Több békát kell ám végicsókolni, amíg jön a herceg!
Ó, drága jó férfiak, erősek és érzékenyek, okosak és jószívűek! Hát hogyan magyarázhatnám meg nektek, hogy nincs veletek semmi, de semmi baj az ég adta világon, csodálatos emberek és vonzó pasik vagytok?
Tudom, ilyenkor szoktátok hallani a rémes lerázódumát, hogy “velem van a baj”, “értékellek, mint embert”, és “én nem érzem késznek magamat egy kapcsolatra”… De tudjátok mit? Velem sincs baj! Egyikünkkel sincs baj, de mivel nehéz elmagyarázni, miért NEM, inkább csak hallgatok, és rosszul érzem magamat.
Van az a kapcsolódás, ami vagy létrejön, vagy nem, és erről szól az egész. Ehhez nem kell – egyikünknek sem – különösebben szépnek, intelligensnek, vonzónak, gazdagnak, sportosnak, ilyennek vagy olyannak lenni, ez egyszerűen csak megtörténik úgy, hogy semmit sem teszel érte. (Jó, persze, magáért a kapcsolatért már elég keményen kell dolgozni, de itt még csak arról a mély kapcsolódásról beszélünk, ami az egész csodálatos játéknak az indítógombja.)
Ha átéltétek már, tudjátok, miről beszélek: egy azonnali, meghatározhatatlan biztonságérzet, ahol megszűnnek a pózok, eltűnik a megfelelési kényszer, és jó csak úgy lenni… és közben végig ott egy körülírhatatlan, különös szikra, ami az egészet hajtja, irányítja, pörgeti, és végül mindent lángba borít. Egy csapatnak lenni, egy irányba haladni, a beteges társfüggés réme nélkül, szabadon.
Talán elhiszitek, hogy ilyen nem minden sarkon van. Érdekes, helyes, vonzó emberek, akikkel jó együtt lenni, bőven akadnak, de ilyen… az ilyen ritka. Ha minden héten mással kavarsz, és az összes kedves mosolyú lánynál bepróbálkozol, akivel egy jót beszélgettél, valószínűleg nem csak nem találkoztál még a fentiekben ismertetett jelenséggel, de nem is hiszel benne. Bárcsak átélnéd egyszer, bárcsak ennél néha egészséges, tápláló ínyencséget is a sok fagyasztott hamburger mellé! Hidd el, átalakulnának hosszútávon a táplálkozási szokásaid.
“Azért a másik véglet is szar… soha nem találni meg a megfelelő partnert, és egyedül maradni, miközben mindenki levonja a következtetést, hogy te biztos alkalmatlan vagy egy kapcsolatra” – írja a tegnapi bejegyzés – Állni az anyakönyvvezető előtt, és tudni: nem fog örökké tartani – kapcsán egy barát a Facebookon. Igazság van abban, amit mond (nem feltétlenül mások ítélete miatt, hanem a “kivel osztom meg a világom?” belső valóságának összefüggésében). Te talán nem nézel gyanakvó szemmel arra, aki hosszú ideje egyedül van?
Biztos válogat, “senki se elég jó neki”, azt hiszi, az ő seggéből süt a nap is. Bizonyára felelőtlen agglegény, önző kúrógép, esetleg csak óriási lúzer, kis pöccsel, ha meg nő, még rosszabb, a társadalom szégyene: ő a megközelíthetetlenség mintaképe: az örök szingli (a hasonló cikkekből mindent megtudhatunk róla: kihasznál másokat, ezotériába menekül, “nem hajlandó nő lenni”, mindig a tökéletest keresi, és a legszörnyűbb, a legborzalmasabb mind közül: “egész életében a saját boldogsága és kényelme lesz számára a legfontosabb”, mintha a kiteljesedés kizárólag mások rovására történhetne, és mintha nem csak teli kancsóból tölthetnénk a másik poharába a szomjan halás veszélye nélkül). Röviden: mindenki, aki huzamosabb ideig párkapcsolat nélkül marad, eléggé beteg szerzet lehet, “diszharmóniás lelkű fickó”, Csáth Géza szavaival élve.
“Tudod, mielőtt jön a herceg fehér lovon, rengeteg békát kell ám megcsókolni” – magyarázta nemrég egy barát egy csapat magányos léleknek, a lehető legnagyobb jóindulattal. És persze előkerültek azok a történeteket is, amikor úgy talált egymásra két ember, hogy kezdetben még csak rokonszenv sem volt közöttük… és aztán mégis, mégis mindent elsöprő szerelem lett a vége. Van ezek között olyan, amely húsz, harminc éve még mindig tart, és olyan is, ami véget ért ugyan, de “általa olyan csodákat ismerhettem meg, amelyek nélkül ma kevesebb volnék”. “Benne volt a megtapasztalási programban”, tette hozzá más, nagyon találóan.
És tudjátok, nektek is mind igazatok van. Az emberi kapcsolatok nagyon finomak, jobbára átláthatatlanok, szövevényesek. Nem jó elméletek, elvek és álmok elefántcsonttornyába menekülni (nem két szónak kéne ennek lennie? anyagnév + összetett szó, lásd papír zsebkendő), soha nem jó zárni, és azt mondani: én nem, én nem ilyen vagyok, nekem nem ez kell. Nincs abszolút, megváltoztathatatlan dolog a világban, csak ha te elzárod az utat a változásra, de ezt meg miért is tennéd? Igen, kedves békacsókolgatók, nektek is igazatok van, nem vagytok kurvapecérek és ribancok, sem – feltétlenül, minden esetben – beteg kapcsolatfüggők, akik rettegnek a magánytól, mert képtelenek két napot önmagukkal eltölteni.
Én tisztelem bennetek azt, hogy ennyi mindenkiben meglátjátok a szépet, a az értékeset, a szeretnivalót – hiszen ez minden emberben ott van, nem igaz? Azt, hogy meritek kinyitni a szíveteket, mertek szeretni, átadni magatokat, a testeteket, lelketeket. Bizonyára átéltétek már a pokoli fájdalmat, amit mindez hozhat, és mégis mertek, újra és újra, mint a lángokból újjászülető főnixmadár.
Hát, akkor mi a tanulság? Nincs. Most az egyszer nincs. Öt bekezdés ellene, öt mellette, de sajnálom, nincs okos tézismondat a végén.
Békákat fotózni mindenesetre szeretek
Eszter's Offtopic 
ja, én vagyok a nagyszájú csaj, akit még soha senki nem látott pasival – vagy ha 1825 táján mégis, akkor elkönyveli, h csak álmodta. néztek már leszbinek, sajnálkoztak együttérzően a bizonyára hatalmas elvárásaim miatt, ajánlottak önismereti könyveket, figyelmeztettek a női alázat elengedhetetlen alaptéziseire… de aki ilyenekkel jön, kapásból elmehet a picsába @=) és nem azért, mert a seggemből süt a nap, hanem mert bennem is megvan az a baromi egyszerűen működő “vagy igen, vagy nem” intuíció, ami messzire taszítja azokat, akik nem, és egyből rááll azokra, akik igen. utóbbi kategóriában ovi óta összesen nem gyűlt össze tíz delikvens. (tehetek róla? tudom szabályozni? nem. de már nem is akarom.)
olyan egzotikus nekem, amikor valaki arról mesél, h “majd kialakul”, “még semmi nincs, csak néhány hete randizunk”, vagy “még nem vagyok szerelmes, de már összecuccoltunk”… mintha egy más világ lenne, amiben mindenki mindenkinek ad egy esélyt, hátha pont azzal az illetővel lehet fajfenntartani o.O ezzel a magatartásformával sincs egyébként semmi probléma, ha az ember olyan lelki alkat. az “okos” tézismondat nagyjából úgy festene, h mindenki azt (nem) csókolja, akit óhajt – a következményeket is vállalva @=) de a poszt enélkül teljesebb, mint vele lenne, szóval fasza!
Igen, azon én is többször elmerengtem már, hogy a fene se érti, honnan jön ez a “próbáljuk meg együtt“, bármikor, bárkivel, aki kedves, 200 kiló alatti és 100 centi feletti. Számomra is egzotikum ez, a vak tyúk is talál szemet egzotikuma. Van több ismerősöm, aki szinte állásinterjúszerű vakrandikra jár hetente kétszer-háromszor, néha több forduló is bejátszik, és a győztes három-négy hónapra megmarad, aztán látványos szakítás jön, és kezdődik az egész elölről. Nehezen értem én ezt, hasonlóképp működöm, mint te.
A konklúzió nagyon jó a végén, tetszik, én is ilyesmire gondoltam: mindenki azt csókolgat, akit akar, vagy éppen marad csók nélkül, mindkettőnek a következményeit ő viseli, nem az ezotéria. :)
Hm, év végére belelendültünk a párkapcsolati témába, elég rendesen.
Nos, az előző poszthoz írtam még egy kommentet, abban nagyjából benne van minden, amit ide is leírnék… Amíg nincs valódi szeretet, és nincsenek a női-férfi szerepek a helyükön, addig “tökéletes” párkapcsolat sem lesz. Nem mintha az éppen adandó nem a tökéletes, az Igazi lenne. Mert éppen ő tükrözi azt a legjobban vissza, akik vagyunk. Figyelem, hölgyek, fontos, nem lehet eléggé kihangsúlyozni, hogy amíg a nő nem nő (energetikai értelemben), addig a férfi sem tud férfi lenni mellette! Ez már nem 2001, nem is 2011, most már teljesen más van, mint 3 éve, 3 hónapja, 3 hete. Minden tapasztalás a másik nemmel azért van, hogy fejlődjünk, hogy letegyük terheinket, sérüléseinket meggyógyítsuk. Amíg ez nem fejeződik be, addig nem is fogunk tudni megélni egy tökéletes párkapcsolatot. Na igen, az is kérdés, ez kinek mit jelent. Ha valakinek az boldogság, hogy 3 havonta mással randizik, ám tegye! Valaki családot szeretne, valaki meg mondjuk a Végtelen Lét érzését megtapasztalni, ha a másik szemébe néz… Hajrá, mindenkinek! Csak ne felejtsük el, hogy minden értünk van!
Jól mondod, káosz van, hiányzik a nemek harmóniája. Évezredeken át háttérbe szorították, elnyomták a nőt, jogok és lehetőségek nélkül élt, teljes sötétségben, aminek most egyfajta kibillentség az eredménye, teljes szerepkonfúzió, és számos kontextusban a nő szinte már csak agresszióval tud érvényesülni. Most, hogy végre visszatértek a női energiák, a nők az érvényszerzés miatt férfiasodnak, a férfiak is nőiesedtek, tehát teljes a káosz. Csak az egyén szintjén teremthető meg egy olyan társadalom, amelyben a nő és a férfi nem egymás alárendeltje, kiszolgáló személyzete, mentora, hanem egyenjogú társa, akivel együtt tapasztalják meg a teljességet, mindkettő a saját, vele született minőségében, harc nélkül.
Ejj máán! Én akkor is kinyitom az ajtót előre, akkor is elveszem a nehezebb cuccot, ha cipelni kell, akkor is egy nyafogós kiskölök vagyok, ha megfázom, akkor sem gondolkodom azon, hogy ki mosogasson, mert vagy én, vagy ő, viszont utálok vasalni, ha lehet, kerülném, takarításban pocsék vagyok, viszont a világ legjobb spenótját csinálom (én nem szeretem), ellenben akkor is én ásom fel a kertet, no és mindamellett mint pasi azt fogom elvárni, hogy netán a (szerintem soha meg nem születő) kölkömnek ANYA anyja legyen, no meg apa apja, ne pedig egy 50/50%-ban kiegyensúlyozott bizottság, aki majd nagy demokratikusan kinevel valami lényt. Nem szeretem az önző, férfias nőket, ám az is gáz, ha egy pasi puhapöcs (a keménykedő barmokat nem tartom férfinak). Mondjuk fingom nincs, melyik oldalon kell menni egymás mellett az utcán…
Azt persze gondolom nehéz elképzelni azt, hogy mindkét irányból fel lehessen nézni a másikra, de létezik olyan – pláne, hogy egyik fél sem érzi kevesebbnek magát. Nem a nemek harmóniájáról van az egészben szó, hanem két,ember összepasszolásáról.
Szóval amire ki akartam lyukadni: lósz..t hiányzik a nemek harmóniája, csak túl sok a filó, túl sok az általánosítás, túl sok az előre mérlegelés, rengeteg az előítélet, és túl kevés a “go with the flow” – és ez nem az általam kifejezetten utált carpe diem elv, mert az egy darab sz…
@Cinzina – az “energetikai értelem” volt a biztosíték lecsapás.
Jah, igen, én is baromira vágom a tutit, pedig eddig még csak a nagybácsi szintet ugrottam meg, a többi meg – olyan Rákóczi… :)
:)))) Kedves nagybácsi, alapvetően én is úgy látom a dolgokat, mint te, de mi a kivételezett szűk réteg vagyunk, egy szélesebb réteg sajna iszonyú homályban él. Ott, ahol a zasszony verve jó, de legalábbis megcsalva, mert az a bijólógija rendje, az állatvilágban is… és ahol Ilonka megtisztelő, női minőségből fakadó feladata az, hogy Ödön tablettás borral lehányt nadrágját pucolja a napi 8 óra robot után a gyárban. Én most erre a nem kis csoportra utaltam, nem magamra. Én szerencsére teljesen kiegyensúlyozott közegben élek, nincs ilyen para.
Há’ még szép, hogy a heteroszexuális szettingen belül a gyereknek anyja legyen meg apja, ne egy nemtelen bizottság, de létezik a szocializációnak egy olyan iránya, amely szerint természetes az, ha a gyerek úgy 7 éves koráig csak az anyjával van nonstop, és apu csak napi egy-kettő órát tölt vele, azt se kettesben, mert apu elfoglalt üzletember, dolgozik, és amúgy is, a gyerekhez jobban ért anyu. Sok ilyet ismerek, még többet a szüleink generációnkból, de hála a jó égnek ismerek ellenpéldákat is, amikor apu – a férfias, nem puhapöcsű apu – el tud játszani a gyerekkel (és gondoskodni is képes róla), amíg anyu dolgozik, netán – atyavilág, döbbenet – alkot, szórakozik, miegymás, mert esetleg ő is ember, emberi igényekkel, amelyek változatosak. És ettől mondjuk még nem önző, férfias nő, csak egy élőlény, aki nem mond le a saját boldogságáról, hogy mártír legyen (mindenki ismer legalább egy mártíranyát, aki mindenről lemondott, ugye? él még?).
Azt, hogy mennyire nem a saját gondomról beszélek, hanem a körülöttem élők problémáiról, aminek én is szemtanúja vagyok, talán kitűnően igazolja a tény, hogy jó ideje nagyjából bármit – nem akarok nagy szavakat használni, a bármit elég most – megadnék azért, hogy a négy fal közé zárva főzőcskézhessek egész nap egy-két kölökkel, miközben nem kell pénzkereséssel foglalkozni. (No, a takarítás mondjuk blöe, de you get the point.) Igen nagy kedvem volna hozzá, nagyjából úgy tízezerszer több, mint ahhoz, hogy pl. felsővezető legyek egy multinál (azért mondjuk otthonról sok pénzt keresni mindenképp akarok, adott is a csatorna, meg amúgy is ki kell fizetni valamiből a takarítást, ami blöe, de you get the point).
Röviden: nem hiszem, hogy a legmélyebb problémák a nemek harmóniájának témakörében a mi egzisztenciális, spirituális, intellektuális szintünkön kezdődnek, de ettől még vannak, léteznek, és milliók életét keserítik meg.
ps.: A vasalás kiiktatható, csak meg kell tanulni ügyesen teregetni. Mondjuk nekem nincsenek ingeim, blúzaim, az ugyanis határeset (kolléga szerint pöpecül megoldható az is), de minden másnál működik a teregetés helyes technikája, majd csinálok egyszer egy e-bookot…
@András ne aggódj, nem csodálkozom rajta :) Hozzászoktam már, hogy sokan csak egy ideig tudják követni az én felfogásomat… Utána roló le :D
De ha még megengeded, én úgy gondolom, hogy a lánynak a fiú balján kéne lépdelnie, de erre már jöttek elő olyan válasszal, hogy akkor hogy a francba veszi elő a kardját a fickó, ha a középkorban volnánk… Szóval, mindenki ott lépdel, ahol akar.
Nézzük mindezt herceg szemszögből. Van egy alapvető betegségünk, amit sajnos nem minden egyed diagnosztizált magán, pedig elég súlyos. A radar nem veszi tisztán a jeleket. “Van az a kapcsolódás, ami vagy létrejön, vagy nem, és erről szól az egész” – írja Eszter és mi hajlamosak vagyunk elég könnyen azt hinni, hogy connected. Mire gondolok? Ha a pultos lány mosolyogva kérdezi, mit kérünk, azt személyes varázsunknak tudjuk be, nem pedig munkahelyi kötelezettségnek, ami valamennyi vendégnek jár. Ha egy lány koncerten/bárban/akárhol kérdez valamit, ne adj Isten néhány szót vált velünk, akkor azt azonnal flörtnek, kezdeményezésnek, tuti partinak vesszük. A női gesztusokban hajlamosak vagyunk sokkal többet látni, mint ami valójában és aztán bután nézni, sőt felháborodni, hogy akkor mi francért kacérkodtál velem hülye ribanc, ha elutasítás a vége. Persze ott a másik véglet is, amikor egyértelmű a jel, mint a világítótorony fénye és mégsem vesszük az adást. És ez csak az eleje, az ismerkedés, még szó sincs kapcsolatról. Szóval csak azt akarom mondani, hogy a ‘biztos válogat’ és a ‘senki sem jó neki’ kevésbé illik a faszikra. Miközben ti a biztonságról, szikráról és lángról beszéltek, addig mi kábé mindenre rámegyünk. Mármint én nyilván nem :) Évek óta nem mosolygok a pultos lányokra, koncerten pedig pláne ne szóljon hozzám senki :)
Hú, nagyon pontos, amit mondasz, legalábbis én már nagyon-nagyon sokszor találkoztam ezzel a problémával. Én csak kedves voltam, és akkor a dolog úgy jött le, hogy kacérkodott a hülye ribanc, aztán jól lelépett. MOst egy kalap alá vontam a nemeket, mert minkét térfélen van a “válogatós” típusból elég, de vágom, mire gondolsz, hajaj. Magamat idézve, igen szerényen:
Forrás: Az 5 legsúlyosabb hiba, amit egy férfi elkövethet
Én ezt is lazára veszem, és ez is mind a tapasztalásról szól. Ha valami bánt, sért, nincs a helyén, akkor azt tessék helyretenni. Ha valaki nyitott a spiritualitásra, nem megy el már az ilyen “kis” szituk mellett sem, felméri, megvizsgálja, vajon mi is volt a szituban a kérdéses pont, ahol sértés, bántás lépett fel. Minden csak rólunk szól, soha nem a másikról. Én én vagyok, és nekem a saját dolgomat kell megoldanom. Amíg a “hülye ribanc kikosarazott” szöveg megy a fejemben, addig nem én irányítom az életem, és kifelé mutogatok, mert az könnyebb. Minden értünk van. MINDEN.
(Mellesleg mondom mindezt úgy hogy jónéhányszor pofára ejtettek – pardon, pofára ejtettem magam. Legutóbb azonban kiderült az is számomra, hogy amilyen magasabb rezgek, olyan szintű embereket vonzok magamhoz. Máshogy nem megy, higgyétek el.)
Hogy kezdhetnék egy hozzászólást, amikor úgy érzem mindenkinek igaza van? Alapvető emberi tulajdonságunk,hogy szeretjük egymást. De kit keresünk ? Az igazit ! Nehéz olyan világban igazit keresni ahol mindenki álarcot mutat csak,hogy elnyerje kegyeit a másik félnek. El kell hinnetek amit most mondok ! Az összes nőt aki ide posztolt elfogadnám páromnak mert mind igaziak vagytok a szememben. És akkor is igaziak vagytok,ha most ép álarcot viseltek. Mert látom bennetek azt a tiszta lényt aki nem játszik hamis ént. Ki az igazi? Ki az akit kerestek? Aki nem visel álarcot.
A barátnőimet mindig lazán kaptam meg és többnyire akkor amikor nem is számítottam rá. Mert akihez a sors fűz azért nem kell görcsölni. Amikor görcsösen keresek nem találok- így kapásból meg kell változtatnunk egy közfelfogást ,miszerint “Aki keres az talál” . Ez nem teljesen igaz – igazibban így szól és most saját magamat idézem “Aki keres annak lehetősége van találni valakit ” De erre nincs garancia. Van az elengedéssel is probléma. Sok ember már túl van a nagy szerelmen és mindent ahhoz mér,így szerencsétlen nő vagy férfi hiába mutat akár igazi önmagát is nem fogják szeretni ezek az emberek. Ilyenkor pedig mindig azokat sajnálják akiket nem kéne. Mert akit visszautasítottak az mehet tovább ,de aki őrzi az elmúlt szerelmet az szánalmas . És igazán ők a vesztesei az ügynek. Akiben nincs szeretni tudás az boldogtalan lesz.
Minden barátnőmet szerettem akkor is amikor együtt voltunk és akkor is amikor már semmi közünk nem volt egymáshoz.
Ki a válogatós ? Az aki bizonytalan és nem tudja eldönteni ki is kell neki vagy egyáltalán akar e valamit. Vagy az is aki a csalódásoktól összetört és fél dönteni és kívülről csak úgy tűnik válogat.
Alapvető hibás gondolkodás az emberiség többségénél a birtokolni akarás. Mindent birtokolnánk . Legyen az enyém ez az ember ez a kocsi és ez a ház. Mennyivel lazább és boldogabb lenne az élet birtoklási vágy nélkül. Vajon van e értelme leülni hosszú évekre egy kapcsolatba amikor az már nem tanít semmire. Ez olyan mint amikor a sivatagban keresed a célt de nem találod mert körbejársz.
Ha örülsz amikor járunk együtt az rendben van, ha örülsz amikor elmegyek mellöled az is rendben van. Hogy mért jó mindez? Mert amikor megismerkedsz valakivel az egy új tapasztalat és tudod kell nem fog olyan élmény érni amire nincs szükséged a fejlődéshez. És ha már megtanultatok együtt egy leckét és tovább álltok az is rendben van. Mert menni kell egy új fejlődés felé. Mert mért ismételgetnéd azt amit már tudsz? A karma sem más mint az,hogy újból és újból ugyan azt tenni. A karma azok számára érvényét veszti akik rájönnek a titokra ami nem más mint a szeretet és a megbocsátani tudás.
Sajnos itt nem tudok mindent leírni amit tudok az egy egész könyvet is betölthetne ,mert sok gondolat követi egymást. Így itt most elég legyen ennyi gondolat.
Nagyon tetszik ez az írás (csak most találtam erre az oldalra, más is tetszik), mert nagyon az én gondolataimat, szemléletemet tükrözi vissza. Nekem is az a konklúzió, hogy mindenki csókoljon azt, akit akar, vagy ne. Sosem értettem, hogy a legtöbben miért nem hagyják a többieket békén úgy élni, ahogyan ők akarnak, és miért akarják mindig megmondani kívülről, hogy mit kéne meg mit nem kéne, mintha legalábbis léteznének általános, mindenkire jó receptek, nem pedig egyéni sorsok, életek, “lények”. Már tinikoromban, meg utána végig mindig vitába keveredtem barátnőkkel, ismerősökkel, amikor kapcsolatokról volt szó, mert nem voltam hajlandó eljátszani egy olyan szerepet, amiről azt hiszi a többség, hogy a férfiaknak az tetszik (mintha beprogramozott droidok lennének…). Folyton mondogatták, hogy ilyennek meg olyannak kéne lenni, én meg ellenkeztem, mert nem értettem, ez mire jó. Egy életen át szerepet játszani jó? Hogy a játszás közben bennem feszültség van (hiszen nem önmagam vagyok), az is jó? Ettől lesz boldog kapcsolatom? Miért is nem vagyok úgy jó, ahogy vagyok? Persze, voltak emiatt kudarcaim, akkor meg jött, hogy “én-megmondtam-hogy-mit-kellett-volna-csinálni”, és sajnos sokáig azt is hittem, hogy tényleg velem van a baj, nem “felelek meg” egy általános “jó-nő” képnek, közben meg belül kiabált egy másik hang, dacosan, hogy dehát, nincs is veled semmi baj, nem kell megfelelned, és nehogy már attól legyél jól, vagy nemjól, hogy tetszel-e bizonyos férfiaknak, vagy sem … ha már ez a legfontosabb, akkor megette a fene az egészet, mert abból csak görcsös megfelelési kényszer lesz.
És hát, “szerencsére” az történt, hogy mihelyst mindezt feladtam, és előtérbe engedtem azt, aki bent ezt kiabálta, és tényleg nem érdekel már, hogy bárkinek megfeleljek, és a legfontosabb az, hogy magammal jóba legyek, és nem érdekelnek az okosságok, hogy egy nőnek milyennek kellene lennie, hogy tetsszen, és azt vallom, hogy inkább egyedül, mint görcsben, szerepben, megfelelési kényszerben … egyszercsak jött valaki, akinek meg pont így vagyok jó, pont ilyet keresett. :-)
Nagyon hálás vagyok, hogy nemhogy nem igényli, hogy bármit eljátsszak, aki nem vagyok, de még utálná is, ha ezt csinálnám. Szóval teljesen az általános tévhitben szereplő férfi-sztereotípia ellentéte, és éppenhogy nagyon nem tetszenek neki azok a nők, akikről meg az a hiedelem, hogy ilyennek kéne lenniük a nőknek. Pedig igencsak férfi ám. :-)
Szóval köszönöm a rokon-gondolatokat! :-)
És szerintem sincs se a férfiakkal, se a nőkkel semmi probléma (és a gyerekekkel sem, hogy a korábbi cikkre utaljak …).