Aktuális

Római útinapló – I. rész

“Nahát, milyen szép zöld minden, ez hihetetlen” – fut át az agyamon, amint először meglátom a tájat a repülő ablakából a landolást követő percekben. Egyedül ülök a 23-as sorban az Alitalia reggel hét tizenötös járatán, ahol húsz perccel korábban a pilóta szokatlan módon kizárólag olaszul hívta fel a figyelmünket arra, hogy állítsuk vissza az üléseket és a kisasztalt pozícióne vertikáléba, mert venti minutin belül leszállunk Róma repterén, ahol kvattordicsi, vagyis tizennégy fok van. Illetve, gondolom, ezt mondta, mert mi mást is közölhetett volna?

siraly
Kivételesen nem elsősorban turistáskodni jöttem az örök városba, hanem a munka hozott ide. Pontosabban a Disney Csatorna, akik új, kiskamaszoknak szóló táncos-zenés sorozatuk, a Violetta kapcsán szerveztek sajtóutat, amelynek keretében megnézzük a produkciót élőben egy gigantikus arénában, aztán másnap fotózáson és sajtótájékoztatón veszünk részt, majd interjút készítünk a hat főszereplővel. Magyarországról én jöttem egyedül, de tudom, hogy másnap csatlakoznak hozzám a kollégák a régió egyéb BRAVO-szerkesztőségeinek képviseletében. Egy nappal a többiek előtt érkeztem, mert a vasárnap délután négyes koncertet nem értem volna el másnap, és a Disney volt olyan kedves, hogy plusz egy napot intézett nekem, amit teljes egészében turistáskodással tölthetek.

Csomag nélkül, kizárólag kézipoggyásszal, a méretes Nikon D90-nel a nyakamban indulok el a hosszú, hosszú folyosókon keresztül a sárga TRAIN felirat irányába, ahonnan – ahogy azt Marcsi barátnőm elmagyarázta – a Leonardo Express visz majd be Róma belvárosába tizennégy euróért. Már rutinos játékos vagyok, mindig nagyon magabiztosan és határozottan szoktam mozgolódni idegen nagyvárosokban, mert máshogy egyedül nem lehet: ha megállok, tanakodni kezdek, kiül az arcomra a tanácstalanság, azonnal feltűnnek a taxishiénák, a turistahülyítők, a zsebtolvajok és az udvarlók, így muszáj úgy csinálni, mintha minden percben tudnám, hogy hol vagyok és hova megyek. Megveszem a jegyet, kérdezem a kallert (angolul), honnan megy a vonat, mert nincs semmi kiírva. Válaszol is kedvesen, olaszul, amiből csak annyit értek: due. Vajon két perc múlva vagy a kettes vágányról? A helyes megfejtést rögtön küldik is fentről: ROMA TERMINI, NONSTOP, 10:38-kor, azaz huszonöt perc múlva, a kettes vágányról. Nagyszerű.

Újabb huszonöt perc, és különös, színes, zöld, narancsfákkal teli tájakon keresztül elérjük a belvárost. Hatalmas, dús lombokkal koronázott fák, színes háztömbök, az ablakokba akasztott ruhák mindenütt, s olyan valószínűtlenül szikrázó napsütés és kék ég, mintha nem is január, hanem május lenne. Tudtam én, hogy a tenger télen fűt, nyáron hűt, de ennyire? Ahogy a nap egyre magasabbra kúszik az égen, érzem, hogy már tizennégy fok fölött lehet a hőmérséklet, de még nem veszem le a nagykabátot, várok türelmesen. A Termininél háromnapos, korlátlan bérletet veszek minden tömegközlekedési eszközre tizenhét euróért, aztán kijövök a napfényre, és hirtelen rájövök, hogy nincs térképem, fogalmam sincs, merre menjek. “Sebaj, az egész belváros öt kilométer sugarú, csomagom nincs, sietni nem kell, enyém az egész nap, majd csak belefutok a hotelbe” – gondolom, és találomra elindulok balra. Gyönyörködöm a díszes épületekben, az utcákon sorakozó narancsfákban, élvezem a napsütést, rendületlenül török előre, aztán – úgy húsz perc múlva – egyszer csak ott van előttem az, amit eddig még csak képeken és filmekben láttam, s most egyszeriben valósággá lett: a Colosseum. Döbbenetes a látvány, földbe gyökerezik a lában: egy tökéletes óriásképeslap hever előttem, ahogy a kék ég és a zöld fák körbefogják a hatalmas arénát. Hirtelen elszalad mellettem két római katona, és azonnal tudom: ezzel az épülettel fogom kezdeni a turistáskodást…!

seta12ottvoltakolo ottvoltakolo2
A gyomrom közben hangosan jelzi, hogy dél felé jár az idő, enni kellene valamit (a repülőn csak egy pohár üdítőt és egy kis zacskó kekszet adtak, és hát reggel fél ötkor keltem), így hirtelen sürgetővé válik a hotelkérdés. Leszaladok hát a Colosseo nevű metróaluljáróba (micsoda tömény gyönyör, ezeknek Colosseo nevű metrómegállójuk van, csak úgy!), hogy térképet keressek, ami megmutatja hogyan juthatok a Via Piemontéra. Sehol semmi, ezek az olaszok nem szeretik a térképeket és az irányjelző táblákat, így aztán aztán kissé tanácstalanul nézek körbe. Rengeteg az utca, de még az útirány is. “Are you lost?” – szólít meg egy apám korabeli, rokonszenves olasz férfi. Máris előveszi a tabletjét, térképet nyit, és megkeresi nekem a hotelt. A 75-össel kell menni, magyarázza, az a XX Septembre utcához visz, onnan öt perc a Piemonte. Együtt várjuk a buszunkat, ő a 191-essel megy, közben beszélgetünk. Igazi européer: európai műveltségű, képzettségű és gondolkodású, széles látókörű értelmiségi, aki büszke a városára, de nem sovén módon, és szándék nélkül segít a turistáknak. Kedvelem ezt a karaktert, minden nagyvárosban találkozni vele Európa-szerte.

Hamarosan megtalálom a hotelt: Veneto Palace ****, Via Piemonte 67, az egész környék archaikusan berendezett, kissé giccses szállodákkal van tele, masszívan belváros még ez is. Bejelentkezem, a 404-es szoba az enyém, tűzfalra néz, sebaj. Gyorsan lepakolom a cuccokat, és már szaladok is a városba. Merre menjek? Mindegy is, amerre a lábam visz, enyém az egész nap. A biztonság kedvéért azért gyorsan felírom, hogy a szálloda előtt az 52-es, az 53-as és a 151-es busz áll meg, a középsőnek a Colosseónál is van megállója, de ezt az européer nem tudta, nyilván nem a szállodanegyedben lakik. Húsz percenként járnak a buszok, meg amúgy is fel akarom fedezni a környéket, így fürgén elindulok. A kerület csakugyan impozáns, minden sarokra jut fotóznivaló, és ezek a pazar szökőkutak…! Harminc percig bolyongok céltalanul, össze-vissza, kizárólag az ösztöneimre hallgatva, amikor a távolban feltűnik a Colosseum, ahová egyébként is elsőként szerettem volna betenni a lábamat. “Jó, akkor előtte együnk valamit, a közelében biztos őrült drága minden” – jut eszembe, és nézelődni kezdek. Van is pár korrekt hely, de egyik sem teraszos: húsz fokban, ragyogó napsütésben, a zöld fák alatt nincs kedvem beülni sehova sem. A netes turistaokosítók azt írják, ott együnk Rómában, ahol sok az olasz, így gyorsan betérek egy kis zugba, ahol házi készítésű paninit ajánlanak, és veszek kettő nagyot, négy-négy euróért. Egy sajtos-lazacosat és egy gombás-rukkolásat. A pakisztáni szakács, aki az ételt készíti oldalt, nem beszél angolul, de megértem, amikor a számomat mondja: azt hiszem, csak a számokat tudom egyébként olaszul.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Úgy tervezem, hogy a Coló zöld parkjainak egyikében telepszem le a fűbe, mert hát… január közepe van, hol piknikeznék kérem szépen máshol, mint a fűben? Szerzek másfél liter vizet egy kisboltban egy euró húsz centért, majd kiülök az aréna fölé, a Forum Romanum oldalához, és megbabonázva nézem a színes, hangos forgatagot. A két panini jó, de laktatóbbak, mint hittem, így az egyik háromnegyede megmarad vacsorára, elcsomagolom. Teszek egy kört a Colosseum körül, engem is megkörnyékeznek a turistahülyítők, de csak bandukolok tovább, viszont a római katonák elcsábítanak: mégis csak jó lenne egy-két kép az impozáns dekorral, ezek meg egész nap itt tarhálják össze a betevőt, úgyhogy bántani vagy elszaladni biztos nem fognak a Nikonnal, amit nem adnék különben idegen kezekbe, céges. “Csak két euróm van” – közlöm előre, amikor körbevesznek, hogy fotózkodjam velük, de szemmel láthatóan nem zavarja őket e tény, noha – kivételesen – értenek angolul. Mire észbe kapok, már vagy öt fotót csináltunk különféle pózokban a díszleteikkel, árad mindből az olcsó bor szaga, ez se lehet egyszerű szakma, gondolom magamban. Odaadom a kettest, és igyekszem gyorsan lelépni, de a hős lómai katonák még jó tíz méteren át követnek, hogy adjak már nekik egy tízest, mert mindenki annyit szokott, és ők bizony naggggyon keményen dolgoznak ám egész nap. Magamban röhögök, hogy ezek a turistahülyítők is tudnák ám tarhálni, és reménykedem, hogy azért nem dobnak a padlóla, dulván, de rövid könyörgés után feldolgozzák a csalódást, és isznak tovább. Dehogy adnék ezeknek egy tízest, meg van az ilyen húzatva mind! Jól van, én vagyok a hülye, mit kell itt nekem elcsábulnom minden marhaságra, eddig tartottam magam világjárásaim során, nem most kell bekattanni vénségemre.

A Colosseumba a belépő 12 euró, ez – huszonnégy órán belül – a szomszédos Forum Romanumba is jó. Lehet Roma Card-ot is venni harminchat (?) euróért, ami jó a tömegközlekedésre, két szabadon választott helyre belépőt ad, és kedvezményt más múzeumokba, de én egyrészt a meló miatt nem tudom előre, mennyi időm marad turistáskodni, másrészt amúgy sem vagyok az a múzeum-addikt alkat. Inkább az utca, az eldugott helyek, a kajáldák és a természet, na. A Coló-jegy mindenesetre kitűnő befektetésnek bizonyul: zseniális a hely, egészen lenyűgöz még engem is. Jó két és fél órára el is veszek a hatalmas falak között, lopva bele-bele hallgatok az angol és német nyelvű idegenvezetésekbe, és elolvasom a sztorikat a falakon. A Colosseumot sokkal több bulvárral adják el, mint Knossost, ezért tetszik, amit látok: sok-sok történet olvasható a falakon a régi halviseletekről, öltözködési trendekről, ételekről, egyszóval arról, mi minden zajlott annak idején, 1800-1900 évvel ezelőtt e falak között. Most például pár hetes kiállítás van korabeli női pipereszerekből és kiegészítőkből, és hát azok az érzékletes rajzok Vespasianus idejéből arról, ahogy az akkori szitabencegyilkosokat anyaszült meztelenül elkapja az oroszlán az arénában… hát nagyon dulva, kedves balátaim! És azt tudtátok, hogy az ókori beszavazó-show-t, amikor a gladiátorok, a kivégzésre várók, a gegemberek és a vadászok felvonultak, úgy hívták, hogy “pompa”?! És képzeljétek, mind között volt szép számmal nő is! Nem csoda, hogy a népek firkálták is a neveiket mindenhova a falakra (ha már sms-t nem küldhettek), ami miatt a császár ki is volt bukva teljesen!

