeik feje fölött, ha maguk se tapasztalták meg még soha, mi az, hogy “érted haragszom, nem ellened”?

        Tisztelet a nagyon kevés kivételnek.

        Köszönöm a gondolatkésztető írásaidat.

        • “Mai felnőtt” vagyok és vannak “mai gyerekeim”. A mai problémát nem kenném senkire csak a mai világra.Mivel az a rengeteg kütyü bejött munkahelyeken is /ahol még van munkahely/ emberek esnek el munkalehetőségtől.Minden lehetőséget meg kell fogni mindenhol. Kevés pénzért rengeteg munka idő még betegen is, mert ezt is félted. Esetleg annyira kevés a pénz, hogy másik munkát is vállalsz /vállalkozás/ ha van lehetőség rá. Ezzel a pénzzel még mindig csak a megélhetésed finanszírozod, de meg vonsz mindent magadtól, hogy legalább a kütyüt megvedd a gyerekednek haladni kell a korral, hiszen pld általános iskolában netről van házi feladat!!!! Közben sokan csak hiszik, hogy az ő gyereke nem olyan, jó helyen van…….. Elmaradnak azok az esti mesék, beszélgetések, mert lehet este 8-9 kor érsz haza fáradtan.Azért én nem így éltem a szüleimmel, mint a mai gyerekek, mert bár becsületesen dolgoztak, de mégis jutott idő házimunkára, ránk úgy is, hogy egy alap /nem luxus, de normál lét /,megélhetés adott volt. A mai felnőttek bele vannak hajszolva ebbe nem tehetnek róla, de a gyermekek sem.

          • Szerintem meg nem kell kütyüt venni a gyereknek (van gyerekem, öntudatos is ráadásul, halad(na) a korral meg a haverokkal, de fékezhető), hanem azt az időt, amit arra fordítasz, hogy ezekre a felesleges dolgokra előteremtsd a forrást, a gyerekre kell fordítani. Lehet élni TV stb. nélkül, de csak akkor, ha van értelmes egyéb tevékenységre lehetőség. De az gondolkodást, szervezést igényel, eleinte el kell vinni, meg kell várni stb. Nyilván előfordul, hogy tényleg nincs más lehetőség, de ha mindenki magába néz, meg lehet találni azokat a dolgokat, amin lehet változtatni.

            • Ne nekem válaszolj, általánosságban írtam, amit látok.
              Van iskolás gyermeked? Akinek a netről van házi feladat? Akinek már informatika óra van, amit ugyan úgy kell gyakorolni, mint egy matekot, mert igen is elmarad anélkül felsőbb iskolákban?
              Szeretnéd, ha továbbtanulna a gyermeked és ehhez a mai igényeket megadni?
              Ha igen akkor mindezeket Te is megveszed, mert sajnos ahogy írtam szükség van rá a mai világban.
              Bár sokszor szükséges rossz, mert kereskedelemben dolgozó fiatalok már számolni, visszajárót adni gép nélkül nem tudnak.

              • Ugyan még nincs iskolás gyermekem, de sztem a legtöbb iskolában, könyvtárban lehet számítógépezni, és van Internet is, arra biztos elég, hogy a gyerek a kötelező dolgait elintézze, és a sok könyv mellett hátha megjön a kedve az olvasáshoz is! :) És nem fog belehalni, ha otthon nincs net és nem tud korlátlanul hozzáférni. Tavalyelőtt anyagi okokból fél évre kikapcsoltattuk a netet, és eszméletlen sok időm szabadult fel! Nem mintha két (napközben három) pici gyerek mellett olyan sok időm lenne netezni, de alvásidőben és este azért ott tudom magam felejteni… :( Telefonból meg van fokozat a kőkorszaki és a legmodernebb, legdrágább között, de ha már mindenképpen okostelefon kell neki, bizonyára lehet szabályokat felállítani a használatával kapcsolatban…

      • Tünde Gyöngyi // január 2, 2014 - 22:49 // Válasz

        Amilyen példát mutatunk gyermekeink nevelése során olyan lesz, + a közeg is hozzájárul. De ne feledjük, hogy az önnevelést is beléjük palántázni ‘ pl. sok olvasással, beszélgetéssel, a történetek kielemezésével. A személyiség alakulása sok apó tapasztalatokból alakul ki.
        A sok lekenyerező játék nem pótolja az emberi nélkülözést, de ha együtt is részt veszünk nem lesz személytelen, hanem igazi élménnyé válik a kevesebb, amelyekhez több kapcsolat fűződik. Fontos a múlt, mert az ad alapot az építkezésben ‘, fontos a jelen, mert ez visz tovább, és szükséges a jövőkép építése, mert ezekből lehet cél élményét átélni, hogy volt értelme a tetteinknek.

  2. ez hihetetlen aranyos és igaz történet volt.
    félig gyerekként mondom, hogy nagyon kevesen osztják ezt a véleményt, és rettenet idegesítő, amikor egy 17 évesen is ugyanígy kezelnek: ‘te ezt még nem értheted’, ‘nem mindegy, lányom?’ , ‘hagyj már tévézni, nem igaz hogy egyszer kapcsolódhatnék ki, akkor is pofáznod kell’. Az y generáció tagjai is ugyanannyi törődést érdemelnének, így sokkal kevesebb lenne az agresszív, züllött kamasz.

