Aktuális

Római útinapló – III. rész

Igen, igen, még adós maradtam a harmadik (és negyedik) nap krónikájával. Nem feledkeztem el ám róla, csak hát az utóbbi két hét megint csak sűrűre sikeredett: két este kivételével minden napra jutott valami, így aztán csak rövid kis szösszeneteket volt időm firkantani. De elég a magyarázkodásból, hol is hagytam abba? Ja, igen: ott, hogy ledaráltam nagyjából huszonöt kilométert az örök városban, aztán kidőltem, mint a krumplis zsák.

e7
A harmadik nap munkával indult: tízkor gyülekeztünk egy pár percre távolságra fekvő menő hotel lobbijában, amit visongó kiskamaszok vettek körül. Óriási tömeg volt, így aztán a fotózást csak ímmel-ámmal abszolváltam, úgyis lesz, aki az én sorozatomnál profibb képeket tölt majd az Europressre, gyakorlásnak viszont jó volt ez  kis fotós projekt. Ezután egy spanyol-olasz nyelvű sajtótájékoztató következett, amit én arra használtam fel, hogy (még jobban…) elmélyítettem tudásomat a sorozat szereplőinek életével kapcsolatban. A román kolléga viszont végigülte az egy órát, és – anélkül, hogy valaha is tanult volna spanyolul vagy olaszul – mindent értett, és a végén volt olyan kedves, hogy számomra is összefoglalta a lényeget. Ilyenkor kissé bosszantó, hogy szigetnyelv a magyar, de amikor szaftos sztorikat ordítunk a metrón egy honfitárssal, kimondottan jól jön, hogy senki sem érti, mit hablatyolunk össze.

Feltűnt a rejtélyes cseh kartárs is a helyi BRAVO színeiben, és kiderült, hogy nem csak meglehetősen antiszociális, de kissé lassú is, korlátozott verbális képességekkel. Sebaj, azért bevettük a klubba, annál is inkább, mivel kiderült, hogy a sorozatsztárokkal kettesével, hárman együtt fogunk interjúkat készíteni. Háromszor két sztár, meg mi – ehhez azonban jó másfél órát kellett sorban állni, mert volt tömeg bőven. Mi Roberttel elég rutinosan össze tudtunk dolgozni, de Luka kicsit kilógott a sorból, de azért hagytuk néha kérdezni. Mázlisták a fiúk, mert a Violetta nagyon megy Romániában és Csehországban is, így ők címlapsztorit is tudtak gyártani az anyagból, nálunk viszont még csak a bevezető szakasznál jár a nép. A szereplők egyébként aranyosak voltak, és szerencsére sokkal rutinosabb interjúalanyok, mint amire számítottam. Látszik, hogy a Disney nem bízza a véletlenre a képzésüket, hiszen a tinisztárok többségét még nehéz beszéltetni, de ezek a srácok és lányok ügyesek voltak (és az egyikük még angolul is meg mert szólalni a tolmácsok gyűrűjében, külön piros pont). Akárhogy is, fél három felé végeztünk, és csapot-papot magunk mögött hagyva indultunk várost nézni Roberttel. Hívtuk Lukát is, de elmismásolta a dolgot: azt mondta, jön, csak elszalad vécére, aztán többé nem láttuk. A német BRAVO-s lányok a projekt után rögtön a repülőtérre mentek a csomagjaikkal.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Gondoltuk, jó volna a botanikus kertet megnézni, én laikusként nagyon odavagyok az ilyesmiért, és a kolléga sem a múzeumok nagy barátja. Volt is útvonaltervünk (a Piazza Venezziától kell a nyolcas villamossal menni hat megállót), de sajnos a leírás nem volt pontos, ezért lementünk a térképről. Szó szerint. Kettőt pislantottunk, és egy brutális külvárosi gettóban találtuk magunkat, ahol két olyan dolog is várt ránk, ami a belvárosban nincs: rengeteg kukázó, hangos román cigány (én nem tudtam, hogy románok, de Robert szégyenkezve bevallotta) és néhány szupermarket, Spar és Carrefour. Az utóbbi azért érdekes, mert hiába jártam be a várost keresztül-kasul, mindenütt – a külvárosban is – csak kisboltokat találtam, és FMCG-ben némiképp járatos, kiskereskedelmi trendek iránt alapvetően érdeklődő emberként kezdtem kételkedni, hogy ez a csatorna egyáltalán létezik Rómában, vagy mindent kisboltokban vesz meg a nép.  Simán megkérdezettem volna az européertől, de már mindegy. Szóval, egy Spar és egy Carrefour már biztosan van, jelentem.

Térkép nélkül nehéz volt a semmi közepén mászkálni, ezért visszafelé indultunk, és némi bóklászás után meg is találtuk az Orto Botanicót. Negyvenöt perc volt már csak zárásig, ezért sajnos már nem lehetett bemenni, amit nagyon sajnáltam… viszont kárpótolt a tény, hogy maga a Trastavere kerület nagyon szép épületekkel és hangulatos kis utcácskákkal fedett terep. Reggel kilenckor ettünk utoljára, a munka után ugyanis nem akartuk kajálással húzni azt a csekély időt, amit még napfényben tölthetünk, mivel szinte az összes stratégiailag érdekes építészeti műremek a naplemente előtt egy órával zár ilyenkor januárban. Most viszont éreztük, hogy baromira enni kéne, úgyhogy beültünk egy helyre, ahol épp minden elfogyott, de a pincér azt mondta, egy lasagnát szívesen összeütnek nekem. El is készült, remek volt és friss, de épp a harmada annak, amit megettem volna estebédre. Tizenkét euróért ez azért laza, de sokat dobott az alaphangulaton, hogy teraszon ülhettünk egy elég korrekt kis helyen, és a sör is finom volt (persze pikoló, szörnyűek ezek az olaszok). Robert amúgy nem nagy ínyenc, igénye se volt meleg ételre, betolt inkább helyette egy zacskó olajbogyós kekszet, amit a hotel mögötti kisboltban vett. Mondjuk, egy szavam nem lehet, mert a délutánt én is ezzel száraz, zörgős valamivel húztam ki rendes kaja híján.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Közben besötétedett, és visszamásztunk a város szívébe, ahol megnéztük a Pantheont, épp zárás előtt. Kissé vicces volt, hogy két percenként egy markáns hangosbemondó elüvöltötte öt nyelven, hogy CSENDET KÉRÜNK! SZENT HELY!, de az épületnek kétségkívül még így is volt egy hangulata. A Kr.e. 27-ben felhúzott imahely eredetileg az összes római isten dicsőségére építtetett, de később persze keresztény templom lett ebből is. Olvastam valahol, hogy igen látványos, amikor a tetőn tátongó hatalmas lyukon keresztül beesik az eső, de a víz elvezetése igen kényelmes, praktikus módon történik, ezért senkit sem zavar a zuhé. Az isteneket a legkevésbé. Szépen körbejártuk az oltárokat (kisjézus a jászolban itt is mindenütt, Vízkereszt után!), de a korrekt képek készítéséhez kevés volt a fény és nagy volt a távolság… és még nagyobb a tömeg. Pár perccel azután, hogy kiléptünk a kapun, már zártak is. Robert közben talált szemben egy egyszerű kifőzdét, ahol volt öteurós tészta, így kikért egy adagot… de a felét nekem adta, mert megsajnált a kis adag lasagna miatt. Úgy megtetszett a cucc, hogy rendeltem én is magamnak egy adaggal: én nem tudom, ki hogy van vele, de egész télen gond nélkül tűnnek el bennem 32 centis pizzák egy ülésre, desszerttel, a hidegtől mindig extra éhes leszek. Még ha római hidegről is van szó, ami csak nyolc-tíz fokos esténként.

Ezután körbejártuk még a belvárost, és megnéztük azt, ami kimaradt: pár izgalmasan kivilágított sétálóutcát, az olasz parlamentet, egy menő parkot, egy-két mutatós szökőkutat, és a legnagyobb, díszes épületeket. Itt már sajnos nem kerülhette el a figyelmünket az előrejelzés, miszerint másnap esni fog, de azért még reménykedtünk, hátha elfújja a szél a felhőket és csak pár csepp esik, mert jó lett volna azért hajnalban megnézni a tengert. Függőben hagytuk a programot, mondván, majd reggel meglátjuk, és este 9 felé  város feletti dombokon keresztül visszamentünk a hotelbe, hogy elfogyasszuk a bárban pár drinket szunya előtt. Felszóltunk Lukának, hogy csatlakozzon, ha van kedve, de államvizsgára hivatkozott, és csak párszor tűnt fel a hullaszagú árban, hogy energiaitalt vigyen fel magának a tanuláshoz. Eh, ezek a mai fiatalok, nem is értettük igazán. Mi azért remekül eldumálgattunk, aztán viszonylag korán, fél háromkor kidőltünk, hogy reggel meg tudjuk konzultálni, alkalmas-e az idő a tengerparti naplementére.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Hát, nem volt az. Nem kicsit esett, hanem nagyon. A hotel előtt pakisztáni esernyőárusok tűntek fel már reggeliidőben, nyilván jó biznisz ez ilyenkor. Engedélyt kértünk a portán, hogy tíz helyett tizenkettőkor csekkolhassunk ki, aztán nekiveselkedtünk a “nagy útnak” a reptérre. Szerencsére mindkettőnk repcsije 15:00-kor indult ugyanonnan, csak a kollégáé Bukarestbe, az enyém meg Budapestre. Utunkat zuhogó eső kísérte, de itt az autósok nem vezetnek emiatt óvatosabban: egy kocsi úgy felcsapott, hogy a számba és a szemembe is jutott bőven a barnás római talajvízből. Úgy néztem ki, mint aki végigrókázott magán, de legalább tíz foknál most sem volt hidegebb, ezért nem fagytam halálra. Pillanatok alatt becsekkoltunk (megvártuk egymást), aztán észrevettem, hogy a római reptéren csak fizetős wifi van, ami eléggé 2003-as fílinget áraszt, de végül is szerencsére volt ez-az megnyitva reggelről a böngészőben, így nem is szorultam rá. Szerencsére újra választhattam ablakot, és megint nem ült mellettem senki, így kényelmesen elfértem. A tengerpartot végül csak sikerült látni, igaz felülnézetből: akkor már hét ágról sütött a Nap…

Advertisements
Eszter névjegye (824 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

1 hozzászólás Római útinapló – III. rész bejegyzéshez

  1. és én még azon csodálkoztam, h a notre dame-ban minden oszlopon bazinagy lcd tv figyel a “csendet kérünk! szent hely!” szöveggel @XD

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: