Nem, nem a könnyed hírek miatt nem értesülsz arról, ami (szerinted) fontos

“Van egy kedves ismerősöm, aki szuper újságíró, amikor munkát keresett, azt írta “suna mutogatás kizárva”. Azóta olvastam tőle kiváló cikket a fing-ról és a kuki viszketésről. Ez nekem totális verbális suna mutogatás, lehet, hogy jobb lett volna, ha rágyújtott volna egy cigire…” – írja egy kommentelő egy barát-kollégám cikke alatt. “Hergelnek bennünket, amelyekre a tömegek reagálnak, az impulzusok szépen, következetesen vannak adagolva. Este főműsoridőben, szépen csöpög az “infúzió”, ami másnap a többi csatornán tovább folyik belénk, hogy nehogy dózis nélkül maradjunk. Kábítószer, modern-kori és elsőre észrevétlen” – fejti ki Era pár órával később Több vagy című blogján, Berki Krisztián komoly publicitást kapott herevasalása kapcsán.

Nem, kedves barátaim, nem: a szórakoztató ismeretterjesztés nem a béka feneke alatti régió, ami szakmailag vagy erkölcsileg bármilyen szinten is támadható volna, és igazból felfoghatatlan, hogyan reszkethet egy intelligens, diplomás, városi ember 2014-ben a “fing” szó leírásától (olyannyira, hogy végül csak kötőjellel toldalékolva meri említeni, mint egy mozaikszót, noha szellenteni nyilván ő is szokott). Az ismeretterjesztés nélküli szórakoztatás pedig nem burkolt kísérlet arra, hogy átmossa az egyszeri ember agyát, hogy az aztán engedelmes birkaként fejhetővé váljon a politikai és gazdasági hatalmak számára, ahogyan azt minden második hazai self-growth blogger és spirituális terapeuta hiszi. Igazából most egy rendkívül unalmas, kiábrándító rész fog következni, de muszáj – sokadszorra is – kimondanom: a szórakoztató anyagok célja a szórakoztatás. De ássunk csak mélyebbre, ne álljunk meg itt.

Nem akarom ismételni magamat, ezért röviden utalnék a háttérre:

• Agymosás és pletyka – a leggyakoribb tévhitek a média működéséről I. – itt esik szó arról, hogy mit tapasztalnak a hétköznapi szöveggyárosok és főnökeik abból, amit a félelemben élők hisznek (rövid, ütős, szórakoztató tartalom a mainstream médiában, előre szólok!);
• Négy ok, amiért a bulvár fontos és hasznos – a szórakoztató anyagokat védem meg, mert nem lehet minden nap tíz ötszáz oldalas gazdasági elemzést olvasni, ahogyan a szimultán idő és az ok-okozati összefüggéseinek fonákságain való merengés között is kell némi pihenő az agynak;
• A médiában dolgozók felelőssége, de főként a sajátom – kissé mélyebben boncolgatom a durvább trashbulvár, mint műfaj népszerűsége mögötti gazdasági okokat, és megvizsgálom, én hogyan állok a “Megette halott férje péniszét, majd a torzón szexelt a fiával” című cikkekhez, ami kissé már túlmutat a tét nélküli szórakozás kategóriáján. Komplex, mély tartalom, inkább haladó szövegértési képességekkel rendelkező olvasóknak ajánlom.

Ezzel nagyjából le is fektettem az alapokat Illuminati-ügyben, most jöjjön mindaz, amit egyszerűen képtelen vagyok felfogni. Miért van az, hogy minden kicsit is tudatossá váló, ébredő ember reszket attól, hogy a könnyed, szórakoztató tartalom az, ami elaltatja őt az univerzum titkainak és a világ igazságainak megismerése közben? Hát ennyire törékeny az ő tudatossága, vagy ennyire kiskorúként kezeli embertársait? Egyfajta harcos diktátorként miért a szórakoztató tartalmat akarja kétségbeesetten felszámolni az ilyen ember, ahelyett, hogy a rengeteg, elérhető információköteg tengerében a szabad akarata segítségével kiválasztaná mindazt, ami számára fontos, és csupán azt népszerűsítené, Berki barátunk herevasalási históriája helyett? Egyáltalán: hogyan, miként árthat a fing vagy a here – netán a dél-amerikai szappanopera vagy a Való Világ – a tudatos, bölcs döntéseket hozó ember ügyének? Végül: miért, miért felejtjük el, hogy a döntés a mi kezünkben van, a távirányítót mi használjuk, az egérrel mi kattintunk, a rádió gombját mi csavargatjuk (a média pedig mindig a mi igényeinket szolgálja ki, hogy bevételre tegyen szert)? Minden percben van választási lehetőségünk, ami a legnagyobb hatalom a világon.

Nem vagyok naiv, tudom, hogy a gondolat teremt, az energia vonzza a hasonló energiát, ezért a túl sok irreleváns információval terhelt elme káosza valódi veszélyeket rejthet magában. Meggyőződésem azonban, hogy nem egy háttérhatalom által irányított gépezet hegyezi ki a figyelmünket a (höhö, maradjunk eredeti példánknál) herevasalásra a fontos problémák, feladatok, összefüggések feltárásának vágya helyett, hanem az ember dönt úgy, hogy megnyitja magát a könnyed, tét nélküli szórakozásnak, s ennek tükre az, amit a médiában látunk (félelmetes, hogy “az ellenség” nem kint, hanem bent van, ugye?). Talán épp azért, hogy egyensúly legyen: mert ha megnézed, az emberiség történetében még soha nem állt a tömegek rendelkezésére akkora – és olyan fontos – tudásanyag, mint ma. A csodálatos épp az, hogy mindenki maga dönti el, hogy a könnyedség és a mélység útjának milyen mixtúráját választja, és ha igazán figyel, arra is lehetősége nyílik, hogy egy bizonyos ponton rádöbbenjen: a kettő egyáltalán nem különül el olyan élesen, mint azt eddig hittük, hanem igazából egy a forrás, és kizárólag rajtunk múlik, mennyire látunk a felszín mögé.