Aktuális

Most akkor így… te egy ilyen szőrös lábú amazon vagy?

A tegnapelőtti írás – A Föld egy alacsony, széles henger?, – mely a Joós István-interjúra reagál, számos megosztást, kattintást és lájkot kapott. Nem annyit, mint a szintén friss és ropogós Kedves Szülő, Nagyszülő, Pedagógus és Fanyalgó! című (üdv itt, kedves újak!), de így is sokan kérdeztétek, hogy akkor ez most így mégis hogyan jött, feminista vagyok-e vagy sem, borotváltam-e mostanában a lábamat (egyébként igen, épp egy órája). Írtam már erről korábban, de most eljött az a pont, amikor felül kell vizsgálnom a nézeteimet, és fel kell vállalnom néhány fontos dolgot, ami régóta érlelődik bennem…

A feminizmus az a radikális észrevétel, hogy a nők is emberek - kép: redbubble.com

A feminizmus az a radikális észrevétel, hogy a nők is emberek – kép: redbubble.com

Először is, én egy nagyon szerencsés ember, nő vagyok. Az édesapám egy érzékeny, finom lelkű férfi, aki soha nem hátrált meg az otthoni feladatok elől, és anyu halála után a gyereknevelés terheit is egymaga vette a vállára. A fiúk és férfiak, akikkel dolgom volt, mind kiegyensúlyozott, normális emberek, akik nem várták soha tőlem, hogy keretet adjak az önmegvalósításuknak, hanem mindig kölcsönös tisztelettel, szeretettel segítettük egymást törekvéseinkben. A munkahelyeimen sem ért soha, semmilyen hátrány: szerencsés vagyok, mert az élet egyetlen területén sem kellett lemondanom mindarról, aki és ami vagyok. Természetesen nekem is voltak fájdalmas tapasztalataim, értek nagy igazságtalanságok, de ezek közül egyiket sem kapcsolom ahhoz a tényhez, hogy nőnek születtem. Szeretek is nő lenni, nagyon.

Hiszek az egyéni felelősségvállalásban, abban, hogy minden, ami velem történik, annak az oka bennem gyökerezik, még ha nem is látok át mindig minden összefüggést. Felelős vagyok az életem alakulásáért, de ez nem jelenti azt, hogy hibás: mindenki felelős azért, ami vele történik, de senki sem hibás, különösen akkor nem, ha szabad akaratának gyakorlásában erőszak akadályozta meg. Ebben a kérdésben a hitrendszerem gyökeresen eltér a klasszikus feminista nézőponttól, ahol az egyéni felelősségvállalás általam felvázolt képe már az áldozathibáztatás kategóriájába esik. Értem, miért, hiszen én, mint mondtam, sok tekintetben kivételezett helyzetben vagyok, és “így könnyű”. Igen, valóban sok minden könnyebb (ezen a téren, máshol nem, nagyon nem), de közben egy percre sem feledkezem meg a kivételezett helyzetemről.

A tegnapi Joós István-cikk kapcsán ma egy csodálatos kommentet olvastam a Facebookon, amit szeretnék veletek is megosztani, mert maximálisan tükrözi az én nézőpontomat is. Nem írom ide a szerzője nevét, mert nem tudom, örülne-e neki, ha megtenném, de ő így vall:

“Soha nem gondoltam magamra úgy, mint feministára, talán mert plusz egy címkének gondolom. Talán a küzdésem a női egyenjogúságért hiányzik, mármint nagyban, másokat megmozgatóan. Nem szoktam hozzászólni a joóviolettás és egyéb párbeszédekhez, mert még soha nem jutott eszembe róluk olyan, ami építő lehetne. Ellenben olvasom Évát minden nap, követem a sokféle hozzászólót, támogatót, bírálót.

Ami viszont most kitör belőlem, és választ várok rá: honnan a fészkes fenéből veszi azt szinte mindenki, aki féltve a jól és kényelmesen működő rendszert fenevadként jön acsarkodni a feministákra, hogy
1. nincs tartalmas, minőségi életük, barátaik, programjaik azon túl, hogy fontosnak tartják a nők egyenjogúságát;
2. az egyenjogúság van és nincs miért tenni érte;
3. a feministák gyűlölködnek és szidják a világot megkeseredve tömegesen.

Ez a három dolog szinte kivétel nélkül ott van minden ilyen hozzászólásban árnyaltan, durvábban, másképp körülírva, sajnálkozva, kárörvendve… de mindig ugyanaz.

Személy szerint kötetlen munkaidőben rengeteget dolgozom, mert élvezem, de nem lenne így, ha a férjem nem tekintene egyenlő félnek. Számos társadalmi munkában veszek részt, de ha nem lehetnék egyenlő, ez nem történhetne meg. Fura módon három gyerekem is van. Évához a blogtalálkozókra örömmel megyek és felszabadult jófej csajokkal dumálok, és van akit nem találok szimpatikusnak, mert a világ már csak ilyen. Előrevivő, értelmes társalgások zajlanak, a legkevésbé sem gyűlölködve, férfiakról olyan arányban szólva, mint bármilyen társaságban. Sokan egyenlő felek tudnak lenni a párkapcsolatukban és ez biztató, sokan pedig meríteni tudnak az együttlétből. Majd hazamegyek, beszélgetünk a férjemmel, és még szexelünk is. Na nem azért, mert a sok feministától begerjedek, hanem mert szoktunk. Ha mindkettőnknek kedve tartja.

Viszont számtalan nőt ismerek, akinek leüvöltik a fejét, akinek megütik a gyerekét, aki pénzt kér és talán kap, aki elkéredzkedik és elengedik /vagy nem/, aki természetesnek veszi, hogy a másik megy bulizni, sportolni, ő pedig elmosogat este, mert másnap nehezebb, és titokban olvassa Éva írásait. Ők nem tudnak szólni, mert nincs szavuk, lelkiállapotuk, helyzetük hozzá, alig látnak a ködben. Hála Évának és mindenkinek, aki megteszi nap mint nap helyettük, értük.”

Kedves kommentelő, én ugyanezt gondolom, érzem, igaz nincs három gyerekem (de remélem, lesz). Én nem vagyok semmilyen aktivista, soha semmit nem tettem a női egyenjogúságért (ami semmi esetre sem jelent, az én olvasatomban, egyformaságot), de csodálom azokat, akik felvállalták a “baszatlan, szőrös lábú, örökké harcoló amazon” szerepét a külvilág szemében, rávilágítanak jelenségekre és keresik a megoldásokat, és nap mint nap szembenéznek azzal a mocsokkal, amit ezért cserébe kapnak. Én sem értek velük mindig, mindenben egyet (talán nem is kell), de figyelem őket, és higgyétek el: nem a férfiak ellen harcolnak, hanem minden emberért, leginkább azokért, akik elnyomásban élnek, és némán takarítanak-mosnak-főznek otthon napi 10 óra gyári munka után is, és közben eltűrik a verbális – és igen gyakran – fizikai szinten is megjelenő pofonokat.

Több tucat ilyen nőt ismerek, akinek nincs önálló élete, hite, véleménye, sikere, keresete, bevétele, kreativitása, mert egész életében esélye sem volt arra, hogy legyen. Rá kellett jönnöm arra, hogy mi vagyunk a szerencsés kivételek, ezen az egzisztenciális-intellektuális-spirituális szinten, de épp ezért nem szabad megfeledkeznünk azokról, akik még csak azt sem tudják, mit veszítenek, mert generációkon át nem volt előttük más minta. Ugye, mindenki ismer közületek legalább egy mártíranyát, aki ötven-hatvanéves korára idegroncs lett, mert “feláldozta magát” a családért? Ha igen, akkor látjátok azt is, hogy a férje és a gyerekei sem boldogok, még ha látszólagos kényelmemben is élnek. Nos, én nyolc ilyen mártíranyát ismerek, és az egész család könnyebben csillapíthatná a saját szomját, ha nem egy üres kancsóból próbálna ez az anya tölteni nekik gépiesen, félálomban, hanem lenne saját élete is, amelyből adhat.

Itt van egy remek cikk is, amely a napokban született, és engem mélyen megindított:

“A nőnek nem kell háttérbe húzódnia és lemondania semmiről, alapvetően ugyanis nem ez a feladata, – kivétel ez alól az a pár év, amikor egészen kicsi gyermekei vannak – és főleg nem azért, hogy a “férfi megtalálja erejét”. Ez az egyik legaljasabb hazugság, amelyhez időtlen idők óta asszisztálunk.

[…]

Nem gondolom, hogy korunk nője elférfiasodott, ahogy a férfi sem nőiesedett el… egyszerűen szétfoszlanak az évszázados hazugságok fátylai, aminek következtében felbukkan mindaz, ami az idők kezdete óta jelen van, hiába tagadjuk már hosszú ideje.

Ebben a folyamatban a férfinak jobban kiéleződhet az elesettsége, ebből fakadóan pedig olykor az agresszivitása is, a nő adott esetben rácsodálkozhat önnön erejére, értékére, vagy akár még erőteljesebben elzárkózhat saját természetétől. Mindkét nem képviselői között léteznek kardinális, vezető személyiségek, és olyanok is, akik egészen másra születtek. Az a fontos, hogy kapcsolataikban megtaláljanak egyfajta természetes egyensúlyt.

Mély tisztelettel adózom azon Nők és Férfiak előtt, akik ezt értik, és képesek élni ennek a sokszínű korszaknak a lehetőségeivel, akik képesek rá, hogy félelmeik mélyebb és mélyebb rétegeibe hatoljanak. Ezeket a Nőket és Férfiakat tekinthetjük ugyanis valódi Felnőtteknek.

Mélységesen szomorú látni, azonban, amikor egy nő szembemegy önnön igaz természetével, csakhogy bizonytalanságai fogságában továbbra is ragaszkodjon egy rémképhez és kiszolgálja azt. Mélységesen szomorú és kiábrándító látni, ahogy nő a nő ellen fordul ebben a patriarchális nézetek táplálta őrületben.

Nekünk nőknek, sokkal empatikusabbnak kellene lennünk egymással. Bárhogyan is gondolkodunk a férfiról, mi vagyunk az élet hordozói, mi vagyunk az életadók és táplálók, és jogos igényünk, hogy egy méltó társ álljon mellettünk, hogy egy méltó társ legyen a támaszunk amikor arra szükségünk van. Talán bölcsen tennénk, ha meghallgatnánk azon társainkat, akik kiléptek a sémákból, akikre nem hatnak a dogmák, és mégis képesek kiegyensúlyozott, boldog életet élni.

Talán bölcsen tennénk, ha elfogadnánk, hogy néhányunk az ország vezetésére született, mások arra, hogy számtalan gyereket felneveljenek, megint mások arra, hogy gyógyítsanak, hogy kézműveskedjenek, vállalatot vezessenek, könyvet írjanak stb. És hogy ezt ki hogyan teszi, azt döntse el maga!”

A teljes írást itt olvashatjátok el, ajánlom szeretettel.

Olyan jó volna, ha többen lennének – férfiak, nők egyaránt, – akik nyitottak erre a párbeszédre. Csak nyitottak – nem kell mindenben egyetérteni, elég volna csupán elfogadni a tényt, hogy a probléma létezik, és nem jó senkinek, hogy van. Jó volna, ha nem naiv, idillikus, önző képünk volna arról, hogy milyen az Igazi Nő (és persze az Igazi Férfi, mert a jelenlegi patriarchális rendszer bizony őket is rémes, embertelen és arctalan elvárások alá kényszeríti), hanem szeretettel, nyitottsággal elfogadnánk, hogy minden létező elsősorban ember, örökké létező, elpusztíthatatlan szellem, és mint olyan, természetesen sokféle, színes, és nem csupán a lába közötti szervei alapján definiálható. Senkit  – mindegy, hogy férfi vagy nő-e – sem alacsonyíthatunk eszközzé, kiszolgáló személyzetté, saját vágyaink és céljaink serpájává, miközben joósistváni szép szavakkal mantrázzuk, hogy egyébként ő a bölcsebb, a tisztább, az érzékenyebb, és az ő áldozata az út, az igazság és az élet. Senkit. Az egyéni felelősségvállalás, amelyben hiszek, nem erről szól.

Ahogyan világnézetem másik alapköve sem: az, hogy senkivel nem teszek olyat, amit nem szeretném, hogy más tegyen velem. És itt nincs lábjegyzet, nincs zárójeles szöveg arról, hogy kivéve a nővel (esetleg a férfival, egy matriarchális társadalomban), ez csak úgy önmagában áll, feltételek nélkül, tényként. Ha mindebben hiszek, akkor mégis hogyan tűrhetném szó nélkül, hogy akár erőszakkal, akár léleksimogató közhelyek bevetésével bárki is a saját élete másodlagos szereplőjévé alacsonyuljon, megtagadva ezzel önmaga valódi természetét…?

Advertisements
Eszter névjegye (841 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

1 hozzászólás Most akkor így… te egy ilyen szőrös lábú amazon vagy? bejegyzéshez

  1. :) Igen hiányzik a férfinak is az egészséges kapcsolat. Jelenleg nincs rendes kommunikáció férfi és nő közt. De ez a gyermekiségből fakad. Türelemre kell intenem téged és minden felnőtt ember társamat. A mi feladatunk nevelni azokat akik még nem nőttek fel. És ezt a saját példánkkal kell megtennünk .

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: