Aktuális

Vannak még jó emberek

Hétfőn fogorvosnál voltam Gyöngyösön. Nem mintha a pesti alternatívával nem lettem volna elégedett, csak sajnos a fővárosban 12-18 közötti darabáron tömik a fogat (én persze a belvárosban a 18-as tarifát kaptam telibe), míg Gyöngyösön 8 ezer az egységár a szakma dojenjeinél is: hat lyuk esetében ez azért már jelentős különbség. Igen, tudom: nem lett volna szabad három évet kihagynom, de miután a volt fogorvosom nyugalomba vonult, mindig halasztgattam, hogy újat keresek. Ennek meg is lett a böjtje: komplikációk léptek fel, és át kellett esnem életem első gyökérkezelésén is rémes szenvedések árán.(Mármint maga a procedúra fájdalommentes volt, de ami megelőzte, azt nem szeretném újra átélni…)

Miután tehát a két problémás fogat gyorsan rendezte a budapesti kartárs, elkezdtem nézelődni Gyöngyösön a fognyűvő manó romjainak költségtakarékosabb eltakarítása érdekében. (A kétlakiság páratlan előnyei, ugye.) A referenciák alapján egy olyan szakembert választottam, akinek a székéből rálátni az ablakomra, és bejelentkeztem hétfőre annak reményében, hogy aznap délután és másnap reggel annyit töm, amennyit csak tud egyszerre. Már nem tudtam pontosan, hogy a bal oldalon egymás mellett van-e életem három megkeserítője a három emlékeztető, hogy túl sokat rágódom, ezért 25 ezret készítettem a tárcámba, hátha egy injekcióval le tudjuk rendezni az egész légiót.

Most mondhatnám, hogy ennyi pénzt úgy ad ki az ember, mintha a fogát húznák, de mivel én épp azért adtam ki, hogy ne kelljen húzni, jobban teszem, ha befogom inkább a számat. Illetve hát kinyitom: áááá. A fogdoktorok mindig sóhajtoznak, amint a számba néznek: kopottak a fogaim, mint egy nyolcvanéves kokainista bulimiásnak. Amikor a koronákat el kellett készíteni, a fogorvos azt ígérte, hogy az alsó sor még pőrén is bírni fogja pár évig. “Maga elég intenzíven rághat és sokat, ritkán látni ilyesmit a szájban fiataloknál” – hallom mindig. Volt, hogy behívták a tanulót, hogy nézze meg, milyen az, ha kilátszik itt-ott a dentin a kopás miatt. Ezért sem szeretek fogorvoshoz járni, mióta idős és beteg szakmabeli nagynéném letette a lantot, és több mint két és fél évtized konzisztenciája után idegen kezek alá kényszerültem.

Már megkaptam a szurit, amikor a váróban üldögélve feltűnt, hogy nincs meg a pénztárcám. Ahogy fentebb írtam, nem kilométereket tettem meg az otthonomtól a fogorvosig, tehát teljesen értetlenül álltam a jelenség előtt. Próbáltam felidézni, hogy mikor, hogyan kelhetett lába a pénznek, de semmilyen épkézláb magyarázatot nem találtam. Kissé idegesen felhívtam aput, aki öt percre a rendelőtől dolgozik, hogy segítsen ki némi pénzmaggal, mert nem tudom, mi történt. Kellett vagy húsz perc, amíg a lidokain lezsibbasztott (a 18 ezres tömés annyival tud többet, hogy ott elég ehhez öt perc), és ezalatt apu kedvesen vigasztalt: azt mondta, több is veszett Mohácsnál, a vendége vagyok három tömésre. De azért csak bosszankodtam, és legfőképpen nem értettem, hogyan történhetett ilyesmi…

A beavatkozást hamar letudtam, de a váratlan anyagi vesztesség miatt olyan szomorú voltam, hogy nem mentem haza rögtön, inkább gondoltam, sétálok egyet. Csodáltam apu könnyedségét és segítőkészségét: 25 ezer forint neki is nagy pénz, de valahogy ő bölcsebb már annál, hogy anyagi dolgok miatt keseregjen. “Végül is az a lényeg, hogy túl vagy rajta, és egészséges vagy, a többit majd megoldjuk” – mondta. Ilyenkor mindig végtelen hálát érzek, hogy ilyen fatert kaptam, mert a legtöbb szülő hasonló esetben alaposan leteremti a gyerekét, amiért ennyire figyelmetlen volt. Én egyetlen szemrehányó mondatot sem hallottam, pedig megérdemeltem volna… Nagyon elszégyelltem magamat, amiért vacsora után nem mosogattam el, hanem inkább kidőltem aludni.

Ahogy az úton baktattam lógó orral, eszembe jutott, hogy indulás előtt egy furcsa hetedik érzéktől vezérelve egy névjegykártyát csúsztattam a pénztárcámba. Igazából csak azért, mert arra írtan fel a (magánrendeléseknél is kötelezően megadandó) TAJ-számomat, de volt ebben valami fura, mert több papírfecni közül is választhattam volna, amire felfirkantom a számsort. Mit jelent mindez? Hát azt, hogy aki a tárcát megtalálja, tudja, mi a nevem, a telefonszámom. De vajon ez jelent-e bármit is? “Remélem, nem azt, hogy vissza fog élni a TAJ-számommal” – gondoltam rezignáltan, aztán elképzeltem, hogy mi mindenre költhettem volna a pénzt. Érdekes, ilyenkor milyen könnyű fejben büdzsét készíteni…

“Én visszaadnám amúgy. Ha megtalálnám, és tudnám kié, visszaadnám” – futott át az agyamon egy másodperc törtrésze alatt. Egészen biztos voltam benne, hogy nem tudnám eltenni a más pénzét, mert az életemnek már túl nagy részét teszi ki a “nem teszünk mással olyat, amit nem szeretnénk, hogy velünk tegyenek” alapelv. Ha nem úgy élek, ahogy gondolkozom, akkor az egy gyomros magamnak, amit rosszabbul viselnék, mint a hiányt. De közben azt is tudtam, hogy nagyon sokan vannak, akik mélyszegénységben élnek, éheznek, és nekik 25 ezer forint sokkal több, mint három tömött fog ára. “Nem hibáztathatom azt se, aki elteszi, mert talán sokkal nagyobb szüksége van rá, mint nekem” – gondoltam. “Fogjuk fel úgy a dolgot, hogy adakoztam, a szokásosnál bőkezűbben. Valószínűleg túl önző voltam mostanában, és most megkaptam ezért a figyelmeztetést”. A hűtőben felejtett romlott ételre gondoltam, amit ki kellett dobni, és megint szégyelltem magamat.

“Akárhogy is, most már így alakult, nem szabad rágódni tovább, történt, ami történt. Rengeteg dolgom van még, irány a gép mellé…” – és ahogy a gondolat végére értem, megcsörrent a telefonom. Ismeretlen gyöngyösi szám. “B. Ernőné vagyok, nem hiányzik valamije?” – kérdezte egy idősebbnek tűnő női hang. Megadta a címét, öt percre tőlünk lakott. Apu közben végzett a munkájával, úgyhogy elkísért. Bonbont és csokoládét vettünk a becsületes megtalálónak.

Kérdés nélkül nyitotta a kaput fentről, és szélesre tárta földszinti lakása ajtaját. A szegényes, de tiszta másfél szobásban mindenütt szentképek lógtak a falon, és egy hatalmas latin kereszt. “A fényképész tetszik lenni ugye?” – kérdezte B. Ernőné, mert megismerte aput, aki a Barátok templománál is házi fotós az egyházi eseményeken. “Jöjjenek csak be, van sütemény, meg szörp…” – mondta, és elszorult a szívem. Remélem, van aki látogatja, van, aki szereti.

Néztem a nagy fekete feszületet a szoba közepén, és arra gondoltam, hogy micsoda arrogáns seggfej tudok én lenni néha, amikor csak egy kicsit kellene kevesebbet okoskodnom, és többet elfogadnom csendben, ítélet nélkül. Mást is, magamat is, mert a két dolog gyökere ugyanott van, nincs mese. És úgy segíteni, ahogy az a másiknak jó, nem pedig úgy, ahogy nekem. De ezen már nem fogok rágódni többet, tényleg nem, mert rámegy a maradék fogzománcom és fogtestem is.

Megöleltük egymás B. Ernőnével, hosszan. Köszönök mindent.

fog

Advertisements
Eszter névjegye (838 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

16 hozzászólás Vannak még jó emberek bejegyzéshez

  1. Ez nagyon szép igaz történet volt! :)

  2. Tücsi Soulleader // március 27, 2014 - 07:22 // Válasz

    <3

  3. Tücsi Soulleader // március 27, 2014 - 07:27 // Válasz

    …tudod-e, hogy jó dolgok, csak jó emberekkel történnek…?!

    A szent képekről jutott eszembe, hogy vannak akik a “hitüket” ilyesformán élik meg…Ők valóban Istenben élnek, eme módon kifejezve hálájukat….Van akinek -mint én- nincs már (még) tárgyi szükséglete erre…de mélyen a Teremtésben létezem(ünk)…Az egyház pont ezeket az embereket használja ki…A jóságukat..és a magamfajtát pont azért nem tudja….

    ez nem ide való, csak most eszembe jutott…

    mi 210.000 forintot tartalmazó pénztárcát vittünk vissza….ott nem volt bonbon…még annyi sem, hogy kösz. ….Ilyen világban élünk…és nem mi teremtettük ilyenné.

    • Igen egyetértek, de ugyanakkor egyházakra meg mégis szükség van, mert (a legtöbb) ember természetes igénye a közösség, ami rengeteget tud adni.

      Ó, én nem hogy bonbont adtam volna, de még valami pluszt is…! Mindegy, ha nem tőle, nála, vele, máshol úgyis visszakapod… egyszer. :)

  4. Szep tortenet! Sokszor a legszerenyebb korulmenyek kozott elo emberek a legadakozobbak. Velem pont a forditottja tortent meg, en adtam vissza egy idos neni tulajdonat, meg ha csak kozvetve is. Egy szemuveget talaltam a buszon. Odaadtam a sofornek, hogy hatha jelentkezik erte valaki. Kesobb felszallt egy idos neni, es erdeklodott a sofornel, aki odaadta neki a szemuveget. A neni nem tudta hogy en talaltam meg, de ott ultem ahol leszallt es latva a mosolyat, visszamosolyogtam, es ebbol talan erezte, hogy en talaltam meg a szemuveget. Ez egy koszonomnel sokkal tobbet ert. Maskor is talaltam mar, es adtam vissza dolgokat, sot egyszer egy mobilt postan kuldtem vissza a tulajdonosnak. Elofordult olyan is mint amit az elottem szolo irt, hogy meg egy koszit se kaptam, de ez van…nem vagyunk egyformak. Ettol fuggetlenul en ha tudok visszaadok mindent, mert jol esne forditva is :)

    • Ez de aranyos történet, jó volt olvasni. Ezek a figyelmességek nagyon fontosak: pl. amikor bő tíz éve vizsgázni mentem, és lekéstem a buszt, már hiába futottam utána. Épp akkor indult egy másik járat, Hatvanon keresztül, a belvároson kívüli megállója ugyanott van a két busznak. Szólt sofőr, hogy ugorjak fel, épp indul ő is, beérjük a kollégát, és a kinti megállónál átszállhatok. Fel is hívta a munkatársát, hogy itt vagyunk egy lámpával mögötte, átszállna egy utas, várja meg. Milyen kedves már! És még csak miniszoknyában sem voltam.

  5. :) koszi. Igen, jo a segitokeszseg, foleg a mai vilagban. Igazabol erdekes volt, mert elegge megerintett az eset! Gyorsan ki is irtam a facebookra, es kb 30 like es comment jott ra. Nem gondoltam volna, hogy latni fogom a neni arcat mikor visszakapja a szemuveget, talan ezert is voltam az elerzekenyules hataran :)
    Oo, ez a buszos eset is milyen jo! Pedig a buszsoforoknek nincs kifejezetten jo hiruk! Jol kifogtad ezt az illetot! Hm a miniszoknya nem a taxisok “kedvence”? :)

  6. Nekem ez egy igazi karácsonyi mese, csak tavasszal lett megírva, tavasszal történt. Jó lenne, ha ez lenne a norma, de nem panaszkodom egy ilyen szép történet alatt. Lehet, hogy a benned végigfutó gondolatoknak is volt köze ahhoz, hogy így alakult. Hogy nem szitkozódni, mérgelődni kezdtél egy ilyen helyzetben, szerintem ez is nagy dolog.

    • Az is megvolt, de aztán azt valahogy el tudtam engedni. Szerintem is van köze a belső megéléseinknek ahhoz, ahogy a külvilág dolgai alakulnak, de olyan jó, hogy ezt nem én írtam le. <3

    • na, én meg egyből le akartam esti mesézni, mert lefekvés előtt olvastam… de megelőztél a hasonlattal @=) szépséges történet, amit önző módon továbbgondoltam: ha pénzt találnátok csak úgy, magában, mit tennétek vele? (nekem van erre ötletem, csak nem lövök poént, mert kíváncsi vagyok, mennyire hasonlóan gondolkodunk.)

      • Oh, hát felajánlanám a máltaiknak, vagy elvinném vacsorázni belőle a környéken élő nyugdíjasokat.

        Not.

        Jól hangzik, de ennyire nem vagyok jófej. Szerintem ez egy olyan része a történetnek, hogy tudni kell elfogadni, befogadni, örülni is, megérteni, hogy kapni is lehet. és bízni abban, hogy olyan “adta”, aki akarta, és akinek ez nem gond, vagy legalább tanul belőle valamit. De ettől függetlenül még elképzelhető, hogy szarul érezném magam, pl. mert apámék pénzén kívül még soha sem költöttem másét. És csak nem az enyém mégsem….

        • Lehet, én is felajánlanám a máltaiaknak, csak éppen a máltai nyaralás során, az idegenforgalom megszokott keretei között. XD

          Komolyra fordítva a szót: természetesen kipálcáznám, mi legyen! Te?

  7. Zseniális, ahogy a testedben zajló folyamatok a keretét képezik ennek a történetnek…. minden apró, finom nüanszra szükség van! Nagyon élveztem olvasni.

  8. Én hajlok arra a véleményre, hogy alapvetően mindenki jószándékú. Amikor észreveszem magamon, hogy rossz érzést okozok valakinek, pl cinikussággal :-) vagy egy beszólással vagy egy pofavágással, és elkezdem elemzni, hogy miért is reagáltam így a dolgokra, mindíg arra lyukadok ki, hogy ez az én bénázásom volt. (Magamból kiindulva) úgy látom, hogy az emberekben a műlt lelki sérülései olyan “szűrőket” hoztak létre, amken keresztül nézve a világot kifejlesztenek mindenféle védelmet a hasonló sérülések ellen és ez eléégé eltorzítja a természetes viselkedésüket. Arra is hajlok, hogy a “múlt” alatt az előző életeinket is értsem :-)
    Szerintem a nagyon mély hit segíthet abban, hogy ezeket a szűrőket az ember könnyebben ledobja magáról (pláne a karmikus felfogású vallások esetén) és sokkal tisztább érzésekből cselekedhessen. Szép történet.

    • A “rossz”, gonosz, romboló szándékra én is egyfajta sérülésként, hiányállapotként tekintek. “Nem tudja, mit cselekszik.” Ha tudná, vagy éppen én is tudnám abban a pillanatban, akkor nem tenné(m), mert magunkkal cselekedünk mindent, amit mással. Csak a gyakorlat mezején, süketen és vakon, az anyagban ezt nem mindig egyszerű élni is.

1 visszakövetés / visszajelzés

  1. Március 24-30. | Hálanapló

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: