Aktuális

Kötélhágcsón lógni

a szakadék fölött - extrém túra lett a Téli Mátra XL-ből

Többször is hallottam, hogy negyven kilométer a zord téli tájon felér egy nyári nyolcvan kilométeres túrával, de nekem épp az tetszett a Téli Mátra XL-ben, hogy kétesélyes: vagy sikerül, vagy nem (akkor még nem sejtettem azt, ami az utolsó EP-nél átsuhant az agyamon, nevezetesen, hogy egy harmadik opcióra is volt sajnos esély: vazze, azért a fogamat is otthagyhattam volna). Különös módon a szintidőt 10:30-ra állították a szervezők, ami kissé fura, hiszen az eddigi 40-es túráimat mind 11:00 alatt kellett megjárni, pedig azok nyáron voltak. Ebből – és az 1600 méteres szintemelkedésből – azért láthattam, hogy ez a túra nem tréfadolog, komoly önfegyelmet és edzettséget igényel.

A terep az elején

A terep nehezített a hóban

Az, hogy sikerorientált emberként engem vonzott a kihívás, érthető, de külön pirospont Árpinak, hogy bele mert vágni a projektbe, noha kimondottan kudarckerülő háttérből jön. (Igazából van is egy kis lelkifurkám, hogy belerángattam a dologba, de nem számítottam arra, hogy rosszul lesz. De itt még nem tartunk.) Reggel 7 előtt valamivel ültünk autóba, még sötét volt persze, napfelkelte 7:17-kor. Óriási pelyhekben hullott a hó, minden le volt fagyva, ennek ellenére a mátrafüredi rajtnál óriási tömeg álldogált, és láttuk oldalt az első rajtolókat elszaladni. A bejáratnál rögtön estem is egy akkorát, hogy tíz percig fájt a jobb térdem: jó omen, de a túra során hétszer-nyolcszor amúgy is durván eltaknyoltam (a kisebb eséseket most nem számoljuk), a bal és a jobb térdem is kékfoltos lett, jógikus egyensúlyban. “Ez egy ilyen műfaj, ezzel jár a móka” – mondta egy sporttárs a túra közben, és valóban: láttam, hogy a többiek szintén gyakran esnek-kelnek, hiszen az erdő voltaképpen egybefüggő tükörjéggé fagyott, kisebb hófedte szünetekkel. És ez estére csak rosszabb lett…

Lajosháza, 6,4 km – 7:22-kor sikerült rajtolni, előnevezésünk volt. Egy sor futó is indult velünk, úgyhogy az első pár kilométeren egymást kerülgettük. Mivel itt még többé-kevésbé sík volt a terep, én próbáltam volna kocogni (ki tudja, mikor lesz rá lehetőség, gondoltam), de Árpi csak lassan bírt haladni a csúszós cipője miatt. Sebaj, bevártuk egymást. 8:53-kor értünk Lajosházára, ami 6,4 kilométerre van a rajttól: itt láttam, hogy téli terepen lényegesen lassabban halad az ember, mint nyáron, hiszen tettük már meg ezt a távot (Mátrafüred-Lajosháza) egy óra alatt is. Sőt, igazából az a normál időnk. Pecsét, alma, aztán már mentünk is tovább.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Itt – Mátraszentimréig – egy egészen durva rész következett, tulajdonképpen végig felfelé, csúszós úton. A hó közben rendületlenül szakadt, egy percre sem állt el. Nehéz volt a haladás, ezért túrabotot újítottunk, és felfedeztem, hogy a téli kirándulással más bajok is vannak: a hideg miatt ugye 2-5 percenként orrot kell fújni, tehát nincs értelme kesztyűt húzni. Figyeltem, a többi túratárs hogyan kezeli ezt a problémát, de a többség nem urizált zsebkendővel, egyszerűen az ujjával simította el a szájba lógó takonyréteget, míg mások visszaszívták a kontentet. Tudni kell, hogy én télen nem mentem még 25 kilométernél többet, ezért ez a technikai kérdés ilyen távon súlyos teherként nehezedett a vállamra. A hátizsákkal együtt.

Mátraszentimre, 14,5 km – Aztán végre – 11:20-kor – megérkeztünk a mátraszentimrei ellenőrző ponthoz, ahol forró tea és hagymás-paprikás vajas kenyér várt minket. Megittam másfél liter teát, elraktároztam fél litert a palackomban, betoltam két kenyeret, miközben a ház előtt, a jeges földön ültem. Akkora tömeg volt, hogy nem lehetett bent leülni, és itt hálát adtam a menő téli esőnadrágomért (a legdrágább nadrág, ami valaha érintette a lábamat), amivel nyugodtan ülhetek akár egy hókupac tetején, nem ázom át, és a hideget sem érzem.

Megállapítottam, hogy igen jól érzem magamat: a 14,5 km-es sétának köszönhetően kellemesen bemelegedtem, végre teljesen felébredtem, sikerült akklimatizálódnom is, készen állok hát a továbbiakra. Tudtam, hogy eddig nagyon vacakul haladtunk, de úgy éreztem, most végre fordulat következik. Sajnos azonban Árpi elmondta, hogy nagyon rosszul van, nem bírja tovább: az ízületei, a lábai, a talpa mind fájnak, és a szíve is össze-vissza dobog, muszáj feladnia a túrát. Egy darabig próbáltam vigasztalni, aztán feltettem az első buszra Füred felé, hogy felvegye a kocsit és hazamehessen pihenni. Sajnáltam nagyon szegényt, és aggódtam is érte.

Irány fel, megint!

Irány fel, megint!

Galyatető, 18,9 km – Természetesen csak tíz perccel ezután tudatosodott bennem, hogy az én fejlámpám is nála maradt, de igyekeztem nem aggódni: mindent fehér lepel lep el, ráadásul köd van, így nem lesz töksötét. És egyébként is 16:36-os naplemente van, 17:00-ig világos marad, 17:30-kor pedig szeretnék már a célban lenni, 17:52-ig amúgy is muszáj beérnem. Siettem hát, ahogy csak tudtam: ez egy rövid szakasz volt, de persze felfelé, és nagyon csúszós úton. 12:50-re értem Galyatetőre, az EP egy vendégházban volt, amit óriási tömeg vett körül. Nem ültem le, és innentől fogva már sehol nem ültem le: épp elég pihenés, hogy nem tudok gyorsan haladni.

Kiválasztottam egy élénk színű kabátot viselő sporttársat, és őt követtem: szépen haladt, de nem futott, és úgy gondoltam, így mérhetem, mennyire lassulok be a brutálisabb emelkedőknél és az átlagosnál is csúszósabb lejtőknél. Élénk Kabátos persze többször is eltűnt a látómezőmből, amiből arra következtettem, hogy puhány vagyok, de később én is lehagytam párszor a srácot, és olyan is volt, hogy hátrafordulva már nem láttam magam mögött, tehát megállapítottam: lehet, hogy nem haladok gyorsan ezen a terepen, de legalább pihenés nélkül is egyenletes tempót tudok fenntartani. Úgy látszik, ez az én erősségem: nem a gyorsaság, hanem az állhatatosság. Ez a jelenség több túratárssal is megismétlődött: lehagytak ugyan, szinte mindenki, akit referenciapontként használtam, de a következő EP-nél mind leült pihenni, így aztán én hagytam le őket alaposan. Az utolsó EP-nél ezek a srácok aztán már mind mögöttem voltak…

Hó mindenütt, hóvakság

Hó mindenütt, hóvakság

Csór-hegy oldal, 24,5 km – A következő EP a semmi közepén, egy hegy lábánál volt, örültem, hogy elértem 14:03-kor. Közben felhívtam Árpit, él-e, és kiderült, szerencsésen hazaért – kicsit megnyugodtam. Itt először, komolyabb számolgatásba fogtam útközben, és megállapítottam, hogy a felgyorsulás nem annyira sikerült, sajnos nincsenek jó esélyeim arra, hogy szintidőn belül teljesítsem a túrát. Ha azonban a terepviszonyok és a szakadó hó továbbra is nehezíti a dolgomat, ennél gyorsabban már nem tudok haladni. Végül megállapítottam, hogy ha ezt a tempót tartom, és a továbbiakban sem állok meg, 17:45-kor körül már a célban leszek, ha minden jól megy. Kicsit necces, de menni fog, elvégre elég durva útszakaszokon vagyok már túl, sokkal rosszabb nyilván nem lehet.

Vörösmarty-turistaház, 26,2 km – Na, sikerült tízperces kilométerekre állnom, ami ilyen zord körülmények között egészen jó, 14:31-re a Vörösmarty-turistaházhoz értem. Itt erőlevessel kínáltak bennünket, ami a kertben főtt: gondok voltak a gázpalackkal, és a cucc hideg maradt, ezért csak két-három kanállal ettem belőle. Azt írták a szervezők a honlapon, hogy poharat környezetbarát és takarékossági megfontolásból itt sem adnak, ezért az erőleveshez vittem műanyag dobozt és kanalat, de erre végül nem lett volna szükség, mert adtak poharat.

Itt eszméltem fel először, hogy fél liter vizet és másfél liter teát ittam több órája, de még nem kell pisilnem: úgy látszik, keményen dolgozik a szervezetem, minden tápanyagot hasznosít, amit beengedek. A Mátra 40-nél azt hittem, a masszív 38 fok miatt nem pisiltem végig, de ezek szerint nem a hőmérséklet, hanem a fizikai munka a kulcs a jelenség megértéséhez. Az irodában egy fél literes tea vagy víz “átfutási ideje” 40 perc, megdöbbentő a kontraszt.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Pisztrángos-tó, 29,5 km – Csak később jutott eszembe, hogy a remek túrabotomat az EP-nél hagytam, de nem akartam azzal húzni az időt, hogy újat keresek a hófedte terepen. Jól éreztem magamat, tudtam tartani – az egyébként nem túl impozáns – tempót, 15:21-kor értem a tóhoz. Itt gyorsan megettem két szelet zsíros kenyeret hagymával és paprikaporral, ittam egy kicsit a teából, és megállapítottam: nincs vesztegetni való időm, a Pisztrángós-tó EP-je 15:45-kor, a következő, kékestetői EP pedig 16:45-kor zár. Mivel többször is megcsináltam ár ezt az utat, tudtam: ez a túra legkeményebb, legkíméletlenebb szakasza, nyáron is kis híján belepusztul az ember, télen maga a pokol lehet. Töröl, töröl, á nem, jó lesz ez, menjünk. Annak azért örülhetek, hogy a Hanwag lehetővé teszi, hoy ne kerülgessem a patakokat és pocsolyákat, csak egyszerűen átvágjak rajtuk.

Nekiveselkedtem a kábé függőleges felmenetnek, amit a kanyarok tesznek járhatóvá. Mit szépítsük, szenvedtem, mint állat. Itt sorra mindenki lehagyott: kivétel nélkül a fém túrabotokkal voltak, ezt egyszer nekem is ki kell próbálnom, úgy tűnik, segítenek az ilyen durva emelkedőknél. Ezen a ponton találkoztam egy magas, atletikus termetű sráccal is, aki biztatott, hogy ne adjam fel, majd kiderült, hogy féltízes rajtoló, amit kicsit megalázónak éreztem az én szerény 7:22-es indulásommal összevetve. Csak úgy zárójelben megjegyezném, hogy a mindenkori pályacsúcs 3:36 a Téli Mátra XL-en, ismétlem: három óra harminchat perc, amit igazából szeretnék megérteni, felfogni, de nem megy… Mégis miből lehet az az ember, aki sprintből, megállás nélkül végigfut 40,5 km-t ILYEN TEREPEN? Jó, lehet, hogy a pályacsúcs derűs, száraz időben született (múlt héten például az volt…), nem szakadó hóban, lefagyott utakkal, de az emelkedők és a lejtők akkor is brutálisak, én nem tudom, mit tudhat egy ilyen ember… milyen lehet a tüdeje, az izületei, az izmai, miből lehet, vasból…? A női csúcstartó egyként 4:41-gyel operál, egy magas, szálkás ultramaratonista atlétát képzelek el, óriási vádlival (egyébként az enyém is elég izmos, pedig hát…).

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Kékestető, 32,2 km – Kékestetőn nem találtam meg a Sas-síházat, ahol az EP volt, ezért három percet veszítettem, 16:34-kor csekkoltam be (az EP 16:45-kor zárt). A féltízes rajtoló vidáman iszogatott, mikor beléptem, de nekem nem volt vesztegetni való időm, ezért villámgyorsan mentem tovább. “Már csak lefelé kell menni, és lesznek okés szakaszok is, ahol kocoghatok egy kicsit. Két perc híján másfél órám van a hátralévő nyolc kilométerre, ez teljesen reális, ha necces is egy kicsit a terepviszonyok miatt” – állapítottam meg. De aztán jött a feketeleves, amire álmomban sem gondoltam volna.

Harminchatkor tehát lement a Nap, de a hófelhők miatt napsugarat persze egész szombaton nem láttunk. Egy fenyves rész következett, tehát 16:45-től már vaksötét volt, de mentem rendületlenül az erdőben: a hó fehérsége miatt láttam, mi van a lábam előtt. Itt már nem volt ember se előttem, se utánam, és mivel a sötétben nem láttam a túrajelzéseket, kénytelen voltam megvárni, amíg a mögöttem lévők előkerülnek. Veszítettem is ezzel tíz percet, ami ilyenkor luxus, de az eltévedés még inkább az. Felhívtam Árpi, hogy a francba is, hogy nála maradt a lámpa, mire leszidott, hogy én vagyok a felelőtlen, hogy ilyen túrákon indulok. Nem lett jókedvem.

Gyökeres-forrás, 36,6 km – Végre találkoztam emberekkel, akiknek volt lámpájuk, beálltam közéjük, nagyon kedvesek voltak, Egerből érkeztek. Egyébként a túratársak nagyon sportszerűek, Árpi például ezrest is hagyott el Lajosháza után, de egy futó felvette és utána vitte, én meg kétszer is elkezdtem visszacsúszni egy jeges szakaszon, de egy-egy túratárs elkapott és megtartott, aztán segített felmenni. Jó érzés, hogy így figyeltek a kisebbre és a gyengébbre ezek a penge élsportolók is. Nos, az új útitársaim nem voltak élsportolók szerencsére, ezért simán tudtam velük haladni: csak nyolcas rajtolók, tehát hasonló tempóban jöhettek végig, mint én, csak én ugye sok időt vesztettem azzal, hogy Árpi rosszul lett, aztán várnom kellett a sötétben a lámpahiány miatt.

Horror – Tudtuk, hogy 17:35-kor zár az EP a Gyökeres-forrásnál, de ami 17:20-kor jött, arra azért álmunkban sem számítottunk volna. Egy keskeny, negyvencentis ösvényen vezetett az út, ami tükörjéggé fagyott. Jobb oldalt szakadék, baloldalon pedig kötél. Hihetetlen volt a látvány a vaksötétben is, megborzongtam. Lecsúszott az egyik fejlámpás kolléga, kicsit kisodródott, aztán felhúzta magát a kötélen… hát gyönyörű. Aztán én következtem, a lámpájával megvilágította nekem az utat a sporttárs, masszív, egybefüggő jégréteg. A kötél igen laza volt, ezért megszorította oldalt, és én nekiindultam. Persze én is kisodródtam, kilengtem, de egy-két sikkantás után vissza tudtam helyezkedni a pályára, és szerencsésen megtettem 40 métert a kötélen csúszva. Mindenki lecsúszott a csapatból (öten), aztán egyenként, négykézláb mentünk tovább. Hamarosan újabb kötél jött, újabb szakadékkal, így megismétlődött az előbbi jelenet. Itt azért mindannyian megértettük, hogy a szintidőnek már annyi, csak érjen ki az erdőből egyszer mindenki élve, épen.

A következő szakasz valamivel tágasabb ösvényen át vezetett, szintén szakadék mellett. Egyenként, négykézláb haladtunk szinte végig, és hát itt is volt pár egzotikus rész: például az, amikor alattam tíz méter meredeken lejtő tükörjég, kanyargós úton, amin csak seggen csúszni lehet, ha nem akarsz hason, és amikor kisodródsz (mert hát kisodródsz, hiszen a gravitáció elemi erővel hat rád), el kell kapni egy fát villámgyorsan, hogy ne zúgj bele a szakadékba szélsebesen. Volt olyan, hogy nyújtott lábbal csúsztam a fenekemen (újra hálát adtam a gatyáért), amikor egy szép nagy fát pillantottam meg, ami a szakadékot keresztezte. Tudtam, hogy tíz másodpercen belül nekicsapódom a fának, amiért még hálás is lehetek, hiszen megvéd a szakadéktól, de vajon lelassulok-e csúszás közben annyira, hogy ne törjem össze magamat? Szerencsére igen, így nyújtott térddel tudtam megérkezni, és négykézláb mentem tovább. Estünk-keltünk a túratársakkal, jobb híján röhögtünk rajta. Egyszer sikerült úgy hátraesnem, hogy a kabát felcsúszott, és alaposan bevertem egy kiálló kőbe a derekamat: ott, ahol meng mein csakra van, ahová a ribancrendszámot szokás tetoválni. Fuck, ez volt a legfájdalmasabb esésem.

Mindenki teljesen elvesztette az időérzékét, így ki tudja mikor, egyszer csak megérkeztünk egy széles dózerúthoz, ahol… egy kötél várt minket kifeszítve. Lenéztünk, és… láttuk, hogy durvább szakadékon keresztül kell húznunk magunkat, mint az előző kettő együttvéve. “Mit csináljunk?” – tanakodtunk. Közben hallottuk a sikolyokat és láttuk a lámpákat fölöttünk (úristen, ilyen magasról ereszkedtünk le? hát az egész Kékes csak 1014 méter), úgy számoltuk, nagyjából húszan közelednek. “Várjuk meg a többieket” – döntöttük el. Közben előkerült a pontőr is, aki ugyan már bezárt, de azért mondta, hogy vegyük elő a papírokat, ad pecsétet.

Hát, igen...

Hát, igen…

Éreztem, hogy nagyon melegem van, és ahogy a lábam elé néztem, láttam, hogy hófehér homok fedi be a lábfejemet. “Bele kéne gázolni a tengerbe, hogy felfrissüljek”, futott át az agyamon. “Miafaszvan???” – kattant be ezután egy másodperccel szinte azonnal. Életemben először hallucináltam, pedig ez korábban még akkor sem sikerült, amikor kimondottan ez lett volna a cél: az agyam őrtornyában elég masszív felügyelet van, amin semmilyen szer – beleértve a 41 fokos lázat a kórházban – sem tudott még eddig áthatolni. Azt hittem, nem tudnék haluzni, erre most tessék, csak úgy spontán idevetítettem egy tengerpartot, kánikulával együtt. Eszembe jutott, hogy a kihűléses halál előtt a hegymászóknak is melegük van állítólag, és ez nem volt túl lelkesítő gondolat, pedig az én esetemben valószínűleg csak a tollpelyhes technikai kabát hevített fel. Egy biztos: az élmény rávilágított, hogy én aztán semmi pénzért nem csúszom le azon a kötélen, már nem vagyok olyan állapotban, hogy biztonsággal meg tudjam tenni.

Egy jó kis kerülő, plus bonus trackként a Téli Mátra XXL-re – Szerencsére a többiek is így éreztek, és hamarosan jó negyvenen lettünk a terepen. Páran az izmosabb srácok közül megpróbáltak leereszkedni, de félútnál visszafordultak, mert látták, hogy mindent tükörjég borít. A pontőr mondta, hogy nemsokára leszereli a kötelet, mert ez már nem oké, menjünk inkább kerülővel, a dózerúton tovább. Megállapítottuk, hogy ez a legokosabb, az utolsó szakaszon már mind kicsúsztunk a szintidőből, most már a sima túlélésre kell játszani. Úgy terveztem, hogy azért bemegyek Füredre, a célhoz, mert ha nem jelenek meg, az online nyilvántartásba a nevem után a “feladta” szócska kerül, amit én semmiképp sem vállalok fel. Szerencsére szar a SEO-juk, így csak a kb. tizenhatodik oldalon tűnne fel a nevemre keresve ez a szégyenletes körülmény, de a túraeredmények között tallózva erre bárki rájöhet, az pedig rémes volna. Így is igen kellemetlen, hogy úgy jön le a dolog, hogy “nem tudta reálisan felmérni az erőnlétét szegény”, pedig én felelősségteljes döntésnek tartom, hogy az XL-en indultam: másfél óra nyolc kilire teljesen reális is, de a lengőkötélre azért nem számítottam. Legközelebb már indákon át kell a célba jutni, modern Tarzanként???

Itt egy kicsit szétesett minden, szem elől tévesztettem az egri túratársakat, és egy darabig két fejlámpa között bandukoltam szótlanul. Egy örökkévalóságnak tetszett, amíg kiértünk a 24-es főútra, pedig alig 20 perc lehetett. Itt sajnos láttam, hogy még csak Mátraháza alatt vagyunk, ahonnan az országúton át 8 kilométer Füred. Erdei úton négy kilométerből is kihozható, és ismerek is több útvonalat, de itt három újdonsült útitárssal – egy budai párral, akik a 25-ösre jöttek, és egy szegedi sráccal, aki szintén a 40-esre – megállapítottuk, hogy nincs az a pénz, amiért mi még egyszer bemegyünk a sötét erdőbe, ahol szűk, tükörjéggé fagyott terepen kell négykézláb csúsznunk-másznunk, és nagyokat esnünk megint. Marad a kerülő, nincs mit tenni.

Cél: 20:00 – És hát mentünk, mentünk, mendegéltünk, elhagytuk az élményparkot, majd Sástót, és végül, nagy nehezen, eljött Mátrafüred is. Az országúton elég jól tudtunk haladni, tízperces kilométerekkel, közben csevegtünk mindenféléről, és végül 20:00-kor megérkeztünk az iskolához is, ahol a cél volt. Úgy tűnt, már lehúzták a redőnyt, így csak pisiltünk, majd ültünk egy kicsit a jó melegben, de aztán a szegedi srác, aki a haverjaival az épületben vett ki szobát, felfedezte, hogy az egyik teremben még várnak ránk szervezők. Végül aztán pecsételtettünk is, a célba érésemnél a nem épp impozáns 20:07 szerepel, ami végeredményben csak 2 óra 15 perccel van a szintidőn túl… ha azonban azt vesszük, hogy mi ez idő alatt 50 kilométert mentünk, valamivel azért árnyaltabb a kép.

Igen, a vége elég röhejes... de ez 50 km volt!

Igen, a vége elég röhejes… de ez 50 km volt!

“Hát, a nehezebb utat választottátok a kerülővel” – csóválta a fejét a szervező srác, de ő valószínűleg sportoló alkat, aki négy-hét óra alatt megjárja a távot, így vagy nem találkozott még soha egybefüggő tükörjéggel vaksötétben hóesésben, vagy gond nélkül, izomból bármin áthúzza magát egy kötél segítségével. Világos, hogy az ő szemszögéből nézve abszurdnak tűnt a döntésünk. Értem én, hogy ez Téli Mátra meg minden, a hó és a jég nem is lepett meg, de azért az extrém rész semmi esetre sem volna szabad, hogy az útvonal részét képezze, pláne minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Ezzel szemben az itiner az egészről csak annyit ír, hogy “Figyelem! A jelzés innentől kezdve gyakran jeges, csúszós, veszélyes! Óvatosan kell haladni! Nem szabad csúszkálni! Ajánlott a túrabot használata!”, amiben azért van egy adag cinizmus. A szintidő 10:30, mégsem gondoltak azokra, akik nem hét órán belül (tehát a sötétedés utáni teljes lefagyást követően) érik el az utolsó szakaszt. Meg amúgy is, ez a keskeny perem világosban, nyárias időben sem egy életbiztosítás.

Ahogy az épületet elhagytuk, még befutott négy-öt túratárs, és valószínűleg akadtak még, akik a Gyökeres-forrás után feladták, míg mások szintén az országúton át kerültek egy nagyot. A budai kartársak elmentek még vacsorázni a Benevár étterembe, én meg elvánszorogtam a buszmegállóhoz, ahol húsz perc várakozás után fel is tűnt a gyöngyösi busz, amin egyedül én utaztam. Itt éreztem először, hogy fázom, és fáj a jobb lábam: az út a buszmegállótól otthonig 17 percig tartott, alapesetben 10-12 perc szokott lenni. Beültem egy órára a fürdőkádba, aztán háromnegyed tizenegy felé kidőltem. Persze nem tudtam rögtön elaludni, elvégre 12 órán át tíz percnél is kevesebb összpihenővel kajtattam extrém terepen, szóval a szervezetem kicsit túlélő üzemmódba helyezkedett.

Tanulságok: télen nem valamivel, hanem sokkal lassabban halad az ember, mint nyáron, jóval több energiát is veszít, ráadásul az egész program kevésbé élvezetes. A nagyobb téli túrákat ezentúl hanyagolni fogom. Mivel sötétben a szakadék menti tükörjég életveszélyes, négy után már nem megyek erdő közelébe a téli időszakban. A jó hír azonban az, hogy a jelek szerint plusz harmincnyolc fokban és mínusz tízben is bármikor, extrém edzés nélkül le tudok gyalogolni 45-50 kilométert, tehát rendszeres gyakorlás mellett valószínűleg az időmön is tudnék javítani… ha a zord körülményekkel szemben tehetetlen is vagyok. Úgy döntöttem, az április tizenkettedikei Mátrabérc-Hanák Kolos-kört így hanyagolom (amúgy is macerásabb egyedül túrázni, a csapatnak rengeteg előnye van), inkább kipróbálok egy futóversenyt másnap Szonjával, 7 kilométert a Margitszigeten csak le tudok futni 6-6:30-as kilikkel; meglátjuk, hogy haladok az edzéssel.

Advertisements
Eszter névjegye (828 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

28 hozzászólás Kötélhágcsón lógni bejegyzéshez

  1. Nagyon ügyes vagy, gratulálok! Azért ilyen időben 50 km-t gyalogolni óriási eredmény, és én beleírnám az előzményekbe, hogy évek óta minden hétvégén 2-3 túrát lenyomsz a Mátrában, ezért talán nem volt ez felelőtlen döntés: edzett vagy, gyakorlott, ismered a helyet. Egyébként tényleg sokkal nehezebb télen túrázni, én ezért mondom, hogy télen nem is járok túrázni, inkább csak sétálok 2-3 órát a hegyen. Nagyon sokat kivesz az emberből.
    Vivicittán fogsz futni? Vagy testébresztőn?

    • Köszi, ahhoz képest nagy teljesítmény csak, hogy én azért nem vagyok sportoló, és a többség, aki indult, az. Túrázni csak kicsiben szoktam, de nagy vágyam egyszer sokat menni kevés szinttel, mert az úgy érzem, testhezállóbb volna! :D

      Vivicitta lesz, igen, ha sikerül felkészülni. Jó, hogy van motiváció. :)

      • Ne viccelj, sportolóknak is nagy teljesítmény lenne, azért ez 50 km hóban, fagyban, terepen. Amúgy meg azért eléggé sportos vagy szerintem. :) Vivicittán van 7 km-es táv?

  2. Huhúúú, Eszter, vártam nagyon ezt a postot!! Annyit jártál az eszemben tegnap, hogy vajon merre lehetsz, én végül az L-t vállaltam csak be, de jól tettem, szerintem, elég volt ez is… csúszásgátlóval a hótaposómon viszonylag lazán nyomtam, szerencsére, anélkül esélyem nem lett volna… de tényleg gyönyörű volt a táj, és végülis ez is egyfajta közösségi élmény, a szurdokban el is hangzott seggencsúszás közben, hogy “és egyesek ezért kalandparkra adnak ki súlyos ezreket” :D

    Gratulálok, s remélem, a Kiss Péter Túrán sikerül összefutnunk!

    • Öhm, bocsánat, az utolsó pár mondat elkerülte a figyelmem… hát, szomorkás vagyok, de a Hanák Kolosra is tervezek menni, úgyhogy nincs veszve minden. A térdeidnek jobbulást!

      • Fastum-géllel kenegetem épp, a derekammal együtt. XD Amúgy olyan jó, hogy páran vártátok ezt a posztot, mindig úgy érzem, hogy a túrázós bejegyzések nagyon rétegposztok! :D

    • Igen, ez a durva hóesés kicsit feladta a leckét, az L-es talán barátibb lett volna, sebaj, legközelebb valszeg azt próbálom ki! Most egyelőre úgy érzem, a téli teljesítménytúra nem az én világom, de tavaszra megjöhet még a kedvem valami jó kis mászáshoz, úgyhogy szerintem tutira összefutunk valamelyik kalandon! :) Gratula az L-eshez!

  3. Nagyon jó ez az írás és persze a túra is jó lehetett. Én ahogy olvastam szinte éreztem a hideget és a fáradságot. :) Imádom a túrákat és az ilyen írásokat is. Ez nem nyalizás tényleg jó lett. Ami a Mátrát illeti hát meg kellene látogatnom. Ez a téli jeges út meg a köteles dolog nekem külön tetszik mivel szeretem ha a fülemen folyik az adrenalin. Persze nem vagyok öngyilkos jelölt csak szimplán szükségem van erre. :) Jók a képek, nagyon szép a táj. Remélem lesz még ilyen hasonló írásod. Ja és gratulálok amúgy az elért eredményhez.

    • Köszi, úgy örülök, ha valaki a túrázós bejegyzéseket is nézi!!! Egyébként tényleg nagyon szép volt a havas táj, ezért mindenképpen megérte. Némi adrenalin nem árt, ha van, ezzel egyetértek, nálam a szintidő elérése miatti izgalom szokott lenni ennek a forrása… de végül is szintidőn túl is okés volt. Régebben sosem értettem, hogy lehet kifutni az időben egy-két-három órával, de már átlátom: hát akkor, ha durva terepviszonyok miatt kerülni kell.

  4. Kéne neked a téli sétákhoz csúszásgátló is a Hanwagra, nem tudom, az mennyit tett volna hozzá… Durva lehetett, örülök, hogy azért egyben megúszva! A Midicittá ennél csak lazább lehet, ha érted a célzást:)

    • Ebben bízom én is, remélem, fel tudom hozni magamat egy szintre, és jót mulatunk majd! :) Amúgy az a vicc, hogy az event után még két órán át a számon vettem a levegőt, nagy dózisban, mert átálltam az intenzív légzésre, amivel a loholás járt. Remélem, edződött a tüdőm, mert inkább az szokott gond lenni a futásnál, nem a lábam. :)

    • Facebookon ajánlom az Anti Csussz becenevű csúszásgátló forgalmazására létrehozott oldalt. Én is ezt használtam, közönséges cipőre/bakancsra elég igénytelenül néz ki, de a Decathlon hótaposómon tökéletesen beleolvadt a háttérbe, s tényleg megmentette számomra a túrát.

      • Kösz a tippet! Volt nálam kölcsön-hóhágó egy darabig, de sajna az is Árpinál maradt, mikor hazament, így nem tudtam kipróbálni!

  5. szeretek olvasni a turaidrol. En is szerettem a Matraban turazni, teged olvasva nosztalgiazom

  6. Eddig is csodáltam a túrateljesítményeidet, de ez minden képzeletet felül múlt. Úgyhogy emelem a nemlétező kalapomat!!! Ehhez képest a mi tűz körüli toporgásunk a szállingózó hóesésben, maga volt a mennyország, még a több réteg újságpapírba csomagolás ellenére átfagyott lábujjainkkal is! (Mivel egyikünknek sincs Hanwagja) :-) Ja, és hiányoltunk…….

    • Jaj, de sokat gondoltam rátok, hogy vajon épp mit csinálhattok, hiányoztatok!!! Amúgy felmerült bennem, hogy ha időben végzek, benézek, de kiderült, hogy a busz és a vonat is másfél órányi gyaloglásra áll meg az erdőtől, és hát… azt azért nem akartam bevállalni (és amúgy se végeztem időben, haha). De sebaj, legközelebb ott leszek, szerintem akkor is lesz még havunk!

  7. “ott, ahol meng mein csakra van, ahová a ribancrendszámot szokás tetoválni” <- ezzel a két definícióval milyen frappánsan felölelted a közönség 100%-át @XD

    egyébként gratula, ez nekem az emberfeletti fizikai teljesítmény kategóriájába tartozik, szóval mostantól fogva terminátorként tekintek rád… o.O

  8. Nekem már a szintkülönbség nélküli száz méter is sok, épp ezért olvasom szívesen soraidat. A római útinaplódat olvasva is kellemesen elfáradtam. :-)

  9. Élvezettel olvastam a posztot és lapozgattam a képeket! Egy apokalipszist simán túlélnél ezek után. :) A túrázós posztok kezdenek engem is bűvkörükbe vonni, bár én egy ilyen téli túrát nem vállalnék be még jó pár évig, pláne nem ilyen távon. Nekem marad a jó idő meg az április, versenyen kívül lassan ballagva, fényképezőgépet kattogtatva :)

  10. Szombat óta keresek egy beszámolót az XL-ről, elsőre ezt találtam, nagyon tetszett! Jó volt újra látni a képeken a helyeket, gratula Neked a teljesítményedhez és a beszámolódhoz!
    Ott voltam, én is azt mondtam, bánja a fene a szintidőt, csak gipsz nélkül leérjek… aztán mégis sikerült:) Jó dolog az adrenalin és már tervezem a következő 40-est jövő hétre.

3 visszakövetés / visszajelzés

  1. Seggen csúszik a zigazgató | Mint a mókus fenn a fán - egy túrafüggő naplója
  2. Egyedül is egyensúlyban | tempty blogja
  3. Hanák Kolos teljesítménytúra: vihar helyett most útitárssal, végig | Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: