Az egyenlőség próbája: osztozni a jogokon és a kötelességen?!
Váratlan utazás a feminizmus gyökérproblémájába
A Váratlan utazás című kanadai tévésorozat megvan? Szinte mindig fut valamelyik csatornán 1995 óta, mostanság épp a Duna TV-n. Amikor sok körülöttem a szenny, és “az érdekek mocskától távolabb” akarok egy kicsit helyezkedni, mindig megnézem, mert ritka egy bájos sorozat.
Megszülni nyilván ő tudta csak, de a nevelés közös feladat? – kép: avonlea.sullivanmovies.com
Nos, van egy rész, ami a feminizmusról szól. Hiába egyszerű, családi mozidélutánról van szó mélyebb mögöttes tartalom nélkül, ez a rész mindent elmond a női egyenlőségéért folytatott mozgalomról, ami Kanadában történetesen 1916 és 1940 között zajlott: innentől datáljuk az általános választójogot az északi területeken. És nem csak a feminizmusról, tágabb értelemben az egyenlőségről, mint eszméről is sokat elárul…
A képzeletbeli Avonlea nevű falucskába egy feminista élharcos – egy kalandornő! – érkezik, aki szenvedélyes, tüzes beszédet tart a helyieknek. A férfiak kinevetik, a nők szörnyülködnek (szőrös lábú, csúnya, ostoba nőszemély mond csak ilyet, aki nyilván soha nem örülhetett igazi férfi szerelmének!), abszurd módon még a sorozat idős szinglikaraktere, Hetty néni is felháborodik a merész újító szándékon.
De Janet King, a hű feleség és sokgyerekes anya belelkesedik: magával ragadja az eszme, hogy a társadalom minden tagja egyenlő, ezért ugyanazok a jogok illetik meg a nőket is, mint a férfiakat. A titokzatos, nagyvárosi aktivista látja a tüzet a háziasszony szemében, ezért megbízza azzal, hogy szedjen össze egy tucat – esetleg húsz, már nem emlékszem – aláírást, hogy a nők is részt vehessenek a politikai döntéshozatalban.
Ez Avonleaben persze lehetetlen vállalkozásnak tűnik, de Janet elszánt és kitartó. Az újdonsült aktivistának – sok fintor és becsapott ajtó után – sikerül is meggyőznie a konzervgyárban fillérekért dolgozó szegény asszonyokat, hogy írják alá a papírt, hiszen nőként feleannyi pénzt kapnak ugyanazért a munkáért, mint a férfiak. A gyár tulajdonosa persze válaszként lefüleli az akciót, és elbocsátja a lázadókat…
Csodálatos módon Janet férje, Alec – egy pozitív, szeretnivaló karakter – a falu leginkább haladó szellemű gondolkozója: teljes mértékben támogatja az egyenlőséget, és úgy véli, hogy mindenkit azonos jogok illetnek meg. Amikor azonban Janetet bedarálja a morális kötelesség, és egyre több időt tölt aláírásgyűjtéssel, Alec kiakad: de drágám, ki foglalkozik közben a mosni- és vasalnivalóval, ki takarítja ki a házat, ki főzi meg a napi három meleg ételt, ki foglalkozik a gyerekekkel, ki ad enni az állatoknak, ki masszírozza meg a férj nyakát, ki marad fenn gombokat varrni és gatyákat foltozni éjnek idején…?
“Én csak vissza akarom kapni a feleségemet, az életemet!” – kiáltja a vasárnapi két óra házimunkára kárhoztatott Alec, mielőtt teljesen összeomlik. Hiába véli úgy, hogy minden embert egyenlő jogok illetnek, attól nagyon is tart, hogy az ő természetesnek vett patriarchális előjogai sérülnek. Igen, Janet bátran politizálhat, de közben neki, a ház urának egy szalmaszálat se kelljen otthon keresztbe raknia. Ő nyolc órát dolgozik, Janet tizenhatot, ez így van rendben, ez az élet rendje.
Végül persze minden megoldódik: az aláírások összegyűlnek, a konzervgyár elbocsátott alkalmazottjait a sztrájkot követően rehabiltálják, és még béremelést is kapnak, Hetty néni aláírja petíciót az öreg, konzervatív barátnőivel egyetemben, és lassan Janet is befejezi a missziót, Alec pedig megbékél, a mézeshetek álomvilágához tér vissza újra a házaspár. De nem is ez a lényeg.
Hanem mi? Sokat gondolkoztam az epizód tanulságain: a legtöbb ember Alec King egy bizonyos mértékig, még a legliberálisabbak is. Nem csak a férfiak, a nők is: előszeretettel beszélünk a kisebbségek védelméről és a pozitív diszkrimináció szükségességéről azokban helyzetekben, amikor a polgártárs akkora hátrányból indul, hogy esélye sincs segítség nélkül a nulláig felküzdeni magát. Ha azonban felmerül a lehetősége annak, hogy az ő tortaszelete miatt a mi szeletünk esetleg kisebbre zsugorodik, máris borzongunk, és eltemetjük az igazságérzetünket.
Szeretjük azt hinni, hogy igazságos, korrekt, ekvalista jóemberek vagyunk, az egyenlő jogok és kötelességek szószólói. De vajon adunk-e önként a sokból annak, akinek kevés van? És adunk-e akkor, ha nincs sok, csak épp több van, mint neki? A keresztény erkölcs szerint ezek a legfontosabb áldozatok: tizenegy évesen odaadtam a kedvenc Barbie-mat egy ismeretlen szarajevói kislánynak, de vajon hoztam-e azóta egyszer is ekkora áldozatot?
Így van ez a feminizmussal is a legtöbb esetben: a kulturált, intelligens ember ma már természetesnek veszi, hogy a nőt is megilleti a magasabb alapbér, a közügyekben való állásfoglalás joga, ahogyan a saját életével, testével kapcsolatban is hozhat önállóan döntéseket. De vajon hajlandó-e a rendszer alternatív, rugalmas foglalkoztatási formákkal, családbarát munkahelyekkel, kedvező béren kívüli juttatásokkal, korrekt bölcsődei és óvodai háttérrel, különféle adókedvezményekkel, magasabb GYED-del, GYES-sel, a fogamzásgátlás elérhetőbbé tételével segíteni a nőnek?
És még talán ennél is fontosabb: hajlandó-e a magyar Alec King – Kovács Pista – a napi nyolc óra munkája mellé tenni még kettőt-hármat (a gépesítésnek és az urbánus életmódnak köszönhetően ma, Magyarországon csak egyet-kettőt), hogy ne a nőnek kelljen éjt nappallá téve gürcölnie a ház körül? Az egyenlőség – ne is feminizmusnak nevezzük, divatjamúlt szó – próbája ugyanis ez, nem pedig az ideológiai állásfoglalás íve, vagy éppen az ikszek a papíron.
Eszter's Offtopic 
ez beletalalt. nagyon demokratikus parom van, de csak addig van igazi egyenlosdi amig neki kenyelmes…
amugy a sorozatot en imadtam anno :)
Magamba néztem, és beláttam, hogy erre én is hajlamos vagyok. Nem kicsit, nagyon. Nőként. A dolog komoly odafigyelést igényel. És rendszinten is.
Naaagyon régen láttam már a sorozatot, bár mostanában a Dunán én is el-elkapok pár részt. Imádom, tényleg igazi léleknyugtató, bár az vicces, hogy Avonlea-ben mindig, mindenki jó valahol a lelke mélyén, és ez mindig ki is derül, és mindig történik valamiféle feloldozás is. :) Ezzel együtt is kedvencem.
Nem emlékszem már pontosan, hogyan volt a munkamegosztással, de én valahogy mindig úgy értelmeztem, hogy Alec legalább annyit gürcöl a földeken meg az állatokkal, mint Janet a háztartásban. És a gyerekek is, ha nem tanulnak, akkor dolgoznak, és utána játszanak. Persze ha ezt áthozom a jelenbe, akkor egyértelműen más a helyzet, hiszen Janet néni is dolgozik valami konzervgyárban, hogy ne kelljen eladniuk a farm… izé a kertes házikójukat, állatot már nem tartanak, a gyerekek felé pedig erősebb elvárás az ötös matekdolgozat, mint a tökéletesen kivitelezett citromos pite. Ezt nem értékítéletnek szánom, de valami ilyesmi a helyzet. És ezt a leosztást érdemes lenne újragondolni.
Az én Alec-om (akkor már inkább Gus-om, Alec apafigura ^.^) szerencsére egy öntudatlan feminista, akinek nem derogál 8 óra munka és némi “maszek” után a kezébe vennie a porszívót, hogy előbb legyen kész a tennivaló, és több időt tölthessünk együtt a nap végén. :) Engem egyébként vastagon nem érdekel, hogy mi a “férfi munka” és “női munka”, amire fizikailag képes vagyok, azt én is megcsinálom. Azt viszont igazságtalannak tartanám, hogy az egyik jólvégeztedolgát-üzemmódban pihen, míg a másik még gürcöl valamit, amiben pedig lehetne neki segíteni. Végülis egy csapat vagyunk, vagy mi…?
A Váratlan utazás feministája egyébként nekem Olivia, aki csak fogta és megcsinálta, és Sarah, aki nem nagyon állít korlátokat maga elé. :)
“Engem egyébként vastagon nem érdekel, hogy mi a “férfi munka” és “női munka”, amire fizikailag képes vagyok, azt én is megcsinálom.” – Pont most beszéltük a cseten egy ismerőssel, hogy milyen gáz már az, amikor egy felnőtt férfi nem tudja bekapcsolni se a mosógépet/mikrót, és a felnőtt nő képtelen kicserélni egy villanykörtét/beverni egy szöget a falba. Könyörgöm! (Azért életem nagy eredménye: amikor a vécédugulást sikerült megakadályozni… :))
Azért is utálom a felosztást, mert volt egy párom, aki belement, hogy osszuk fel a házimunkát, ő vállalja a férfi munkát, én a nőit. Női munka a takarítás, a főzés, a mosás, a vasalás, a “háztartási pénztár” vezetése, a bevásárlás és a szabadidő szervezése. Férfimunka a különböző javítások, szerelések, a cipekedés (bevásárláskor értelemszerűen annyi cuccot vegyek csak, amennyit elbírok hazafele), a házfelújítás, a kert és udvar rendbentartása, a kocsi. A poén csak az, hogy Pest belvárosában laktunk egy 30 négyzetméteres garzonban és BKV-val közlekedtünk. :D Tanultam a dologból, sokat. :)
Jaj, de édes, hát én ezt nem szoptam még be… XDDD “…házfelújítás, a kert és udvar rendbentartása, a kocsi…”, a belvárosi 30 nm-es garzonban szerintem még a kerítést is szívesen lefestette volna! XDDD
Ha már addig nem voltam tisztában vele, valamikor meg kellett tanulnom, hogy mi az, amit nem akarok… :D
Én is nagyon szerettem a Váratlan utazást, az írónő másik művével, az Anne Shirley sorozattal együtt, amit könyvben is olvastam. Az a regénysorozat is elég jó képet fest a korabeli nők helyzetéről. A főhős, Anne, nagyon okos, intelligens, ambiciózus lány, aki elvégzi az egyetemet, és egy iskola igazgatónője lesz. Élvezi a munkát és a kihívásokat, majd miután feleségül megy gyerekkori szerelméhez, megelégszik a családanya és köztiszteletben álló orvosfeleség szerepével – erről elég sokat beszélgettünk az egyik tanítványommal, akitől a könyveket kölcsönkaptam. Ő jóval fiatalabb volt nálam, és érdekes módon, neki esett le először, hogy ez mennyire gáz. Anne férje semmivel sem okosabb, mint a lány, kisiskolás koruk óta és végig az egyetemen is vetélytársak voltak a tanulásban, és Anne semmivel sem maradt le a fiútól, mégis ő az, aki magától értetődő természetességgel vonul vissza a családi életbe. Az írónő ezt természetesen nem tematizálja hiszen nem egy modern, realista regényről van szó, és Anne nem merülhet depresszióba a megéletlen tehetsége miatt, de azért elgondolkodtató a dolog.
A posztban egyébként engem most nem is a női jogokról szóló dolgok érintettek meg a leginkább, hanem ez a rész:
“Szeretjük azt hinni, hogy igazságos, korrekt, ekvalista jóemberek vagyunk, az egyenlő jogok és kötelességek szószólói. De vajon adunk-e önként a sokból annak, akinek kevés van? És adunk-e akkor, ha nincs sok, csak épp több van, mint neki? A keresztény erkölcs szerint ezek a legfontosabb áldozatok: tizenegy évesen odaadtam a kedvenc Barbie-mat egy ismeretlen szarajevói kislánynak, de vajon hoztam-e azóta egyszer is ekkora áldozatot?” – hát igen.
Sokszor gondolkodom azon, hogy valójában milyen gazdag is vagyok és milyen jólétben élek, miközben milliárdoknak nem jut tiszta ivóvíz, rendes lakás és élelem, gyerekek dolgoznak bányákban, és ezrek halnak meg nap mint nap olyan betegségekben, amelyek gyógyíthatóak lennének, de megfelelő háttér híján nem részesülnek egészségügyi ellátásban. Eszembe jut, hogyan élhetek mégis nyugalomban mindennek tudatában olyan sok más emberrel együtt, amikor a mi jólétünk ára ezeknek az embereknek a nyomora, és a természeti környezet pusztulása. Azt mondják a tudósok, hogy a javak igazságos elosztásával és fenntartható termelési módszerekkel megvalósítható lenne, hogy mindenki normális – nem luxus, de a szükségleteknek megfelelő – körülmények között éljen, és a természetet se zsákmányoljuk ki, ehhez azonban az kéne, hogy a tehetősebb rétegek – azaz mi – mondjunk le jó pár dologról, amelyek a kényelmünket szolgálják pl. a rendszeres nyaralás, a boltokban a termékek hatalmas választéka, a rengeteg ruhanemű, a primőr termékek, és a nagyon gyorsan cserélődő műszaki cikkek. A múltkor fejben összeállítottam egy listát, hogy mi lenne az, amiről le tudnék mondani, és arra jutottam, hogy nagyon sok ilyen van, kivéve az internet és a tea.
Juj, Anne Shirley!!! Én még nagyon kislányként láttam, videóra is vettem, és óriási rajongója voltam a cuccnak! Nem tudom, felnőttként már biztosan másként látnám egy kicsit az egészet: már láttam példákat arra, hogy mi történik azzal a tehetséges, intelligens emberrel, aki képtelen megélni a képességeit, mert mártírszerepbe kényszerül/kényszeríti magát. Egészen konkrétan az ŐRÜLET a vége.
Próbálom beleképzelni magamat Anne Shirley – és a sok millió sorstársa – szerepébe. A nagymamámmal is ez volt, ahogy arról részletesen írok a releváns posztban: sugárzóan okos volt, szinte zseniális, de nem járhatott iskolába, nem lehetett orvos, mert a pénz a mihaszna, léhűtő, butácska öccse iskolázására kellett, hiszen ő volt a fiú, és a nőnek úgyis a konyhában a helye. Tragédia, hogy korán, három kicsi gyerekkel megözvegyült egy olyan korban, amikor egy nő nem tudta segítség nélkül eltartani a családot, hiszen se végzettsége, se munkatapasztalata nem volt, és jóval kevesebb bért kapott a gyárban, mint a férfiak.
Néha persze vegyes érzéseim is vannak, egy-egy pillanatra a romantikus énem irigyli az ilyen Anne Shirley-ket… öt egész másodpercig: milyen klassz lehet csak úgy lenni az erős, okos, ügyes férfi oldalán, és csoooooodálni őt, meg kényeztetni… Aztán nyilván leesik a tantusz, hogy ez épp olyan, mint amikor a falusi állattartás romantikája vonz: egy hétig, a júliusi forróságban remek volna, de decemberben, a sötétben, a hidegben, hajnali 4-kor térdig a lótrágyában már kevésbé. Én kreatív, alkotó ember vagyok, hossszútávon csak a kölcsönösség tud működni, bármennyire is romantikus dolog elképzelni, hogy csupán csendes, bölcs háttérország vagyok, semmi más.
Ami ezt illeti: fogalmam sincs, hogy ez nature vagy a nurture. Van-e az embernek, a nőnek ilyen gondoskodó vénája gyárilag, vagy egyszerűen ezt nevelte belénk a rendszer, és ezt internalizáltuk generációkon keresztül? Én elég lázadó karakter voltam mindig is, tehát úgy sejtem, valami ösztön csak van, amivel a patriarchátus nagyon csúnyán visszaélt az évszázadok során.
Ööö… nem, szeretnék okoskodni, mert én is rég olvastam utoljára az Anne-sorozatot, de egy cseppet sem rémlik, hogy Anne boldogtalan vagy elégedetlen lett volna a sorsa alakulásával… :) Szóval megint csak az a véleményem, hogy a mi vágyaink másokra vetítésével csínján kell(ene) bánni. Üdv: Mena
De várjál, azt te hol olvastad, hogy Anne boldogtalan lett volna egy percig is? Arita épp azt írja, hogy “magától értetődő természetességgel vonul vissza a családi életbe”. Én meg egész konkrétan arról beszéltem, hogy ÉN hogy élnék meg egy ilyen helyzetet hosszútávon!
“Ami ezt illeti: fogalmam sincs, hogy ez nature vagy a nurture. Van-e az embernek, a nőnek ilyen gondoskodó vénája gyárilag, vagy egyszerűen ezt nevelte belénk a rendszer, és ezt internalizáltuk generációkon keresztül? Én elég lázadó karakter voltam mindig is, tehát úgy sejtem, valami ösztön csak van, amivel a patriarchátus nagyon csúnyán visszaélt az évszázadok során.”
Olvastam már tőled valahol mint alapgondolatot, hogy “a férfi és a nő egyenjogúak, de nem egyformák”. Ez a “nem egyformaság” szerinted konkrétabban mit jelent?
Ezt tartom a nemi egyenjogúsággal kapcsolatos legfontosabb kérdésnek, és közben közelítőleg sincs rá válaszom.
Biztos vagyok benne, hogy az embernek van gondoskodó vénája gyárilag. A kérdés az, hogy a nőnek inkább van-e mint a férfinak (akár egyénileg, akár átlagosan).
Ha azt mondjuk, hogy (születéstől fogva) a férfiak ilyenebbek, a nők olyanabbak (tetszőleges jelző ellentétpárral), vagy jobbak, illetve gyengébbek valamiben, akkor ezek férfi és női princípiumok?
Vagy azon múlik, hogy nem minden férfi valamilyenebb, mint minden nő, hanem az “átlagok” között van különbség?
Vagy azon múlik, hogy nem azt mondjuk meg, hogy a férfiaknak/nőknek milyeneknek kellene lenniük, hanem azt, hogy alapból milyenek?
“nem minden férfi valamilyenebb, mint minden nő, hanem az “átlagok” között van különbség?”
Meggyőződésem, hogy így van.
“Az írónő ezt természetesen nem tematizálja hiszen nem egy modern, realista regényről van szó, és Anne nem merülhet depresszióba a megéletlen tehetsége miatt, de azért elgondolkodtató a dolog.”, illetve “mi történik azzal a tehetséges, intelligens emberrel, aki képtelen megélni a képességeit, mert mártírszerepbe kényszerül/kényszeríti magát.”
Csak ezek miatt nekem úgy jött le, mintha Anne-t is a társadalom mártírhalálra/őrületre/etc. predesztinált áldozatának látnátok :) Pedig ő szerintem épp arra példa, hogy egyáltalán nem biztos, hogy ezt a szitut katasztrófaként kellene megélni, ő tökéletesen jól érezte magát így is. :) Üdv: Mena
Lehet hogy félreérthetően fogalmaztam, Mena. Valóban nincs szó őrületről és a kihívásoktól mentes élet miatti depresszióról a regényekben, hiszen a műfajuk sem olyan, a valóságban azonban elképzelhetőnek tartom ezt a verziót. Sok nő Anne helyzetében lehet, hogy egy idő után rámenne arra, hogy támogassa a férjét, a gyerekeket nevelje, vezesse a háztartást és társasági életet éljen a kisvárosban – lehetne áldozat, igen.
Ami persze nem zárja ki azt, hogy mások meg jól éreznék magukat így, van erre példa, nem egyet ismerek is. Ami engem illet, több gyerek nevelését és egy nagyobb ház, kert rendben tartását csak úgy tudnám elképzelni, ha csak erre kellene koncentrálnom és a férjem megteremtené a szükséges anyagiakat. Boldog tudnék lenni így, és rengeteg mindent tudnék csinálni, azzal a feltétellel, hogy legyen időm saját magamra is. A sorsom azonban nem így alakult, és ezt sem nevezem rossznak, keményen dolgozom és élvezem is a munkámat, nagyon jó érzés nehézségeket megoldani, fejlődni és saját keresettel rendelkezni, de mindig ott van a fejemben, hogy ez – a munka – valamilyen szinten kényszer, mert nem volt választásom. Ha lett volna, akkor ugyan nem tudom, mit választottam volna, lehet, hogy akkor is a munkát, de azért más érzés lenne…
Btw Mena, akartam már kérdezni, hogy te ugyanaz a Mena vagy-e, akinek volt egy Gportálos fanfic oldala?
Én kérek elnézést, ha félreértettem.
Csak olyan sokszor olvasni ezer meg egy helyen, hogy bizonyára minden nő, aki háztartásbéli/otthon marad a gyerekkel/feladja a karrierjét a családjáért (és ezek kül. variációi), az bizonyára besavanyodott, beleőrült, feláldozta magát, elnyomás alatt él és ezért boldogtalan, et cetera, hogy az már bosszantó. Mintha egy nő nem lehetne boldog a hagyományos családmodellben, csak azért, mert egyesek nem azok… Nyilván van, akinek ez a stílus és élet való, valakinek meg az, illetve a különböző mixtúrák és variációk. És nem kell a ló túloldalára sem esni a nagy feminizmusban meg érdekvédelemben. (Függetlenül attól, hogy a poszttal amúgy maximálisan egyetértek :D Ha már komment…)
Btw, nem tudok róla, hogy valaha lett volna gportálos oldalam (bármilyen), bár be kell valljam, hogy kamasz éveimben magam is nagy fanficfaló és -írdogáló voltam. :)
Üdv: Mena
Óóó, arról is van ám poszt, amikor a háztartásbeliség a választott szerep, amit élvez a nő. A rend hívei gyakran idézik, mint EGYETLEN járható utat: https://barokeszter.hu/2012/03/31/a-ferfi-az-ur-a-haznal/. Csak hát az azért árnyalja a képet, hogy az emberi faj sokszínű: ami Katinak öröm, nem biztos, hogy Marinak is az. És persze azt szokták elfelejteni (mármint ők, nem te :), hogy a modell sikeréhez ketten kellenek, vagyis kell egy szorgalmas, becsületes, érzelmileg elérhető, erős férfi is, ellenkező esetben rabszolgatartásról beszélünk, és mártírhalál a vége. Fontos volna, hogy aki erre vágyik, ezt az életet is élhesse előítélet és szankció nélkül. A kulcs szerintem a választás lehetősége.
Eszter: Én is a választás fontosságában hiszek. Csak abban nem, hogy az emberek túlnyomó többsége (tisztelet a kivételeknek, akikből itt igen sok van :)) nem elég érett ehhez, és képtelen előítéletek nélkül, leszólások nélkül, maga modellje kényszerítése nélkül, et cetera élni. Akár feministák, akár hippik, akár háziasszonyok az illetők. És – hogy szó ne érje a ház elejét – természetesen a férfiak se jobbak vagy rosszabbak – ezen a téren sem :) Milyen egyszerű is lenne a világ, ha megvalósulhatna, hogy “a nő legyen nő, a férfi meg férfi, és éljenek boldogan vagy boldogtalanul” :)
NotC: Ebben is igazad van. Persze, bizonyos gazdagság azzal is jár, hogy megengedhetjük magunknak a környezettudatosság luxusát (ld megújuló energiák, biokaja, et cetera), csak kérdés, hogy az “általános jólét” vajon ez a szint lenne-e? Valamint tény, hogy ehhez a szemléletváltáshoz meg pláne sok idő (több generációnyi) kellene (hiszen még a mai gazdagaink zöme se jutott el eddig), addig meg belefulladunk a megolvadt jégsapkákba :)
Üdv: Mena
Mena: imádtam ezt a hozzászólásodat! Ha az önmegvalósítás lehetőség és nem kényszer, akkor semmi baj vele, de belekényszeríteni családokat, párokat olyan szerepbe amit ők maguk nem vallanak, majd ítéletet mondani, ha nem sikerült jól, ez olyan nem jó dolog….
Eszter: ismét klasszul fogtad meg a témát.. Különösen az a rész tetszett, hogy OK, legyenek jogok, legyen egyenlősdi, de csak addig, míg a tortám megmarad.
Ugye a sokat emlegetett statisztika, miszerint az emberiség 10%-a birtokolja a világ javainak 90%-át… És ha saját házad, autód, állásod van, akkor te is ebbe a 10%-ba tartozol.
Csakhogy ennél sokkal izgalmasabb az a görbe, ahogy ez a birtokló 10% hogyan viszonyul egymáshoz, és bizony kiderül, hogy a mi csoportunk 90%-a is csak a maradék 10%-on.
Jogos lenne az igazságos elosztás, matematikailag tényleg hozná az általános jólét szintjét, viszont erre társadalmilag ők nincsenek felkészítve, így valójában nem tudnának mit kezdeni a saját lakással, rendszeres munkába járással, felelősséggel, versennyel, stb… Úgy járnának, mint az újgazdagok, a lottónyertesek, hirtelen felfutó vállalkozók: stílus nélküli idegenként csöppennének egy olyan világba, amihez emberöltők alatt lehet csak szocializálódni…és valószínűleg hamar elvesztenék vagyonukat (státuszukat nem, mert az nem pénz kérdés)
Valójában a folyamat (szegények, akár pozitív diszkriminációja) már régen létezik. Cigányputriból lakótelepre költöztetett emberek, kínai urbánus társadalom és a mérhetetlen környezetszennyezés, a “salza-vidék” felzárkózása, és a brazil őserdő kipusztítása, és lehetne sorolni. Sajnos azt is tudomásul kell venni, hogy a magasabb életszínvonal nagyobb lábnyomot is jelent. Hadd ne mondjam nagyobb pazarlást, több szemetet is.
Szóval én azt hiszem, hogy nem csak a tortával van baj, hanem a tortához való alapanyaggal is :-)
Hát igen, a leírt jelenség a feminizmuson túl is egyfajta természetes emberi hajlam, szép angol kifejezés is van erre: ezek az úgynevezett NIMBY polgárok (=Not In My Back Yard). Igen, ök azok, akik szeretik a megújuló energiaforrásokat, csak ne lássák a szélerömüveket az erkélyröl, akik szivesen vesznek bio gyümölcsöt, ha nem drágább, mint a Tescoban, vagy harcosan kiállnak bizonyos embercsoportok hátrányos megkülönböztetése és a szegregáció ellen, csak ne legyen a saját gyereke padtársa az iskolában…
Váratlan utazás fan vagyok magam is – a hangulata annyira magával ragadó és tényleg kiszabadul a néző a mindennapok szürkeségéből ha sikerül ráfutnia valamelyik adón. Részemről a gyerekkoromra való visszatekintést indukálja, csupa nosztalgia.
A fő témádra reflektálnék: a szolgáltatóiparban manapság már jóval több nő dolgozik, alkalmasabbak a sokrétű feladatokra és a hirtelen váltásokra, igazi beépített multitasking üzemmód ez, amit a genetika és az evolúció adott cserébe a … nem is tudom miért…
Érdekes ez a szüfrazsett megnyilvánulás a hölgyek részéről, de azért megnézném az arcokat, ha férfiak vonulnának az utcára, hogy micsoda szemétség, hogy ők nem lehetnek terhesek, nem élhetik át az utódnemzés nőknek kijáró privilégiumát, a terhességet, szülést és a mindennél mélyebb köteléket az utóddal! Hát hol van itt igazság kérem! Azonnal vonuljunk is ki az Astoriához és törjünk be pár kirakatot, mert mi férfiak nem öltözhetünk olyan szép színesen, és nekünk soha senki nem ad ékszert és …. bla bla bla.
Hölgyek és Urak, a modern társadalom már megideologizálta magának hogy mi jár a férfiaknak és mi jár a nőknek, köszönjük.! Mi az avonlea-i álomvilág tökéletes folytatásában élünk, ám azt se felejtsük el, hogy nekünk, a modern világban nem azért kellene legjobban aggódnunk, hogy ki csavarja be a villanyégőt és ki főz meg…
A Földön még mindig vannak területek, ahol a törzsi közösségek törvényei szerint csonkítanak meg fiatal lányokat, a vallás miatt fátyol általi hervadásra ítélnek sok nőt, a tradíciók okán a család dönti el, kihez kell hozzámenni a hajadonnak. … Ezek az igazi problémák, és a gyerekek éhezése, a háborúk és a népirtások…
Megértem, hogy mai modern nőnek fontos kérdés, hogy kinyitják-e előtte a pláza ajtaját vagy sem és aszerint vált egyenrangúsága és női princípiuma között ahányszor beúszik egy lecipelendő konyhabútor, vagy frizsider a képbe, de tényleg érdemesebb lenne a nagyobb problémákon rágódni…. és ezt nem csak ezen társadalmi téma kapcsán érzem, hanem a sok semmiségen való rágódást miatt is, ami a hétköznapokban körülvesz: milyen telefont vegyek, mit vegyek ma fel, húsz vagy harminc felülést csináljak a kockás hasért, akkor most idén megyünk-e nyaralni vagy sem, 28 vagyok és csupa depresszió mert nem sikerül olyan gyorsan segget nyalnom a főnökségnek, hogy harminc éves koromra egy Mecskával száguldozzak Budán… Vajon hol siklottunk ki?
Azért vágod, hogy itt a témához tökéletesen illő másfél perc:
Klasszikus!
Vannak bizonyos biológiai sajátosságok, de természetesen sokkal több dolog akad, ami attól független. És a különbözőség nem jelent önmagában véve hierarchiát, csak más utakat. Nem csak a férfiak és a nők között, hanem az emberek között is.
Számomra ez a törtető, hatalom orientált modern látásmód tökéletesen idegen. Azt csinálom, amit szeretek, nem teszek semmit érdekből, ennyi. Ezért nem hat meg különösebben, hogy hova jut, aki meg igen: felőlem 28 évesen öt BMW-je is lehet, nem cserélnék vele. :)
:) Hát ez nagyon jó! Nyüstöltök itt a Brian életével jobbról balról, itt az ideje már megnéznem – eddig valahogy mindig hajszál híján múlott a megtekintése.
Az esélyegyenlőség remek dolog, egész addig, míg olyan helyzetbe nem kerülünk, amikor a nemi jellegünk dönti el a helyzet megoldását, sőt befolyásolja metódus sikerességét: ránk szakad egy barlang, van egy keskeny rés, amin ki lehet mászni, a nő kifér, a férfi nem, persze ez egy random példa volt, de nem elképzelhetetlen.
Ez nem csak a nemekkel van így, de minden mással is: például sírhatok, hogy nem lehetek abszolút győztes ultramaratonista, mert nem magas, inas, izmos alkat vagyok, mint mondjuk a Lubics Szilvi… de ilyen vagyok, ezzel kell élni.
A baj akkor van, ha engem emiatt hátrány ér a társadalomban: mondjuk kevesebb bért kapnék a munkámért, nem juthatnék be bizonyos helyekre, pozíciókba, satöbbi, mert csak az abszolút győztes ultramaratonisták érvényesülhetnek.
Sőt: a leginkább akkor van baj, ha én ugyan nem vagyok/lehetek abszolút győztes ultramaratonista, de a saját egyéni képességkészletemmel sem juthatok előre, mert a társadalom csak a lubicsszilviket támogatja. Na, valahol erről szólnak az esélyegyenlőségi kérdések, nm csak a nők, de pl. a mozgássérültek viszonylatában is.
“Érdekes ez a szüfrazsett megnyilvánulás a hölgyek részéről, de azért megnézném az arcokat, ha férfiak vonulnának az utcára, hogy micsoda szemétség, hogy ők nem lehetnek terhesek, nem élhetik át az utódnemzés nőknek kijáró privilégiumát, a terhességet, szülést és a mindennél mélyebb köteléket az utóddal!”
Erre azt szoktam mondani, hogy én aztán nem ragaszkodom e privilégiumhoz. Nem rajtam (rajtunk) múlott.
És ez nagy különbség; biológia versus szocializáció.
Ez így van, viszont nem biológia vs szocializáció, mivel az egyik a másikból ered:
Igaz nem vagyok történész, sem őstörténet kutató, de számomra elég világosnak tűnik, hogy miért férfidominanciára épült az eddigi társadalom: a férfi vadászott (ma ez a munka), kaját hozott, a nő meg gondoskodott az utódokról, tanította őket, nemük által meghatározott hardwareik okán a férfi nagyobb, erősebb, ellenállóbb (ám nem túl eszes), míg a nő kisebb, érzékenyebb (cserébe furfangosabb) és kilenc hónapos terhesen nem fog a szavannán ügetni egy kőbaltával a gazellák után. Biológia = hardwaare = nemi szeparáció a feladatokban – nincs izmos építőmunkás asszonycsapat, se bikinis hosztesz férfi horda (normális esetben, persze a jogok). :)
Egyébként a patriarchátus annyi háborút okozott a világban, hogy szívesen kipróbálnám hogy az összes megmondóembert, kormánytagot, országelnököt cseréljük le nőkre – hiszem, hogy egy sokkal békésebb és megértőbb világban élnénk…
Kedves Àrpád, nagyon tetszik ez a sokfelől árnyalt hsz-d, de a nők se jobbak e szempontból a pasiknál. Sőt, a hatalomhoz jutott nők többnyire a saját s minden társuk asszonyi nyomorát akarják leverni a világon – Cersei Lannister életbeli társai: Hatsepszut, Véres Mária, Medici Katalin, Nagy Katalin, Poppaea, Kleopátra, Csu-Hszi és hadd ne soroljam…
Szerintem sokan szívesen osztoznának a férfiakkal ezen, a várandósság, szülés, és a csecsemőkor nem ám mindig problémamentes. A nők egészségére, fizikumára súlyos következményekkel járhat (és többször jár, mint ahányszor bevallják, vagy amennyit hajlandó a statisztika elismerni) a terhesség, a szülés, a mindennél mélyebb kötődés ára pedig sokszor a sebes, gyullad mell, a több hónapig tartó éjszakázás. Na, kéritek? Ennyit erről.
Izé, az nem ausztrál sorozat volt?
Nem az Ausztrál Expresszel kevered? Az régen a Disney-délutánok élőszereplős produkciója volt, a Kacsamesék és a Csippendél között.
Könnyen lehet. Ki tudja már mi volt az átkosban.
Talán némiképp idevág, Magyarországon 1918-óta van a nőknek (és sok férfinak) szavazati joga. Ezzel, évekkel beelőztük Hollandiát, Romániát, Lengyelországot, Kanadát, USA-t, Svédországot, Spanyolországot stb.
Kubát, Törökországot, Argentínát, Chilét, Franciaországot, Japánt, Mexikót, évtizedekkel, míg Svájcot Lichtensteint 60-70 évvel hagytuk le ebben a kérdésben.
Azt viszont nem értem, hogy a cikk mely vonatkozásában időszerű? Aktualitása számomra (pláne ebben az országban) erősen megkérdőjelezhető.
1918-ban a nők csak részleges és a férfiakéval nem egyenlő feltételekkel érvényes szavazati jogot kaptak, ami szerint ráadásul nem is tartottak választásokat. A Horthy-korszakban tovább csökkent a szavazatra jogosult nők száma (életkori, értelmi cenzus, stabil lakhely és számos egyéb megkötés, és soha nem egyenlően a férfiakra vonatkozó megkötésekkel). 1945-től van a nőknek Magyarországon szavazati joga, bár pár év után ez megint csak értelmét vesztette, egészen 1989-ig. (Aki jobban érdekel a téma, lásd Simándi Irén Küzdelem a nők választójogáért Magyarországon c. könyvét)
Köszönöm a kiegészítést, ennyire nem vagyok képben, a könyv érdekesen hangzik. Röviden el lehet mondni, milyen feltételei voltak az 1918-as részleges női szavazati jognak? Kíváncsi lettem.
Férfiak: 21 év felett
Nők: 24 év felett, ÉS írni-olvasni tudás
Legalább nem a gyerekei számához kötötték. Ma az lenne, thank you KDNP. :P
Nagyon jó írás, csak az a megjegyzés ne lenne a végén, hogy a “feminizmus” szó idejétmúlt. Hiszen épp a te írásod is megmagyarázza, hogy miért NEM idejétmúlt. Ha az “egyenlőség” szót használjuk helyette, és kivesszük a nőre utalást, azzal elsikkasztjuk a genderszempontot, ami pedig még az emberi jogi mozgalmakban is háttérbe szokott szorulni – pedig minden diszkriminációs formában figyelni kell erre, pl. rasszizmus esetén az érintett kisebbség nő tagjainka még rosszabb – és lehet, pont azért is, amiről írsz.
Valószínűleg úgy van, ahogy mondod, csak a feminizmushoz az évtizedek során annyi tévhit kapcsolódott az emberek fejében, hogy ösztönösen a nagyobb képet nézem, ami a legkevésbé korlátoz. De az egyenlőségen belül valószínűleg egy jó darabig még kell léteznie a feminizmus címkének.
én csak annyit szeretnék hozzászólni, hogy köszönöm, hogy ráakadhattam erre az oldalra. Nagyon felüdítő (8 óra meló és ~3 óra bkv-zás után), hogy minden (!) hozzászólás intelligens és informatív; meglehetősen hiányoltam eddig egy ilyen fórumot, aminek a fő témavonalai erősen érdekelnek engem, pláne, hogy többszörösen érintett vagyok :)
Szia zafírCsillag, légy üdvözölve itt! Ide nem nagyon jön beteg troll, ha mégis, azt szépen tiltom, mert inkább a normális, korrekt párbeszédnek legyen helye. Jó, hogy idetaláltál! :)