Aktuális

Kérem a jogomat a kutyafejű szűzmáriámhoz

Az Emberi Jogok Európai Bírósága (“a strasbourgi bíróság”, amely – a félreértések elkerülése érdekében említem – nem az Európai Unió, hanem az Európai Tanács szerve) döntést hozott a magyarországi kisegyházak helyzete és az egyházügyi szabályozás ügyében. Az ítéletben világosan szerepel, hogy a magyar állam megsértette a vallási ügyekben való semlegesség elvét; diszkriminatív szabályozási környezetet teremtett mind az egyházak fűnyírószerű jogfosztásával, mind az állami források elosztásának módjával és azzal, hogy a bíróság helyett a parlament dönti el, hogy melyik szervezet minősülhet egyháznak. A strasbourgi bíróságnak természetesen nincs joga a magyar törvényeket megsemmisíteni, viszont a döntés jogerőre emelkedéstől számított fél éven belül az államnak kártérítést kell fizetnie, amelyről az érintett felekkel kell megállapodniuk.

kép: martihill.com

kép: martihill.com

Bár a szabad gondolkozók és az ateisták nyilván  elzárkóznak az egyháztól, mint hitgyakorlási egységtől, én úgy gondolom, hogy fontos és szükséges intézmény, ha megfelelő keretek között létezhet. Egészen egyszerűen azért, mert a közösségnek óriási konstruktív ereje van, és ezt az emberek ezt ösztönösen tudják, érzik. Nem csoda, hogy mindig, minden társadalomban összegyűltek eddig a népek, hogy együtt, egységben, “egy házban” éljék át mindazt, ami az életük vezető irányelveként hat rájuk. Jó, jó, de mit értek “megfelelő keretek” alatt? Egyszerű jogi – és nem homályos teológiai vagy filozófiai – irányelvek mentén is össze tudom ezt foglalni akár.

Igazság egy van, nézőpont annál több
Ha létezik igazság – objektív valóság – miért nem látjuk azt mindannyian? Ez egycsapásra megoldaná az egyházak körüli hisztit. De gondolj csak a házad előtt álló padra. Hányan látják úgy, mint te? Az a pár ember, aki épp melletted áll. A többiek kisebbnek, nagyobbnak, és egészen más szögekből látják, attól függően, hol állnak épp. És igen, több milliárd ember van, aki nemhogy nem látja, de nem is tudja, hogy az a pad létezik. De attól még létezik, és igaz az, ahogyan te látod. De hogyan is kényszeríthetnénk mindenkit arra, hogy ugyanazt lássa, amit te, vagy épp a saját szeme nélkül is elhiggye, amit állítasz a padról?

1. Az “államvallás”, mint koncepció, eleve hibás. Ne tartson el az állam egyetlen egyházat sem.

Értem én, hogy évszázadokon át fizettük a dézsmát meg a tizedet, és világos az is, hogy tőlünk keletebbre sok helyen máig teokrácia (olyan államforma, melyben a világi hatalom forrásának az adott kultúra istenét tekintik) van. Most azonban nem 1590-et írunk, és mi nem Szaúd-Arábiában vagyunk, úgyhogy az államvallás olyan szó, amelytől borzongva rezzen össze a demokrata. (Aláírom, hogy a fizetett vallási ünnepeket persze a hardcore ateisták is szeretik, de helló, erre is van ötletem: mindenki kap tíz nap szabadon választható rekreációs szabadnapot ezek helyett, ami kivehető kimondottan vallási céllal is, csak cserébe nyitva lesz a legtöbb bolt közben.)

Kitétel: Az egyházak kiemelten közhasznú projektjei állami támogatást érdemelnek, amennyiben  bárki – felekezeti hovatartozástól függetlenül és vallási kötelezettségek nélkül – igénybe veheti azokat. Kórházak, hajléktalanszállók, anyaotthonok, állatmenhelyek, satöbbi. Ezeket a projekteket azonban szigorún külön kell kezelni az egyházi tevékenységtől, még ha természetükből fakadóan a szolgáltatásokat igénybe vevők találkoznak is az adott egyház teljes portfóliójával. A közhasznú szervezetek terhet vesznek le az állam válláról, és alternatívát nyújtanak az állampolgároknak, ezért ezeknek a támogatása fontos állami feladat. Marad épp elég pénz rájuk, ha a huszonegyedik század dézsmáját kivonjuk a képletből, nyugi.

Kitétel 2.: A normál tantervű iskola nem tartozik ebbe a kategóriába. Végtelenül szomorú, hogy az önkormányzatok az elmúlt évtizedekben fizetőképtelenné váltak, ezért egy átlagos vidéki iskola előtt két út áll a népességcsökkenés miatt: bezár szegény, vagy átadja a stafétabotot a katolikus egyháznak, ahol van lóvé bőven. Én tisztelem azoknak a döntését, akik a hitgyakorlás miatt egyházi iskolába adják a gyereküket, de azt elfogadhatatlannak tartom, hogy a lakóhely szerinti iskolák sorra egyháziak lesznek, s így nem kap más lehetőséget a család, minthogy katolikus iskolába járjon a gyerek. És értem én, hogy mindenkit befogadnak felekezeti hovatartozás nélkül (még jó, hiszen tankötelezettség van!), de ideológiailag egy hétéves gyereket nehéz kihagyni valamiből, amit mindenki csinál körülötte: melyik kilencéves kislány nem akar hófehér menyasszonyi ruhát és hetedhétországra szóló ünnepet, mint mindenki más az osztályból? Ez pedig egyszerű agymosoda innentől. A hitbéli hovatartozásnak egy megalapozott, érett, felnőttkori szabad döntésnek kell lennie, nem kényszernek, vagy szabadságnak álcázott erős befolyás eredményének. Ebben a folyamatban a szülő a felelőssége folytán nyilván fontos szerepet kap (elviheti a gyereket templomba, beírathatja hittanra, satöbbi), de az iskolának ehhez ne legyen köze, köszönjük.

2. Minden egyházat tartsanak el a hívei (az állam, tehát az összes adófizető közös pénze helyett).

Ennek természetesen két útja van:

a, az egyházi termékek is szolgáltatások értékesítése

Láttunk már katolikus papot, aki számlát adott a tizenöt ezer forintról, amibe a temetés kerül? Nem. Akkor vagy ne kelljen senkinek adnia, vagy adjon minden egyház képviselője.

b, az egyházi 1 százalékok, amelyek az átlagos kisegyház esetén is évi több millió forintra rúgnak

Ne legyenek illúzióink, az egyházi státusz elvétele – tehát a tény, hogy a bíróság helyett a parlament dönt arról, hogy melyik szervezet minősül egyháznak – erről a pénzről szól, nem pedig spirituális kérdések mentén született meg.

Mielőtt zúgolódni kezdenénk, hogy “hééé, de ezzel a Nagyfejű Kutyatatár Egyház is egy vödör pénzt kereshet félmillió forintos kutyafejű szűzmária-képek eladásával”, szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ideje nagykorú, felelősségteljes, beszámítható emberként kezelni az állampolgárokat. Ha közteherfizetéskor azok vagyunk, lehessünk már azok egyéb személyes döntések meghozatalakor is. Köszönöm szépen, majd én tudom, hogy akarok-e félmilliót tejelni a kutyafejű szűzmáriákért, és ennek megfelelően fogok cselekedni. Arra pedig, hogy ennek az esetleges veszélyeire felhívják a figyelmemet, egyrészt létrejöhetnek civil szervezetek, másrészt ott a vélemény- és szólásszabadság, a visszaélések pedig nyugodtan maradhatnak továbbra is büntetőjogi kategóriák. Hogy konkrét példával éljek: az, hogy az egyházi vezetők szexuálisan zaklatnak bárkit is, nyilván büntetőjogi kategória, az azonban, hogy a – mittomén – szcientológusok OT IV. tanfolyama ötmillió forintba kerül, az ő dolguk, és azé, aki ezt a szabad akaratából kifizeti.

Nehezített pályán
Magyarország helyzete persze több fronton is nehezített: nem csak az a baj, hogy a KDNP a kormány része, hanem az is problémaként jelentkezik, hogy maga a kereszténység – a többi vallással ellentétben – azt vallja, hogy ez övék az egyetlen út az üdvösséghez. Ha tehát nem vagy keresztény, elkárhozol, véged van. Ez a szemlélet – a hatalommal való kiegészülés eredményeként – a történelem során számtalan vérontáshoz vezetett.

Én ilyen egyszerűen látom ezt a helyzetet, ezért természetesen örülök annak, hogy a nézőpontom megegyezik az Emberi Jogok Európai Bíróságának a hivatalos álláspontjával is. Remélem, az Alkotmánybíróság a jövőben figyelembe veszi a TASZ által is megfogalmazott irányelveket, már csak azért is, hogy – ha hitbéli meggyőződések nem is vezérlik – a jövőben legalább elkerülje a mostanihoz hasonló, 8-10 milliárd forintra rúgó kártérítési kötelezettségeket…

 

Reklámok
Eszter névjegye (861 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

11 hozzászólás Kérem a jogomat a kutyafejű szűzmáriámhoz bejegyzéshez

  1. Sándor László // április 19, 2014 - 16:22 // Válasz

    (1) Örömmel tölt el, hogy az egyházat, mint intézményt – legyen az bármely felekezet – fontos elemének tartja társadalmunknak, azonban, ahogy ön fogalmaz “Egyszerű jogi – és nem homályos teológiai vagy filozófiai – irányelvek mentén” kívánja elgondolni a szabályozásukat.
    Úgy vélem pozitív jogi szabályozás – ha szükséges is – nem elégséges arra, hogy megalapozza eme lehetőséget a hitközösségek alapítására (hozzáteszem én sem örülök annak, hogy politikusok kívánnak meghatározni egyházi státuszt). Elsősorban az adott felekezet képviselőivel kell ezt megbeszélni és a kritériumok az egyetemes emberi méltóságot és önrendelkezést illetve a hatályos jogi szabályozást tartsák szem előtt.
    (2) A vallásosság, mint jelenség sajátossága, hogy különböző hittartalmakban fogalmazza meg az “ars poetikáját” az őt követőknek, amelyet teológiának (görög θεολογια, theologia, a theosz, azaz Isten és logosz beszéd szavakból, azaz isten(ek)ről való beszéd) a teológia tudományának nevezzük. A teológia megfogalmazásai kizárólag az adott vallási felekezetet, annak tanításait valamilyen szinten elfogadóknak adnak (hit és erkölcs dolgában) tájékoztatást. Aki nem érez elkötelezettséget, annak valóban homályosnak tűnnek akár tartalmában akár praktikusan. A filozófiai gondolkodás sokat segít a teológiai megfogalmazások megértésében, mivel a filozófia is eljut az istenkérdésig, de a filozófia nem vallás- hanem egy egyetemes tudomány, amely a puszta ész segítségévek jut el a tapasztalás határáig, ahol átadja a stafétát a teológia tudományának.
    (3) A finanszírozással kapcsolatban egyetértek azzal, hogy az állam elsősorban a közfeladatokat ellátó felekezeteket támogassa, azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni a társadalmi elfogadottság mértékét. A társadalomnak – különösen a mai elközönyösödött világban – sok előnye származhat egy jól működő lelki közösségből, akár az ifjúságnevelés, akár felnőttek lelki gondozása területén.
    (4) A felekezeti iskolák kérdésében: itt konkrét dolgokból kell kiindulni, ha minden kétséget kizárólag sérül valakinek a hitgyakorláshoz való szabadsága, azt meg kell vizsgálni, azonban a vallásosságot nem gyakorlóknak is figyelembe kell vennie az intézmény sajátosságait. A hitoktatás kérdésében: én is úgy gondolom, hogy az adott felekezeten belül előnyösebb lenne megszervezni, az állami iskolák kereteibe kevéssé illik bele, mivel nem intellektuális, hanem lelki adottságot kíván. (más helyzet az, hogyha érdeklődnek a teológia, mint tudomány irányába).
    (5) Az írásával kapcsolatos kritikám azonban elsősorban arra vonatkozik, amit a (katolikus) kereszténységről fogalmaz meg: “a kereszténység – a többi vallással ellentétben – azt vallja, hogy ez övék az egyetlen út az üdvösséghez”.
    Tisztelt Eszter, ez tévedés. A Katolikus Egyház 1965-ben a II. Vatikáni Zsinaton elfogadott, az egyházról szóló konstitúciójában a következőképpen fogalmaz: “Akik ugyanis Krisztus evangéliumát és az ő Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az örök üdvösséget.” (Lumen Gentium 16.) Hozzáteszem még azt a tényt, hogy a manapság a terrorizmus többnyire az iszlám tanításokat használja fel politikai, hatalmi szempontjainak kifejezésére. Természetesen azok az emberek, akik önös hatalmi célokra bármiféle vallási tanítást felhasználnak semmiféle közösségben nincsenek az adott vallás követőivel.
    Tisztelettel: Sándor László teologus abszolvens

    • Kedves László, először is, nagyon köszönöm az észrevételeket. Pontokban reagálnék én is.
      1.Én örülnék annak, ha létezne olyan intézmény, amely ennek a kérdésnek a meghatározására jelenleg képes. De én úgy érzem, hogy pillanatnyilag nincs ilyen. Ezt feladatkört egy kicsit olyannak látom, mint a köztársasági elnök hatáskörét: a pártok fölött áll, és úgy hoz döntést, hogy a pártpolitikai lobbi nem játszik szerepet a döntésében. De működik ez? Nem tudom. Utoljára Göncz Árpádnál éreztem ezt, de persze nála is tudtuk, melyik párthoz kötődik. Később ez az érzet a különféle politikai pártoknál a sokadik hatványára emelkedett. Őszintén kérdezem, hogy melyik szerv volna képes a feladat – elfogultság nélküli – kivitelezésére?
      2. Nem tartom értelmetlen, homályos tudománynak sem a filozófiát, sem a teológiát. Viszont egy nem-teokratikus, hanem – jobb forma híján, egyelőre – demokratikus államforma esetében nem hivatkozhatok a nézőpontomra és a tanultakra, csak azt mondhatom, hogy a keretek a humanista jog berkein belül kell, hogy legyenek. Filozófiai és teológiai berkeken belül sok-sok érv és ellenérv van, ami nézőpont – felekezet – kérdése.
      3. Ez így van, egy jól működő lelki közösség hatása pozitív az egész társadalomra, függetlenül attól hogy a Kutyafejű Szűz Máriában (hogy abszurd példánknál maradjunk) hisz-e, vagy éppen a – társadalmilag nálunk épp elfogadottabb – krisztusi kereszthalál üdvözítő hatásában. Ezek az emberek pozitívabb gondolkozásúak, türelmesebbek, elfogadóbbak, megértőbbek, önzetlenebbek, tudatosabb önismereti munkát végeznek általában, tehát többet tudnak – jó esetben – tenni a társadalomért is. De itt megint felmerül a kérdés, hogy mi a szűrő? Azért, mert egy keresztény társadalomban élünk, nem lehet a kereszténység: egy zsidó társadalomban a júdaizmus, egy hinduban a vaisnavizmus volna az, satöbbi. Márpedig Isten országa nem terület (földrajzi kérdés), hanem lelkület. Értsd: túl kel lépnünk azon felfogáson, hogy a norma az a világlátás, amelyben felnőttünk.
      4. Iskolai hitoktatás: én örömmel venném, ha létezne “Világ vallásai” tantárgy, amelynek keretében a diákok az életkori sajátosságoknak megfelelő keretek között megismernék a különféle lehetőségeket szellemi téren. Én 16 éves voltam, amikor ezt a tantárgyat amerikai ösztöndíjas cserediákként megismertem, és – noha akkor már megvolt az a világnézetem, amit kétszer ennyi idős koromra szilárdnak mondhatok – számomra minden tanóra egy megerősítés volt azzal kapcsolatban, hogy egyek vagyunk, sokkal több a közös, mint az eltérő, és helye van a más nézőpontoknak is. Hálás vagyok azért, hogy nem csak járhattam mecsetben, zsinagógában, sztúpában, satöbbi, hanem a felületes paneleken is túl beszélhettem különféle vallások, felekezetek képviselőivel. Én emiatt létjogosultságát látom az eltéréseknek, ahogyan a nézőpont a vizuális érzékelés során is más, de az enyém nem teszi irrelevánssá Kovács Jóskáét, csak mert ő épp máshol áll, és mást lát.
      5. Tisztában vagyok azzal, hogy a kereszténység – nem csak a katolikus egyház, hanem szinte, ha nem is az összes felekezet – azt vallja, hogy az ún. “jóindulatú pogányok” is a mennybe juthatnak. Mit értünk pogányság alatt? Mindenkit, aki nem Ábrahám istenét imádja. Vagy azért nevezzük pogánynak, mert nem hisz semmilyen felsőbb hatalomban, vagy azért mert a bosszúálló JHVH alakját nem ismeri el teremtő erőként. Az ún. “jóindulatú pogánynak” azonban tudtommal a keresztény teológia szerint két lehetősége van: 1. amint megismeri a kereszténységet, megtér, 2. elkárhozik. Nincs lehetősége – tudtommal, de lehet hogy tévedek – arra, hogy a kereszténység ismeretében “pogány” maradjon, tehát ne fogadja el Krisztus kereszthalálát üdvözülése zálogaként, és mégis a mennybe jusson. Ha példaként egy másik monoteista vallást, a kereszténység elődjének számító, az Ószövetség befogadása által (is) elismert, júdaizmust vesszük alapul, azért nagyon más a képlet: ők a “nemzsidókat”, ha Noé fiaink 7 törvényét követik, ugyanúgy Ábrahám kebelére, tehát mennybe valónak tartják, mint a 613 törvényt betartó ortodox zsidókat. Ha ma egy rabbihoz fordulnék, hogy a választott nép tagja kívánok lenni, akkor 1. 3x kellene elutasítania, mielőtt befogadna zsidóként; 2. el kellene mondania, hogy Noé fiainak 7 törvényének betartásával ugyanúgy üdvözülhetek, mint ők maguk; 3. zsidóként csak ortodox zsidó lehetnék, aki a 613 törvényt igyekszik követni. De persze más – például – a buddhista teológia is: ők azt mondják, hogy minden út ugyanoda vezet, tehát üdvözülhetek – illetve megvilágosodhatok, kikerülhetek az anyagi lét körforgásából – bármilyen hitűként, vagy akár hitetlenül is. Ehhez képest a keresztény – és pláne, azon belül, katolikus – teológia korlátozó, hiszen a tanok megismerését követően az adott felekezet szertartásainak megfelelően meg kell térnem, különben kárhozat, de legalábbis örök álom jön. Eltérnek a felekezetek nézetei abban, hogy ez gyerekkori vagy felnőttkori keresztség-e az út, illetve a további szentségek kérdése hogyan jelenik meg, de a lényeg a végén ugyanaz: ha hallottam Krisztus történetét, el kell fogadnom az ő kereszthalálát zálogként az üdvözülésemért. De hogyan lehet feltételhez kötni valamit, ami – mint hit – egyrészt Isten ajándéka, másrészt – lásd a korábbi példát – nézőpont kérdése? És még ha mindez nem is volna kétely tárgya, hogyan dönthet erről egy politikus…?

  2. Sándor László // április 22, 2014 - 11:08 // Válasz

    Tisztelt Eszter!
    Mielőtt reagálnék a gondolataira a következő kitételt szeretném megtenni:
    Az egyházhoz (felekezethez, vallási csoporthoz) való tartozás a modern ember gondolkodásában egyfajta intézményhez való betagozódás fogalmával azonosul. (Ez az Ön szavaiban is tetten érhető). Ez a szemléletmód azonban csak a dolog egyik részét – az empirikusan megtapasztalható világban való létet – ragadja meg. A valóság ennél többet jelent: Tartalmazza azt a szellemi struktúrát is, amely a lényeget inkább hordozza (a két dolog természetesen összetartozik és szét nem választható) és magába foglalja azt az irányultságot (szándékot  „keresd a jót és kerüld a rosszat”), amely az (érdekmentes) etikai döntéseinket generálja (vö: a törvényalkotó szándéka  lásd Tóra vallásosság, illetve a mai kor profán jogi környezetének létrehozása alakítása, amely véleményem szerint nem mentes a transzcendens hatásoktól. Itt jegyezném meg a Tóra Jézusi beteljesítését az új Szövetség által, illetve ennek analógiája a profán jog praktikus alkalmazása). Mivel az „Isten (a) Szeretet” definíció minden komolyan vehető vallási jelenség sajátja, ezért ki lehet jelenteni, hogy nem mi választunk, hanem minket választanak (Tim 2.4 ”Aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére.”), amely egyetemes, minden ember számára érvényes elhívást jelent (ebben nyilvánul meg az egyház katolicitása és nem a kizárólagossága). A mi feladatunk, hogy a fent nevezett (etikai) döntéseinkben válaszoljunk eme kiválasztásra. A válaszaink gyümölcseit bizonyosan megtapasztaljuk. E tapasztalat a (tárgyiasult) világban való létünk során csak „tükör által homályosan” (lépésről lépésre haladva lelkiismeretünk nevelésében) valósul meg. Ennek azon motívum a meghatározója, melyből az ősbűn is fakad, ergo szembehelyezkedés a Teremtői akarattal, filozófiai értelemben pedig a lex naturalis figyelmen kívül hagyása. Lássuk be, korántsem vagyunk tökéletesek, inkább csak keresgélünk, tapogatózunk, mindenki oly módon, miként tudatosul benne a kiválasztás ténye.
    Felmerülhet a kérdés, hogy miből tudhatjuk meg döntéseinkről, hogy helyesek illetve tévesek voltak. Kétféle módon szerezhetünk tapasztalatot erről:
    (1) A történetteológia módszerével. Mivel az idő és tér (történelem) folyamatában megnyilvánul a Teremtő szándéka, ezért az esemény (a hermeneutika módszereivel való) értelmezése illetve összevetése a tanítással, a tudomány előtti hétköznapi tapasztalatok tükrében, megtalálhatjuk az összhangot. Mivel az ember antropológiailag nyitott Istenre (Szentlelkét önmagában hordozza) képes a jelen, múlt, jövő összefüggéseit megtalálni. Ez elsősorban azoknak segít, akik a teológia tudományával behatóbban foglalkoznak, illetve eljutottak értelmük „teljes” ismeretére.
    (2) Sokkal egyszerűbb és eredményesebb azonban a következő (bármelyikünk számára könnyen elérhető) módszer: Sajnos mindannyiunk környezetében vannak olyan emberek, akik nem jutottak el értelmük teljes ismeretére, valamilyen testi fogyatékkal élnek.
    (Közbevetés:
    Intellektuális megismerés: A lélek olyan tevékenysége, amely olyannyira meghaladja a testi természetet, hogy már nem a testi szerv révén fejti ki hatását: ez az eszes lélek tevékenysége.
    Bár az intellektus előfeltételezi az érzékelést, amely testi orgánumban valósul meg, ő maga azonban szigorúan immateriális (anyagtalan):
    Ez ellen bárki felvethetné, hogy az agyunk nélkül aligha gondolkodhatnánk, márpedig az agy kétségkívül testi valóság, azonban az emberi agy az ember vegetativitásának és szenzitivitásának szerve (ezért rendelkeznek a fejlettebb állatok is aggyal). Mivel az intellektus (szellemi) működése elvileg feltételezi az érzékelést, minthogy tehát az emberi megismerés az érzékelésen alapul, az agy pedig az érzékelés szerve, ezért nélküle valóban nem gondolkodhatnánk. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az agy ugyanúgy szerve az intellektusnak, miként a szem a látóérzéknek. Magának az intellektusnak nincsen szerve. Feltételezi ugyanakkor az érzékelést, amely viszont érzékszervek nélkül nem mehet végbe. Ezért voltaképpen nincs szellemi betegség. Amit így nevezünk, alapjában véve mindig szenzomotoros szervek (pl: az agy) hibás működése, tehát érzékelési fogyatékosság, amelynek következtében a szellemi aktivitás nem folyhat „normális” módon. Ha a vaknak nincsen fogalma a színről, ennek nem az, az oka, hogy beteg az intellektus, hanem az, hogy szervi fogyatékossága megakadályozza a látóérzék működését, minek folytán lehetetlenné válik a szellemi fogalomalkotás.
    A téma bővebb kifejtése: A. Anzenbacher bevezetés a filozófiába, illetve eredetiben Aquinói Szent Tamás Summa Theologica I. 78. 1)
    Mivel őrájuk is kiterjed az 1Tim 2.4 által megfogalmazottak, nekik is van lehetőségük válaszolni az elhívásra. Ők azonban nem tudják válaszukat oly szépen szavakba önteni, mint az „értelmes” emberek ezért más lehetőség adódik számukra (ebben nagyban segítségükre lehetünk és kell is segítenünk). Ők a másik („egészséges”) ember által vallhatják meg hitüket. Nos, ezek az emberek sokkal érzékenyebbek az irányukba sugárzó szeretetre és sokkal érzékenyebbek a szeretet-receptoraik, mint „normális” társaiknak. Közeledjünk például egy down-szindrómás gyermekhez. Menjünk oda hozzá, mosolyogjunk reá, esetleg érintsük meg (öleljük át), simítsuk végig a fejecskéjét… …nem is kell folytatnom. Olyan elementáris erővel és hatványozott többlettel fogják visszasugározni az irányukba ható szeretetet, hogy ember legyen a talpán, aki kibírja, eme érzést. Bizton állítom, hogy ez a tapasztalat igazolja döntésünk helyességét és kizárólag(!!!) ez a lelkület teszi lehetővé az egyházhoz való tartozásunkat („arról ismernek meg benneteket, hogy szeretettel vagytok egymás iránt”) Ez annyira tökéletesen egyetemes tény, hogy általa még a felekezeti hovatartozás is irrelevánssá válik.
    Felmerülhet azonban a kérdés: mi szükség van az egyház intézményesítésére és főleg ilyen sokfélére?
    A válasz talán az (is) lehetne, hogy meg kell jeleníteni a világban ezt a szellemisége, ezt az érzést, mégpedig mindenkinek abban a kulturális illetve társadalmi közegében (ahhoz kapcsolódó módon), amelyben oda élheti hitét, kinyilváníthatja válaszát az elhívásra, amelyet minden ember megtapasztalhat. Mivel ezt a kiválasztást (szeretete, kegyelmet) figyelmen kívül lehet hagyni – és oly soka meg is teszik – megjelenik a világban a rossz, a rombolás. Mivel minden közösségben – légyen az világi (politikai) vagy egyházi, jelen van az elutasítás is – születnek téves döntések. Eme esetleges tévedések okán azonban a (katolikus) kereszténység egyetlen bűnöst sem ítél el, sőt Jézus kifejezetten közeledett hozzájuk. Jézus a szeretetlenséget, a bűnt utasította el és nem az embert. Ha belátjuk tévedéseinket és jóvátesszük azokat, akkor tiszta lappal indulunk (megtérünk). A kereszténység minden bűnöst befogad, és minden bűnt megbocsát.
    (Közbevetés: A mai ember (is) sokszor elsiklik ama tényező mellett, hogy az ember személye az egyetemes emberi méltóság és kiválasztottság okán sérthetetlen. Az általa kifejezett közlés azonban véleményezhető, sőt egyenesen kritizálható és vitatható, de kizárólag abban a pozitív lelkiségben, amely a jó gyümölcsöt termi.)
    Már Krisztus megfeszítésekor megtörtént az egyik legnagyobb megbocsátás, amikor a jobb latorral közölte Jézus, hogy „még ma velem leszel a paradicsomban”. Tette ezt azért, mert ennek az embernek megbánást hordoztak szavai mikor rászólt a másik, vele együtt keresztre feszített latorra, amikor szidalmazta Jézust: „Hát nem féled az Istent? Mi legalább megérdemeljük a büntetést, de ez itt semmi rosszat nem tett”. Ekkor történt az első szentté avatás is.
    Nos, Kedves Eszter, ennyi bevezetés után nem lenne udvarias dolog részemről, ha további észrevételeket zúdítanék Önre (talán a későbbiekben még polemizálhatunk). Egy utolsó kérdés erejéig azonban még a terhére leszek: Biztos, hogy helyes dolog volt a kereszténység legnagyobb ünnepén „kutyafejű szűzmáriáról” beszélni? Ön, aki oly sok kultúrát ismer, eme kultúrákhoz tartozó emberrel találkozott, beszélhetett velük, mit gondol, vajh hogyan viszonyulna Önhöz egy hithű muzulmán – még ha nem is a Ramadan időszakában – ha kutyafejű mohamedről beszélne?

  3. Kedves Sándor László!

    Ön ezt a kérdést tette fel Eszternek: “Biztos, hogy helyes dolog volt a kereszténység legnagyobb ünnepén „kutyafejű szűzmáriáról” beszélni? Ön, aki oly sok kultúrát ismer, eme kultúrákhoz tartozó emberrel találkozott, beszélhetett velük, mit gondol, vajh hogyan viszonyulna Önhöz egy hithű muzulmán – még ha nem is a Ramadan időszakában – ha kutyafejű mohamedről beszélne?”

    Majd Eszter bizonyosan megválaszolja a kérdést, de bennem egy újabb kétely merült fel, melyre szeretnék választ kapni. Ez így szólna: Ön azért tette fel ezt a kérdést, mert a mohamedánokon, netán Eszter válaszán múlik, hogy Ön, esetleg a keresztény közösség egy általa használt szimbolikát sértőnek érez-e?

    Előre is köszönöm a válaszát.

  4. Esetleg a keresztény hívők millióinak sértettségén múlna-e az, hogy az Eszter szimbolikája helyes, vagy helytelen?

    • Sándor László // április 22, 2014 - 18:35 // Válasz

      Tisztelt welcometore4lity !
      A hozzászólásomban nincs szó arról, hogy bárki megsértődött volna. Ezek az Ön szavai. Másodszor: a hozzászólásom nem rólam szól, ugyanis ahogy írtam a közlő személyétől el kell vonatkoztatni. A kérdésem elvi kérdés, amely véleményem szerint érthető, ha figyelmesen és nem előfeltételezve és indulatosan olvassa a hozzászólást.
      Tisztelettel: Sándor László

      • Kedves Sándor László!

        Sajnálom, hogy olyan prekoncepcióval futott neki hozzászólásomnak, miszerint előfeltételekkel és indulatosan írtam volna azt – az ilyen teljesen távol áll tőlem.

        Ennél fogva maximálisan megértettem hogy elméleti kérdést feszeget, én csak arra vagyok kíváncsi, miben releváns az a témával kapcsolatban.

        Továbbra is várom válaszát.

      • A kutyafejű szűzmária annak a szimbóluma, hogy maga a kereszténység is sokféleképpen értelmezi és kezeli Mária alakját. Van, ahol imádják, tisztelik, máshol alig említik, kultuszára bálványimádásként tekintenek. Sőt, már olyan megközelítéssel is találkoztam,amelyben kimondottan a “hallgass asszony”, a 12 éves Jézus elvesztése, és a “nekem azok a testvéreim, akik velem vannak”- interpretáció van jelen, ami épp, hogy nem tiszteli Máriát. Tehát érdekel a dolog színessége: miért ne lehetne olyan abszurd, képzeletbeli egyház is, amely indiai mintára állatfejjel ábrázolna egy keresztény szentet? Természetesen ez nem jelenti azt, hogy akár az interpretációkat, akár az eredeti karaktert ne tisztelném.

        • Sándor László // április 24, 2014 - 17:15 // Válasz

          Kedves Eszter!
          Az Ön által említett Szentírási helyek értelmezésével kapcsolatban a következő kiegészítéseket tenném meg:
          (1) “nekem azok a testvéreim, akik velem vannak”
          A pontos idézet így szól:
          Ezért szóltak neki: “Kinn állnak anyád és testvéreid, s látni szeretnének.”
          De ő ezt mondta nekik: “Azok az anyám és a testvéreim, akik hallgatják és tetté is váltják az Isten szavát.” (Lk 8.20-21 és párhuzamos helyei: Mt 12.46-50; Mk 3.31-35)
          Jézus nem elutasítja az anyját (szüleit) hanem kifejezi, hogy még anyasága elfogadása (ténye, hogy Istent szült) sem használt volna neki semmit, ha nem lett volna hite. (Szentírási megalapozása: “Még beszélt, amikor egy asszony a tömegből felkiáltott: Boldog a méh, amely kihordott, és az emlő, amelyet szoptál! De ő ezt mondta: Hát még azok milyen boldogok, akik hallgatják az Isten szavát, és meg is tartják!” Lk 11 27-28) Az Isten népéhez való tartozás nem a Jézussal való testi rokonság, hanem a hit személyes döntése kell, hogy legyen.
          Mária tisztelete annak az elfogadásnak szól, amelyet kiváló példaadásában és Isten akaratának elfogadásában tett. (Mária nem ismerte előre a Krisztus eseményt, neki is végig kellet járni a hite fényében megvilágítva). Ő a hívő ember “prototípusa”. Az evangélium szerzői
          érdeklődésének tárgya nem a názáreti Mária történeti személye, hanem Istennek a történelemben felismerhető üdvözítő tevékenysége és ennyiben Istennek az a működése is, amit Márián, mint emberen és általa kifejtett. Ezért Mária személyének tisztelete abszolút, képi és egyéb ábrázolásának tisztelete relatív (ahogy Ön is fogalmaz azonban hiányolom az eredeti felvetéséből ennek közlését. Másrészt Jézus sohasem beszélt a Szentírásban tiszteletlenül Máriával. (ezt a filozófiai reflexió alátámasztja)
          Közbevetésként filozófiai reflexió: Jézus elvonatkoztat Mária személyétől amikor kritikát fogalmaz meg irányába, a közlése tartalma az, amelyet illet.
          (Itt jegyezném meg, hogy Jézus Péterrel (közleményével) kapcsolatban is erősen fogalmaz amikor a Mt 16,21-23 alatt “Távozz tőlem Sátán” kijelentést tesz. Ebből sem az következik, hogy Péter a Sátán, hanem annak a határozott illusztrációja, hogy miért kell törekednünk Isten akaratának megtételére. Később ennek ellenére Pétert teszi meg egyháza fejévé)

          (2) A “hallgass asszony” (“még nem jött el az én időm”) kijelentés a kánai borcsodához köthető. Itt Mária úgy jelenik meg,mint az első hívők egyike, akinek kétsége sincs arról, hogy Jézus segíteni fog. “Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” (Jn 2.5)
          1Kor 14.34: általában véve az asszony hallgatásáról: “az asszonyok hallgassanak összejöveteleiteken. Nincs megengedve, hogy beszéljenek, nekik engedelmeskedniük kell, ahogy a törvény is mondja. Ha tudni akarnak valamit, kérdezzék meg otthon a férjüktől, mert az asszonynak nem illik az Egyházban beszélnie.” Ez a szakasz a Jézus korabeli szokásokat tükrözi. A pletykálkodás elutasítására is vonatkozik.

          (3) A 12 éves Jézus elvesztése: “Anyja így szólt hozzá: “Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Íme, atyád és én szomorúan kerestünk. Ezt felelte: De miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” (Lk 2.41 kk.)
          Ebben a szakaszban Jézus az Istennek élő emberről beszél, aki mindent alárendel Istennek, még a szülői kötelékeket, a gyermek szülei felé való viszonyát is, amely természetesen nem tiszteletlenség, hanem markáns hangsúlyozása annak a lelkületnek, amellyel Isten felé fordulunk. A szakasz második része illusztrálja, hogy ez egy folyamat az ember részéről. “Ám ők nem értették meg ezeket a hozzájuk intézett szavakat… …Szavait anyja mind megőrizte szívében. (Lk 2.50-51b)” Jézus természetesen türelmes irányukba: Velük ment hát, lement Názáretbe, és engedelmeskedett nekik.(Lk 2.51a)

          Nos, kedves Eszter eme sorok nem azt jelentik, hogy teológusnak kell lennünk ahhoz, hogy értsük Isten szavát. A mai napig parázs viták dúlnak a szakemberek között a Biblia értelmezésével kapcsolatban még a felekezeteken belül is. Természetesen ismernünk kell az ember vallásos irányultságának okát, sokszínűségének miértjét és keresnünk kell azt az utat is amelyet Isten számunkra kijelölt. Én úgy gondolom ezt elsősorban nem az intellektuális ismeretekben, hanem szívünk bensőségében értjük meg és akkor eredményez ez számunkra édes gyümölcsöt, ha az ember személyéről, mind általában és főleg konkrétan a szeretet aktusában nyilvánulunk meg. Sajnálom, ha félreértettem Önt, de tőlem igen távol áll az efféle polgárpukkasztó radikalizmus. (Bár nem tagadom sokat hallgattam annak idején én is Johnny Rottenéket)

        • Sándor László // április 24, 2014 - 17:24 // Válasz

          Tisztelt welcometore4lity!
          Megtisztelőnek érzem, hogy érdeklődik személyem iránt, de úgy gondolom nincs jelentősége ennél nagyobb mértékben: Sándor László teologus absolvens (Főleg annak tükrében, hogy azt sem tudom kit tisztelhetek Önben) Ha végigolvassa a a teljes blogbejegyzést, ennél sokkal többet megtudhat rólam.

3 visszakövetés / visszajelzés

  1. Mi történik, amikor Kozsó-féle szeretetnagykövet vagyok? | Eszter's Offtopic
  2. Már a sátánisták is munkafüzetet adnak ki kisiskolásoknak | Eszter's Offtopic
  3. Hé, az iszlám nem egyenlő a terrorizmussal, és a muszlimok nem mind arabok! | Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: