Így kellett lennie, nem lehetett máshogy

– Nagyon sokat járok a múltban – mondja, ahogy a kavicsokat rugdossa a parton. – Eszembe jutnak régi dolgok, amikor megtehettem volna valamit, de képtelen voltam rá. Nem voltam elég magabiztos, határozott, vagány, erős. Újra és újra bevillannak ezek a képek. Átélem, hogy megint abban a helyzetben vagyok, de most okosabban, bölcsebben. Rossz visszatérni, tudni, hogy hibáztam, de már semmit sem tudok tenni.

Néhány órával később szinte szóról szóra ugyanezt hallom egy másik barátomtól. “Ott volt a lehetőség, de nem tudtam megélni. Észre se vettem, azt hiszem. Milyen hülye voltam” – üzeni a szavaival.

Sok mindent mondok nekik, magamnak. És most nektek is. Hiszen kinek ne lehetne a múltjában olyan sort találni, amit a legszívesebben újraírna? Néha egész oldalak kerülnek elő. Nem csak a régmúltban, a tegnapelőttben is.

Én nagyon sok dolgot kihagytam, rengeteg hülyeséget csináltam, és mégsem bánok semmit. Komolyan. Így kellett lennie. Nem lehetett máshogy – teljes a bizonyosság. Miért? Elmondom.

Először is, értsd meg: akkor, életednek azon a pontján, a legjobb tudásod szerint cselekedtél. Hiába tudod ma már, hogy másképp is lehetett volna dönteni, az akkori tudásod, erőd, képességed, félelmeid, blokkjaid birtokában nem tehettél mást.

Azért látod a kontrasztot, mert ma már máshol vagy, másképp cselekednél. Ez mindenképpen jó, hiszen azt mutatja, hogy sokat fejlődtél, és ma már fölötte állsz az akkori önmagadnak.

De könyörgöm: ne haragudj magadra. Hát haragszol a másfél éves önmagadra, amiért nem tudott még olvasni, a két hónaposra, hogy járni? Ahhoz, hogy az legyél, aki ma vagy, azzal a magabiztossággal, határozottsággal, vagánysággal és erővel, át kellett élned mindazt, ami elhozott eddig.

Légy inkább hálás az akkori énednek, hogy mutatta az utat ideáig. Gondolj rá úgy, mint egy kedves gyerekre, szeretgesd meg, töröld meg az orrát, öleld át. Nyugtasd meg, hogy minden rendben van: a dolgok hosszútávon nem történhetnek máshogy, mint ahogy történniük kell. Ha dolgod van azzal, amit akkor elmulasztottál, az újra kopogtat az ajtódon. Ha nincs, hát fölöslegesen tépjük a szánkat.

[Nem rizsázok, tapasztalatból beszélek. Olyan tapasztalatból, hogy ha lenne két hónapom rá, hogy írjak róla egy regényt, összeszarnád magadat a döbbenettől.]

[De nem is a két hónap. Az a szintű önfelvállalás. Igen. Inkább az.]

[De ez most mindegy is.]

És most, ha ezzel készen vagy, zárd be magad mögött az ajtót. Lépj tovább, engedd el azt a múltat. Nincs ott dolgod többé, ma már más vagy, és ahhoz, hogy a jelen döntései előre vigyenek, itt kell maradnod, az egyetlen létező valóságban: a mostban.

Rugdossuk a kavicsokat együtt, ahogy ezt elmondom. És arra gondolok, hogy nem csoda, hogy az ő életébe is visszakíváncsiskodott a semmiből az első szerelme: abból az időszakból, amelynek az ajtaját mostanában sűrűn nyitogatta. Legyen hát eszünk, hogy milyen szellemet engedünk ki a palackból, ha már.

“Another hour, another mile, one more year, Your older self may whisper in your ear, The effort is illusion. But later hold you in their arms with the gratitude, Of a person who lived without regret…”