“Pontosan tudom, hogy milyen vagy… mégis elfogadlak, szeretlek, vállallak…”

Nem akarom én ezt túlragozni, de a szerelem nem egy könnyű műfaj: ha van, azért nehéz, ha nincs, akkor meg azért szenvedünk. Világos, hogy szükség van a földöntúli fénnyel átszőtt irracionális, biokémiai őrületre ahhoz, hogy el tudjuk fogadni a másik embert a maga sötét, súlyos csomagjaival együtt, a fogkrémtubus-problémától az önbizalomhiányon át a beteges zárkózottságig. Merthogy ilyenje mindenkinek van, pakk nélkül senki sem érkezik erre a világra. És még amit menet közben gyűjt mellé az ember, ugye…!

Szóval, kell ez a kis (?) részegség, hogy önként álljunk sorba a brutális élményért, ami azért mégis csak a legnagyobb tanító a kézzel fogható valóságban.

Az ember, amíg nem jár nyitott szemmel, vakon lesz szerelmes: nem veszi észre, hogy Pisti nem csupán vidám buliarc, a társaság középpontja, hanem súlyosan alkoholista és szexfüggő is. Nem tűnik fel neki, hogy Gizi nem csak az a ragaszkodó, gondoskodó, érzelmes nő, aki minden óhaját lesi, hanem egy hisztis házisárkány is, aki teljesen kisajátítja és megfojtja őt az önzésével. Átsiklik a tény felett, hogy Béla nem a nyugodt, gyengéd erő, hanem egyszerűen egy tutyimutyi alak, akivel dögunalom a közös élet minden perce a harmadik év után, és egy csekket sem képes egyedül feladni a szerencsétlen. Emőke sem az a szenvedélyes, vad nő, akinek kezdetben tűnt, hanem egy ordas nagy ribanc, aki soha nem takarít össze maga után a konyhában. Aztán persze, telik-múlik az idő, lehullik a vakolat a falról, lekopik  cukormáz a marcipán tetejéről, kiderül a szörnyű igazság, és az ember ott áll becsapva, kifosztva: anyám, én nem ilyen lovat akartam!

A tudatos ember azonban átlát az enyészet feneketlen kútján: tudja azt, hogy Pistinek gondjai vannak az alkohollal és a szexszel (főleg, ha nem jut neki elég mindkettőből), de érti, hogy miért. Felfogja, hogy Gizi hisztijének és önzésének mérhetetlen belső bizonytalanság a mozgatórúgója, és felméri, hogy Béla ugyan fél az önállóságtól, de a benne lévő nyugodt, gyengéd erő szilárd alap a nyitáshoz, ha eljön az idő. Átlátja, hogy Emőke egy szeszélyes, őrült csoda, és fogná a kezét, hogy megtalálja azt, amit keres. Megváltoztatni a másikat nem akarja, de látja azt, ami a burkon túl van, az egészet, a teljeset, és ezért készen áll arra, hogy felvállalja a felsorolt nehézségeket, amennyiben ezek nem döngölik őt is a földbe. A mártír szerepét már nem kéri, de jól tudja: a tökély illúzió csupán. Mekkora csoda azt mondani: “Hé, látlak: pontosan tudom, hogy milyen vagy… mégis elfogadlak, szeretlek, vállallak. És ha akarod, segítek cipelni – esetleg letenni – a csomagodat is. Itt vagyok neked, amíg dolgunk van egymással.”

Azt hiszem, így kellene látnunk minden élőlényt magunk körül, ezzel a túlvilági fénnyel, mégis magunk alárendelése nélkül, egységben. De mivel ez természetesen lehetetlen, marad a szerelem, hogy egy-egy röpke pillanatra megtapasztaljuk, mi van a a káprázat mögött, a formán és a néven túl…