Mi kell ahhoz, hogy az ember újságíró, cikkíró… médiamunkás legyen?

Kaptam nemrég egy levelet, egyetlen kérdéssel: “mi kell ahhoz, hogy az ember újságíró legyen?”. Nem tudtam egy mondatban válaszolni rá, pedig épp ezt próbálom megfogalmazni egy barátom számára, aki pályamódosításon töri a fejét. Ráadásul még médiaiskolákban is szoktam órát tartani, tehát igazán illene tudnom. Aztán ma elolvastam Babrik Alexandra írását (Bloggerina, újságíró – az vagy, ha elhiszed), és azonnal megjött az ihlet (köszönet érte).

Tisztázzuk, miről  beszélünk, mit is akarunk!

Először is, nem szeretem az “újságíró” szót: ma már kevés újság és újságírói feladat van a szó hagyományos értelmében. Amit én csinálok, azt inkább a “cikkíró” kifejezés fedi. Az angol gyönyörűen megkülönbözteti a kettőt, régi a piac: a “journalist” az, aki terepen van és oknyomoz, “writernek” pedig azt nevezzük, aki a fotelben ül, és megmondja például, hogy mi az öt legsúlyosabb hiba, amit egy férfi elkövethet, vagy mondjuk, honnan tudod, hogy a közösség, amihez csatlakoztál, veszélyes szekta-e. Ha mindezt online csatornán keresztül teszi, akkor nevezhetjük “bloggernek” is, tetszés szerint.

De mi a helyzet a klasszikus újságírói feladatokkal? Nos, én például terepen kimondottan jól érzem magamat (riport, interjú, sziasztok!), de az oknyomozás soha nem vonzott, az egészen másfajta – elkötelezett, fanatikus – lelkületet igényel (és nincs is igazán felülete Magyarországon, ahol mindent pártpolitika vagy reklámérdek irányít, míg a “fizetős tartalom“, amely a műfaj nagyüzemi kerete, itt szitokszónak számít). Voltam négy éve egy munkahelyem által szponzorált oknyomozó újságírói konferencián Svájcban, ahol Roberto Saviano volt az egyik díszvendég. Az a Roberto Saviano, aki mióta a Camorra-maffiacsoportról írt egy leleplező könyvet, jobbára rejtőzködő életmódot folytat, inkognitóban utazik, ideje java részét kihallgatásokon tölti, és a konferenciára is hét (!) testőr kíséretében érkezett. Akkor levágtam, hogy jól érzem, a szakma oknyomozó ágához nincs közöm…

Persze, az újságírói és a cikkírói feladatoknak is van közös keresztmetszete, hiszen hírt – ami mindennek a magja – mindannyian írunk, szinte kivétel nélkül, nem is beszélve az apróbb karcolatokról, ugye. (Továbbá persze, vannak az én halmazomon kívül eső területek is, amelyekről most nem esik szó.) Így aztán, az egyszerűség kedvéért nem újságírónak, cikkírónak (bloggernek) nevezem a  legtöbbször a hivatás képviselőjét, hanem médiamunkásnak. Ez egy gyűjtőnév, amelyben az is benne van, amit még csinálunk mellé: szerkesztjük, feltöltjük az anyagokat, kezeljük a Facebookot, moderáljuk a kommenteket, tartjuk a kapcsolatot a partnerekkel, az olvasókkal, satöbbi. A print anyagok esetén pedig a képszerkesztővel, a tördelővel, a korrektorral, mert az ilyen társasjáték, ugye, több ember kreatív munkája. (Te tudod, ezek közül mi mindent csinálsz, csinálnál szívesen?)

Oké, akkor már vágjuk, hogy benzinnel megy, de mi hajtja? Értjük, hogy médiamunkás, de mi kell ahhoz, hogy értelme legyen annak, hogy ezt tanultad? “Mindig eljön a pont, bizonyos időközönként, mikor elbizonytalanodom – magamban. Abban, hogy valójában ez az én utam? Ezt kell folytatnom?” – írja Alexandra is. “Szóval ilyenkor csak ülök a billentyűzet felett és nézem a villogó kurzorom, meg a sorakozó füzeteket – a következő hetek vizsgáinak anyagát és sóhajtozom… megéri? Hisz manapság már bárkiből lehet >>író<<.” – teszi hozzá. Nos, nézzük csak ezt az egészet..

Nézz magadba: alkalmas vagy a pályára?

A humán érdeklődésű gimnazisták körében sztárszak a kommunikáció és a médiatudomány, riporteriskola pedig minden bokorban van. De vajon tényleg ez a te utad? Hét kérdés, amire a választ csak te tudod.

1. Minden érdekel, újságíróagyad van? Ha mentális betegségekről, poligámiáról, szcientológusokról és alternatív világítástechnikáról olvasol, leköt? Ha nem, pokoli nehéz dolgod lesz.
2. Van most legalább tíz téma, amelynek bármelyikéről fél-egy órán belül 600 szót tudnál írni? Ha nincs, akkor ez nem a te utad. “Aki sokat rágódik egy-egy témán, mondaton, az a McDonald’s-ban is jobb órabért kap” – foglalta össze a lényeget a Facebookon az imént egy kolléga.
3. Elsajátítottad a szakma alapjait, vagy az “interjú” számodra még mindig egy kérdés-egy választ jelent, és nem tudod, mi a különbség a glossza és a jegyzet között?
4. Megvan a szorgalmad ahhoz, hogy BÁRMIRŐL össze tudj rakni egy anyagot? (Mert én se feltétlenül azt a pár órát élveztem a legjobban 2013 végéből, amit a kiskereskedelmi világtrendek összefoglalásával töltöttem, negyvenhét forrás alapján… Bár ez sem igaz, azért voltak jó pillanatok a banki sms érkezése előtt is, lásd 1-es pont…)
5. Van-e pár járulékos képesség, amely segít az elhelyezkedésben? (Szerkesztés, nyelvtudás, tudatos közösségi médiakezelés, PR, piacismeret, operatőri, vágói rutin, fotózás és persze némi írói véna, például.)
6. Rugalmas és nyitott vagy, fejlett realitásérzékkel? Ez a szakma nem csak arról szól, hogy sztárokkal bratyizol menő partikon, ingyenjegyed van minden fesztiválra a VIP-szekcióba, beutazod a fél világot, a fennmaradó időben pedig bölcs, magvas gondolatokkal váltod meg az emberiséget (szándékosan nem a rengeteg ingyenpiát említettem, na). Ha készen állsz arra, hogy elfogadd az agyatlan robotmunkát is, sokkal könnyebb dolgod lesz, pláne az elején.
7. Megbízható, precíz, korrekt ember vagy? Ha van egy projekt, amin dolgozol, akkor a munkádnak precíznek és korrektnek kell lennie szakmailag és emberileg egyaránt. És van egy határidő, amihez tartani kell magadat a print anyagok esetén, míg az online-ban az a szabály, hogy a tegnapi hír nem hír, hanem történelem. Nem kevés kollégát ismerek, aki a 7-es pontnál vérzett el.

A 3-as és az 5-ös fejleszthető, de ha a többi nincs meg, a, szenvedni fogsz, b, nincs esélyed hosszútávon, c, mindkettő. Leginkább cé, amit durva kimondani; remélem tévedek. (Leonardo Da Vinci-t is eltanácsolták arról az akadémiáról, amit később róla neveztek el, Madonnát is leépítette hét producer, és JK Rowling Harry Potterére sem tartott igényt egyetlen kiadó sem kezdetben.) De ha jól látom a helyzetet, akkor sokkal jobb ezt most tudatosítani magadban, mint éveken át szenvedni, és egy sikeres karrier lehetőségétől megfosztani magadat.

Ha eddig eljutottál, pár tanács, ami talán segít…

• Ne ítélkezz, azt nézd, mit tanulhatsz másoktól!

Kétféle ember van: az, aki valamit nagyon jól csinál, és az, aki nagyon nem. Jó hírem van: mindkettőtől tanulhatsz.

Nagy divat most Oravecz Nórát ekézni (itt most nem az értelmes, okos kritikára gondolok), pedig nem az a lényeg, hogy végtelenül felszínes dolgokat ír (igen, tényleg), hanem az, hogy fantasztikus tehetsége van a marketinghez, az önmenedzsmenthez, a kapcsolatépítéshez. Tud valamit, ott vibrál benne a spiritusz, emellett kitartó, határozott és szorgalmas. Ugyanez elmondható kivétel nélkül mindenkiről, aki elért valamit az életben, VV Anikótól Justin Bieberig: nem kell szeretnünk őket ahhoz, hogy ezt elismerjük. Csak figyeljük meg, mit hogyan csinálnak, és tanuljunk belőle (a többivel nincs dolgunk). Inspirálódjunk, nyerjünk erőt a jóból, tudatosan kerüljük a kevésbé szerencsés sikerösszetevőket.

• Felejtsd el, hogy a “kapcsolatrendszerről” pejoratív felhanggal beszélj.

A kezdő médiamunkások gyakori betegsége, hogy minden nehézségük okaként azt látják, hogy “nincsenek ismerőseik a megfelelő helyeken”, ezért “soha nem kerülnek a tűz közelébe”.

Drága barátaim, a többségünknek ugyanígy semmi ilyesmi nem volt a birtokában a kezdetek kezdetekor, de aztán – jó esetben – rájöttünk, hogy a kapcsolatépítés kizárólag rajtunk múlik. Úgy működik, hogy keresünk, keresünk, keresünk, találunk. Aztán jelen vagyunk, tesszük a dolgunkat, olykor – az elején – ingyen vagy kevés pénzért is akár. Megbízhatóak és kreatívak vagyunk, elfogadjuk a játékszabályokat, ahol kell, újakat írunk, ahol lehet – egy idő után pedig óriási rutinra teszünk szert. A cél az, hogy öt éven belül legalább öt olyan döntéshelyzetben lévő embert fel tudj sorolni, aki szívesen dolgozna veled. Miért? Mert tudja, hogy alkalmas vagy a pályára (lásd 1-es pont) hiszen dolgozott veled. Ha ez megvan, a záródó ajtók mögött mindig nyílnak majd ki újak. Tapasztalatból beszélek.

(Emlékszel, mit mondtam fentebb? Mindenkitől tanulunk. Van, akitől azt, hogyan nem érdemes csinálni a dolgokat. Nos, az egyik ilyen ember, akitől én ezt megtanultam, olyasfajta pompás kapcsolatrendszerbe született, amit tíz éve én is pokolian irigyeltem: erre már bármi építhető, gondoltam akkoriban. Nos, az illető még tehetséges is, ami ritka szerencse. És képzeld: szegény évek óta stagnál, és a pálya széléről nézi a világot. A hozzáállásával van gond: a szemlélettel, ami a lottómilliárdosból is csóró senkit csinál, és ami a ragyogóan tehetséges Utasi Árpikát is a nyomorba utalta vissza, a fantasztikus lehetőségek ellenére. De ne csüggedj, mert még egy jó hír van: csak rajtad múlik, milyen attitűddel állsz a világhoz. Hidd el, ez nem csak naplementés képre nyomott Facebook-idézet, hanem az igazság.)

• Ne a hírnév, a látványos siker legyen a fő cél. Az csak mellékhatás.

Oké, tiniként én is szerettem volna híres lenni, persze. De ezt jó esetben kinőjük – nem feltétlenül az életkorral, inkább spirituálisan, mentálisan.

A hírnév a legjobb esetben csupán mellékhatás: annak a tünete, hogy a személyes brandünk sok emberhez elért. Ettől azonban – önmagában véve – sem a munkánk nem lesz minőségi, igényes, sem pedig mi nem leszünk boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak. Természetesen a tied a döntés, hogy mi lesz a fő célod, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a hírnév még csak az egészséges önbizalommal sem jár kéz a kézben feltétlenül, hát még a két másik említett szemponttal. Tedd a dolgodat, tanulj folyamatosan, légy kreatív, élvezd a hivatásod örömeit, de ne külső megerősítésre vágyj mindenek előtt, mert az csak kártyavár, múlékony buborék, ideig-óráig hat csupán a belső mag(ad)ra. Olyan, mint a licsi héja, gyümölcs nélkül – nem lakat jól.

• Csináld, csináld, csináld, ne hagyd abba.

Annyiszor és annyiféleképpen leírtam már, de nem lehet elégszer, mert még mindig kétségeid vannak.

Úgyhogy most megint: nincs kudarc, csak tanulópénz. A legnagyobb tudósok, művészek és írók is estek már pofára, szinte mindegyikük átélte azt, amikor kidobják, elutasítják, kihasználják az embert (én is, pedig még csak zseni sem vagyok). Ahogyan azt is tudják, milyen érzés örök kétségek között hánykolódni, hogy elég jó vagy-e (én is, de tudom, hogy lángelmeként még nehezebb dolgom lenne). Mindez teljesen természetes, létünk része: mindenki átéli, csak a kreatív emberek – objektív referenciapont híján – még gyakrabban, még intenzívebben. És képzeld, hibázni is szoktunk, mindannyian. Csak az nem hibázik, aki nem csinál semmit, az meg nem cél, ugye? Szóval, bármi is történt, bármilyen csalódást éltél át, kérlek ne add fel, folytasd. Ha az utadat járod, előbb-utóbb a helyedre kerülsz, szakmailag, anyagilag és emberileg is.