Mátra 40 (fokban) megint

Negyven kilométer, 2046 méter szint, 9:47 perc menetidő (11:00 a szintidő). Hat ellenőrzőpont, három brutális, embertelen hegy (Muzsla-nyereg, Ágasvár-csúcs, Nyikom-csúcs: azért lefelé is kemény volt mind). Harmincnégy fok (árnyékban), fülledt meleg, tűző nap (de a hajam végig tartott). Négy és fél liter folyadék (tea, szörp, víz), 0 (nulla) db pisilés (ami sokat elmond a folyadék hasznosulásának módjáról). Erős, egészséges lábak, kellemes közérzet, jó étvágy – és ami a legjobb az egészben: az izomláz másnap teljesen elkerült, de még csak vízhólyagom se lett. Ez az idei Mátra 40 teljesítménytúra mérlege.

“Nem vagyok én normális” – jut eszembe reggelente, amikor fél hat és hat között, négy óra alvás után kikászálódom az ágyból egy-egy teljesítménytúra kedvéért. Később aztán többször is átsuhan az agyamon ugyanez: például akkor, amikor a perzselő napsütésben, a saját izzadtságomban fürdve felkapaszkodom a Muzsla tetejére, vagy amikor a nyolcadik órában és a harmadik hegy után megpillantok egy beláthatatlan emelkedőt, amelynek lankás tájain izmos lábú tájfutók hánynak épp (real story). Persze, soha nem is állítottam, hogy normális volnék, így aztán asszem, fölösleges szabadkoznom.

Nyilván felmerül benned is a kérdés, hogy miért szívatom a lusta, ágybarát testemet ilyesmivel, amikor iskolás koromban bottal sem lehetett testmozgásra bírni. Most mondhatnám, hogy a természet szépsége sodor magával, de ez hazugság volna: ahhoz, hogy a szabadban kirándulj, nincs szükség feszített munkatempóra. Versenyszellem sem hajt: nem hasonlíthatom magamat a masszív élsportolókhoz, akik négy és fél óra alatt futják meg a távot (és ami durvább: a szintet, azanyjátmindnek, hát miből vannak ezek, vasból?!). Ez valami egészen másfajta perverzió, megpróbálom megfogalmazni…

Amikor teljesítménytúrán vagy, felszabadító érzés lépdelni, de néha a túlélésért küzdesz, és nem érsz rá marhaságokon agyalni. Csak mész, mész, és átléped a saját határaidat: igen, csak magadat tudod legyőzni, ezért nem is érdekel, mások mikor érnek célba. Van egy hasonlíthatatlan közösségi rezgése az egésznek: egyes szakaszokon egyedül baktatsz, máshol találkozol túratársakkal, akik biztatnak: “hajrá”, és néha megosztotok egymással néhány történetet, amíg egymás mellett visz az utatok… épp, mint az életben. A legjobb viszont az, amikor a végén célba érsz, nagyot nyújtózkodsz, és a jó társaságban elfogyasztott meleg vacsora után beülsz lazítani a fürdőkádba egy-két órára.

Reggel, az első – 6:30-as – busszal mentem Pásztóra, ahol Erenya várt. Tavaly csak később tudtam rajtolni, mert nem találtam meg elsőre az iskolát, de most könnyű dolgom volt. Útitársam édesdeden aludt az autóban, a párja már reggel hatkor elrajtolt a 60-as túrán, csak engem várt. Szegény teremtés akár nyolc óra alatt is meg tudta volna tenni a távot, de mindig megvárt a hegycsúcsokon. Egyszer-kétszer felmerült bennem, hogy szólok neki: hagyjon a hegy lábánál meghalni, de végül erőt vett rajtam a gugli-hiúság: Barok Eszter neve után nem lehet olyan találat a keresőfelületeken, hogy “feladta”.

Ezúttal nem volt elkavarás, aminek nem kicsit örülök, mert tavaly sikerült véletlenül 47 kilométert mennem. Igazából régi álmom, hogy egyszer legyalogoljak 100 kilométert teljesen sík terepen, mert az emelkedőket és a lejtőket nem szeretem, menni, menni, menni, menetelni előre viszont nagyon tudok, jófajta hétperces kilométerekkel, végelgyengülésig – meg akkor persze kocognék is kicsit, nyilván. Mindenesetre most sem fáradtam el a végén, egy tízes simán bennem maradt.

Ez egy csendes, családias hangulatú túra: 83 férfi és 36 nő mozog a terepen, plusz a 12-es, a 25-ös és a 60-as táv versenyzői, akik nagyjából ugyanennyien vannak. A Mátra 40 remek szervezés: tavaly ez volt a második teljesítménytúrám, de most már van összehasonlítási alapom. Pontos az itiner (még azt is feltünteti, hol lehet vízhez jutni), kedvesek a pontőrök, precíz a szalagozás. Remek ellátás van: kiemelném a mentás és gyömbéres szörpöket, a házi lekvárt, a zserbót, a sárgabarackot, a csokit és azt, hogy a végén nem csak gulyás van, hanem a vegák tésztafélék közül is választhatnak. Én ugyan mindenevő vagyok, de szép dolog, hogy a kisebbségre is gondolnak.

Mindent egybevetve, a Mátra 40 fantasztikus túra volt, és nagyon örülök, hogy részt vehettem rajta. Az utolsó – 18:04-es – buszt még épp sikerült elcsípni, ellenkező esetben bekéredzkedtem volna egy autóba, mint tavaly! :)