Aktuális

Az egó-para

Ismertem egy lányt, aki elmesélte, hogy szeretne újra összejönni az exével, aki semmibe vette, megalázta, megcsalta, majd kitette a szűrét. “Normális vagy?!” – kérdeztem csodálkozva. A csaj erre közölte, hogy egyszerűen csak meg akarja mutatni a fickónak, hogy ki az úr a háznál: magába bolondítja megint, aztán “visszaadja a kölcsönt, de kamatostul”. “Csak így kaphatom vissza a méltóságomat, csak így lehetek büszke nő megint” – tette hozzá a végén.

Nem vagyok se szent, se naiv, de az érvelése mélyen megdöbbentett. Egyrészt a játszma: szerettem valaha valakit, ő is engem. Oké, ez elmúlt, útjaink elváltak, de a kölcsönös tisztelet helyett miért játszanánk egy mocskos, aljas játékot? Illetve, ha ő lement kutyába ilyesmit játszani, én miért mocskolnám be a kezemet? Nem lehet szarral dobálózni úgy, hogy ne legyünk retkesek mi is. Másrészt meglepett a gőgös egó-nyalogatás: a sztori olyasmiről szól, ami kicsit sem releváns. Arról, hogy mit gondol rólam, hogyan tekint rám a másik (az, akivel nincs már dolgunk), és az enyém-e az utolsó szó, a felkiáltójel a mondat végén: tehát én nyertem-e vagy ő. Egy olyan helyzetben, ahol nincs helye versenynek, és ahol minden múltban töltött perc vesztesség, mert mielőbb tovább kell lépni a gyógyuláshoz.

A játszmát most hagyjuk, az egó-para érdekesebb. Merthogy természetesen én is ismerem. Eléggé közelről, persze. Nem csak romantikus kontextusban, hanem karrierfronton – és számos egyéb területen – is felütheti a konok kis fejét. Nem kellettem, nem volt rám szükség, nem ismertek el, visszautasítottak, nem díjazták az ötleteimet, nem adták meg a kellő tiszteletet, nem kaptam lehetőséget… a reakcióm tehát az, hogy 1. kompenzálok; 2. lázadok; 3. keserű vagyok; 4. meg akarom mutatni csakazértis, hogy óriásit tévedett a főnök, a partner, a szerető, a zsűri, amiért nem ismerte fel a bennem szunnyadó vegytiszta csodát. Más kérdés, hogy a csodaságban – tudat alatt, akár, mert kívülről minden okének tűnik – én is kételkedem, de azért jó volna legalább az illúziót fenntartani a másik előtt, hogy óriási hibát követett el, amikor kinyitotta nekem az ajtót búcsúzáskor.

Te jóságos ég, mennyi szánalmas szarságot csináltam én az egó-nyalogatás kétségbeesett megalázottságában és vad dühében! Passzív-agresszív mondatok, hogy bűntudatot keltsek. Látványos szenvedés, hogy a környezetem haragudjon rá. Szerencsétlen, bánatos boldogság-maszk nagyközönség előtt, hogy lássa: mellőzhetett a cégnél, de most magasabb pozícióban vagyok és többet keresek, szakíthatott velem, de én boldogabb vagyok (és tök jók a melleim, kapd be, köcsög). Masszív, elkeseredett önvád, öngyalázás és önátok, mert a büszkeségem, ami mástól függött, most sérült, és én fájok, szenvedek. Üldözés, magyarázkodás végelgyengülésig, a “tisztázás” jelszava alatt, hogy meggyőzhessem és átmoshassam az agyát: én azért mégis jó vagyok, sokkal jobb, mint hinné, és nekem, persze, hogy nekem van igazam. Ezt tudnia kell, éreznie kell, mert csak így őrizhetem meg az integritásomat, ez a méltóságom alapköve…

A francokat. Szánalmas, kisstílű cirkusz ez, a velejéig hazug. Két másik baj is van vele: az egyik az, hogy a külvilágnak szól, nem befelé tekint, ami mindennek az alapja kellene, hogy legyen, ám így csak fölösleges, meddő energiapazarlásról, sőt: rombolásról beszélhetünk. (Csépelni a halott lovat, futni az elment vonat után? Értelmetlen, tönkremegyünk bele.) És a még ennél is nagyobb gond: a félelem mozgatja, nem az ellentéte, a szeretet. A félelem attól, hogy soha nem leszek már elég jó, elég értékes, elég elég. Hogy könnyűnek találtattam megint, egy senki vagyok. A szeretet ellenben arról szól, hogy tudom, ki vagyok: az, aki talán hibázott, de jó, értékes, elég. Nem “túl könnyű”, hanem valaki, aki tudja, ki is ő és merre tart, és halad előre, ha néha meg is botlik. És ennek a különös, nehezen leírható önszeretetnek a fényénél feldereng az – egy, két, há’, most jön a kozsó… – elfogadás különböző fejlődési fázisban lévő szeretetcsírája is: az, hogy a másik olyan, amilyen. A döntései számláját ő fizeti ki, nekünk nincs dolgunk többé, menjen békével az útján, nem tudok haragudni rá.

Valami csak lehet a “minden egy” filozófiájában, mert a “szeretet” gyökere, alapja megdöbbentő módon az önszeretet: ami anélkül van, az menekülés, pótcselekvés, birtoklási vágy, projekció, ösztön, illúzió, és kártyavárként omlik össze a szélben. Az önszeretet az, ami távol tartja a felszínen rémisztően hasonló, de valójában leírhatatlanul más egó-parát, a belőle burjánzó szeretet pedig a felismerés, hogy “te a másik én vagy”. Ha egyszer, egyetlen egyszer is belelátsz (az intellektuson túl) ennek a világos és tiszta összefüggésébe, egyből egy teljesebb valóságot kapsz, torzítás nélkül. Jó érzés, amikor nem akarsz bosszút állni, nem vágysz bizonyítani senkinek, semmit: egyszerűen csak tudod, hogy erő vagy az erőből, és teszed a dolgod kétség nélkül, egységben.

Az álguruk híres "kinek van nagyobb nincsegója" versenye - pedig nem baj ha van, csak mi uraljuk őt, ne ő minket

Az álguruk híres “kinek van nagyobb nincsegója” versenye – pedig nem baj ha van, csak mi uraljuk őt, ne ő minket

Reklámok
Eszter névjegye (861 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

5 hozzászólás Az egó-para bejegyzéshez

  1. MazoMimóza // június 14, 2014 - 09:04 // Válasz

    Ez most nagyon jól jött! Köszönöm!
    “Megtanulni élni nem más, mint megtanulni elengedni…” Buddha

  2. Mennyire így van, ki ne tapasztalta volna meg. Tudjuk, hogy marhaság, meg nonszensz, de azért… csak most, csak neki.. De ennyire kevesen néznek mögé.
    Önszeretet? Nem ebben az országban. Itt a nevelés/oktatás/közbeszéd még mindig a zéró összegű versenyről, az abban való helytállásról szól, a ki birtokol kit-ről. Nehéz így szeretni magunkat, ráadásul nagyon nem elhatározás kérdése. Olyan, mint a beszéd – egy idő után már nem lehet megtanulni.

    • Pedig elsősorban elhatározás kérdése, igaz, nagyon sok munka van benne, nem megy csak úgy magától. Én speciel elég mélyről jövök, de sokat értem el: no, persze még ma is szoktam igazságtalan lenni magammal, és türelmetlen meg gonosz. De már a legalján bőven túl vagyok, és nagyon gyakran magamra tudok már szólni: “Hé, most bántod magadat, vissza az agyarakkal”.

      Az tényleg nagy baj, hogy ezt nem tanuljuk meg, és a dolog fontosságát sem érezzük. :(

  3. Nem hinném, hogy az önszeretetet nem lehet egy idő után megtanulni… van rá példa,hogy sikerül idősebb embereknek is, kényelmesebb azt mondani, hogy már késő,mint tenni érte, szerintem. Nagyon jó cikk, újfent megosztom :)

  4. és már megint valami aktuálisat olvastam……… :) és :(

3 visszakövetés / visszajelzés

  1. Ezt érdemes tudnod, ha épp szarul vagy | Eszter's Offtopic
  2. Nyílt levél az Univerzumhoz | Eszter's Offtopic
  3. Születésnapi poszt: az elmúlt 365 nap tanulságai | Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: