Ezt érdemes tudnod, ha épp szarul vagy

Van, hogy az ember szarul van. Mert túl sok a feladat, a teher, a probléma, és (látszólag) kevés a segítség. Nem látni a fényt az alagút végén, és már baromira fáradtak vagyunk.  Nézzük csak… ezzel kapcsolatban a következő dolgokat érdemes tudni.

1. Óriási tévhit, hogy a pozitív életszemléletű, egészséges gondokozású, sikeres, erős és büszke ember mindig jól érzi magát a bőrében.

Nem, még a nagy tudású mesterek és guruk is megvívják a harcaikat, különben nem lennének ezen a világon. Hát még akkor a magunkfajta ifjú útkeresők…! A tudatos létezés fejlődéssel jár, a fejlődés pedig szédítő, ijesztő változásokat hoz magával, amelyek sok új, nehéz feladatot adnak. Azt mondják, minden ember akkora feladatot – lehetőséget – kap, amekkorát meg tud oldani… nos, ez menet közben nem mindig látszik.

A tudatos – tehát önmagát és a világot megismerni való egységként kezelő – ember  nem abban különbözik a többiektől, hogy soha nincs gondja-baja, hanem abban, ahogyan ezeket hosszútávon szemléli, és ahogy újra és újra szembenéz velük. Igen, ebbe olykor egy kis kurvaanyázás és kontrollálatlan sírás is belefér, ami lényegesen jobb, mint az önáltatás, az elfojtás, a szerepjátszás és a hazugság, hogy a rákról ne is beszéljünk. Igen. Ez van. Most ez van. Innen szép tovább lépni.

2. Még nagyobb tévhit, hogy a tudatos, optimista ember nem beszélhet arról, ha épp nehézségekkel küzd.

De beszélhet. Nyilván éreznünk kell, hogy kinek és kinek nem célszerű a nehézségeket feltárni, és milyen hangot érdemes megütni, amikor előbújunk a szekrényből.  (Vannak közegek, ahol nem bölcs dolog sebezhetővé válni. Emellett egy kedves elvtársam nemrég figyelmeztetett arra, hogy gondoljak a nehéz percekben is a felelősségemre is: szélesebb közönséghez szólok, és bármennyire is nehéz ezt hétköznapi halandóként felfognom, de sokan véleményvezérként tekintenek rám, tehát már nem engedhetem meg magamnak azt, hogy kontrollálatlanul öntsem a szennyest a világ arcába a különféle online platformokon.)

Kimondani, hogy szar a helyzet, nem szégyen. Csak az nem hibázik (hibázik? érez, megél, tapasztal!), aki nem dolgozik – önmagán. Megállni, nem fejlődni, a komfortzóna posványában tengődni az elfojtások mentén sokkal ártalmasabb, mint menni bátran előre a sötétben a fény felé, vállalva a kockázatot, hogy esetleg orra esünk, megütjük magunkat. Csak az gúnyol ki minket ezért, aki nem mer elindulni sem – de vajon rám tartozik az engem felületesen megítélő félidegenek véleménye? Kicsit sem.

3. A legnagyobb tévhit az, hogy ez a szar még mindig ugyanaz a szar, ami a tegnapi szar volt.

Nem, nem ugyanaz. Talán ugyanolyannak tűnik, mert ugyanazt ettük tegnap és ma is, és mind a két alkalommal elrontottuk a gyomrunkat, de a valóságban már egészen máshol vagyunk ma, mint ahol tegnap voltunk. Vannak elakadások persze, amikor néhány napra beszorul a salakanyag és szűkölünk, de naivitás volna azt hinni, hogy hetek, hónapok, évek múltán is ugyanaz a  bélsár okozza a gondot, amennyiben közben keményen dolgoztunk gyomrunk egészségén. Ha nem tettünk semmit a tisztulásért, akkor persze bármi lehet, de ha igen… akkor már előrébb járunk.

Az egyik legfájóbb gondolat a szarkupac tetején az volt, hogy nem hiszem el, hogy még mindig ugyanaz a bajom, ami eddig volt, és látszólag semmit sem sikerült elérnem. “Borzalmas látni, hogy te, aki ennyivel előttem jársz ezen az úton, ennyire eszköztelenül állsz, és szenvedsz” – mondta egy barát, és én még jobban szégyelltem magamat. Aztán jött a felismerés: a legutóbbi szarkupac óta egy univerzumot jártam körbe! Megoldottam egy családi problémát, lezártam egy hosszú, fontos kapcsolatot, leszámoltam egy rémes betegséggel, megszerettem magamat, új oldalamat ismertem meg, végül pedig legyőztem egy egó-parát, ami életem legnemesebb, legszebb erkölcsi győzelme volt, és óriási erőt és tartást adott. Már nem ott vagyok, ahol korábban álltam, és már nem ugyanazok az eszközeim, amelyek néhány évvel ezelőtt voltak.

4. Tévhit, hogy teljesen egyedül vagyunk a problémánkkal.

Igen, egyedül születünk, egyedül halunk meg, és a felelősség fő forrása mindig bennünk van. Semmi kedvem most elmagyarázni, hogy miért nincs igazából tőlünk független valóság, és miért vagyunk létezésünk teremtői, a lényeg az, hogy az egyén nem működik és működhet az őt körülvevő közösségtől függetlenül. A “te” tényleg a “másik én”, és ez sokszor azt a kellemes (de legalábbis felszabadító) helyzetet hozza magával, hogy az örömben és a terhekben is osztozunk.

Nekem nagyon nehezemre esett mindig is segítséget kérni, de már sokat fejlődtem az utóbbi időben. Ez is egy feladat.  Mióta kérek, mindig kapok “erősítést”: egy-egy barát, egy idegentől érkező kedves szó, egy-egy különleges, felszabadító élmény, új lehetőség formájában. Ha a tanítvány készen áll, a mester valóban megjelenik. Tudom, hogy nagy utat jártam be az elmúlt években, és ezáltal olyan ember lettem, aki ma szívesen néz a tükörbe. Vannak időszakok, amikor frusztrált, türelmetlen, ideges, elégedetlen vagyok, és nem értem, miért nem értem még mindig a célba: hiszen más két és fél óra alatt futja a maratont! Igen, de az ő útja nem az enyém, neki más a dolga most: az összehasonlítás félrevezető és ártalmas, mert csak a jéghegy csúcsa alapján ítélkezel.

Valahol, minden nehézség ellenére, a kétségbeesés legmélyebb bugyraiban is pontosan tudom: célba fogok érni. Önámítás? Lehet. De ha ez visz előre az utamon, mit számít a végén? Elvégre minden fejben dől el…