Milyen jó volna…

Ó, bárcsak addig tartanának a kapcsolatok, amíg boldoggá tudjuk tenni a másikat, és önmagunkat is, mert egy az utunk…! Bárcsak ezt ígérnénk még az anyakönyvvezető és a pap előtt is, de nem ám egymásnak, hanem mindketten magunknak! És csak titkon remélnénk, mert hát mindig reménykedik az ember, hogy ez örökké fog tartani.

De sajnos nem így van. A legtöbbször addig tartanak, amíg a szeszély engedi, esetleg a lakáshitel, a gyerekek kiskorúsága vagy a csendes halál, akár még sajgó, élő testben. Végül pedig a koporsó, mert rövidebb egy földi lét, mint gondolnánk. Túl rövid. És már nem tudjuk, hogy van más is, több is, amit meg se engedünk magunknak.

Mert megválni a másiktól, aki már életünk legfontosabb szereplője, az egyetlen biztos pont, voltaképpen olyan, mintha húst tépnének a testünkből, aztán savat öntenének a sebre. És akkor is ilyen sokszor, ha rosszindulatú daganat az, amit kiszakítanak belőlünk, mert hát.. a miénk volt, megszoktuk, szerettük, gyógyítottuk, egyek voltunk.

Két évtized után hagyta ott a párja nemrég egy ismerősömet. Érzem a fájdalmát, fájok vele én is, messziről, csendben, név nélkül, szavaim sincsenek. Gyűlnek a hozzászólások nélkülem is a közösség online olvasztótégelyében. Több tucat ismerős temeti magában az álompár stilizált képét, és gyászolja a reményeit, hogy létezik sírig tartó, boldog társszerelem.

De te, aki máris a másikat hibáztatod, sőt: gyűlölöd, szidod, te mégis mit tudsz erről? Honnan látod, hogy min ment keresztül az elmúlt húsz évben – két évben, két hónapban, két napban, két órában – ez a pár, mi vezetett a szerződés egyoldalú felrúgásáig? Látod a maradó fájdalmát, de nem tudod, mit él át az, aki úgy döntött: megy. Miből gondolod, hogy neki könnyű volt meghoznia a döntést, és egyszerű lesz ezután is?

Bárcsak mindig a szeretet irányítaná minden lépésünket, ha megyünk, ha maradunk! De hányszor, hányszor csak a félelem van, hogy elveszítünk valamit, ami a lényünk alapját, a létünk biztonságát adja, hiába tudjuk közben titokban, hogy már nem közös az út, már nem tesszük boldoggá a másikat… és mi is csak egyre sorvadunk.

Milyen jó volna, ha megígérnénk magunknak, hogy ha már nem él örömben a másik mellettünk, hiába tettünk meg mindketten mindent, akkor… akkor elengedjük… És meg is tudnánk ezt tenni, nem félnénk, nem fájnánk, nem gyűlölnénk… Csak szeretnénk, mert tudnánk, hogy hús volt a testünkben, a részünk, a tükrünk, aki a legfontosabb úton kísért, amíg kísérhetett…