  3. szerintem nincs is értelme a “mai gyerekek” kifejezésnek, mert eleve olyan erősen sztereotipizál és kategorizál, h még engem is megálljra késztet @=) miért kellene bárkinek vagy bárminek olyannak lennie, mint X évvel ezelőtt, esetleg Y év múlva? a folytonos változásnak mindig van egy hirtelenjében pozitívnak és negatívnak tekinthető oldala, de aztán mindkettőről úgyis kiderül, h szükség volt rá a fejlődéshez.

    a kütyükről szóló diskurzusnak tényleg van egy tudományosan megalapozottnak látszó területe, pl. az okostelefonok és a táblagépek hatása a finommotoros idegrendszeri működésre. de ez is inkább továbbgondolásra késztet, mintsem h félelmet keltene bennem. mert érdekes belegondolni a kézírás háttérbe szorulásába. abba, h nem azáltal tanulja meg kifejezni magát az ember. a képírásról való áttérést is ellenezték anno, mégsem állt meg a világ tőle – sőt. mi van, ha ez is előre visz? mi van, ha olyan korszak felé igyekszünk, ahol nem számít a “g” betű hurkának szabályossága? vagy ahol régi mércével mérve “agresszívebbnek” kell lenni, h megértsenek, meghalljanak?

  4. Ez nagyon tetszett, az utolsó rész pedig tündéri. :) Találkoztál már a keresztlányommal (bloglétemben Zsófinak hívom), ő is egy teljesen normális kislány, nem viselkedik másképp, mint mi, amikor gyerekek voltunk. Nem kell neki mindig valami inger, társasozik, beszélget, néha hisztizik egyet, néha duzzog, de ez így normális.

    • Ó, ő egy tündér! Ő is végig az eszemben volt, amikor ezeket a gondolatokat lejegyeztem. Egy hihetetlenül intelligens, értelmes, kedves, jólelkű kislány, aki mindenben partner, nem nyűg. Hát még szép, hogy ő is tud hisztizni meg nyafogni, de ki nem? Ez a normális, nem a sok katonás rendben ülő szótlan gyerek, tele elfojtásokkal. Kis tündér! És idén tényleg rengeteg jó arc gyerekkel találkoztam!

      • Pont tegnap beszélgettünk róla, hogy milyen jó, hogy “hisztizik”, ami sokszor annyit tesz, hogy nem hagyja magát. Nagymamája mondott neki valamit, ő meg mondta, hogy mami, neeem, az nem úgy van, nincs igazad, stb. Mi ennek örülünk, szuper, hogy nem hagyja lenyomni magát, és kiáll magáért, ha nem ért egyet valamivel.

        • Szeretem, ha egy gyerek kiáll magáért, érvényesíti az akaratát. Idővel ennek módszerei úgyis finomodnak! :)

        • Ha a gyerek nem hagyja “lenyomni” magát, kiáll önmagáért, az nem hiszti.
          A hiszti: a sírás színlelése, akár a színlelt hisztérikus rohamig. (Innen ered a neve is.) Persze nem tévesztendő össze a valódi hisztérikus rohammal, mert az veszélyes “játék”.
          A hiszti pont onnan indul, ahonnan névadója, idegességből, feszültségből, melyet az táplál, hogy olyasmit várunk el az illetőtől, amire ő nem képes, illetve nem az ő dolga. Ha folyamatosan túl nagy felelősséget tolnak a gyerekre, állandósul a hisztizés. Később már valóban fegyverként használja, mert tudja, hogy eléri vele, amit akar. Emiatt tekintik sokan a gyerek akaratérvényesítési módszerének a hisztit. Mert ők még nem hallottak olyat választ egy hisztiző gyermektől – arra a kérdésre, hogy “akkor, mit szeretnél?”- hogy, “Azt akarom, amit én akarok!”. Vagyis nem azért hisztizik, mert mást akar, hiszen fogalma sincs, mit akar; csak azért mert megszokta, hogy “ő a főnök”. De főnöknek lenni nem könnyű, felelősségteljes feladat – nem egy kisgyermeknek való. A mai világban sok felnőtt sem tud, vagy mer felelősséget vállalni tetteiért, döntéseiért, ezért hárít – gyakran pont a gyerekre. Egy gyerek vállaljon felelősséget azért, amiért a szülő nem mer?! Csoda, ha a gyerek nem valódi rohammal reagál!

        • És igaza volt a maminak? Mert ha igen, akkor azért a dolog kicsit necces (: Ha meg nem, akkor is necces, mert a hiszti kb. a legrosszabb módszer az akaratunk keresztülvitelére, és oviban-iskolában (párkapcsolatban (: ) se lesz az igazi. Nem azért, mert az óvónéni/tanítónéni egy szemét, gyerekgyűlölő köcsög, hanem azért, mert harminc gyerekre kell úgy vigyáznia úgy, hogy közben nyilvánvalóan nem mindenki fogja magát száz százalékosan jól érezni, mert harminc ember minden egyes kívánságát kielégíteni nyilván lehetetlen. A feleknek nem ordítozniuk kell, hanem alkalmazkodni, mindenkinek feladni egy picikét a saját álláspontjából és általánosságban produktív békét teremteni. Tisztára úgy, mint az életben (: (Nyilván a fáradt, nyűgös gyereknél hamar átmegy hisztibe, ha valami nem úgy van, ahogy ő akarja, de szerintem nem túl jó, ha ez a szokásává válik)

      • Felolvastam neki néhány részt a bejegyzésből (esti mesének)l, azt üzeni: “nagyon tetszett a szöveg, és köszi, hogy rám is gondoltál. Köszönöm-köszönöm-köszönöm a szép szavakat. Te meg okos, jószívű és szép vagy. Puszi, puszi.ííí2

      • Egy aranyos történetet mesélek el, egyik unokámmal történt, ezért elképzelhető, hogy elfogult vagyok.Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Z. 1. osztályos, az óvodai vélemény igen pozitív volt róla, de nem a szokványos figura.
        Valamilyen edzésre kellett mennie, de nem írt meg bizonyos feladatot, viszont aki elkésik az edzésről, annak büntetésből fekvőtámaszokat kell csinálni. A dilemmából úgy jött ki, hogy megkérdezte, ki írja meg a leckét. Erre volt jelentkező. A tanítónő rájött a turpisságra, s jött a baj, a kikérdezés. Állítólag Z. közben a pad alatt mást csinált.
        A másik: Z. valamivel dobálózott az osztályteremben, az a tanári asztalon levő kávéscsészén landolt, a kávé kiömlött, rá a betűkészletre. Jött a beírás.
        Van véleményem, de kíváncsi vagyok a véleményekre.

        • Nekem tetszik, ha egy gyerek feltalálja magát. Ha jobban belegondolunk, felnőttként se az számít, adott-e egy bizonyos lexikális tudás, hanem az, hogy hogyan oldunk meg egy adott problémát hatékonyan. Nyilván ennek van egy egészséges egyensúlya, vagyis ettől még a gyereknek muszáj tanulnia és fegyelmezetten is viselkednie bizonyos helyzetekben, de maga az élelmesség egy abszolút pozitív tulajdonság.

        • szerintem ezek hétköznapi történetek, nagyjából minden gyerekkel megesnek, akit hagynak élni, és nem nevelnek jó korán kényszeresnek, nem félemlítenek meg, és bízik a szüleiben. én mondjuk nem örülnék, ha a tanári asztalomon landolna bármi, ezért pl nem is viszek be kávét…

        • :-D Van ilyen. Minek visz be a tanító néni kávét az asztalára? Igya meg szünetben, a gyerek se ihat kakaót az órán. Élelmes, találékony, igazi gyerek, nincs vele semmi probléma. Én ilyen esetben mindig megbeszéltem az enyémekkel pro és kontra mi történt. Tehát, hogy pl. “nem helyes, hogy a tanító néni bevitte a kávét, de természetesen nem dobálunk semmit, se órán, se máskor, mert ezzel veszélyeztethetünk másokat. Neked hogy esne, ha valaki radírt dobna a szemedbe? Soha ne tegyél olyat, amit nem szeretnéd, hogy veled tegyenek!”
          Van jelenleg 2 szuper fiatal felnőttem és még egy kamaszom, akikkel a világon semmi baj nincs! Mind fiú és voltak beírásaink. Na és akkor mi van?

      • Az én lányom is hihetetlen cserfes, de megy a hiszti is ezerrel. Az apukája szerint akkor kéne aggódni, ha egyáltalán nem hisztizne, mert az azt jelentené, hogy fél az akaratát érvényesíteni. Én mondjuk meglennék nélküle, de tényleg nem tudnék egy olyan gyerekkel mit kezdeni, akit beteszek a sarokba és ott marad.

  5. Gratulálok az íráshoz. Egyetértek vele. A mai gyerekekkel semmi baj sincsen. És szerintem a felnőttekkel sem.Csak össze vannak zavarodva egy kicsit, mivel a dolgok mostanában túl gyorsan változnak. Az egyetlen problémának a múltbarévedést látom. Pedig jobb lenne előre nézni. A fejlődés, a hibáival együtt azért jó, mert előre viszi a világot. Képzeljük csak el, milyen lenne, ha az ősember maradt volna a természetközeli életmódjánál.
    Én inkább azt javaslom, hogy próbáljuk meg a mostani gyerekeket megérteni. Vajon hányan ültünk le velük EGYÜTT a legújabb kütyü elé?

    • Igen, az ember szereti azt hinni, hogy régen minden jobb volt, a jövő meg “szebb” lesz, pedig “csak” a jelenben kéne létezni! Üdv itt, köszönöm a kommentet!

    • Hogy érted, hogy képzeljük el, milyen lenne, ha az ősember maradt volna a természetközeli életmódjánál? Elképzelem. Szuper lenne. Én abban látom a hibát, hogy eltávolodtunk a természettől. A szónak a szoros és nem szoros értelmében is…

      • veragelencser // december 27, 2014 - 12:08 // Válasz

        Szerintem ő arra gondolt, hogy lehet, hogy nem szeretné eltemetni a gyerekei több mint felét például felnőttkoruk előtt. Lehet, h nem szeretne meghalni 35 évesen, és lehet, hogy jó az a fogorvos is, mert mondjuk tud rágni 50 évesen is, a saját fogaival.

  6. Igazából teljesen egyetértek, bár minden nézőpont kérdése:) 15 éves lány vagyok, nem iszom, nem dohányzom, szűz vagyok még és bár régen kicsit sokat gépeztem, mostmár majdnem mindennap elmegyek valahova a barátnőimmel:) (csak hogy az alapok meglegyenek) A korombeliek, vagyis konkrétabban a korombeli lányok, akik már elkövették a fent említett “bűnöket”, sőt ha nem rosszabbak, nem csak külsőre (ahogy úgy öltözködnek mint egy utcalány) hanem belsőre is. Az ő gondolkodásuk hihetetlen. Bár elismerem, nem ismerem őket annyira hogy tudjam milyen problémáik vannak, de a többségnek eddig csak az volt a legnagyobb gondja hogy jajj most szakított a x. barátjával és hogy most akkor valaki más kell és estébé. A fiúk egy része ha lehet ennél rosszabb…de azt most nem részletezem. Azt azonban bevallom hogy én is inkább a jelenben élek, a múlt nem érdekel mert megváltoztatni úgyse tudom, minek rágódni rajta, ami történt megtörtént. A jövő sem érdekel mert nem tudom elképzelni, nem tudom milyen lesz. Általában azt se tudom hogy másnap mit csinálok nem hogy 4 év múlva. Én másoknak is ezt szoktam mondani: Minek előre tervezni? Lehet holnap el üt egy busz és vége. Persze, nem erre kell számítani de a legigazabb mondás: Bármikor bárhol történhet bármi:)

    • Köszi a kommentet, látom, semmi sem változott, ez 15 éve ugyanígy volt: csodálkozva lestem a Nagy Nő osztálytársaimat, akik piálnak, cigiznek, pasiznak, szexin öltözködnek és már. nem. szüzek. Nekem ezek mind a 18. szülinapom körül jöttek (jóval szolidabb formában), igaz, szerencsére a cigire egy percre nem szoktam rá, életemben ha három szálat elszívtam.

      ps.: Tervezni lehet, csak fölösleges úgy élni, hogy minden percünk a jövőről szól. :)

    • Én 14 évesen kerültem fel Pestre középsuliba és sokkoló volt hogy az osztálytársaim már miket meg nem éltek. Cigi, pia, pasik… el sem tudtam képzelni ez miért jó. Talán ezért is vonultam vissza lázadó “metálossá” mert én nem éreztem úgy hogy nekem ezt kéne csinálnom.
      A jövővel kapcsolatban viszont jó tanács: gondolkozz el azon hogy mi az amit nagyon szeretsz csinálni, mi az amiben jó vagy, hidd el jól fog jönni. Én pl nyelvekben voltam mindig jó és matekból sem szenvedtem soha, mégis amikor 18 évesen felvételizni kellett először filozófiát jelöltem meg mert épp az volt a menő a haveri körben. Nem volt jó ötlet, sok időt veszítettem azzal, hogy nem tudtam soha mi is akarok lenni. Most egy Angol BA-val vagyok informatikus egy multinál és rájöttem, hogy eleve ezt (is) kellett volna tanulnom, mert akkor talán mára előrébb tartanék. Más kérdés hogy nagyon szeretnék színész és filmrendező is lenni, csak a művészeti pályát sosem támogatták a szüleim ezért sosem merült fel komolyabban, most meg már kiöregedtem. :(
      Érdemes átgondolni mi az a tevékenység amiért rajongani tudsz, ami tényleg boldoggá tesz, mert most még bármi lehetsz, de ha 26 évesen jössz rá, lehet hogy már késő lesz egy teljesen új szakmát elkezdeni. ;)

  7. Én is úgy látom, hogy a gyerekekkel nagyrészt nincs nagy gond, persze én mindigis megpróbáltam közel maradni lelkileg a fiatal korosztályhoz, hogy ha valaha tanítani vagy még táborozni fogok velük ne legyen óriási generációs szakadék. Amitől viszont hülyét kapok, az a megbélyegzés. Nekem pont azok a gyerekek voltak a kedvenceim mindegyik táborban, akikre rátették a rosszgyerek/butagyerek bélyeget, mert úgy gondoltam, hogy nem fair velük szemben ez, hisz ha valakit kikiáltanak valaminek ebben a korban (12-13 évesek voltak) hajlamos rájátszani, sőt lustán beleülni a szerepbe mondván, “kérem én rossz gyerek vagyok, persze okos intelligens és sose tanulok mégis tudom a dolgokat, de egy rossz gyerek nem is lehet jó tanuló, szóval meg sem próbálom inkább”
    Ezek a gyerekek gyakran nagyon kreatívak, esetleg pont csak hiperaktívak, más a világnézetük mint a norma és azért nem értik őket, de ha csak egy kicsit nyit az ember feléjük és tiszta lapot ad nekik hihetetlen dolgokra képesek. :)
    Sokkal veszélyesebbek azok a gyerekek akik a világ felé példás magatartással rendelkeznek és a felszín alatt pedig tudják hogy pont emiatt bármit megtehetnek mert senki sose gondolná róluk, simán ráfoghatják a rosszgyerekre.

  8. Én azt tartom, és mondom: rossz gyerek nincsen, csak rossz szülő.
    minden gyerek jónak születik. A kapott nevelés határozza viszont el a gyermek személyiségének kialakulását, és egész jövőjét

  9. Nagy élvezettel olvastam a cikket, mert igazolva láttam az én “nevelési” módszeremet. Annak idején, amikor a fiaim kicsik voltak, mindent közösen csináltunk, még a háztartási munkát is, és én már akkor is mindent megmagyaráztam nekik (például mit miért csinálok én, illetve nekik miért kell azt csinálni, amit kérek), amikor még beszélni sem tudtak. Egyenrangú partnerként kezeltem őket. Nekem sohasem volt gondom velük – de másoknak sem. Mindig kértem tőlük mindent, és megköszöntem nekik, ha valamit megcsináltak. Így aztán nagyon udvarias gyerekeim lettek. Nálunk sohasem volt hiszti semmiért, mindig elfogadták az irányításomat. Sok örömöm telt bennük.
    Az igazsághoz tartozik, hogy úgymond feladtam a karrieremet miattuk, és inkább bedolgozó lettem, hogy többet lehessek velük. A bedolgozói munka előnye, hogy olyankor is lehet csinálni, amíg a gyerekek iskolában, óvodában vannak, illetve amikor alszanak. Az meg hab a tortán, hogy jobban kerestem vele, mint előtte a kutatóintézetben.
    Remélem, egyre több anyukának lesz lehetősége otthon maradni a gyerekekkel, legalább addig, amíg a gyerekek nagykorúak nem lesznek. Tapasztalatom szerint a tiniknek legalább annyira fontos, hogy meleg étel és egy jókedvű, beszélgetésre kész anyuka várja őket.

  10. Ó, be köszi! Én is úgy megdöbbenek időnként, mikor a saját, “neveletlen” gyerekeim szájából jönnek szívmelengető mondatok. Csak szülőként nehéz őket meghallani, mert sem reggel, sem este nem vagyok csúcsformában, és ők sem. De egy-két óra normálisan, tartalmasan eltöltött együttlét után előjön belőlük a bájos, tisztaszívű, jószándékú gyerek.

  11. Pungor Klára // január 3, 2014 - 10:27 // Válasz

    Nem a gyerekekkel van a baj, hanem a gyerek környezetében lévő felnőttekkel, és főleg a szülőkkel. A mai gyerek is gyerek, és ezért van szüksége felnőttekre, hogy megtanítsák vele a “partokat”,. A sok információ, ami éri úton-útfélen, bizonytalanná teszi. A felnőtt szerepe itt kellene, hogy legyen. No meg, hogy hiteles legyen előtte az a felnőtt. Szóval kedves felnőttek, nem a gyerekben, hanem bennünk van a hiba!!!! A gyerek soha, semmiért nem hibás, hanem az őt úgymond nevelő felnőtt.

  12. A gyerek akkor lóg a kütyün, ha a szülő megengedi, próbálja a nagymama elmaggyarázni, hogy nekünk nem volt tablet, telefon és TV is alig, de sokat olvastam, soha annyit nem olvastam mint gimnazista koromban. Most a gyerekek szente semmit sem olvasnak, kilánykoromban mentem a könyvtárba, és olvastam a pöttös és csikos boritású gyerekkönyveket, most már az sincs, eggyet meghagytam kuriózumnak, az öcsém meg a haverokkal járt pecázni a Bodrog és a Ronyva partra, és kirándulni a hegyközbe, /Zeépléni hegység/, mai gyerekeknek ez sincs. Valódi élményeket a kütyük nem addnak, persze tisztelet a kivételnek.

  13. Na, hál’isten. Nagy kő esett le a szívemről. Utolsó kategória, vagyis a fanyalgó voltam, leginkább, a “MÁSOK” gyerekeit illetően. (általában) ;) Merthogy az enyéimmel a világos semmi probléma nincsen. :D tényleg! :)

  14. Minden egyes generáció mindig kötelezően ledarálja a következőnek a “Bezzeg” kezdetű evangéliumokat. Ennek az az élettani oka, hogy egyrészt a kedves felnőtt elfelejtette, milyen volt gyereknek lenni (amin nagyon csodálkozom, de így van: számos felnőttet ismerek, akiknek alig van emlékük erről az időszakról, főleg arról, hogy miken gondolkodtak, miben hittek, mit szerettek és mit nem szerettek), másrészt a felnőtt bizony már nem képes mindenre, amire égen. Elég aktív felnőttnek tartom magam, de azt az iramot, amit pl. fogócskában a gyerekek diktálnak, kb. húsz másodpercig bírom (: (: (:
    Ez utóbbi pedig állati ciki. Már az is kínos, ha a gyereket nem érem utol futásban, de még annál is cikibb, ha nem értem, mit csinál a számítógépen. Mármost aki nem tudja leküzdeni ezt a cikiség feelinget, azt a gyerekei sajnos nem nagyon fogják csípni, és ahogy felnőnek, egyre kevésbé.
    A cikiség feeling leküzdésének egyik módja, ha haladunk a korral, fogjuk azt a nyomorult okostelefont, és ha nem is szeretünk bele, legalább beletanulunk (Remek módszer a gyerek segítségét kérni. Repesni fog, ha még nem késtünk el vele.) A másik módja az, ha férfiasan bevalljuk a gyereknek, hogy “vazze, kislányom-kisfiam, én ehhez hülye vagyok, mint ló a deriváláshoz, de megbízom benned, foglalkozz vele nyugodtan, viszont felhívnám a figyelmedet az alábbi veszélyekre.” Ehhez nyilván az szükséges, hogy a gyereket icipici rózsaszín cukker baba korától megbízhatóra neveljük, és elérjük nála, hogy ne üres fecsegésnek tartsa, amit mondunk.
    És akkor arról még nem is beszéltünk, amit számos kommentelő igen helyesen felhozott: hogy bizony a drága szülőnek egyáltalán nem kötelező megnézni a Barátok közt hatezer-negyvenedik epizódját, hazaéréskor/keléskor azonnal bekapcsolni a tévét, le sem mászni az iPadról, és hasonlók. A drága szülő lesz szíves a gyerekével foglalkozni – sokat – mert ez bizony benne volt az apró betűs részben, mikor bevállalta a porontyot.
    Egyetértek a posztolóval: a gyerekekkel soha nincs probléma, mert pontosan olyanok lesznek, amilyenre csináljuk őket. Hatásunk a gyerekre nyilván egyre csökken, ahogy növekszenek, de marhára ne jöjjön nekem senki azzal, hogy abban a pillanatban, ahogy iskolába kerül, megszűnik rá a befolyásunk, mert ez a hangos gyávák mentsége. Igen, fog rá hatni a korcsoportja, a korcsoportból is nyilvánvalóan a leghangosabb és a legizgalmasabb fog hatni rá (még jó, minden hat rá, amit csak lát és hall). De áldásos munkánk eredményeként a ráható ingerek és csábítások félelmetes tömegéből viszonylag jó érzékkel tudja kiválasztani – ha nem is azt, ami feltétlenül hasznos, de legalább nem visszafordíthatatlanul káros (: Mármint ha megtanítottuk rá.

  15. Nagyon jó cikk! Hát igen, a “mai gyerekek” szülei elfelejtik, hogy ők nevelték ezt a generációt! A hibát magukban keressék! Két picikém van, a kisfiam 3 lesz márciusban, és szemmel látható a változás rajta, ha nyugodtabb vagyok, nem veszekszem minden apróságon, és többet foglalkozom vele. Alapvetően egy nagyon aranyos, jó kis gyermek, nyugodtan mondjuk nem nevezhető :), mindene a szabadban lenni és szabadon lenni :), csak sajnos a 8 hónapos+házimunka+egyéb dolgok mellett ezt nem mindig tudom kivitelezni… és én sajnos türelmetlen, indulatos természet vagyok, ha erre rájön egy kis stressz, veszekedős leszek… :( és ezt az indulatot ha nem is azonnal, de rövid időn belül átveszi. És azonnal meglátszik, ha leülök vele játszani, építeni, mesét olvasni: eltűnik a játékdobálós, kiabálós, sikítozós gyerek, és előtűnik az én elbűvölő, aranyos kisfiam!!! :) Elég fiatal vagyok ahhoz, hogy emlékezzek még a gyerekkoromra és a neveltetésemre, viszont két gyermek anyja is vagyok, így két nézőpontból is látom a dolgokat. Szóval Kedves Szülők, és mindenki, ha a gyerek “rossz” (értsd: rosszat tesz, vagy agresszív, stb.), tessék magunkban keresni a hibát!!!

  16. Sajnálom, hogy ezt a posztot csak most olvastam, de már csak leírom, mert feszít. Hátha olvassa még valaki, tud mondani valamit.

    Edzést tartok gyerekeknek, röplabdát. 9-14 évesek, aranyosak, kedvesek, többségük jó tanuló és ami nem utolsó, ügyesek is. Némelyik kifejezetten, akad köztük egy-két igazi tehetség, de olyan, akire azt mondanám, hogy ügyetlen, nincs itt helye, nos, olyan nincs. Az edzés önkéntes, tömegsport, a szülők elvileg (erről később) támogatják. Nem iskolai foglalkozás tehát, jelképes összegért megy (egy sportegyesületben ezt kb. ötszörös áron űzhetnék). A létszám változó, 8-15 kölyök is jelen lehet. Amúgy engem kedvelnek, némelyikük, megkockáztatom, szeret, ujjongva fogadnak. Egyébként én is őket.

