Aktuális

Állni az anyakönyvvezető előtt, és tudni: nem fog örökké tartani

Mostanában négy különböző esetnél is fültanúja voltam annak, amikor egy érzékeny, értelmes, ma már boldog párkapcsolatban élő embertársam őszintén bevallotta, hogy nem volt szerelmes az első férjébe/feleségébe, amikor összeházasodtak, sőt: igazából sem különösebb vonzalmat, sem mélyebb kötődést nem érzett iránta. “Ott álltam az anyakönyvvezető előtt, és közben végig tudtam: nem fog örökké tartani.”

Miért? - kép: thegospelcoalition.org

Miért? – kép: thegospelcoalition.org

Végigborzongtam minden egyes kijelentés után, és közben a fejemben csak egyetlen kérdés zakatolt: miértmiértmiértmiért? Fel is tettem, és a válaszok érdekesek voltak. Mert évekig kerestem az igazit, de nem találtam, és vele legalább biztonságban éreztem magamat.. nem várhattam örökké, igaz? Mert végre valaki észrevett, értékelt, megbecsült. Mert dolgunk volt egymással, a gyerekeknek meg kellett születniük. És egy egyszerű: mert miért ne? Eljött az idő, kézenfekvő döntés volt, mindenki erre várt már körülöttünk.

Furcsa volt ezt hallani, hiszen egyfelől tisztában vagyok azzal, hogy a hollywoodi romantikus filmekben ábrázolt rózsaszín köd jobbára illúzió, és a hétköznapok szintjén a boldogságot leginkább a kompatibilitás mértéke határozza meg. Nem elvont dolgok vagy múlékony érzések, hanem egyszerűen csak az, hogy jól működünk-e vajon mi, ketten együtt a különféle feladatoknál, a különféle szerepekben. Másrészről viszont elképzelem, milyen lehet szerelem, vonzalom, kötődés nélkül örök hűséget fogadni valakinek, amíg a halál el nem választ… És azt érzem, hogy ez a rák előszobája.

Az érzés rettenetes, szinte kettévágja a szívemet, egy pillanatra egész testemben végigborzongok. Úristen, hányan élhetnek így?! Eszembe jut egy haverom, egy igazi jófiú, aki tíz év után, életében először megcsalta a feleségét egy kolléganőjével, és pokoli lelkifurdalással sírta el: “Te, nekem fogalmam sem volt, hogy ilyen is létezik. Az, hogy így együtt rezdülünk ezzel a nővel. Hogy értjük, ismerjük, látjuk egymást, be tudjuk fejezni egymás mondatait, és egymáshoz érünk ruhában egy pillanatra, és felizgulunk mindketten…” Ez a barátom tíz évig volt volt házas, és tíz év után, egy “idegen” nővel tapasztalta meg ezt az érzést, nem a feleségével. Hát hogy lehet ez?

És az megvan, amikor három-négygyerekes családanyák vallják be, hogy még soha nem volt orgazmusuk? Nemhogy hüvelyi, csikló sem, semmilyen. Egyedül sem, soha. Csak állok és nézek, és velük fájok, hát ez hogy lehet? Hogyan, hogyan, hogyan? És tényleg, álljunk meg egy pillanatra: hányan, de hányan lehetnek körülöttünk, akik így élnek, míg közben mi esetleg irigyeljük őket, hogy kiegyensúlyozott és stabil a házasságuk, gyönyörűek a gyerekeik? Hányan? Ezekről az érzésekről senki nem beszél, talán még magának sem. Ez tabu.

Azt hiszem, a társas magány sokkal fájdalmasabb, mint egyszerűen csak egyedül élni, miközben az ember társra vágyik.

Reklámok
Eszter névjegye (847 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

34 hozzászólás Állni az anyakönyvvezető előtt, és tudni: nem fog örökké tartani bejegyzéshez

  1. Nagyon sok házas, vagy “stabil” párkapcsolatban élő barátom van, de kb. egy kezemen meg tudom számolni, hányan vannak azok, akik valóban összetartoznak (saját bevallásuk szerint). Többen közülük diákéveikben jöttek össze, 24-26 évesen már érezték, hogy ez nem az igazi, de féltek attól, hogy valaki mással kezdjenek mindent elölről. Mert őt legalább más ismerik, meg végülis annyi minden összeköti őket. Nincsenek illúzióim, de számomra döbbenetes, hogy rengeteg házas ismerősöm mondja azt, hogy soha se menjek férjhez.

  2. a karácsonyfa előtt pózolós képekről villan be nekem néha olyasmi, h “évekkel ezelőtt is fuldokoltál ugyanebben a kapcsolatban, tee!” és ami a legmegdöbbentőbb volt számomra, h harmincas ismerőseim, akik 5-6 esztendeje már unták a pasijukat, legyintettek a neve említésekor, esetleg még másba is beleszerelmesedtek akkor, mostanában esküvői fotókat posztoltak. a “régi” csávóval. tényleg boldogok? vagy csak próbálják elhitetni másokkal és önmagukkal? nem tudom.

    hiba mindig saját magamból kiindulni, de érzelmi kérdésekben nyilván csak a saját beállítottságomat tudom alapul venni. a legjobb, amit tehetek, h utólag elvonatkoztatok tőle. ezeknél az eseteknél azonban nem megy: ugyanúgy megborzongok, mint te – a szó legnegatívabb értelmében. miként lehet elviselni valakinek a jelenlétét, közelségét, érintését, akit nem szeretsz? akiért nem vagy oda, akivel nem gyúr egybe az összetartozás érzése?

    talán rossz következtetést vontam le, viszont nem találok más magyarázatot a jelenségre, mint az egyedülléttől való félelmet. az egyedüllét ugyanis “önmegdolgozást” igényel: saját magadat kell előtérbe állítani, a tulajdon kérdéseidre válaszolni (“mit akarok? mit érzek? mi a jó nekem?”), és kőkeményen szembenézni azzal, akit a tükörben látsz. ennél rövid távon sokkal egyszerűbbnek tűnhet jóska, pista vagy béla mindennapi szükségleteire fókuszálni.

    • Nem is csak az egyedülléttől való félelem, hanem az is, hogy összejöttek, együtt töltöttek X időt, és túl közel kerültek egymáshoz: közös család, közös barátok, miegyéb, és hát ez felbontani olyan, mint az ember fél életét lebombázni. Hát még ha közös vagyon, otthon meg gyerek is van, ugye!

      • nem rémisztőbb lebombázni egy fél életet az újjáépítés lehetőségével, mint benne ragadni az örök szarban o.O a gyerekeknél is tiszta a helyzet, inkább van szükségük két egészséges lelkű, de külön élő szülőre, mint két egymást leépítőre. egyedül az otthon és a pénz kavarhat be, az viszont nagyon, mert a híd alá azért mégse @=/ (mondjuk, én eleve nem bírnék teljes anyagi függőségben létezni, ugyanakkor tudom: sokan vannak, akiknek a hátterük miatt nincs más választásuk az adott élethelyzetben, mint elfogadni a párjuk anyagi segítségét…)

        • Ha a konkrét példákat látom magam közül, inkább azt figyelem meg, hogy az esetek nagy részében
          1. egyszerűen nincs lehetőség a különválásra, mert a két fél kölcsönösen függ egymástól anyagilag (pláne falun, ahol a nagy házat LEHETETLEN eladni, hogy két kicsire cseréljék);
          2. nem függ ugyan, de azt az életszínvonalat, amit megszoktak, képtelenek volnának fenntartani, és az ember nehezen alkalmazkodik az életszínvonal romlásához, különösen, ha már idősebb (értsd: kisebb, szarabb otthon, vacakabb autó, nuku nyaralás, rosszabb kaják… mert ketten ugye minden könnyebb, egyedül pedig a megszokott dolgokat épp kétszer nehezebb kipengetni, értelemszerűen, ráadásul 50 fölött az életkor előrehaladtával az új bevételi források esélye statisztikailag csökken).
          Így aztán “nem ugrálnak”, inkább kussolnak, akkor is, ha belehalnak. :( És ezt sajnos sokan meg is teszik.

          • lehetőség mindig van mindenre, max az általad említett, nehezen vállalható vagy vállalhatatlan következményekkel @=| cinikus köcsög vagyok egyébként, amiért feltételezem, h az emberek nagy része ilyen “nem ugrálós” állapotban él…?

    • Szerintem nagyon rosszul vagyunk szocializálva. Emlékszem, hogy milyen rosszul éreztem magam, amikor már nem szerettem azt a bizonyos fiút, hogy már rosszul esett a közelsége, az érintése, és mennyire nehezemre esett azt mondani, hogy ez mégse megy. Mert nem volt más oka, csak én magam: nem volt jó nekem! És most idézhetném, amit írtál, hogy “saját magadat kell előtérbe állítani…”. Erre nem tanítanak meg, azt tanítják (legalábbis engem így neveltek), hogy mindig a mások véleménye, érdeke a fontos, te legyél az utolsó. Na itt a gubanc!

  3. Valóban megdöbbentő, én is kiakadtam kissé, mikor egyik volt főnöknőm közölte, hogy azért megy hozzá az akkori pasijához, mert együtt hozták létre a céget, és nem akarja, hogy kitúrják őt anyagilag…. Ekkor már több mint két éves volt a kislányuk. Aztán persze elváltak, a lány így is ki lett téve a cégből, újrakezdte mással, és most boldognak tűnik, szintén házason, várva a második babát (ezzel a fiúval az elsőt), de mégis… Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ez olyan igazi házasság.

    Drága druszám, mindez pontosan arra a tanulásra jó tapasztalás, hogy semmi sem az, aminek látszik!!! Mert minek a mézesmázas réteg, mikor belül úgy rohad az alma, hogy fel sem ocsúdsz és már rák meg mittudoménmi üti fel a fejét? És ez MINDENKIBEN ott van, nem az a kérdés, hányan élnek ilyen körülmények között, hanem hogy hányan nem…. És amikor meg pont attól félsz hogy netán érzelmileg kötődni fogsz és teljesen kiszolgáltatottá válsz a pároddal szemben, akkor jön a megrögzött szingliség…. De teljesen mindegy, hogyan éled az életed, egyedül vagy társas magányban, a félelem az egyetlen dolog, ami mindenben egyforma. Így is, úgy is megtapasztalod a sötét oldalad, tökmindegy, hogy milyen körülmények között teszed ezt meg…. Mert a saját fényedhez csakis a saját sötétségeden keresztül vezet az út! Számomra ez a 2013-as Karácsony legnagyobb felismerése.

    • Óóóó, igen, számomra is az elmúlt időszak nagy felismerései közé tartozott, hogy nem minden az, aminek látszik, sőt. Mármint akkor sem, amikor már azt hinnéd, hogy jó rálátásod van bizonyos dolgokra. Kemény dió, igen. Ahhoz, hogy egyfajta teljességet megéljünk, pedig valóban elengedhetetlenül szükséges szembenézni a félelmeinkkel, vagyis a sötét oldalunkkal. Sötét nélkül nincs világos, árnyék nélkül nincs fény, ugye.

  4. Nekem számos haverom elvette feleségül élete első barátnőjét. Ők azok a srácok, akiket soha nem hívtak el a szülinapi zsúrokra vagy ha igen, akkor nem mentek el. A sulibulikon egykupacban kuncogtak, soha nem volt sikerük a lányoknál, mindig ügyetlenül vagy leginkább sehogy sem próbálkoztak. A legtöbben úgy “találtak” párt, hogy valaki bemutatta őket valakinek. “Jó fiú, tisztességes gyerek, nem fog megcsalni” – mondták róluk és a többit már nem tudták elrontani. Szinte azonnal megnősültek, a feleségeket nem ismerem, pedig jó volna tudni mivel vették le őket a lábukról. Azóta is találkozom némelyik sráccal, sörözünk, megnézünk egy-egy meccset és azt látom, hogy a házassággal magabiztosságot nyertek. Úgy beszélnek a nőkről, mint egy jóllakott negyvenes, aki a sok hódítás után letette a fegyvert és megállapodott. Pedig pontosan ismerem a múltjukat. A mai napig nem értik, amikor azt mondom: receptre írnám mindenkinek, hogy legalább egyszer az életben “haljon bele” a szerelembe. Röhögnek, és inkább kérnek még egy kört.
    Azt mondják, régen rosszabb volt a helyzet. Gondoljunk a “Körhintára” amiben “főd a fődhő, jószág a jószághoz” házasodott, a nemes nem adta a lányát rangon alul stb. Azt viszont elfelejtik, hogy akkoriban a gyerek behódolt a szülői akarat vagy a hagyomány előtt, most azonban önként mondanak igent felszínes értékekre (?) mutogatva. Lenyomják a torkukon és simán sorolják az indokokat: általános elvárások, kifutok az időből, anyám unokát szeretne, annyit csalódtam, elegem van az érzelmekből, mától ésszel választok. Ez tényleg a rák előszobája. Féltem is néhány közeli ismerősömet…

    • Hú, annyira precíz, amit írsz, én is több ilyet ismerek. De ők még a jófiúk, vannak azok is, akik megházasodnak 26-30 között, mert “ideje”, és aztán csajoznak tovább, amíg asszonypajti egyedül babázik, és a gyerek harmadik szülinapjáig jön a válás is. Igen, a jószág a jószághoz, suba a subához-korszak persze durvább lehetett.

  5. Cinzina, az utolsó bekezdésed tartalma nagyon megérintett, köszönöm! Ezt tapasztalom én is az elmúlt 3 évben, de még ilyen jól megfogalmazva nem találkoztam vele, köszönöm!

    Eszter, neked pedig nagyon szépen köszönöm az írást, szeretem az ilyesfajta gondolatindításaidat. Még ha esetleg most a másik oldalt fogom képviselni… vagy még sem. :)

    Szomorúan olvasom, hogy a hozzászólók között szinte “szitokszó”, ha az ember lánya középiskolás korában ismerkedik meg a párjával – mert hát az nem lehet az igazi. (Rossz hírem van: k-rvára nem ezen múlik!)

    Én 18 éves koromban ismertem meg a páromat, most 26 vagyok. Az elején éreztem, hogy Ő az Igazi. Aztán persze elmúlt a rózsaszín köd és szembesülnöm kellett a saját és az Ő sérüléseivel is. Az elmúlt pár évben nagyon eltávolodtunk egymástól, de ennek az időszaknak rendkívül hálás vagyok, mert ez a sötétség, keserűség, fájdalom és magány kényszerített arra, hogy elinduljak az önismeretem útján és szembenézzek önmagammal, a sérült részeimmel. Nem könnyű és néha piszkosul fáj, de nagyon hálás vagyok a Sorsnak, hogy viszonylag fiatalon az önmagamba nézésre kényszerültem. Ha nincs a párom és ez a hajtóerő, akkor most nem tartanék itt. Valószínű, ha virágról virágra szállnék akkor sem… Mi szerencsére nem házasodtunk össze (nem hiszek ebben az intézményben), nem is élünk együtt. Hülyén hangzik, de hálás vagyok érte, mert viszonylag keveset kellett a külvilág felé magyarázkodnunk. És igen, ha megkérdezték az ismerősök hogy mi van vele, én is csak legyintettem, mert fájt beszélni róla. De mostanra szinte már egyáltalán nem érdekel mit gondol a külvilág rólunk. Teljesen más mit kommunikál kívülre az ember és amit érez. Persze nekünk is voltak olyan éveink, amikor sülve főve együtt voltunk. Hát az elmúlt 3 év nem épp ilyen volt – de ennek az időszaknak köszönhetem a legtöbbet… Egyrészről rájöttem, hogy nagyon szeretem őt, másrészről azt, hogy meg kell gyógyítanom a sérüléseimet, mert e nélkül ne fog menni (de most már megláttam a fényt az alagút végén!).

    Szóval szerintem azt is hagyjuk a búsba, hogy másokon ítélkezünk…

    • Jó, hogy ezt leírod, szerintem se attól függ, ki hány évesen ismerkedik meg a párjával. A gond inkább akkor van, ha valaki olyan ember mellett horgonyoz le, aki mellett nem boldog. (A ifjúkorban létrejött kapcsolatoknál ez azért gyakori, mert nincs összehasonlítási alap, viszont nagy a nyomás a család részéről, és a többség még könnyen befolyásolható.) De ez megtörténhet 28, 38, 48, 58, 68… évesen éppúgy, mint 18 évesen. Nem ettől függ.

      Nagyon jó, amit írsz arról, hogy az embernek fel kell ismernie és meg kell gyógyítania a sérüléseit ahhoz, hogy jól tudjon működni a párja mellett, vagy akár egyedül is. De tudod, hányan hiszik, hogy ha végre párkapcsolatban lesznek, minden megoldódik, jön a boldogság, csak úgy, munka nélkül? Hát igen, ez a baj. :)

  6. Ha hiszitek ha nem, a VALÓDI szeretettől megijed az ember fia. Apám is, mikor születésnapján úgy tudtam őt szeretni, ahogy van, mindenféle sallang nélkül, és nem bírt a szemembe nézni. Párom is, épp most írtam meg neki, a szívem még mindig zakatol, erre ő közli hogy hagyjam békén… Csupán ekkora ereje van a szeretetnek. A Sötét oldalunk teljesen elhitette velünk, hogy esélyünk sincs a boldogságra, meg sem érdemeljük ezt a valódi szeretetet… Hát akkor meg mit is várunk a mostani párkapcsolatoktól, házasságoktól? Az ember vagy egyikből a másikba menekül önmaga elől, vagy beletemeti magát egybe, szintén ugyanabból az okból. És nem tud szabadulni a szenvedéstől! Mert még mindig úgy érzi, bűnhődnie kell!! Hát akkor tessék, lehet bűnhődni, egyre mélyebb és fájdalmasabb lesz a büntetés. Hajrá.
    Ja, a karmáról meg ne is beszéljünk. Az ember nem tudja kikerülni a karmát. És ha az pont a boldogtalan kapcsolat másik résztvevője? Teljesen mindegy, megéljük a karmánkat, csak ki mennyire tudatosan teszi ezt.

    • Azért azt gondolom, hogy a tudatosság a legjobb karmaoldószer. Más kérdés, hogy gyakran összekeverjük a félelemmel és a kényelemmel, de egy dolog biztos: a tudatosság fényével felül lehet írni mindazt, amire már nincs szükségünk. Nem járok még itt, tény, de azt látom magam körül, hogy a megértés, az elengedés, a felelősségvállalás – és természetesen a szeretet, ami itt főként barterként jelenik meg, de van tisztább megnyilvánulási formája is – csupa olyan dolog, ami többet ér a ma divatos “karmaátrendező” okosságoknál. :)

      • Nem, nem értsz. A karmát MEGÉLED, és a tudatosság ott kezdődik hogy mikor és hogyan oldod fel. Én is karmikus párkapcsolatban élek csaknem 5 éve, és ebből 4 és fél komoly kifelé mutogatás volt, mire eljutott a szívemig, hogy valóban minden belőlem származik, az én energiámat sugározza vissza a kedves akkor is ha örülünk egymásnak, és akkor is ha szét akar verni. A család ugyanilyen karmikus kapcsolatokból áll – vajon nem beszélsz-e azért többet az apáddal, mert feloldottad a karmát vele? Ja, még egy – karmát oldani nem olyan egyszerű mint képzelnénk. Mivel ezek a karmák valószínűleg több ezer évesek, így nem tudom elképzelni, hogy egy szempillantás alatt megszabadulunk tőlük. Sok szeretettel ajánlom a jóga oktatóm, Balázs Valéria Karmakiller című könyvét. Hatalmas igazság.

        • De lehet hogy mégis egyről beszélünk, csak más szavakkal írjuk le :) Ezer bocs és egy anyamedve… A lényeg, a könyvet akkor is ajánlom mindenkinek.

          • Szerintem egyről, de mutatok egy jó kis cikket, hogy mire gondolok pontosan:
            http://nokateljessegutjan.blogspot.hu/2013/12/egy-no-aki-tudja-hogy-kicsoda-es-mit.html
            A szerző jól leírja, mi a női minőség, és mi nem (a patriarchális érdekek kiszolgálása, áldozat, önfeladás és méltatlan kompromisszumok árán is, ha kell). Sajnos erős a manipuláció az utóbbi irányba, mert kényelmes megoldást kínál az életre egy igen széles réteg számára, de közben milliókat nyomorít meg.

            • Jó cikk, egyetértek a nagy részével. Mindez azonban még mindig magában rejti a karma megélését. Évezredek óta sínylődünk ebben a folyamatban, és csakis mi magunk válthatjuk meg a sorsunkat. Legelőször a Nők, hogy vállalják a Női természetet (valóban a cikk is ezt írja), a férfiak őket képesek követni, ezt a saját párkapcsolatomon belül is megtapasztaltam már. Ehhez azonban a valódi szándék szükséges, ami sokkal kevesebb szívben van ott, mint az ember gondolná. És nem is fog mindenki szívében ez megjelenni. Természetes szelekció van, ami segíti a fejlődést.

  7. Nagyon jó írás, sajnos én is találkoztam ezzel a jelenséggel. Azt látom, hogy sokan elég furán – lehet, hogy nincs jogom azt mondani, hogy felelőtlenül, de én részben ezt felelőtlenségnek érzem – állnak a párkapcsolatokhoz.

    Valahol ez külső elvárás is, ahogy feljebb is írtátok: ha nincsen pasid, csajod, az bizonyos körökben ciki, lúzernek tartanak miatta, ezért sokan már csak megszokásból is járnak valakivel, ha kell nekik az az illető, ha nem – legalább elmondhatják, hogy nincsenek egyedül. Ehhez még hozzájön az egyedülléttől való félelem, meg jó sok minden más, így aztán az emberek zöme belemegy egy csomó olyan párkapcsolatba, aminek igazából se füle se farka, és ahol a felekben semmi közös nincs. Azon kívül, hogy nem akarnak egyedül lenni. Van olyan ismerősöm, aki minden srácnak, aki egy fokkal szebb az ördögnél “ad egy esélyt” aztán járnak egy darabig, és utána jön a következő. Aztán egy idő után a legtöbben megunják ezt, és összeházasodnak azzal, aki az adott időben épp mellettük van, és hajlandó velük oltár elé állni. Úgy mennek bele a házasságba is, ahogy a korábbi kapcsolataikba, érzelem és józan ész nélkül (szerintem ez a kettő nem egymás ellentéte) így a válás, megcsalás előre kódolva van.

    Én mindig olyan voltam, hogy el se tudtam azt képzelni, hogy olyasvalakivel járjak, akivel nincs meg a lelki-szellemi összhang és a vonzalom, és van sok hasonló barátnőm is – meg is kapjuk, hogy milyen válogatósak, nagyképűek, bunkók, sőt prűdek és biztosan frigidek is vagyunk. Holott úgy gondolom, még mindig jobb egyedül, mint társas magányban. Mellesleg én 13 éve férjnél vagyok, és a férjemet a fent kommentelő Ágotához hasonlóan,18 évesen ismertem meg – a kapcsolatunk bármilyen nagy párkapcsolati észosztó könyv, és minden nagyokos ismerős szerint az első perctől halálra volt ítélve, de hogy-hogynem még mindig boldogok vagyunk benne.

    • Döbbenet, hogy még úgy is piszkáltak, hogy ultrafiatalon leltél igazi társra, de ez jól példázza azt, később mekkora a nyomás… szomorú, mert sokakra hat. Abszolút inspiráló hallgatni, hogy 13 éve tart a boldogság, és ez a lényeg, az észosztó könyvek meg a nagyokos ismerősök meg le vannak szarva.

  8. “nemhogy hüvelyi, de még csiklói orgazmusuk sem volt”
    Kéretik szépen nem hierarchiát felállítani a nő orgazmai között aszerint, hogy a férfi azt mennyiben élvezheti és mennyiben nem.
    Javasolt olvasmány :
    http://magyarnarancs.hu/publicisztika/forgacs_zsuzsa_a_nap_a_hold_es_a_klitorisz_kialtvany_a_noi_orgazmusrol-54673

    • Oké, de statisztikailag a hüvelyi a ritkább, és a csiklóval könnyebb elérni, nem? Én csak ebből indultam ki. De emlékszem az Oravecz Éva Csilla-féle elmésségre arról, hogy a hüvelyi hierarchikusan “jobb”, ami szerintem is veszélyes baromság.

      • Persze, mert ugyanannak az orgazmikus mandzsettának nem mindegy, hogy melyik részét éri az inger :
        a legtöbb idegvégződéssel rendelkező csiklót vagy a nulla idegvégződéssel rendelkező hüvelyt. Csakúgy mint a párhuzamos példában: ha a hímvesszőn át nem lehet, mert az gyermeki, ki lehet elégülni ám a herék simogatásán keresztül is, amúgy felnőtt férfi módjára.
        Ja, hogy az sokkal nehezebb ??? Ez a férfisors, kérem.

1 visszakövetés / visszajelzés

  1. Több békát kell ám végicsókolni, amíg jön a herceg! | Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: