A bőségszemléletet nem lehet bőséggel kiváltani

“Nem értem, hogy lehet így lecsúszni. Elveszíti valaki az állását, oké. De hogyhogy nincs kapcsolati tőkéje ekkora szakmai múlttal a háta mögött? Jó, tételezzük fel, hogy felégette a hidakat maga mögött. Akkor miért nem keres valamit, akár hirdetés útján? Rendben, sehová nem veszik fel, mert ötvenéves elmúlt. De akkor miért nem adja alább, miért nem megy el közmunkára, takarítani, havat lapátolni? És ha már nem megy el, hanem inkább koldul, és – ő mondja – napi háromezret összeszed, akkor miért nem bérel egy kisszobát abból a pénzből?” – nagyjából erre a logikára épültek az észrevételek Fekete Tibor esete kapcsán, aki a 444 riportja szerint nemrég még a NatGeóban publikált, és a Corvinuson tanított újságírást… ma meg a többi hajléktalan között kéreget az utcán*.

Rengeteg történet kezdődik így: “elváltunk, aztán elvesztettem az állásomat… és nem volt hová mennem”. Segítő család híján nem nehéz kiszolgáltatott helyzetbe kerülni, és akkor aztán – ha mindez egy nehezebb életperiódussal is párosul – könnyű egyre mélyebbre csúszni a lejtőn akár pár hónap leforgása alatt. Épp tegnap néztem meg a Beszélgetések Istennel című filmet (a könyvsorozat egyébként sokkal jobb, igazán újra kéne olvasnom már), ahol a valós eseménysorokon alapuló történet főszereplője szintén az utcára került. Nem tudtam ítélkezni, ahogyan szegény Ica néni felett is képtelen volnék pálcát törni, bármi is rejlik a tragédiája mögött. Ki lát bele egy idegen életébe olyan mélységben, hogy megértse tettei minden mozgatórúgóját, és a láthatatlan összefüggéseket? És ki az, aki még soha nem hozott rossz döntést, ha mélyponton volt?

“Akkor azt mondod, hogy bárki lecsúszhat, válhat hajléktalanná, akár te vagy én is?” – kérdezte egy kolléga, miután kifejtettem a fentieket. (Uj Péter azt mondta, még két éve van…) Nos, a dolog azért egy fokkal árnyaltabb ennél, de a különbséget – a közhiedelemmel ellentétben – nem az aktuális kormány szociális érzékenységének mértéke adja. Ez az egész, akárcsak annyi minden más, elsősorban fejben dől el. Sok-sok példa igazolja, hogy a bőségszemléletet nem lehet bőséggel kiváltani: több tucat lottómilliárdosról tudunk, akik csórón haltak meg, és a szemünk láttára veszítette el mindenét a Big Brother-győztes Párkány Évi vagy a Csillag születik által ismertté lett Utasi Árpika is. Hiába a lakás, az autó, a havi egymillió forint, a tehetség, az állásajánlatok: ma mindkettő munkanélküliként tengődik, és jobbára éhezik. És mi lett Nagy Alekosszal, a Való Világ leghíresebb győztesével? Tudjuk azt is.

Tudattalanul hordozzuk őseink mintáját (meg még ki tudja, mi egyebet a lélekruhánkban), de a búcsú a hiányszemlélettől lehet tudatos döntés eredménye is. És azt látom, hogy a különbséget ez adja “csupán”: elvégre bárkinél beüthet a krah, csak éppen nem mindegy, hosszútávon ki hogyan él a lehetőségekkel és reagál a nehézségekre  – a maga szintjén. Másokat hibáztatsz, vagy felelősséget vállalsz a tetteidért? Dicsekszel, vagy értékeidet a helyén kezeled, ezért mindenki tud róluk? Úgy érzed, már eleget tudsz, vagy folyamatosan tanulsz? Másokhoz hasonlítgatva magadat versengsz, vagy teszed a dolgodat? Élsz a lehetőséggel, vagy kifogást keresel? Rettegsz a kockázattól és a bizonytalanságtól, vagy kezeled azt? Azonnali eredményt akarsz, vagy hosszútávú megoldásokban gondolkozol? A problémára figyelsz, vagy a megoldás érdekel? Frusztrált vagy, vagy inkább hálás? Félig üres a pohár, vagy félig tele van? Hiszed, ha látod, vagy hiszed és látod?

Messzemenő következtetéseket három és fél perc alapján nem érdemes levonni, de a 444 felvételén bemutatkozó Schwartz kollégát vélhetően inkább a hiányszemlélet, mint a bőségszemlélet mozgatja. “Ide juttattak” – állapítja meg, és ezzel nyilván éppúgy utal a családjára, mint a volt munkahelyére és a kormányra, de a saját felelősségéről nagyvonalúan megfeledkezik. Pedig mindenki felelős: nem, nem hibás, hanem felelős a saját életéért. Nem azért, ami történt körülötte, hanem azért, ahogyan azt ő kezelte. Sok lecsúszott szakmabelinél egyfajta furcsa gőgöt is érzékelek: ők büszkék arra, hogy “inkább éhen halnak, de”. Élhető álláspont ez, de akkor egyenes gerinccel tessék menni a híd alá is. Emlékeztek még Karolára, aki épp azt a Kálmánt kóstolgatta, aki nem sokkal korábban – anonim formában – gyűjtést rendezett a számára? Tanulságos történet. Kálmán egy igen-ember volt, aki felkarolta Karola ügyét is, Karola viszont egy nem-ember, aki mindig megtalálta a módját annak, hogy a kiszolgáltatott áldozat szerepében maradjon, és közben felváltva ítélkezett és irigykedett.

Én nem azt mondom, hogy a világ fekete-fehér, és a vakvilágba suttogott pozitív affirmációk jelentik a megoldást a problémáinkra. Éppen ellenkezőleg: arról beszélek, hogy az egyéni felelősségvállalással kezdődő bőségszemlélet a produktivitás alapja, amelynek birtokában az ember felkel a legmélyebb pontról is, amelynek híján azonban nem lehet olyan magasan, hogy ne tudna idővel a lehető legmélyebbre csúszni.

---

*Sokan persze eleve kamut sejtettek, amit a táblán fellelhető helyesírási hiba is alátámasztani látszott, de a fickóval többen is dolgoztak a tévénél, akik igazolták, és a MixOnline számos cikke alatt szerepel a neve.