Kicsit már a magaménak kezdtem érezni a slambucot

Hétre érünk Vidiék tanyájára, Ildi tálat és kést tesz ki, hogy míg a csapat magva felveri a sátrakat, kezdjük el hámozni a krumplit és felkockázni a hagymát a slambuchoz.

A krumplival kezdek, mert abban nem vagyok túl penge, ezért jobb, ha nincs nagy közönsége a két bal kezemnek. Nem ítélkezős banda, a legfurább fazonokat is befogadják, de azért mégis, a konyhai önérzetemnek nem hiányzik most a módszertani útbaigazítás. Mikor a tapasztalt háziasszonyok megérkeznek, hagymára váltok, mert az gyorsan megy: a nagy közösségi főzések értelme, hogy elles az ember néhány egyszerű technikát, amit 13 évesen, anyám mellett kellett volna, de 13 évesen már nem volt anyám.

Miután felaprítok öt kiló hagymát, valahogy az üst mellé keveredek, aztán nincs megállás. Először csak kevergetek, minden izomerőre szükség van, ötven emberre főzni nem gyerekjáték. Körém gyűlnek a népek, és mindenki tőlem kérdezi, kell-e még só, paprika, oregánó, majoranna, zsír, szalonna és kolbász. Még öt emberre se főztem soha, nemhogy ötvenre: eleinte a tapasztaltabb szakácsokat kérdezgetem, aztán sziget leszek a szigeten, és az ösztöneimre hallgatok: jó lesz ez, azt még öntsd bele, nem kell több só, hozd ide a zsírt, szerezz még egy kis vizet, hadd rotyogjon.

Keverem-kavarom az üstöt, néha teszek a tűzre, csípi a szememet a füst, fárad a karom, folyik rólam a víz a hőségben. Egyre több pálinka kerül elő, lassan cserélődnek az emberek a slambuc körül, mindenkivel megváltjuk egy kicsit a világot. Közben én vagyok Gordon Ramsey és Stahl Judit szerelemgyereke, már mindent tudok a slambucról, amit a slambucról tudni lehet. A “kuktatanoncokkal” kóstoltatok, instruálok, röhögünk, egy kicsit már a magaménak érzem a slambucot.

“Mi tagadás, egy kicsit már a magaménak érzem a slambucot” – mondom el szerényen a huszadik embernek is, csak úgy mellékesen, de valójában persze arra gondolok: egy kibaszott istennő vagyok, egy igazi slambuckirálynő, a gasztronómia mestere, a fine dining tapasztalt vénrókája – csak hát ennyire mégsem dicsérhetem magamat nyíltan. Igaz, itt ezen se akadna ki senki…

Taknyom-nyálam egybefolyik a füsttől és a forróságtól, amikor a házikóba rontok, hogy megtöröljem a képemet a nagy fináléban. “Egy kicsit már a magaménak érzem ezt a slambucot” – tájékoztatom a fürdőszoba előtt beszélgető Ritáékat, hadd tudják ők is, mert fontos. “Megírod, mi?” – ugratnak a többiek, mert maguktól is kitalálták, hogy az elmúlt fél órában komolyan fontolóra vettem, hogy könyvet jelentetek meg a “Tanyasi pop-up megoldások a fine diningban”, esetleg “A slambuc 1000 arca” címmel. “Na jó, azért ez még nem egy erős téma” – legyintek.

Húzok egy nagyot a piából, aztán Rita azzal a tényszerű, kedves ritás mosollyal megjegyzi:

“Kóstoltad a szalonnát? Na, azt meg én érzem a magaménak. Tudod, a kismalacot én neveltem, gondoztam, aztán vágtam, áldottam meg, és én csináltam meg mindent, hogy szalonna legyen belőle.”

Erre nem lehet mit mondani. Csak megölelem Ritát, aztán azt mondom:

“Najóvan, bazmeg, ezt azért már meg kell írnom. Ez így erős”.

Mindannyian nevetünk, és aztán az alkalmi szakácssegéd visszatér az üsthöz, hogy pózolás után harmadmagával segítsen leemelni a kondért a tűzhelyről. Szétnézek, és közben tudom, hogy minden, ami az asztalon van, a tojástól a zsíron át a sajtig, az itteniek keze munkáját dicséri… és egy pillanatra nem a füsttől lesz könnyes a szemem.