Amikor (nem) érdemes vitatkozni
szeretettel azoknak, akikkel (nem) vitatkozom
Szeretek vitatkozni, feltüzel a különböző nézőpontok ütköztetése, a látószög tágítása, a közös nevező megtalálása (jó esetben). De vajon mikor, kivel érdemes vitatkozni, és legfőképpen hogyan? Nézzük csak…
Ahhoz, hogy ezt megértsük, először vizsgáljuk meg azt, hogy kivel nem érdemes vitatkozni:
1. Azzal, aki nem fogja fel a száraz tényeket, a kiindulási pont alapjait.
Adott egy sárga terítő. Lehet beszélgetni arról, hogy szép szín-e a sárga, jó-e, ha az embernek sárga terítője van (vonzza a szúnyogokat), akarok-e magamnak sárga terítőt, érdemes-e ötezer forintot fizetni egy sárga terítőért, satöbbi. De arról, hogy sárga-e a terítő, nem érdemes vitatkozni: az tény, és aki ezt nem ismeri fel, az vélhetően a többi kérdésben sem tud kompetens módon nyilatkozni.
Vannak statisztikai adatokkal és tudományos tényekkel alátámasztható alapigazságok, amelyeket ezer szemszögből vizsgálhatunk ugyan a saját helyzetünkből, de ez nem változtat Azon, Ami Itt És Most Épp Van. Lehet, hogy tegnap más volt, holnap más lesz, de ma Az Van, Ami, ez a kiindulási pont pedig nem vitatéma.
2. Azzal, aki hisz a saját megmásíthatatlan igazságában, és száraz tényként kezeli azt.
Adott egy terítő, amiről azt hiszi a szerencsétlen, hogy sárga, holott fehér, csak megrágta az idő vasfoga. Egyébként is messziről látja, erős napsütésben, a terítő visszaveri a fényeket. Ráadásul hunyorog is a nyomorult, ha kinyitná rendesen a szemét, világosan látná, hogy terítő fehér, nem sárga. Ezzel nincs is semmi gond, elvégre minden ember a saját barlangjából néz kifelé, de a baj az, hogy a vitapartner eleve mereven kizárja annak a lehetőségét, hogy nem sárga terítőt lát.
Érdemes olyan emberrel vitatkozni, aki azt hiszi, megmásíthatatlan tény birtokában áll, holott csak a saját szemszögéből érzékel dolgokat? Nem, mert ha az lenne a kiindulási alap, még mindig elfogadnánk, hogy a Föld egy alacsony, széles henger, és ha sokáig menetelünk, egyszer csak a mélybe zuhanunk. Ha így gondolkozunk, nincs fejlődés.
A fenti példákból talán te is látod, hogy a kör szépen egybefut, vitatkozni mindig lehet, érdemes. De ahhoz, hogy a vitának értelme is legyen, szükség van néhány dologra:
- a hajlandóság, hogy a másik ember nézőpontját megismerjük, megértsük, függetlenül attól, hogy egyetértünk-e vele;
- egyfajta empátia, ami segít átérezni a másik helyzetét (honnan jön, hol áll, amiért így látja a helyzetet?);
- kölcsönös tisztelet, amely a személyes indulatok helyett az adott problémára koncentrál, amelyről épp vitatkozunk;
- világos, egyszerű, jól felépített érvkészlet, amely egyfajta tájékozottságon alapszik;
- annak elfogadása, hogy a hallgatás és a reagálás képessége éppoly fontos, mint a saját érveink kifejtésének képessége.
Ha mindez nincs meg, nem vitatkozom. Nem azért, mert én tudom, hogy a terítő sárga, ő viszont köti az ebet a karóhoz, hogy fehér. Az a dolga, hogy kösse. Hanem azért, mert egyszerűen sehová nem vezet kettőnk vitája, rombolni viszont annál többet lehet vele…
Kulturált vitafórum? – kép: jennyluisalester.com
Eszter's Offtopic 
Megírtad életem cikkét!
:) Látom, te is belefutottál már pár meddő vitába! :)
Igen, és tapasztalataim pontosan ugyanezek, amiket te formába öntöttél
Ami nekem sokszor elveszi a kedvem, az a személyeskedés és címkézés, amit viszont sokszor már olyankor is tapasztalok, amikor elvileg egy platformon érzem magam a másik emberrel és eszemben sincs vitába szállni vele. Mondok valamit, megosztom az én tapasztalásom, aztán a következő pillanatban szexista vagyok. Így megy ez.
Hiba lenne válogatni a beszélgető partnerek között (ez félelmet, gyengeséget és jókora arcot is feltételez). Bátran vegyük fel a kesztyűt bárkivel szemben. Legnagyobb eredmények a számunkra legellentétesebb gondolkodási struktúrájú vitapartnerekkel való beszélgetésekből származhatnak, mivel ők sokkal másabbak mint mi, ezért sokkal többet tanulhatunk tőlük. Ne akarjunk senkit legyőzni, inkább megismerni őt és megismertetni mi magunkat egy tiszteletteljes dialógusban.
Ez alapvetően igaz (ellentétes világlátású emberekkel vitatkozni tényleg felfedheti a sajátunkban lévő lyukakat vagy következetlenségeket), persze akkor, ha a vitapartnerünk is így gondolja, tehát ez a nyitottság és tisztelet az ő részéről is adott.
A beszélgetőpartnerek válogatása viszont lehet önvédelmi mechanizmus is, pl. mint ahogyan azt is megválogathatjuk, hogy milyen tartalmakat akarunk látni, s eszerint filterezünk. Én például nem szívesen vitatkoznék egy “testnácival”, aki szerint az egyetlen legitim testforma a sportos, specifikus méretű, sehol nem hájas test, mert bennem ez traumatikus emlékeket idéz fel, és én lennék rosszul , ha belemennék egy vitába. Nem tudom, ez mennyire tűnik legitim reakciónak, de van, amikor saját magunkat védeni egy-egy vitából való kimaradással előbbre való, mint egy potenciálisan romboló helyzetnek nekirohanni – vagy mondjuk, hogy ne ennyire drasztikus helyzetben gondolkodjunk, olyan emberrel, akiről tudjuk, hogy csak meddő vitánk lenne vele, és hogy csak eneriga- és időpazarlás volna a vita, ne vitázzunk; ezt is érdemes megfontolni. (Sokáig azt gondoltam, hogy minden elém vetett kesztyűt fel kell vennem, mert így illik, ha jót tesz, ha nem, és az az ötlet, hogy állíthatok fontossági sorrendet, forradalmi volt annak idején.)
(Egyébént csak kiegészítő vélemény, nem áll szándékomban senkit letromfolni.)
Irodalmi példával élve: (1) “Az irodalom éppen akkor válik irodalommá, amikor felszólít, de rögtön mozgósít is személyes közreműködésre. Általa eggyé válunk a heverőjén fekvő Wordsworth-szel, az ágyán vergődő Iokastéval és Théba pestis sújtotta népével a világon mindenütt”
Analogia: (2) “Attól válik eleven valósággá, hogy énünk, határait szétfeszítve, mintegy átlépünk egy másik ember cselekedetei és tragédiái közé, és végül is az emberi én a maga teljességében térképeződik fel.”
(Jacob Bronowski: Az értelem logikája)
én csak annyit kérdeznék még halkan: mik azok a száraz tények? mert akkor aztán kommunikálni sem érdemes, ha az egyetértés pont ebben nincs meg @=P (anywayz, én azon a véleményen vagyok, hogy száraz tények nem is léteznek, csak a hozott tényezőinktől és a neveltetésünktől függően akadnak bizonyos dolgok, amiket annak értékelünk.)
Szerintem nem csak a tény-tények (=Föld nem henger pl) ilyenek, hanem száraz tény az is, hogy az elején megállapodunk (persze nem muszáj kimondottan, elég hallgatólagosan is), hogy mi az, amiről beszélgetünk.
És a gond szerintem nem az szokott innentől lenni, hogy valaki nem ismeri (fel) ezeket a tényeket, hanem van, aki úgy szeret vitázni, hogy ha szorul, kicsit odébb csúsztatja az alapokat (=nem bírja tovább védeni, hogy henger esetében úgy van, így se szó, se beszéd, áttér arra, hogy gömb esetében viszont, mintha mi sem történt volna). Ezt egyesek “vitatechnikaként” értékelik.
Azért tény es tény közt nem ritka a szakadék, gondolj generációs, kulturális, vallási… “Tényekre”
Lássuk be, nem túl gyakran akadtunk azon össze, hogy a Föld gömbölyű, meg ilyenek… Inkább azon honnan szereztük az infót, melyik infót fogadjuk el, hitelesnek, es mindezt a saját szubjektív élményeink, neveltetesunk, “optikank” határozza meg.