Szerelemről és önsajnálatról

Na, szóval, hölgyeim és uraim, közösségégi média híreink következnek, releváns kontenttel kísérve, hogy ne legyen túl száraz. Először a Facebook mérföldkőre reflektálnék, majd színes kis merítés következik az Ask.fm-ről. Az előbbi célja a szégyentelen promóció, más néven lájkkurvulás, az utóbbi meg egyszerűen csak kedvcsináló, hogy kérdezzünk, válaszoljunk, beszélgessünk, cseréljünk eszmét, mert miért is ne.

Facebook

Tegnap lettünk ezren, azóta már ezeröten. Nagyon komoly. Főleg, hogy nem osztok meg életbölcsességeket naplementés képeken, sem cuki kisállatokat, szívecskékkel. Ráadásul még török és brazil lájkokat sem vásároltam, így okom van feltételezni, hogy a többség érti, amit olvas. Legalábbis, nyelvi akadálya nincs a szöveg feldolgozásának, ugye.

Ha szeretnél a 1006., 1007., esetleg 1500. lenni, itt kell lájkolni: azt nyered, hogy nem kapsz spamet cserébe, se sok irreleváns állapotfrissítést.

Ask.fm

Szégyen-gyalázat, de én ezt élvezem, gyerekek. Jön egy csomó jó kérdés (meg persze hülyeségek is), amin el lehet merengeni néhány perc erejéig. Egyébként nem csak zavart kistinik regisztrálnak az Ask.fm-en, de ez mindegy is: minden közösségi platform egy lehetőség, hogy olyasmit jeleníts meg, ami a saját világodat tükrözi, önmagában véve egyik sem jó vagy rossz.

Ilyen kérdések és válaszok vannak, többek között:

Hogyan rángatnál ki valakit az önsajnálatból?

Először is, az én hitrendszerem szerint senkit sem rángatunk, a lehető legnagyobb jóindulattal sem. A pozitív változásra csak akkor van esély, ha belső elhatározás motiválja azt. Amíg ezt a másik ember nem érzi, te nem tudsz mit csinálni vele. Belebetegedhetsz abba, hogy “rángatod”, de ő újra is újra vissza fog csúszni, mint egy marionettbábu.

Ha a belső elhatározás, az igény a változásra megszületett, akkor felajánlhatod a segítségedet, amit ő vagy elfogad, vagy nem kér belőle. Ez az ő döntése, te nem tudsz ezen változtatni. Ha nem fogadja el, akkor esetleg megértéssel, elfogadással és a saját jó példáddal tudod őt motiválni: most nem, de később talán elfogadja a segítséget. Ha elfogadja, akkor persze segítesz, ahogy tudsz.

Ez lehet egy nagy beszélgetés, de persze materiális dolgok is: a lényeg, hogy csak olyasmit adsz, amit nem sajnálsz odaadni, és ami nem tesz téged nyomorékká. Csak teli pohárból tudsz más üres poharába tölteni, hogy egyikőtök se haljon szomjan, ezért neked erősnek kell lenned, amikor komoly segítséget vállalsz.

Amikor segítesz, a legfontosabb dolog az, hogy meghallgatod a másikat, és elfogadod őt úgy, ahogy van. Nem vonod kétségbe az érzéseit, nem bagatellizálod el a nehézségeit (az “önsajnálat” szót például kerülöd). Mellette állsz, megbízhat benned, pozitív mintát mutatsz neki. Minden más – az anyagiak is – ezután következnek, ha következnek.

Mi segít abban, hogy helyesen dönts?

Ennek a világnak két ura van: a szeretet (pozitív énkép, elfogadás, nyitottság…) és a félelem (kishitűség, előítélet, irigység, bosszúvágy, düh stb.), és *egyszerre* csak az egyiket tudod szolgálni. Gyerekes naivitás volna azt hinni, hogy ha a szeretetet választod, távol marad a félelem: egy lófaszt, akkor támad és küzd a legelszántabban.

De talán ismered az indián történetet, amikor a nagypapa a félelem-farkas és a szeretet-farkas harcáról beszél, akik állandóan, kőkeményen küzdenek egymással. A történet közepén a kisunoka megkérdezi: „és nagypapa, melyikük fog győzni?”, mire a bölcs indián a gyerekre néz, és magától értetődő természetességgel azt mondja: „hát az, amelyiket eteted, fiam”.

Mit jelent ez? Azt, hogy minden döntésemkor (rosszabb esetben: utána…) felteszem magamnak a kérdést: most épp a szeretet vagy a félelem farkasát etetem-e? A félelem-farkas általában összefügg az ego-parával (bővebben erről itt) és fájdalmat hoz, ezért tudatosan megkeresem az utat a szeretet-farkashoz.

Van, hogy nem sikerül? Persze. Akkor sírok, dühöngök, kétségbeesem, elbizonytalanodom, utálom magamat. A minap megjegyezte egy ismerősöm: “de hát van, hogy te is kiborulsz néha…”! Még szép, hogy van, és nem csak “néha”. Aki anyagban él, az átéli ezt a harcot, és gyakran veszít csatákat. A kérdés az, hogy megnyeri-e a legvégén a háborút. :)Még valami: a szeretet-farkas etetése nem jár demenciával és amnéziával, tehát a méltóság feladásával. Ha bántottak, megbocsátasz (a megbocsátás rólad szól, téged szabadít fel), de nem fogadod el a megaláztatást a továbbiakban: elköszönsz, és továbblépsz, immár szabadon.

Tudja azt az ember befolyásolni, hogy szerelmes-e? És azt, hogy kibe? Te tudod…?

Ahhoz, hogy érdemben tudjunk beszélgetni a szerelemről, először is definiáljuk. Sokan hiszik, hogy ha tetszik valaki, csodáljuk, az illető esetleg kedves is velünk, akkor az már szerelem. Szerintem ez a leegyszerűsítése a dolognak, a valóságban ez csak a mag, amiből kihajt a virág. Vagy nem hajt ki, ugye.

Maga a szerelem ennél mélyebb kapcsolódás: arról szól, hogy elfogadom és csodálatosnak tartom a másikat, ahogy van. Erre az érzésre csak akkor vagyunk képesek, ha magunkat is elfogadjuk és csodálatosnak tartjuk. (Ellenkező esetben birtoklási vágyról, önzésről, magánykerülésről, visszaigazolás-függésről beszélünk, és pofáraesés a vége.) Ha azonban szeretem magam, nem okozok magamnak fájdalmat: nem fordítom minden figyelmemet olyan ember felé, aki engem nem szeret. (Leszámítva a tinirajongást, ami a pszichoszexuális fejlődés fontos állomása lehet, sok mindenre megtanít.)

A szerelem irracionalitás, őrület: egy teljesen transzcendens élmény, amikor a másikat “látod”, ahogy az Avatarban fogalmaznak a főszereplők. Szavak nélkül is felfogod és megérted az alapminőségét, nem idealizálod, mégis gyönyörűnek tartod. Mert ilyen is valójában, a sok-sok seb alatt, a pajzs mögött. A párkapcsolathoz ennél már jóval több kell (kompatibilitás, kőkemény munka, az összecsiszolódás folyamata), de a szerelem lényege ez, amit leírtam. Ahhoz, hogy képes legyél erre az érzésre, el kell engedni a gyeplőt: áradni kell, félelem nélkül, szabadon. Aki fél a kontroll elvesztésétől, az nem tud szerelmes lenni.

Sokáig azt hittem, én is túl racionális és kontrollmániás vagyok a szerelemhez, ráadásul félek is (aki megégette már magát, félve nyúl a tűz felé). Aztán kiderült: nem, nagyon is képes vagyok a feltétel nélküli áradásra, arra, hogy “lássam” a másikat igazi valójában, az álarcain túl, rózsaszín köd nélkül: a csodát, ami ő maga. De közben megérkeztem abba a tudatállapotba, amikor már nem okozok fájdalmat magamnak: nem engedem el a gyeplőt akkor, ha a viszonzásra nincs remény, és nem megyek bele kapcsolatba sem. A kölcsönösséget keresem, és igen, itt van az a pont, ahol a tudatosság felülírja az irracionalitást, az ösztönt. Ha az meglesz, a zsilipet felengedem, és hagyom, hogy a víz mindent magával sodorjon.. és tisztára mosson. Ez a teljesség: másnak nincs értelme.

Persze, olyan előfordult már többször, hogy valaki óriási hatással volt rám, és nehezen zártam ki a gondolataimból. A gyeplőt viszont nem engedtem el, mert tudtam, hogy nem (lehet) kölcsönös az érzés. Azt leginkább csak megéltem: ilyenkor nem nagyon tudsz mást tenni, fölösleges kapálózni, csak gyorsabban süllyedsz. Ez van: egy hatás, ami megmutatta, hogy érzékeny ember vagy, aki tud kapcsolódni, kötődni, szeretni. Ha látsz olyat, aki erre nem képes, hamar megérted, mekkora ajándék ez. Persze, ezek a „mégnemszerelem”, de erős hatások mindig elmúlnak, ahogy jöttek, mert nincs reális alap, amire épülhetnének. És akkor újra nyitottá válsz arra, hogy a kölcsönösséget, a szerelem mélységét megtaláld.

Mondtad, hogy küldjünk még híreket bátran. Mi a véleményed az Andy Vajna-Palácsik Tímea frigyről? http://noihirek.hu/cikk/celebvonal/mar_mindenert_gyalazzak_kozossegi_oldalan_vajna_timit

Nos, ahogy a bölcs székely mondaná: semmi, ű dóguk. Tényleg nem értem, miért ekkora téma ez: mindig is létezett az a csajtípus, akinek az a funkciója, hogy milliárdosok játékszere, majd hátországa legyen – egészségére. És mindig volt az a férfitípus, akinek a számára az a lényeg, hogy vásároljon magának egy dísznőt, aki ügyesen mozog az ágyban, meg lehet vele jelenni, és aki felnéz rá, mint egy félistenre. Az van, hogy ők viselik ennek minden következményét, nem én. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy soha az életben nem ért még hozzám olyan ember, akit nem kívántam, és ez a jövőben sem fog változni.

Nyilván az is opció, hogy Timi szereti azt a pockot, miért is ne? Meghódította a személyiségével, az intellektusával, a humorával ÉS PERSZE az életstílussal, amit kínál. Pusztán azért, mert Andy Vajna számomra nem csak a lubrikáció akadálya, de még rém ellenszenves is, Palácsik Timi találhatja vonzónak, elvégre nem vagyunk egyformák. Mindenesetre én nem irigylem tőle se a luxusnyaralást, se a filmszerepet, se a vörös szőnyeges eseményeket. Nem tudnék olyasmit igazán kiélvezni, amiért nem én dolgoztam meg, ami nem az én érdemem. Mezei pocok ide vagy oda, egyszerűen szükségem van az érzésre, hogy a magam jogán értem el azt, amit elértem.

Szeretnél híres lenni, és ha igen, miért?

Nem szeretnék, sőt: kimondottan taszít a rivaldafény. Ez amolyan járulékos dolog, mellékhatás, önmagában véve nincs tényleges tartalma, viszont rengeteg macerával jár.

Amit viszont szeretnék: eljutni egy széles célközönséghez, akik nyitottak rám, és *építeni* a munkámmal, amelyért erkölcsi és anyagi elismerést egyaránt kapok. Ez alapvetően meg is van, de mindig van hová fejlődni.

Szóval, tök jó móka ez az ask.fm, itt lehet vele játszani.