    És akkor most klisés leszek, ítélkező és korlátolt, de egy elviselhetetlen, pofátlan, neveletlen, agresszív, hazudozó kis csürhe. Nem jönnek be edzésre, késnek 15 percet, mert az öltözőben trécselnek. Ha megkérdezem hol volt, vállat rángat, visszapofázik (értsd: nem azt mondja, hogy nem jött a busz, hanem, hogy semmi közöd hozzá – nekem, az edzőjének). Nem csinálja a gyakorlatot. Elbújik, mást csinál, szaladgál. Nem figyelnek, nem sorakoznak fel, egymást baszogatják. Fiúk-lányok összekapnak, durván rugdossák egymást, erővel kell szétszednem őket. Egyszerűen megtagadja a gyakorlatot, ül és hülyén néz. Ha felszólítom, hogy hagyja el tornatermet, mert számára véget ért az edzés, akkor megtagadja, szó szerint ki kell vonszolni, de még akkor is ellenáll. Visszasomfordál. A képembe hazudik (megcsináltam a gyakorlatot) pedig látja, hogy végig mellette álltam. Vernyog egy labdáért (mert csak az jó neki), nem érti meg, hogy azzal nem játszhat és különben sem az övé, hanem az klubé. Tizenötször jön oda hozzám, hogy de akkor is. Ocsmányul beszélnek, árulkodnak, sunyítanak. Ha netán tévedek – hiszen nem kizárt – mondjuk nem out-ra tette, de én azt mondom, hisztizik, sír, duzzog, tekintete vádló, a továbbiakban nem dolgozik.

    Próbáltam pontversenyt: aki a legjobb, pontot kap, hó végén ajándékot. Volt már nyertes, egy-két gyerek jobban dolgozik (ha van kedve) amúgy szarnak bele. Beszélgettem a csapattal az öltözőben: elmondtam, hogy ügyesek, tehetségesek és ha jól dolgoznak, nyáron már élvezhetően meccset fognak játszani. Beszélgettem egyenként velük, hogy milyen ügyes, hogy tőle miért várok többet (ha olyan). Nem győzöm dicsérni őket, ha jól csinálják. A legjobbakat elvittem meccsre, volt sikerélményük. És semmi, de semmi eredmény, ugyanaz a majomcsorda. Egy-két edzés erejéig, egy-két gyerek viselkedik, meg a három-négy kulcsember aki nagyjából állandó teljesítményt tud hozni. (Érdekesség: van egy magatartászavarosnak titulált kisfiú, ha tudok rá figyelni, ő az egyik legügyesebb, de ugye nem lehet egyszemélyes edzést tartani egy csapatnak.) Elmondom azt is, hogy amit művelnek, az engem bánt, sért, mert semmibe vesznek és ezt nem szeretem. Tisztáztuk azt is, hogy nem a barátjuk, nem az apukájuk vagyok.

    Volt üvöltözés is: egy pillanatra megijed, de ennyi. Nyilván nem verhetem őket (bár igény, az vóna’ rá), nem leszek velük trágár. Amúgy egyetlen eset volt, amikor komolyan ordítottam egy sráccal, de akkor komoly balesetveszélyt okozott a hülyeségével – anyuka következő edzésen párás szemmel vont kérdőre, bár a végére nagy nehezen megértette.

    Ja, természetesen a “fegyelmező” célú fekvőtámasz, futás is olyan, hogy azt is elcsalni akarja mind és természetesen halálra van sértve tőle. Amikor végez vele, még akkor is arról pampog, hogy milyen igazságtalanság érte. Mert természetesen az igazságérzet az egekben van.

    Gondoltam, bennem van a hiba, megkértem három(!) másik edzőt néhány próbaedzésre (a saját csapatukkal boldogulnak) de ezekkel nem. Nem írom le, miket mondtak, a hülyegyerekek a hízelgő kifejezés.

    A szülők megértően bólogatnak, hogy hát ilyenek ezek, meg sajnálják szegényeket, hogy milyen fáradtak – kb. szarnak bele, nem támogatnak. “Papíron” sportol a gyerek, ergo ők jó szülők, ennyi legyen elég. Egyébként is kretének: ha a gyerek nyüszög, két-háromhavonta íratják be más-más sportokra. Foci-kézilabda-röpi-jégkorong-tenisz-úszás-lovaglás és így tovább.

    Egy dolgot fontos megérteni: egy edzés, pláne a röplabda, ahol a helyes technika elsajátítása kiugróan fontos, mert nem “természetes” mozdulat, nem lehet játékos délutáni hancúrozás, sem lazítás. Amennyi játék lehet, az mindig van, de ez a sport sem megy gyakorlás nélkül

    Sajnálom, de buta, elfogult a véleményem: én tartottam az edzőmtől, úszáson fel nem merült a hülyéskedés és mi akartuk csinálni, mert hát a Verrasztó Zoltán, hát úristen, ő az atyaisten, mi is ilyenek leszünk… és templomi áhítat szállt meg minket, amikor egyszer élőben láthattuk. A szerencsésekkel kezet fogott… (Ezeknek meg megmutattam a magyar röplabda “minden idők legjobb játékosát, olimpikont” – egy bárgyú “téééényleg”-en kívül többre nem futotta.) Hadd ne beszéljek a későbbi küzdősport edzésekről, ahol renitenskedés esetén választani lehetett a “gyomros” vagy a “picsás” közül, de ennél sokkal rosszabb volt a szégyen, hogy én vagyok a hülye, aki miatt áll az edzés…

    Ismerek egy csapatot, edzőstől. nagyon jók a gyerekei, de egy nyertes(!) meccs után a fülem hallatára küldte el őket a “lónak a nagy büdös, hugyos picsájába”, mert “szarok voltatok, ez nem játék, aki ennyit tud, menjen innen a picsába” – talán ez a járható út. Láttam vízilabdás gyerekek edzését. A szülők a lelátón ültek, de az edző sztentori hangon üvöltött akármelyiknek a kurva anyjáról, ha nem jól dolgozott. És a magyar vízilabda jó. A komoly bökkenő, hogy én efféle terrorra nem is vagyok képes.

    Egyelőre nem adom fel, de sajnos most nem tudok egyetértően bólogatni a posztra. Sajnálom, kicsit hosszú lett, keserű is, de ez az ami van.

    • Amit leírsz nem annyira új keletű.
      Amikor én iskolás voltam ugyanez volt a helyzet, sőt a “majomcsorda” később olyan irányba fog fejlődni, hogy aki teljesítményt mutat azt kiveti magából, és gúnyolni, rosszabb esetben verni is fogja (bullying). Elérni valamit eszköztelenek, csak az irigység által indukált agresszió marad számukra. Megoldás talán az lenne, ha robbantanád a bandát, mert új közösségben gyerekként az új közösség szabályaihoz alkalmazkodnának, de csak ha egyedül maradnak. Szóval akinek van tehetsége azt helyezd át egy “jó” közösségbe, a többieket meg szard le.

    • Nem baj, hogy hosszú lett, örülök, hogy leírtad.

      Hasonló tapasztalatokról esik szó itt is, Angéla hátrányos helyzetű, nehéz sorsú gyerekeket tanít, akiket annyira nem lehetett nemhogy motiválni, de fegyelmezni se, hogy depressziósan, szorongva vágott neki a tanévnek: http://hvg.hu/kultura/20151013_orkeny_iskola

      Nehéz ez, mert számos pedagógus ismerősöm van, akik sok szarról beszámoltak már az elmúlt években, és nehéz megmondani, mitől tiszteletlen, neveletlen a gyerek. Általában ezek vannak:
      – a szülők 24/7 robotolnak, nem törődnek a csemetével, akit kvázi a youtube nevel fel
      – sokkal több az infóforrás, mint a mi időnkben volt, és hiteles felnőtt orientációja nélkül nehéz az eligazodás, mit érdemes, hasznos követni, és mit nem
      – több a stressz, nagyobb a nyomás, kompetitívebb a rendszer, jobban lázadnak
      – a pedagógus szakma egyre kevésbé megbecsült (nem csak anyagilag, erkölcsileg sem az), és így nagy a fluktuáció, és sok a szar tanár, nincs konzisztencia, jó értelemben vett tekintély… (nekem egy némettanárom volt harmadiktól nyolcadikig, lett is nyelvvizsgám 14 éves koromra, ma már ez lehetetlen, a tanárok többsége határozott idejű szerződéssel van és csak óraadó, jön-megy a gyerek életében).

      Szóval, én azt látom, nem a gyerekanyag a rosszabb, hanem a körülmények, sajnos. nem is rosszabb minden esetben, csak más, és ehhez nehéz alkalmazkodni.

      • Elmerengtem azon, amit írsz. Apám mesélte még, hogy amikor a gimnázium folyosóján végigment a diri, akkor mindenki elnémult és a fal felé hátrált, nehogy az útjában legyen. Ez a ötvenes évek végén történt, egy átlagos vidéki gimnáziumban.

        Ma ilyenféle tekintélytisztelet elképzelhetetlen, indokolatlannak, értelmetlennek tűnne sokaknak. És ha belegondolok, a Waldorfban éppen a földön döglenek a gyerekek, úgy kellett rajtuk néha átmászni, de nyilván nem lett belőlük pszichopata – az enyémekből legalábbis eddig nem. :-)

        Persze más az iskola, meg más a sport. Tudom azt is, hogy sok szülő halálra dolgozza magát, válás stb. de nem látok összefüggést egy-egy gyerek viselkedése, meg a szülők általam kevéssé ismert magánélete között. Hiszen azt végképp nem magyarázná semmi, hogy a nagyobb testvérrel tkp. semmi baj, a kicsi meg elképesztő. Ugyanaz a fészekalj, mégis ég és föld. :-)

        A probléma az, hogy miképpen alkalmazkodjon ehhez bárki. Amúgy azóta kérdezősködtem, az iskolai órákon is nagyjából ez megy, aztán a tanár tesz, amit tud. És hát lássuk be, a tanárok többsége is csak átlagember, nem lehet azt elvárni, hogy mindegyik valami különlegesen karizmatikus, lehengerlő személyiség és/vagy földre szállt angyal legyen, pszichológus és oroszlánszelidító egy személyben.

6 visszakövetés / visszajelzés

  1. Drága szülők, nagybácsik, szomszéd Juliska nénik ! |
  2. Most akkor így… te egy ilyen szőrös lábú amazon vagy? | Eszter's Offtopic
  3. Rekordok, pikantéria, jóslat – minden, amit az Eszter’s Offtopic 2013-as évéről tudni akartál | Eszter's Offtopic
  4. A poszt, amelyben a szerző zavartan körülnéz, üdvözli az újakat… és tanácsot kér a régiektől | Eszter's Offtopic
  5. A 2014-es blogév – számok, titkok a legnépszerűbbtől a legkedvesebbig | Eszter's Offtopic
  6. Fals jólmegmondás: az igazi nőnek nincs műkörme, régen a házasságok az égben köttettek, a gyerek meg a szabadban játszott! | Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: