Így szoktam rajongani én

Szeretettel Tollampapíromnak, akinek a posztja ezt a bejegyzést inspirálta, és akinek a tehetségéért szintén bolondulok

A mai napig szívatnak a barátaim azzal, amikor a menő koncerthelyszín VIP-szekciójában rányitottam az egyik kedvenc zenekarom frontemberére, amint épp egy félmeztelen, lapos és ragyás grupi-kezdeményt csöcsörészett kissé szórakozottan, rezignáltan. Azért mentem, hogy mélyinterjút készítsek a nemzetközi színtér ikonjával (akiről egyébként  nem sokkal később kiderült, hogy legalább öt ismerősömmel kavart, kis hazánktól Amerikáig),  és emiatt a jelentéktelen kis affér miatt nem maradt elég idő erre végül (mármint az interjúra, nem a kavarásra, az nem érdekelt). Ez két okból is bosszantott: egyrészt, teljesen odáig voltam (és vagyok, persze) a figura karizmatikus zsenialitásáért, másrészt pedig ritkán nyílik alkalmam komoly interjúkat készíteni, így érthető módon nem örülök, ha ezeket a nem kevés felkészültséget igénylő projekteket bármi is megzavarja.

“Annyira olcsó, annyira szánalmas. Olcsó és szánalmas” – ismételgettem a negyedik sör fölött a helyszín teraszán, miközben a barátaim – az eset néma szemtanúi – rondán röhögtek.  Később esett le a tantusz, hogy a kemény magból voltak olyanok is, akik azt hitték, hogy magam tartottam volna igényt a frontember szexuális érdeklődésére – erről azonban szó sem volt. (Egyszerűen azért, mert – kegyetlen az élet, mondjuk ki – kicsit sem néz ki jól szegény, legalábbis engem nem vonzott soha.) Hihetetlen, de igaz: engem kizárólag a művészi teljesítménye kapcsán ébredő intellektuális és érzelmi érintettség, valamint a szakmai ambíció (“minél jobb anyagot készíteni, amilyet eddig még senki”) motivált. Az viszont nagyon, konkrétan a kelleténél sokkal jobban… (Persze, nőként kicsit zavart, hogy “ha mindenkire rámegy, rám vajon miért nem”, de sanszos, hogy ha fejen pörgött volna, se dobom le neki akkor és ott a felsőt. Ez azonban csak a hiúság: mint amikor a egyik barátnőm mérgesen jött ki a vizsgájáról: “Te, ez még csak flörtölni sem próbált, egyetlen kétértelmű megjegyzést nem tett!” – mondta dühösen a nagy nőcsábász hírében álló professzorról.)

Mindezt csak azért meséltem el, hogy illusztráljam:  a rajongásaimat szinte mindig intellektuális és érzelmi érintettség hívta életre, romantikus és/vagy szexuális vonzalom pedig a lehető legritkább esetben társult mindehhez. Az valahogy egy külön műfaj, arról nem érdemes ábrándozni, azt csinálni kell. Csinálni pedig szimmetrikus kontextusban érdemes, különben nincs sok értelme az egésznek. Ráadásul, azt hiszem, én nem is voltam soha a képletben az őrületeim során: a rajongásom tárgyai tőlem függetlenül voltak nagyok, minden idegszálammal rájuk hangolódtam, és örültem, hogy vannak. A csodálat áradó, odaadó, őrült, korlátok nélküli… és kissé alárendelő is, igen. Mester és tanítványa, tanár és diákja viszony. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de számomra a rajongás alappillérei tehát valahogy így álltak össze tinikorom hajnalától:

1. Az intellektuális faktor

Szerepe a rajongásban: alap

“Ó, mekkora zseni abban, amit csinál! Úristen, hogy tudja, mit, hogyan, mikor, miért! Érzi az arányokat, az apró nüanszokat… Az a hang/akkord/ecsetvonás/szójáték/félmondat/hangsúly/kameraállás stb. pont ott, pont akkor, pont úgy…! Ó, a zseni!”

2. Az érzelmi érintettség

Szerepe a rajongásban: alap

“Ó, mennyire meghekkelte a rendszert a nagy lázadó! Ó, mennyire különc, micsoda őrült, mennyire innovatív, újszerű… egy szabadságharcos, a hős, lovag/lovagina*! Aki vállalja magát, ahogy van, aki magasról szarik az elvárásokra… és aki csak megy bátran előre, bármi is történjék!”

*Tinikoromban főként nőkért rajongtam, talán mert akkortájt az ember példaképeket keres elsősorban.

3. A különös vonzalom

Szerepe a rajongásban: opcionális

“Hú, a fene tudja, miért, de… én, basszus, megugranám! Jó, ez persze mellékes, mert Ausztráliában él és két millió rajongója van, de… nem rossz, határozottan nem rossz!”

4.  A fentiek tetszőleges kombinációja

Szerepe a rajongásban: ha kettőnél több faktor van jelen, az mortál combat

“Itt van ez a zseni, aki meghekkelte a rendszert, és szívesen megugranám.”

Aztán persze jött a felnőttség, és persze az, hogy a rajongásom tárgyaival már személyesen is alkalmam nyílt találkozni, sőt: alkalmasint együtt dolgozni is. Volt, hogy kiderült, hogy a “bálvány” nagyon is esendő ember, sőt: többet csetlik-botlik, mint én magam. Később olyan is akadt, akit eleinte messziről csodáltam, aztán barátok lettünk, az asszimetriából szimmetria lett, kölcsönösséggel. Mivel alapjáraton szenvedélyes típus vagyok, rajongok a tehetségért és a tisztaságért is, csak úgy önmagában, és ezt a régi jó barátaimban is meglátom: ilyenkor lelkesedem, hogy ők is zsenik, akik meghekkelték a rendszert, és hálás vagyok, hogy ismerhetem őket. Valahol talán itt lép be a felnőttség plusz pillére a rajongásban:

5. Az emberi hívószám

Szerepe a rajongásban: opcionális

“Ó, egy törékeny, csodaszép ember, aki hibázik, elesik, olyan, mint én, de felelős, önazonos, hiteles… és feláll, ha térdre küldi az élet!”

És itt általában elérkezünk oda, ahol már nincs helye az alárendeltségnek: csak mellérendeltség van, és a tisztelet az emberben megbújó, örök isteni csodának, amely túlmutat a néven és a formán.

Hát, azt hiszem, így maradok én örök, őrült rajongó, miközben a rajongást magát már rég kinőttem.