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Az épület 15:30-kor zár, feltételezem, hogy röviddel ezután megy le a nap, így 15:28-kor magam mögött hagyom a hatalmas arénát. A Forum Románumra nincs már idő, ezért elbámészkodom a a Circus Maximus és a Capitolium környékén, majd lesétálok egy szép színes parkon keresztül a világ végéig. Egyszer csak egy díszes templomot látok, messziről hallom a fiatal apáca gyöngyöző kacagását. Megpihenek a templomlépcsőn, a narancsfák alatt (mióta leszálltam a repülőről, még nem ültem tíz percnél többet), az apáca elszalad mellettem, kedvesen köszön, dicsértessék a Jézus Krisztus, biccentek rá én is, mintha ismernénk egymást. Később megtudom, hogy a templom mellett egy árvaház van, oda sietett, és valahogy tetszik ez az egész: szép élete lehet, Rómában Jézus jegyesének lenni és a rászorulókat szolgálni…  szép, tényleg. Még én is ezt mondom, na. Egészen lesétálok térképről, ez már a külváros, 17:20 van, de még csak most kezd sötétedni, valószínűleg hatra lesz éjszaka, addig vissza kéne érnem a belvárosba. Hopp, egy 75-ös buszmegálló, nagyszerű. Leülök, megvárom, de húsz perc múlva leesik a tantusz: itt is az van, mint a görögöknél, le kell inteni a buszt, különben nem áll meg, a francba. Na mindegy, még húsz percet már nem várok, nem akarok sötétedés után a külvárosban szobrozni, inkább visszasétálok, amíg nincs éjsötét. Fél óra múlva elhaladok a Colosseum előtt (és felfedezem, hogy a Nikon rossz fényviszonyok között mutatja ám meg igazán, mit tud), tizenöt perccel később pedig már a Piazza Venezián vagyok, a Vittorio Emanuele II emlékmű előtt. Itt aztán van bőven ember, lehet mászkálni a sötétben is. Körbejárom és megnézem az óriási, hatalmas, végtelen építményt, amit egyben lefotózni szinte lehetetlen (később azért megpróbáltam, a következő részben látni is fogjátok), s ekkor erőt vesz rajtam az ólmos fáradtság. Érzem, hogy lelassultam, ráz a hideg, a reflexeim már kezdenek cserben hagyni – hiába, az én gyengém a Maslow-piramis alja. Leülök hát a buszmegállóban, hátha jön egy 53-as, ami hazavisz, lassan már fél nyolc van.

Alig teszem le a fenekemet az egyik márványtalapzatra, megszólít egy jóképű, huszonöt körüli srác, persze olaszul: kiderül, hogy angolul ő se tud, de olasz svájci, úgyhogy németül legalább igen. Hogy vagyok, mi újság van? Váltunk pár szót, nagyon profin udvarol, egy kicsit szórakoztat a helyzet, de igazából már mennék, fáradt vagyok, meg amúgy is zavarba ejtenek a bókok. Fel is szállok az első buszra, ami jön, váratlanul és hirtelen, egy gyors búcsúmosoly kíséretében, hogy aztán egy megállóval később megvárhassam az 53-ast csendes magányomban meditálgatva. Haha, én csak azt hiszem! Fél perc múlva már mellettem ül a padon egy kimondottan jóvágású olasz fickó, 28-30 lehet, ez még rutinosabban építkezik, mint a másik: “Che ora è? Ja, nem tudsz olaszul, mennyi az idő? Egyébként honnan jöttél? Á, Magyarország? A nagynéném második férjének van egy nyaralója a Balatonnál, félig magyar. Kétszer is jártam ott…” – öt perc múlva már mindent tudok róla. Valahonnan északról jön, nézzem el a szar angolját, egyébként régészhallgató, csak négy napig van Rómában (nem merem mondani, hogy én is, nehogy égi jelnek vegye), de nagyon tetszik neki a város, kezd megéhezni, nincs-e kedvem vacsorázni, tud itt egy jó kis helyet… Ebben a pillanatban VÉGRE megérkezik az 53-as busz, nagyon fürgén és határozottan elköszönök és felpattanok a járatra, és közben azon agyalok, hogy miként lehet az, hogy még a jelenlegi elcsigázott, kialvatlan fejemmel is öt perc alatt két jóvágású udvarlót tudtam volna felszedni, és hogy Marcsinak igaza volt: a magyar csajoknak önbizalomtábort kellene szervezni Olaszországba, ahol minden nő bella donna a jelek szerint, még én is.

este este2

A hotelben aztán eltervezem a másnapot, nézetek néhány útvonalat az olasz nyelvű itthoni segítőmmel (köszi), dolgozom egy kicsit, aztán magamhoz képest hamar kidőlök, fél tizenegy felé. Hajnali kelést tervezek, hogy a napfelkeltét a tengerparton nézhessem meg – Ostia Antica, így hívják a megállót, a világ végén, a térképen túl van -, de aztán rájövök, hogy a reggelit butaság volna kihagyni, és még délelőtt meg kell néznem a Forum Románumot is, mert utána lejár a jegyem, három előtt röviddel pedig el kell indulnom a koncerthelyszínre is, hogy munkaköri kötelességemnek eleget tegyek. Hogy mi lesz végül is a program? Nos, azt majd a következő részben elmesélem, maradjatok velem – ígérem a jövőben egy kicsit visszaszorítom a Colosseum képi ábrázolását, és bemutatom a többi római szépséget is, csak hát… egy kicsit a hely hatása alá kerültem, valljuk be!

Advertisements
Eszter névjegye (824 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

8 hozzászólás Római útinapló – I. rész bejegyzéshez

  1. és képes voltál cliffhangert rakni a poszt végére, pont a tengerparti napkeltés résznél, megáll az eszem!! jóhogynemmár a reklám után következik a lómaiak közt következő része…
    a colosseum képi ábrázolását még véletlenül se szorítsd vissza, immagini fantastiche!

  2. Róma,az egy olyan hely,ahol soha nem lehet unatkozni (Párizzsal tülekednek az elsőségért,legalábbis nálam) és olyan jó,hogy a rengeteg látnivaló mellett, ott az ember(lánya) amíg él “bella donna”.Lehet ezért hívják az örök városnak?

  3. Uh, én nem konkrétan Rómára reagálnék, hanem az egyedüli utazásra. Én imádok egyedül bolyongani külföldön, van ebben valami baromi izgalmas, már-már olyan mint flörtölni, ismerkedni, egymásra kattanni egy lenyűgöző nővel. Az egészet szeretem, a repülős becsekkolástól, a hotelbejelentkezésen keresztül a megérkezésig mindent. Persze autóval is frankó, összeállítani a megfelelő zenét, suhanni, oh, még Bécsig is töktuti.

  4. Annyira örülök, hogy eljutottál Olaszországba, és olyan szuper lett ez az útinapló, minden sorát élveztem. Majd még fogok kommentelni az egyes részletekhez, meglátásokhoz is, egyelőre csak annyit, hogy olyan jól megfogtad a lényeget, a fontos jellemzőket, elemeket. Ez is, hogy egyből leszólítanak, én tényleg elküldenék mindenkit önbizalom-táborba hozzájuk. Sokan tolakodónak érzik a közeledésüket, de fontos, hogyha azt mondod nekki, hogy nem, vagy hogy párkapcsolatban élsz, egyből elnézést kérnek, és békén hagynak. Az utazós kolléganőm ál-jegygyűrűvel jár Olaszországba tárgyalni, de náluk a flört a mindennapok része, nem kell komolyan venni.

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: