Így nyaralok én

Végre eljött az áció, káció, vakáció (ezúttal Máltán), és most, a felén kicsit túl van néhány percem arra, hogy csendes önvizsgálatot tartsak: milyen irányba alakultak a pihenési szokásaim az elmúlt években?

A legtöbb dolog nem változott: 1. a tenger a legfontosabb; 2. aludni jobban szeretek, mint reggelizni; 3. a mainstream látványosságoknál nagyságrendekkel izgalmasabbak az eldugott, aprócska falvak és – igen, igen, igen – maga az érintetlen természet; 4. néha egyszerűen jó nem tudni, hogy mi történik a nagyvilágban, kell egy kis áramszünet időnként mindenkinek (elnézést azoktól, akiket esetleg válasz nélkül hagytam, a wifi-helyzet egyébként is aggályos).

1. Eljött az a korszak, amikor lényegesen többet költ az ember kajára, mint piára.

Oké, ez nem tegnap jött el, hanem egy ideje. Nem mintha valaha is nagyivó lettem volna, de az a korszak azért megvan, amikor az ember húszévesen egy vödör pénzt költ fura borokra a bulik előtt…? Na, az én nyaralásaim évek óta arról szólnak, hogy királyrák oktopusszal, szigorúan tengerre néző étteremben. Valószínűleg törvényszerű, hogy egy bizonyos kor felett az ember nem elissza, hanem eleszi a pénzét, ez van. Imádok enni, és ezen a kiránduláson igazán nem panaszkodhatunk, jól belehúztunk… már megint. #életcsászárai

2. Az állandó bulizaj és a tömeg zavaró, a csend kívánatos.

Apropó, pia. Itt vagyunk Málta partyközpontjának a szívében, épp egy, a szomszédos sisha-bárban mulató feka fiatalember próbál velem szemkontaktust teremteni, miközben az ágyamon fekve igyekszem összeszedni a gondolataimat (fel is tápászkodom rögtön, függöny). Szép és jó ez, de azért a nyugalom és a csend nagyságrendekkel vonzóbb perspektíva. Mentségemre szóljon, hogy 16 évesen is kerültem a bulizásnak azt a fajta destruktív módját, ami itt a szomszédban mutatja meg magát (részeg, ordító ifjoncok – ez a korszak teljesen kimaradt). Mindenesetre életem jelen szakaszában kicsit sem fura akár másfél órát utazni azért, hogy egy elhagyatott strandon süttethessem a hasam. Csend, nyugalom, lazulás, kíváncsi tekintetek nélkül.

3. És tényleg: miért nyomulnak ennyire a faszik?

Apropó, kíváncsi tekintetek. A tengerparton az ember lánya nem szkafanderben vagy bundában flangál, de néha eszembe jut, hogy talán arra volna szükség. Állandó füttyögés, dudaszó, csettintések és éhes tekintetek kísérik minden lépésünket, és ez a típusú visszajelzéshalmaz mindig inkább taszított, mint vonzott. Miért nem lehet egy kicsivel több tisztelettel kezelni a tényt, hogy a csajok esetleg a tenger miatt vetkőztek fürdőruhára, nem pedig azért, hogy vizuális ingereket kínáljanak a közelben tartózkodó hímeknek? És én még csak nem is alfanőstény vagyok, csak egy átlagos nő: mit kaphatnak a bombanők és a klasszikus cicababák?!

4. Egyre több cuki gyerek kerül elő.

Apropó, babák. Az elmúlt években valami csavar van a demográfiában, mert elképesztő létszámban kerülnek elő a semmiből tündéri kiskölykök, akikről nem tudom levenni a szememet. Ilyenkor nehéz másra gondolni, minthogy meg kéne szeretgetni őket egy kicsit, aztán homokvárat építeni a lemenő nap fényeinél, és bálnásat játszani, mielőtt a fürdőkádba imádkozzuk őket. #fuckthebloodystrollerlust

A tanulságok? Hát, a kor nyilván letisztultabb ízlésvilágot és magasabb elvárásokat hoz magával… de azért az a csaj is én vagyok, aki egy hete ilyenkor épp egy lajosmizsei tanya kertjében aludt egy szál hálózsákban, a szabad ég alatt, és élvezte azt is…

Anyway, képes beszámoló coming soon, stay tuned!