Római útinapló – II. rész
Korán reggel kelek, hogy legyen időm kényelmesen megreggelizni a szálloda halljában. Elég szerény menüt kínál a Veneto Palace, bosszankodva fedezem fel, hogy még tojás sincs (öt euróért külön rendelhető omlett). “Sebaj, megyek turistáskodni!” – gondolom vidáman, és reggeli után megtervezem az útvonalat a sportcsarnokba, ahol a délutáni koncert lesz, hogy egyenesen oda mehessek fél négyre.
Az első utam a Piazza Veneziára vezet, ahol az előző nap a városnézést befejeztem. Itt áll Vittorio Emanuele II, vagyis a II. Viktor Emánuel emlékműve, amit ezúttal közelebbről is megnézek, az oldalából nyíló óriási templommal együtt. Szégyen, hogy este nem ismertem fel, ki is ő, pedig emlékszem rá a tizenegyedikes történelem-tanulmányaimból: II. Viktor Emánuel, az egységes Olasz Királyság első uralkodója. Mikor is? 1870? Nem, a Wikipédia 1861-et mond, tényleg. Így múlik el a világ dicsősége, pedig a tizenegyedikes anyagból egész jó voltam. Az emlékművet “a haza oltárának” is nevezik, mindenesetre eléggé megosztja a rómaiakat: a többség szerint túl nagy, nem illik a városképbe, mások szerint meg egyenesen úgy néz ki, mint egy túlméretezett torta vagy egy bizarr fogsor. “Unghrese, unghrese” – kiabálja mögöttem valaki, és máris át ott áll mellettem az egyetlen római, akit ismerek, az européer tegnap délelőttről. Kérdezi, hogy vagyok, mit láttam eddig, váltunk is pár szót: szerinte is fogsor szegény király emlékműve, de azért “nem csúnya”. Tényleg nem. Láttam már rondább fogsorokat is.
Nincs idő ezen tanakodni, elsétálok hát a Forum Romanumig. Mint tudjuk, ez volt az ókori Róma főtere, a Capitolium és Palatinus domb közötti tér, amely a kereskedelmi és politikai elit első számú érintkezőhelyeként működött. Az egyik rész a plebejusoké, a másik – a magasabb, persze – a patríciusoké volt, és természetesen több isten temploma is itt kapott helyet (a múzeumépületben rengeteg ezt igazoló szoborral is találkozhatunk). Egy picit nehezen igazodom ki a tárgyi emlékek között: rengeteg különböző korból származó emlékmű, szobor, épület áll itt, és egy pillanatra káoszt érzek; nem tudom, mi melyik érához köthető, és kissé disszonáns számomra az eklektikus összevisszaság. Ez egyébként egész Rómára jellemző: sétálsz az ókori romok között, aztán egyszer csak belelóg a képbe egy középkori pápai emlék, majd meglátod valahol a távolban az 1800-as évek végén tervezett “fogsort”, ami nélkül szinte lehetetlen madártávlatból képeket készíteni a városról, mindemellé pedig ott vannak a modern, legújabb kori épületek is. Egy kicsit olyan az egész, mintha az időgép és a botmixer összekeveredett volna, és a sok-sok különleges, finom összetevő a szemünk láttára olvadna épp össze. Az összhatás nem rossz, de egy kicsit disszonáns, furcsa helyenként.
Próbálom úgy nézni Saturnus vagy Apollo szobrát, hogy közben elképzelem, mit érezhettek az ókori rómaiak, amikor ezeket az arcokat figyelték. Nem jön erős érzés, a hömpölygő turistaáradat és az elmúlt kétezer év teljesen kiszívta a kor energiáit a kövekből. Persze Róma nem csak a történelmi emlékei miatt szép: egy csoda, hogy milyen tökéletes helyen terül el, és nyilván jelentős részben épp a fekvése tette sikeressé. A tenger közelségére a barátságos, embertől kicsit sem tartó, nagyvárosi sirályok és a hatalmas, zöld pálmafák emlékeztetnek, a színes, kövér narancsokkal teli fákkal együtt a Forum Romanum tetején, ahonnan az egész várost belátni szinte. Mint természetrajongó, természetesen külön galériát szánok Róma madarainak is, mert gyönyörűek, és legalább olyan bátrak, mint az ókori római vitézek (meg a tegnapiak a Colóban, igen):
A Forum Romanum után úgy döntök, a Vatikán lesz a következő állomás. Ha megkerülöm a méretes kertet, oldalt van egy híd, ahonnan látni a távolból a Szent Péter-bazilikát, így hát elindulok felé. Állítólag az egész belváros kerülete öt kilométer, úgyhogy olyan kettőre lehet most a római katolikus egyház első számú székhelye. Az tizennyolc-húsz perc, marad rá másfél órám, mert közben sms érkezik a Disney németországi képviselőjétől, hogy találkozzunk három tizenötkor a hotelnél, hogy mind együtt mehessünk a koncertre (kicsit megkönnyebbülök, hogy nem kell a világ végére egyedül kibumliznom). Valami azonban nem stimmel: már negyven perce megyek, és még mindig semmi. No, épp itt egy busz, felszállok rá, hátha a célig visz, ötösével ülnek rajta az apácák. A francba, ez kanyarodik, ez vajon jó vagy rossz? A bazilika csúcsát már nem látni. Tessék, árnyékra vetődtem, most itt vagyok semmi közepén, a Vatikán meg sehol. Jól elszaladt az idő a koslatással, úgyhogy felülök az első 75-ösre, ami jön, és fogadkozom, hogy ha legközelebb lakott területre érek, veszek egy térképet, mert nem lehet itt hazardírozni egy ekkora városban. Máris a Piazza Venezián vagyok, és egy darabig azon bosszankodom, hogy még itt is sikerült a rossz irányt kiválasztanom, pedig eddig mindent olyan szépen megtaláltam. Nincs mese, egy óra alatt már nem járom meg a kanosszát… illetve hát a francokat azt, kérjen inkább a pápa bocsánatot.
Úgy látszik, túl pogány vagyok én ahhoz, hogy a Vatikánt megtaláljam, még ha az orrom előtt is van a bazilika csúcsa, állapítom meg rezignáltan, és elindulok az ellenkező irányba, hogy megnézzem inkább a Fontana di Trevit, vagyis a híres Trevi kutat, mert arra még van idő három előtt. A 17. században épült barokk szökőkút főként arról ismert, hogy a turisták pénzérméket vetnek a fenekére, hogy visszatérhessenek ide egy napon. Állítólag naponta háromezer euró is összejön a bedobált pénzérmékből, amelynek a felét a kút és a tér fenntartására, a másik felét pedig a rászorulók megsegítésére fordítják. Nem tudom, én nem vittem túlzásba, egy magyar tízest dobtam csak be, jobb kézzel, háttal állva a kútnak, ahogy azt a hagyomány megkívánja: az aktust le is fotóztattam egy amerikai turistával, hogy legyen bizonyíték is az eseményről. A Trevi-kút is olyan egyébként, mint Róma legtöbb nevezetessége: egyrészt tele van turistával, másrészt pedig szinte lehetetlen egyetlen képkockában lefotózni a tekintélyes méretei miatt, ezzel együtt azonban szép, különleges az egész. Üldögélek egy kicsit, hallgatom a kút csobogását, kabát nélkül napozgatok a kellemes tizennyolc fokos januári melegben, de aztán kénytelen vagyok szedelőzködni, mert szólít a kötelesség, és valamit azért még enni kéne a koncert előtt.
A “valami” végül pizzaszelet lesz kólával, fragolás, vagyis epres sütivel egy autentikus, turistamentes olasz gyorsétkezdében, ahol a menühöz – legnagyobb döbbenetemre – sült krumplit is adnak. Sült krumpli, a pizzához – ez aztán a meglepő fordulat! De csak az én állam esik le, az olaszok magától értetődő természetességgel burkolják a krumplit a vékonytésztás cucchoz. Ha Rómában jársz, viselkedj rómaiként, úgyhogy egy perc múlva én is. Nem tudom, milyen pizzát kaptam egyébként, a kasszás nem beszélt angolul, csak rámutattam valamire. Azért ezek a taljánok se egyszerűek, bár szerintük biztos a ketchup a barbár dolog a margharitára, meg az ananászkocka. A svájci barátnőm, emlékszem, mindig salátával ette a pizzát, én meg csak lestem, hogy hova kerültem…
Háromnegyed háromra jár az idő, ideje visszamasírozni a hotelhez, hogy megismerkedhessek a Disney-képviselővel és a kollégákkal, és útnak indulhassunk a koncertre. Nyilván taxival, mert a világ végén a sportcsarnok, a Colosseótól kilencven percet ír az olasz útvonaltervező – de jó, hogy nem kell nekivágnom! Stefanie, a Disney-s csaj kedves, és rajta kívül még két fiatal csaj áll a hallban a német BRAVO-tól, valamint hamarosan befut egy srác is, a román BRAVO képviseletében. Várunk még egy kollégát, a cseh BRAVO színeiben, de ő végül nem tűnik fel, úgyhogy úgy döntünk, elindulunk. Minibusz-taxiba szállunk, amit egy nő vezet, aki a cím láttán rögtön tudja, hogy a Violetta-koncertre igyekszünk (“How exciting!”- lelkesedik.) Szórakoztató egyéniség, tulajdonképpen egy komplett kis városnéző programot nyom le nekünk, a változatosság kedvéért angolul. Aztán kiderül, hogy félig brit, de a férje olasz, és már tizenöt éve itt él, szinte a kezdetektől taxizik.
A helyszín körül erőszakos olasz merchandiserek futkosnak (Violetta-párna, Violetta-papucs, Violetta-kulcstartó, meg ami kell), és a tér tele van ordító, visító kistinikkel, a sorozat itt ugyanis tényleg óriási attrakciónak számít. “Ha ez az ára az útnak, hát csapjunk a húrok közé” – sóhajt Robert, a román kolléga, és mindketten reménykedünk, hogy legalább egyetlen tizenegy éves rajongó se ájul el közelünkben az extázistól. Hátul ülünk, az emeleten, pont középen, egy sorban mind: elég jó kilátás nyílik a terepre, jó háromnegyedház van. “Na, most végre kiderül, mit tud a Nikon” – gondolom, mert a fotóapparátok igazi próbája azért mindig a koncert, amikor 1. sötét van; 2. mozgó alakokat kell fényképezni; 3, és mindezt meglehetősen távolról (jelen esetben száz méter fölött). Végül aztán meglepő teljesítményt nyújt a gép, nem is értem, hogyan. Most egy kicsit úgy érzem, hogy többé nem akarok a tízcentis kisgépemhez nyúlni, amitől egyébként mindenki el van ájulva, hogy milyen király képeket készít, és eddig én is így éreztem… de a naplemente utáni időszak nem a kedvence, és a méretes profi gép mellett egyébként is eltörpül minden más alternatíva:
A koncertről: persze, nem mi vagyunk a célcsoport, de mint produkció, kétségkívül profin van felépítve az egész. Először is, a Violetta a Disney Latin America projektje, a szereplők nagy része argentin, páran mexikóiak, és van néhány olasz is. A show a római közönségre való tekintettel olasz nyelven zajlik, merthogy ez nem egyszerű koncert, a zenés részek mellett történet is van: versengésről, féltékenységről, szerelemről, szóval csupa olyasmiről, ami a menő zeneiskolákban megeshet. A főszereplő Violetta, vagyis Martina Stoessel tehetséges lány: jól játszik, kifejező az arcmimikája, a mozgása, a hangsúlyai, remekül táncol, és énekelni is tud. Hihetetlen, hogy csak tizenhat éves, én jóval érettebbnek gondolnám a külseje és a színpadi rutinja alapján. Másnap, az interjúk során aztán kiderül, hogy kedves, cserfes csajszi, és már azt is pontosan tudja, hogyan kell viselkedni a villogó vakuk és a kíváncsi médiamunkások között. A gyerekek persze teljesen odavannak a gyönyörtől, ugrálnak, visítanak, tapsolnak és transzparenseket lobogtatnak, és látszólag az összes spanyol nyelvű dal szövegét kívülről fújják.
A koncert után azonnal felfedezem, hogy a Cristoforo Colombo úton vagyunk, ami azért remek hír, mert innen megy egy busz a tengerpartra, legalábbis a segítőimtől ezt az információt kaptam (elő is keresem gyorsan, melyikről van szó, hiszen itt az alkalom…!). A német lányok fáradtak, visszamennek a szállodához (“szegények” folyton utaznak, csak tegnapelőtt jöttek haza Miamiból), de Robert és én nekivágunk az ismeretlennek. Egy gond van csak: a térképen nincs rajta a hely, ahol épp vagyunk, és ez némiképp aggasztó. Nem baj, sétáljunk csak, majd figyeljük a buszmegállókat a kérdéses járat után nyomozva. Jó egy órát megyünk, de sehol semmi, végképp legyalogoltunk a térképről, ami nem is csoda: később kiderül, hogy ez a Colombo út a római Üllői út, soha nincs vége, és senki nem tudja, hol kezdődött. Emberek, boltok, házak itt már nincsenek, egy-két buszmegállóban ácsorog néhány ember, akikkel természetesen semmilyen közös nyelvet nem beszélünk, de ezt már megszokhattuk.
Jobb híján felszállunk az első buszra, amelynek egyetlen ismerős megállója nincs, és árkus szemekkel lessük, mikor tűnik fel a metróaluljárót jelző piros M betű. “Hé, ez a Piramid, nézd csak, innen pár megálló csak az EUR Maglina” – örül meg Robert, mivel a Colombón kívül a másik útvonal a tengerpartra ezen az úton keresztül vezet. “Akkor ez azt jelenti, hogy nézzük meg a nagy vizet” – állapítjuk meg, és el is megyünk az EUR Maglina megállóig, ahonnan aztán hévvel kell menni az Ostia Antica megállóig, ami a világ végén van. Szerencsésen meg is találjuk a hévet, de harminc perc várakozás után kiderül, hogy lerobbant, már nem fog jönni. Robert megállapítja, hogy nem is baj, amúgy is nagyon fázik már a vékony kis pulcsijában, úgyhogy úgy döntünk, inkább visszamegyünk a hotelbe (ő kabátért, én meg a telómért, mert ott maradt), aztán folytatjuk városnézést éjszakai üzemmódban. Ott is van bőven látnivaló. A tenger ráér napsütésben.
A szállodában emlékeztetjük egymást, hogy van még ötven euró mindkettőnk neve alatt, márpedig újságíró nem hagy érintetlenül egy ilyen lehetőséget. Ha már enni – sajnos – a hotelben nem lehet, akkor legalább igyunk. Nos, a bár ritka egy barátságtalan, kihalt, csendes hely, de nem zavartatjuk magunkat, kikérünk egy-egy Johnnie Walkert és hozzá kísérő gyanánt az elmaradhatatlan sört. Itt ér először az a kegyetlen meglepetés, amit később máshol is tapasztalok: az olaszoknál az “egy sör” kifejezés sajnos a pikolót jelenti, vagyis három decit, így kénytelenek vagyunk még egy kört rendelni. Persze nem kellene panaszkodnom, hiszen már az is nagy eredmény, hogy a pultos egyáltalán összerakta, mit akarunk (ketten, két szobából, előre fizetett számlával), mivel egy hangot nem ért angolul ő sem. A portásnak kell a segítségére sietnie, aki – úgy, ahogy – elgagyog alapszinten, de vallásfilozófiai vitát azért nem folytatnék vele. No mindegy, szerencsére nem is kell: a román kolléga viszont kellemes társaság, mindenről el lehet beszélgetni vele. Gazdaság, politika, pletykák, berúgós történetek, alternatív gyógymódok, utazás, médiaszakma, ráadásul imádja a barátnőjét, ami kimondottan üdítő változatosság a sok megcsömörlött pár és unatkozó csajozógép után.
Későre jár az idő, úgyhogy felkerekedünk, és folytatjuk a városnézést, immár teljesen gyalog: Robert csak aznap érkezett, így számára a Colosseum, a Forum Romanum, Viktor Emánuel, a Trevi-kút és a többi teljesen új terep. Nem baj, ezeket hamar végigjárjuk, aztán úgy döntünk, megnézzük a Vatikánt. Örülök, mert a kolléga nem csak hasonló sebességgel és teherbírással rója a kilométereket, mint én, hanem más előnyös tulajdonsága is van: kitűnően eligazodik a térképen. Most, hogy a belvárosban járunk, valóban úgy közlekedik, mintha Rómába hozta volna a gólya, és azóta is itt élne. A Vatikán… nos, először az lep meg, hogy a Szent Péter-bazilika minden oldalánál fekszik pár hajléktalan: Rómában amúgy is nagyon sok a hómlessz és a koldus, talán még több, mint Budapesten. Utána feltűnik, hogy január tizenharmadikán még mindig minden karácsonyi pompában áll, holott január hatodika a vízkereszt, tudtommal kisbetlehemet és karácsonyfát akkortájt illik bontani. Végül pedig az abszolút sokk: a pápa munkahelyének oldalát egy gigantikus FORDÍTOTT PENTAGRAM díszíti.
Amint netet fogok (ez ebben az országban szinte nehezebb, mint magyar földön), le is fészbukozom a fejleményt nagy döbbenten, mire egy ismerős pentagrammát linkel a Wikipédiából, mondván, a sátánhoz nincs is köze az ismert szimbólumnak. Kénytelen vagyok kifejteni, hogy “azért a pentagram és a fordított pentagram közötti különbséget zongorázni lehetne. (Arról nem is beszélve, hogy maga a pentagramma is eltér a pentagramtól, a kör szimbólumával kiegészítve a négy elem+a szellem szimbólumát.) Ha csak a szimbólumokat nézzük, azért mindenképpen érdekes, hogy a lefele háromszög=alászállás az anyagba, a fordított pentagram=az anyag négy eleme és a szellem fordíva, és ki az anyag ura a kereszténység szerint…? Na, ugye, megérkeztünk.”
Nem állítom, hogy tudatosság van a Vatikán szimbólumhasználatában, de azért a “véletlenekről” is érdemes elmerengeni. “Egyes magyarázatok a “Fenevadat” a pápák személyével, a Vatikán lényegével azonosítják, amely magyarázatot a pápai korona feliratával és az egyház mindenkori tevékenységével támasztják alá. A korona felirata ugyanis „Isten földi helytartójára” utal, ami latinul: VICARIVS FILII DEI. Az említett értelmezés szerint, ha a felirat azon betűit, amelyeket római számként olvashatunk, összeadjuk, az eredmény 666 lesz. (Ezt könnyen ellenőrizhetjük: V+I+C+I+V+I+L+I+I+D+I=666)” – írja a Wiki. Az Antikrisztus, amelynek száma a 666, a Jelenések könyve szerint az utolsó időkben a Sátán küldötteként egy rövid időszakra a Krisztus helyébe áll, azaz Krisztus helyére tolakszik “nagy hitetőként”, maga az “anti” előtag helyettest is jelent… Ezzel egybevág, hogy az első “pápa”, vagyis Péter külön kérte, hogy fordított keresztre feszítsék, mert “nem méltó arra, hogy úgy haljon meg, mint a Krisztus”, ezért aztán a Krisztus helyettese a mai napig fordított kereszttel jelölt trónon ül. Latin kereszt: szenvedés, megfordítva: harc, tulajdonképpen minden együtt van, de tényleg.
Nos, akárhogy is, az épületek mindenesetre szépek, körbejárjuk a teret, szétnézünk a környéken. Kihalt minden, csak néhány koldussal találkozunk, aztán megáll a tér közepén egy hatalmas fekete limuzin elsötétített üvegekkel, és fekete ruhás, fegyveres figurák szállnak ki belőle. Nem derül ki, mi célból jöttek, mert későre jár az idő, és még haza kell gyalogolnunk: azt hiszem, ez volt az a nap, amikor sikerült bő húsz-huszonöt kilométert városon belül lezúzni. Jól esik a hotelben az ágyamra dőlni, és némi munka után aludni egy haaaaaaaaaaaatalmasat. A beszámoló hamarosan folytatódik további izgalmas (?) kalandokkal, maradjatok velem!
Eszter's Offtopic 
kell neked egy tényleg okostelefon, emberrr! már csak a gps miatt is… a képekre amúgy *fap-fap* megy keményen, mint mindig!
Á, már GPS-szel is tévedtem el! XD A buszjelzések hiánya is problémafaktor, lol.
de legalább nem kellett eléjük ugrani, gondolom @=P
Dehogynem, az előző részben írom is. Persze ezt csak akkor fedeztem fel, amikor már késő volt. Marcsi: “Bocs, elfelejtettem szólni!”
Én úgy tudom, az olasz szállodák nincsenek benne a nemzetközi minősítési rendszerben, vagyis sajnos ott a négy csillag egy amolyan képzet, nem azt kapod, amit egy magyar négycsillagosban pl, gondolom azért volt para a reggeli. Milánóban nekünk is eléggé szegényes volt négy csillaghoz mérten, Rómában meg egy vezeklőcellás szobás négycsillagoshoz volt szerencsém. Viszont én írógépet is hallottam a Viktor Emánuel emlékműre:)
Tényleg? Az én szobám is cella volt, de az nem zavart, 20 km mászkálás után nincs térigényem. :) De valóban, a négycsillagos cucc leginkább egy kóterre emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy a kollégiumi személyzet beszél angolul bárhol a világon.
Írógép, haha!
Hú, nagyon izgalmas lehetett! A képek böngészése közben az jutott eszembe, hogy szép-szép, de nem vagyok benne biztos, hogy mit látok, legközelebb pár felirat beillesztését javaslom. A fényképezőgép bezony állat, szinte természetfotós magasságokba emelkedett a sirályos szett – amúgy jópofa jószágnak tűnnek. :)
Csak annyit mondhatok, hogy nagyon irigyellek! Kollegina is arra jár a nyáron és ő is csak dicsérni tudta a várost és az emlékműveket.
Jó is vót bezony!
Ó, a képekkel csak azt a policyt követtem, hogy a releváns bekezdés alatt vannak az illusztrációk, de minden részlet mibenlétét sajnos én se ismerem. :) Meg hát, bő egy óra volt a 4800 px széles képekből 750-eset csinálni. No, de majd legközelebb többet címkézek, köszi a tippet.