A helyeden vagy?
“Itt kell aláírni”, mutatja, és gyorsan a papírra vésem a nevemet, miközben a borítékot a zsebembe süllyesztem. Együtt várjuk meg a liftet az ötödik emeleti portán, hogy én visszatérhessek egy félbehagyott cikkhez a másodikon, ő pedig a földszintről az utcára lépve folytathassa az útját a kerékpárján.
kép: deviantart user tinhan
Az órájára néz, és mielőtt még észrevenném, kicsúszik a számon: “Gondolom, még sok cím van hátra”. A magas, szikár srác szélesen elmosolyodik: “Igen, még úgy huszonöt kilométer, szerencsére”. Meglepődöm: “Ó, hát az rengeteg, ebben a hidegben!”, és egy pillanatra hálát adok a sorsnak, hogy nem kell elhagynom az épületet a zord, jeges szélben.
“Harminc kilométer már mögöttem van, de imádom. Mindig is ezt akartam csinálni, de csak fél éve jöttem rá” – meséli. Látszik, hogy örül, hogy erről beszélhet. “Augusztusban kezdtem” – teszi hozzá büszkén. “Tudod, nekem ez az ideális meló, száguldozni a bringával címtől címig, időre. Nagyon szeretem.”
Vidáman köszön el, ahogy kilépek a liftből, és én jó utat kívánok neki. Mindig feldob, ha olyan emberrel találkozom, aki a helyén van, és ráadásul még hálás is ezért.
Eszter's Offtopic 
Én igen….
18 éve járok “ide” ahol vagyok és soha nem volt egy nap sem, amikor ne örömmel tettem volna ezt…
DE ! Hálás vagyok MOST Neked, hogy ezt tudatosítottad!
De jó ezt olvasni! :)
wow, ugyanaz a téma, ráadásul egyszerre @=) élőben elmesélve még jobban tetszett!
Megdöbbentő, hogy milyen eltérő vágyak, álmok vannak, és ami az egyiknek “kényszerpálya”, az a másiknak az önmegvalósítás szabadsága!
Tudatosan soha nem készültem sportújságírónak. Habár szüleim szerint gyanús volt, amikor nyolcévesen tudósítást írtam egy gombfocimeccsről, de akkor még átsiklottak a dolgon. Tizenöt éve csinálom, újabban inkább rutinból, kicsit belepunnyadtam, már nem hoznak lázba azok az események, amelyek miatt anno aludni sem tudtam. Talán eddig tartott, nem tudom, vizsgálom magam, ötletek vannak, azt viszont nem mondanám, hogy már nem vagyok a helyemen, inkább csak fészkelődöm.
De jöhet még új szenvedély, szerelem. :) Érdekes dolog ez, egy idő után az ember szerintem nem annyira kint keresi a boldogságot. Tíz éve én is reszkettem a szakmai kihívásokért, most meg a nyugi a jó. Változnak az idők.
Nick Hornbynak volt egy érdekes megállapítása kedvenc csapatának szereplése és a saját magánélete kapcsán. Azt mondta, ha jól ment a gárdának, akkor neki is volt csaja, jó állása, frankó egészsége, de ha betlizett az Arsenal, akkor a barátnője hisztizett, a főnöke bunkózott és állandóan folyt az orra. Én nagyjából egy éve a melóm és a magánéletem között érzek hasonló párhuzamot, elvagyok meg minden, de valahogy nem az igazi.