Beszéljünk még egy kicsit a büdös bagósokról (is)!
“A dohányosok között is akad, akit szeretek és tisztelek. Mégsem tudok igazán mély emberi kapcsolatot elképzelni egyikükkel sem, mert mindig lesz közöttünk egy gát. Áttörhetetlen. Ők lemondóan nemet intenek valamire, amire én lelkesen kiáltok igent. Életnek hívják, s az önpusztítás éppen az ellentéte” – írja Alexa barátnőm friss bejegyzésében. “Szerintem a dohányosok nem eléggé erős egyéniségek. Ha azok lennének, akkor zavarná őket egy ilyen önpusztító függőség. Számomra hihetetlen, hogy valakit nem idegesít az, hogy ennyi pénzt elszór egy káros dologra, valamint hogy nem tud meglenni a cigaretta nélkül. Nem tudom őket sajnálni, ha egészségügyi problémájuk van, megérdemlik” – teszi hozzá Viki a kommentek között.
Mi van mögötte? – kép: meh.ro
Vegyes érzéseim vannak. Mielőtt megosztanám őket, két apró, de fontos adalék, hogy világos legyen, honnan jövök: én magam soha nem dohányoztam, de olyan családban nőttem fel, ahol többször is gyilkolt már a büdös bagó. Szeretném továbbá leszögezni, hogy a “dohányosok” alatt azt a csoportot értem, akik rendszeresen szívnak, de tekintettel vannak embertársaikra: kulturáltan félrevonulnak, nem szórják szét a csikkeket, nem gyújtanak rá, amíg eszel, nem lógják el a fél munkanapot “cigiszünet” címszó alatt, és nem vesznek magukhoz napi két doboz cigarettát terhesen vagy kisgyerekek közelében. Magyarul: kizárólag azokról szól most a poszt, akik “önpusztítanak” ugyan, de semmilyen mértékben nem zavarják ezzel a környezetüket. Miért? Mert a téma most az önpusztítás, a vandalizmus – és a kettő keresztmetszete – pedig egészen más kategória.
Igen, a nemdohányzó többségnek igaza van: a cigaretta valóban káros az egészségre, ezt sajnos több példa is bizonyítja a családomban. Tudják ezt a bagósok is, nincsenek illúzióik, fölösleges erre percenként emlékeztetnünk őket. Azt, hogy ők időről időre rágyújtanak, mi nem tudjuk megakadályozni, és nem is feladatunk: ez az ő legszemélyesebb, legintimebb döntésük, amelyet egészen addig tiszteletben kell tartanunk, amíg ők is respektálják a privát terünket füstölgés közben. Éppen ezért kissé visszásnak érzem, amikor antibagósok és ex-dohányosok kapacitálják a cigizőket, hogy intsenek örökre búcsút a nikotinrudacskáknak. Különösen az utóbbi csoport hangos ilyenkor: érdekes módon ők sokkal nehezebben is viselik a cigifüstöt, mint mi, nemdohányzók.
“Márpedig nekem az a véleményem, hogy akiben megvan a hajlam a szándékos, hosszú távú és módszeres önmérgezésre, más vonatkozásban is hasonlóképp jár el. Nem szereti saját magát” – érvel Alexa az említett bejegyzésben. Ezen a ponton a társadalom képmutatása jut eszembe: a bagósok és az alkoholisták szem előtt vannak, elárulja őket a füst és a piaszag, de vajon kizárólag ők azok, akik “szándékosan, hosszútávon és módszeresen” “mérgezik magukat”? A válasz sajnos szomorú: nem. Az ember természeténél fogva hajlamos arra, hogy kompenzáljon és pótcselekvésekben élje ki magát, a függőségek pedig minden esetben aggasztóak. Minden szélsőség az. Csak éppen a társadalom hajlamos heroizálni az önpusztítás egyes formáit, míg másokat megbélyegez.
Ki ne ismerne legalább egy mártíranyát, aki “feláldozta magát” a drága kisfiáért, kislányáért, és a harminc-negyvenéves “gyerekre” is úgy telepszik rá, hogy szinte megfojtja forró, rabszolganői szeretetével? Ki nem találkozott még a munkamániás, karrierista apával, aki a pénz és a hatalom bűvöletében csak ünnepnapokon látja a családját, és a szeretteiről gyakorlatilag semmit sem tud? Van olyan, aki még soha nem látott háromszög-testű bodybuildert, aki fél kocka csoki befalása után szorong a sörhas miatt, és anabolikus szteroidokkal duzzasztja még nagyobbra az izmait? Nos, ők a hőseink: a Nagybetűs Anya, a Sikeres Férfi, a Kitartó Sportember, noha a háttérben beteges, önpusztító függőségről van szó, amelynek a gyökerei és a hatásai ugyanazok, mint a dohányosok vagy az alkoholisták esetében:
1. a függő kompenzál, keres valamit, “nem szereti saját magát” (eléggé);
2. szélsőségekbe esik, ezért rabjává válik valaminek, nem tud leállni;
3. hosszútávon károsítja a testét-lelkét, tehát önpusztítás tekintetében sincs különbség;
4. a végeredmény ugyanúgy lehet betegállomány, terápia, kórház, korai halál stb., aminek finanszírozása – mert ez is gyakori érv – az adófizetők pénzéből történik.
Mi hát a különbség? Semmi, csupán az, hogy hazudunk magunknak, mert szeretjük jobbnak érezni magunkat a másiknál: a mártírság azért nem olyan durva, mint a dohányzás, a cigi azért nem olyan gáz, mint az alkohol, a pia azért nem öl olyan gyorsan, mint a heroin.
A társadalom torz ítélete mellett szöget ütött a fejemben az is, hogy mennyire átalakult a világnézetem néhány eleme az utóbbi években. Igazából két dolog történt: az egyik az, hogy nyitottam a világ felé, és rengeteg olyan történetbe láttam bele, amely alapjaiban változtatta meg az életemet. A másik az, hogy hatalmas harcokat éltem át én magam is a démonjaimmal (ha azok nem is füstöltek), és tisztában vagyok azzal, hogy minden apró, kívülről jobbára láthatatlan győzelem mögött két mount everstnyi erő és kitartás van. És még hol van a cél, basszus…! Látom, tudom, értem, hogy milyen törékeny, sebezhető az ember, amikor a legnagyobb, személyes mumusaival küzd, és mégis mennyi erő van bennünk, amely ezt az utat méltóvá és értékessé teszi. Mindenkinek a saját harca a legkeményebb küzdelem, és én döbbent alázattal állok minden ember előtt, aki vállalja a megmérettetést (tehát fejlődik), és végtelenül sajnálom azokat, akik elakadtak valahol félúton, esetleg bénult félelemmel toporognak az első lépés megtétele előtt. Hogyan ítélkezhetnék, amikor nem látom, és soha nem is láthatom a teljes képet, csak a felszínt, amelyet a saját percepcióim torzítanak a távolból?!
Az, amire ráébredtem, elzárta a korábban ömlő, de máig csöpögő ítéletcsapomat: már nem tudom azt mondani, hogy “aki hülye, haljon meg”, “megérdemelte”, “ő hívta ki maga ellen a sorsot”, és többé képtelen vagyok egy-egy hibás (egyáltalán, ki mondja meg, mi számít hibásnak? mondjuk inkább így: kevésbé áldásos) döntést, romboló szokást vagy aggasztó reakciót magával az emberrel azonosítani. Persze, továbbra is elborzaszt minden agresszív mélymagyar vagy beteg bántalmazó, és hangot is adok az undoromnak, de valahogy az elhatárolódásom inkább szól a döntésnek, a szokásnak és a reakciónak, mint magának az embernek. Nagy különbség ez: egyes lépések kétségkívül vállalhatatlanok, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy az univerzum minden teremtményét szeretem (ez talán itt és most nem is volna reális cél), de az embert… az embert egyes döntései alapján megítélni, a távolság kényelméből vagy az érintettség indulatai közepette ingoványos talaj. Soha nem láttam még ezt olyan tisztán, mint az utóbbi időben.
Szóval, igen: törékeny lények vagyunk egy méretes csatatéren, és néha félünk küzdeni, máskor elbukunk – legyen szó nikotinról, szeszről, önalázásról, kapcsolatfüggőségről, étkezési zavarról vagy bármilyen egyéb pótcselekvésről és függőségről. De kivétel nélkül mindenki előtt meghajlok, aki legalább egyszer farkasszemet nézett már a démonjaival… függetlenül attól, hogy hol tart most az útján.
Eszter's Offtopic 
Huhh, gépeltem vagy három oldalt dühből, de inkább töröltem és csak ezt rakom ide: http://www.youtube.com/watch?v=gUEjnoWpdao
Ezt bővebben is kifejthetted volna. XD De a South Park ominózus epizódja megvolt, epic!
Komolyan? Akkor most nem térek ki arra, hogy apai ágon minden családtagom tüdőrákban halt meg, pedig életükben nem gyújtottak rá. Szóval a cikk ezen része innentől részemről hiteltelen. Dohányos nem erős egyéniség? Áttörhetetlen gát?
Értem én, hogy mindig jó szidni a dohányosokat, de a dohányzás nem jellemhiba, hanem egy szokás. Tény, hogy káros, tény, hogy pusztít, de ennyi erővel vess egy pillantást arra, amit eszel. A végeredmény többé-kevésbé ugyanaz.
Kompenzáció és pótcselekvések? Akkor bizonyára tudsz válaszolni arra a kérdésre, hogy mit kompenzálok, abban az esetben, ha azért dohányzom, mert szeretek rágyújtani, ha pedig nem áll módomban, vagy nem lehet, akkor nem érdekel. És igenis büszke vagyok arra, hogy bármeddig kibírom. :)
A cikk általánosító és az állítások ezer sebből véreznek. Ne ítélj el valakit addig, amíg nem tudsz róla semmit. :)
Nagyon tetszik a toleranciád, Eszter! Talán nem szerénytelenség egy három évvel korábbi, a témába vágó bejegyzésemet ajánlani, újszülöttnek minden vicc új jeligével.
http://fuziklac.wordpress.com/2011/02/28/fustbement/#comments
Örülök ennek a posztnak, nagyon tetszett. Egy kicsit a másik oldal…
A bejegyzéseid 90+%-át olvasom, de ritkán kommentelek, mert általában úgy vagyok, mint most is: a problémafelvetéskor elkezdenek feltolulni bennem a gondolatok, aztán néhány perc múlva nagyjából ugyanazokat látom viszont a monitoron. :) Azt meg egy kicsit snassz lenne mindenhova odaírni, hogy “Egyetértek! :) ”
Szóval hogy legyen valami témába vágó is: egészen közeli fontos “embereim” között több dohányos is van, mindannyian olyanok, akik már sokszor próbáltak leszokni, idáig még nem sikerült. És igen, kevés kivételtől eltekintve tényleg senkinek nem dugdostak cigit a szájába, hogy dohányos, vagy nem öntötték tölcséren a torkába a piát, hogy alkoholista legyen, de ha már baj van, akkor nagyon kemény dió, mert a komoly pszichés háttér mellett egy erős fizikai függőség is van. Javaslom “érzékenyítő” gyakorlatként, annak, aki kíváncsi, hogy próbáljon meg felhagyni valamilyen reflexes rossz szokásával. Ez már önmagában elég nehéz – személyiségtől függő, hogy mennyire – pedig itt csak pszichés és “agyi” dologról beszélünk. Persze van, akinek sikerül, nyilván. Van, aki a cigiről is leszokik.
Tudnám még ragozni, de már eddig is redundanciának éreztem, tényleg leírtad, amit gondolok erről. :)
Körülöttem van több dohányos is, közeli barát is. Látom ezt a brutális love-hate kapcsolatot, és nagyon jól mondod: egy reflexszerű szokás feladása a hasonló kategória. Nem redundancia, örülök, hogy leírtad.
jó ilyen reakciót kapni egy posztra, köszi <3
tetszik, amit írtál, mégis van a mondanivalódban valami, amivel nem tudok egyetérteni. nem lesz könnyű megfogalmazni, mi az pontosan, de egy próbát megér @=)
a toleranciának van egy foka, ami mindenre azt mondja: "jól van, pistike!" nem számít, pistike mit és hogyan csinál, az ő sorsát egyedi és megismételhetetlen útként elfogadva gyakorlatilag bármilyen cselekedetre rá lehet bólintani – talán meg is magyarázva, miért éppen azt és így.
néha olyan, mintha efelé tartanál. és nem azért nem bírok azonosulni ezzel a beállítottsággal, mert szabályokba vagy akár törvényekbe kapaszkodva menekülnék az anómia rémétől. nem is azért, mert kétségbeesetten ragaszkodnék a saját határaimhoz. hanem pusztán azért, mert a mindent be- és elfogadást olyan végletnek tartom, ami hosszú (vagy akár már rövid-) távon belső konfliktushoz vezethet.
A poszttal nem arra akartam rávilágítani, hogy mindenki útját fogadjuk el, bármit is csinál, hanem azt, hogy mérlegeljünk: nem mindig az a legpusztítóbb, amit a társadalom stigmatizál.
Ó, de én is csak addig fogadom el, amíg engem nem korlátoz vele. Onnantól fogva, hogy igen, szólok. Akkor is szólok, ha olyat korlátoz, aki nem tud szólni (pl. kisgyerek). De mindenki másnak magának, magáért kell szólnia. :)
Tény, hogy a törvényre és szabályra a társadalomban itt és most szükség van: ezért én pártolom azt, hogy zárt közterületen nem lehet rágyújtani.
de ha én az exorexiáról meg a munkaholizmusról sem vélekedem pozitívan, akkor nyitottabb szemmel járok, vagy pedig faszabb vagyok? @=P
ebben a kettőben, illetve az önfeláldozó anya szerepében is jelentős eltérés a dohányzáshoz képest, h nem tarthatnak élethosszig. az ízületek több évtizeddel hamarabb feladják, ha túlterhelik őket. a munkaholista nem dolgozhat örökké ugyanott, s egyszer szükségképpen nyugdíjas lesz. (akkor is folytathatja a mintát, de egy picit biztosan kizökken, mert a körülményeknek változniuk kell.) az önfeláldozó anyától pedig automatikusan elkezd távolodni a gyermek.
de az a rohadt cigi mindig és mindenhol kapható lesz – nem múlik más tényezőn, akár a végelgyengülésig kísérhet.
Ha a körülöttem lévő embereket figyelem, azt látom, hogy a körülmények változásával a sémák nem változnak. Tehát: megszűnik a munkahely, eljön a nyugdíjas kor, de a munkamániás továbbra is napi 12 órát dolgozik, most már a ház körül, vagy a gyerekei projektjeiben (pl. ő bonyolítja le a lakásvásárlást a fia helyett, ő a rokonság védőangyala, de közben túlterheli magát). Ha nincs feladat, kiborul, depressziós lesz, az élete értelmetlenné, kilátástalanná válik. A mártíranyával ugyanaz a helyzet: a gyerekek felnőnek, kirepülnek, de az anya továbbra is rájuk telepszik, félreneveli az unokát, kicsinálja a vejét/menyét (ők lesznek ugye a borzalmas anyósok, akikről az anyósviccek szólnak), bejankanénisedik, ha pedig erre a földrajzi és/vagy emocionális távolság miatt nincs lehetőség, akkor összeomlik és kibukik, és idegesítő szomszéd lesz belőle. Egyszóval a külső körülmények alakulása magára a belső mozgatórúgóra nincs hatással, csak a tudatos szembefordulás a mintákkal az, ami segít.
A láncdohányossal és a masszív alkesszel is ez van: betilthatják a cigit meg a piát – nem csak közterületen, de alaphangon is, lásd Szaúd-Arábia, vagy akár a nagy amerikai szesztilalom -, de attól még ő a, megszerzi illegálisan; b, összeroppan, és nem pedig “leáll”. Szokták is mondani, hogy az alkoholista élete végéig alkoholista marad, max. nem iszik. De ha már 20 éve nem ivott, akkor is alkoholista, mondja a szakirodalom. Nos, szerintem nem: onnantól nem alkoholista, amikor már nem érzi belső szükségletét az önszabotázsnak és a hiánypótlásnak. Ez pedig egy belső változás, nem külső. A külső változás mindig átmeneti, és mellékhatással (idegösszeomlás, depresszió stb.) jár. A belső ezzel szemben egy gyógyulás, egy kilépés a destruktív mintákból.
Rosseb bele, írtam Temptyhez egy szép kerek kommentet és felzabálta a WordPress.
A lányege az volt, hogy azóta vagyok toleránsabb némileg a büdös bagósokkal, hogy én is megpróbáltam leállni egy egészségkárosító, önpusztító szokásomról, és nem ment. Mert utáltam rágondolni, hogy többé nem teszem. Hiába tudtam, hogy kinyírom magam vele.
Bulimiáról van szó egyébként, és 10 éve leálltam, de volt 1-2 visszaesésem, szóval ez is olyasmi lehet, mint az alkoholizmus: ha megbillen az ember, a démon kurjongató örömmel rohan vissza és veszi birtokba megint. És akkor kezdődik a harc újra, hogy megszabadulj.
Ejnye, rosseb bele tényleg, de a lényeg ebben is benne van. Kívülről egy káros szokás olyannak tűnik, mint a cipő, amit lerúgunk, ha már nem kell. Belülről viszont olyan, mint egy fog, ami fáj ugyan, de azért nem lehet szabadulni tőle könnyen. Jaj, istenem, bulimia… olyan rossz ezt olvasni, amikor valaki így bántja, mármint bántotta magát hosszú ideig. :( :::hugs::: Azért így is nagy dolog kijönni egy ilyenből, és az, hogy már beszélsz róla, elég egyértelműen mutatja, hogy túl vagy rajta.
Sosem tagadtam, akkor sem, amikor benne voltam (két évig napi rendszerességgel). Tisztában voltam vele, mit művelek magammal, nem kerestem kifogásokat, egyszerűen megmondtam, hogy nem vagyok képes felhagyni vele, nincs erőm hozzá. Eléggé hátborzongató visszagondolni rá.
Ilyenkor úgy érzem (s máskor, mikor önpusztító helyzetbe kevertem magam, is így éreztem), mintha a testemen kívül lakozna az elmém, és hidegen figyelné, mi történik, és menekülőmód függetlenítené magát mindentől. Az ehhez hasonló hozzáállásra való képesség, azt olvastam, némelykor az ép ész megőrzésének záloga is lehet, máskor meg csak tovább ássa alattad a gödröt.
Megkérdezhetem, mi volt az, ami két év után segített kijönni a gödörből? Nagy dolog ez.
Semmi. Egyetemre kerültem. Új közösség, külön lakás, s amúgy is felfedeztem, hogy a kaja túl drága ahhoz, hogy lehúzza az ember a WC-n.
Talán a megváltozott körülmények segítettek, igen.
Ez aranyos, hogy a takarékosság szempont volt. :) De azért ne bagatellizáld, így is k. nagy fegyvertény volt.
Kedves h ezt mondod ^^
Én egy igazi, mindenfélétől függő vagyok. A dohányzásra 17 évesen szoktam rá, és -kisebb szünetekkel – azóta bagózom. Sohasem akartam leszokni, néha egyszerűen nem kívánom, olyankor mellőzöm. Persze hogy tudom, hogy káros az egészségemre, hogy büdös, és büdössé tesz, hogy pénzbe kerül, de … én szeretek dohányozni. Rapszodikusan: néha egy dobozzal négy napig húzom, olyankor az élvezet a domináns, de akut idegesség hatására két dobozzal elmegy egy nap. Bekaphatnék két nyugtatót is, de pl. én meg azt tagadtam ki az életemből abszolút. (Ez is milyen érdekes, hogy ki mire “pikkel”.) Van kávé-függőségem is, az esküszöm, rosszabb: Koffein nélkül nem élet az élet. És kenyér nélkül nem élet az élet. Aztán vörös/fehérbort iszom a kajához, kedvelem a házi törkölypálinkát és a csapolt guinnesst, de néha rámjön a leiszom-magam.
Tehát hedonista és/vagy függő.
Elvetyenghetnék itt a miérteken, elemezgethetném, de hát minek? Röviden úgy tudnám megfogalmazni, élvezni az életet, és ha meg olyan, akkor menekülni belőle. Nincs állandóság, csak a benne lenni és a nem benne lenni kettőssége. “Kívül-belül, leselkedő halál elől…” Na… ez jutott eszembe, és új értelmet nyert így hirtelen ez a kiragadott verssor.
A (talán) legjobb barátom alkoholista, az az igazi. Vagy iszik, vagy nem. Olyan nincs, hogy egy pohár bor. Olyan van, hogy vagy mindennap több liter, vagy egy korty sem évekig (most éppen ebben a stádiumban van). Különleges ember, ritka érdekesen látja a világot, és benne van ez a nyavalya. Szóval közelről szemlélhettem az ivós korszakát, a leszokást (hónapokig tartó gyógyszer és terápia), a rászokást (az egy pillanat), és iszonyatos. Leállni akkor szokott, amikor már haldoklik. A szó szoros értelmében.
Eszter, nincs igazi, áttörő változás, nem leszünk mások. Nincs olyan, hogy egy fa alatt hirtelen megvilágosodunk, és onnantól kezdve homlokegyenest..
Megmaradunk önmagunk, a saját, jól kipróbált, jól ismert destruktív sémáinkkal… Mert az a bizonyos harmónia a világgal, kívül-belül, hát az nem jön össze. Egy úristennek sem.
Ha nagyon-nagyon ritkán összeakadok valakivel, aki amolyan mosolygós, önmegtalált, világba beilleszkedő, kiteljesedett, véletlenül sincsenek “rossz” szokásai, hát borzongva csodálom, és nem tudom elhinni..
Amiről írsz, hogy küzdjünk, és legyünk jobbak, “gyógyuljunk meg”.. Igazibúl, ne csak külsőleg… hát igen.. szerinted, ki nem szeretné, ki nem vágyik rá? Ugye a világ nem változik, csak a mi hozzáállásunk tud(na). Nem azt mondom, hogy nem próbálkozik az ember, hogy stagnál és nem csinál semmit.. dehogyisnem, hatalmas harcok és hitek és esések… de ha visszagondolok az éveimre, hogy milyen voltam, és milyen vagyok… az vagyok, aki mindig is. Ott benn, legbelül, ugyanazok a félelmek és érzések ülnek, csak olykor halványulnak, vagy erősödnek.
Ez egy nagyon jó komment volt, köszönet érte. Úgy fogalmaznék, hogy nincs tökéletes, 100 százalékban gyógyult ember a világon, de azért ez a cél, ami felé törekedni érdemes, elvégre ez az EGÉSZség állapota. De abba, hogy ki mivel küzd épp és hol tart, nem látunk bele, ezért nem érdemes téríteni és ítélni. Van, aki épp ott, hogy minden oké úgy, ahogy van, a fene se akar – vagy éppen: tud – harcolni…
Teljesen egyetértek azzal, hogy értelmetlen kipécézni a sok függőség közül egyet, pont a dohányzást, hiszen tényleg rengeteg egyéb függőség van, ami ugyanolyan, vagy rosszabb. Ennek ellenére egyszer én is kipécéztem már ( http://sophiewrites.wordpress.com/2010/12/30/tarsas-befolyasolas-es-dohanyzas-meg-az-emberi-termeszet/ ), mert talán ez az egyik legelterjedtebb a függőségek közül.
Küzdeni kell és érdemes, mert ép testben azért jóval nagyobb az esély ép lelket ápolni, mint beteg testben…ráadásul ha vannak olyan emberek az életünkben, akiknek fontosak vagyunk, akkor még ha közvetlenül nem is ártunk nekik a szerrel/cselekvéssel, ami a függőségünk, közvetve nagyon is. Nagyon fogunk nekik hiányozni :( Ahogy idősödöm, én sem tudok mindent olyan könnyedén elítélni, mint annak idején. A boldogsághoz végtelen különböző út vezet, és a másik mélyebb ismerete nélkül vétek ítéletet mondani.
Mindenesetre azt még valahogy nem veszi be az agyam, hogy ha idő előtt kinyírjuk magunkat valamivel, akkor az megéri, mert addig legalább jó volt. Kivételek itt is biztos vannak, de…
“A táplálkozás háromféle. Az ember eszik és iszik és lélegzik. A hagyomány nagy tudományába beavatottak tudják, hogy az étel szoros kapcsolatban áll a testtel; az italról tudják, hogy ennek értelmi megfelelése a lélek világa; a lélegzés pedig spirituális táplálkozás. A nők, hogy lényük spiritualitását intenzívebbé tegyék, illatszereket használnak, a férfiak pedig dohányoznak.”
“Általában ki lehet mondani, hogy az evés a testi aktus, a fundamentum; az ivás a lelki aktus; a dohányzás a szellemi aktus. Kezdeni mindig az evéssel kell, végezni mindig a füsttel. Megjegyzem, hogy az antinikotinistát ateista szektariánusnak tartom. Ennek a fejezetnek jeligéje az Upanisádok egyik halhatatlan mondata: Brahman legmagasabb alakja a táplálék.”
“Egészen különös, igen, és ez az, hogy kiderül: a különbözőnek látszó dolgok nagy sokasága végeredményben látszat. Minden egy. Hen panta einai, mondja Hérakleitosz. A dolgok csak így szétdobálva látszanak különbözni. Tulajdonképpen minden dolog ugyanannak az Egynek más és más megjelenése. Maszkja. Mindaz, amit láthatok és hallhatok, megehetek és megihatok, elgondolhatok és megfoghatok, az mind-mind hieratikus maszkja ugyanannak az egyetlen Egynek. A c-hang éppen olyan maszk, mint a dohányfüst, az ének éppen olyan maszk, mint az ólom, a vér, a csütörtök, vagy a sárga. Minek a maszkja? Mi ez az Egy? Böhme azt mondja, hogy az ördögnek nincsenek arcai, csak lárvái.” (Hamvas Béla – A Bor filozófiája)
Ezt most jó volt olvasni 1,5 üveg pezsgő után, és füstölögve, mint a gyárkémény. Nem szeretem, akik zsigerből elítélnek dolgokat. Sőt, reggel még hozzá jött 2 mg rivo, meg 2 sör. Persze, szilveszter van. De amúgy is sokat szívok. Így szocializálódtam, mint a narkós csaj, akiről nemrégen írtál. Ezzel persze fekete bárány vagyok a szűkebb és tágabb családomban egyaránt, de engem valójában, ha nem is az utca, de a haveri társaság nevelt fel a szüleim helyett. Én megmaradtam annak, aki voltam tizenévesen. Igaz, hogy kell a gyógyszer, hogy ne igyak, mert a pia néha kreativitást hoz ki belőlem, néha meg az ellenkezőjét. Nekem pont a józan életű emberek gyanúsak. Negatívan diszkriminálom őket, holott én is arra törekszem, hogy olyan legyek, mint ők. Hogy miért? Mert megváltozott a világ. Már nincsen sorbanállás a kocsmák előtt, se reggeli feles műszak előtt (mondjuk valahol még van), de ez az egész kezd kimenni a divatból, és én követni akarom a trendet. Ezért ráztam le azt a pár haveromat is, aki megmaradt, mert piásak voltak. Nem kell az elmebeteg barátnő, meg a piás haverok. De most szilveszter van, és szabad. Nem tudom, miért ide írom, amikor a saját blogomra kellene inkább évértékelőt írni, habár nem szoktam. Szóval, ha iszok, vagy cigizek, évtizedeken átívelő beidegződés. Próbálom elhagyni legalább a piát, mert már nem menő. Cigizni meg jó. Nekem nem büdös, hanem éppen jó. Van, hogy elszívok vagy 7-et. Önpusztítás? Igen, akarom, én nem hiszem, hogy az egészséges életmód tesz kiegyensúlyozottá, sőt utálom. Sok nyugtató, kevés pia, sok cigi. Kiegyensúlyozottabb vagyok, mint valaha.
Nem baj, jól tetted, hogy írtál, meg megnézem majd az évértékelőt is. Hát igen, szilveszterkor én is pont másfél üveg pezsgőt ittam, annyi belefér. Mondjuk vagy három óra alatt, úgyhogy azért nem rúgtam be.
Engem azok az antialkeszok akasztanak ki, akik elítélik azt, aki néha szeret zsibbadni egy kicsit. oké, hogy ő nem iszik, lelke rajta, de a másik attól még hadd igyon már. Attól még nem lesz dühöngő alkoholista, aki szétver mindent.