Fekete Zaj osztálykiránduláson voltunk

A Fekete Zaj 2014-es kiadása az “osztálykirándulás” utótaggal futott, bár kétségkívül a legendás sástói fesztivál tematikája köré szerveződve. A Negative Art helyett most egy baráti társaság rendezte, igaz, Varga “Zero” Balázs is sokat segített az előkészületekben. Az esemény különlegessége az, hogy belépőt senkinek sem kellett fizetnie, közösségi finanszírozású rendezvényről beszélhetünk, amelyre augusztus 15. és 17. között került sor az ország legmagasabban fekvő tava melletti ifjúsági tábor területén. Igen, pontosan ott, ahol harmad ennyi idős koromban életem első egyhetes osztálykirándulásán voltam.

A tábor kapuját átlépve azonnal elöntenek az emlékek, hiszen itt voltam önálló először egy hétre, itt vállaltam éjjeli táborőrséget egy és három óra között (tanári felügyelettel, persze) és itt mentem világgá egy esős délutánon, amikor úgy éreztem, hogy nem szeretnek a szobatársaim (isten áldja a tanárnőt, aki a befogadott, miután megtalált a vízparton dideregve).

Különösen bizarr élmény most a Sziget ideje alatt a Zajon járni: a Sziget kétségkívül profi produkció, ezernyi színvonalas kulturális és zenei programmal, de ma már a profitról szól a 750 Ft-os sörrel és az 900 Ft-os hot doggal, míg a Zajon 300 Ft a láger, ugyanennyi a vodka, hot dogot pedig nem kóstoltam. Persze, színpad sincs több tucat: az osztálykiránduláson – az azonos nevű fesztivál hagyományaival szakítva – csak egyetlen stage várja, hogy pénteken fellépjen a Go4It, az Ide Gen, a Paradise Host, az Autumn Twilight, az Agregator, a Raw Melody Man akusztik, szombaton pedig a Wooden Ambulance, a Rosinflux, az EnniHol, a The Moon, a Reason akusztik, a Clue, az Entrópia Architektúra, a Pornography, végül pedig kifulladásig DJ-k szórakoztassák a nagyérdeműt (igen, aki ilyesmit leír 12 éves kor fölött, az sokkal borzalmasabb dolgokra is képes).

A Sziget fogyasztáscentrikus gigafesztiválsága és a Zaj szerény, underground, alig 300 fős baráti hangulata közötti kontraszt egyik alapja a közösségi finanszírozás. Rokonszenves, életképes ötletnek tartom, ezért el is határozom, hogy mindkét nap szétszórok két-két ezer forintot a szervezők és a fellépők dobozai között. Aztán persze látom, hogy szenvedélyes, tiszta szívű underground lovagként túl óvatos kicsit a koncepcióval mindenki: a szervezők egy kis dobozban gyűjtik a színpadpénzt, de külön rá kell kérdezni, hol van a doboz, sokan talán nem is tudnak róla. A zenészek, no… ők pedig túl szemérmesek ahhoz, hogy említést tegyenek a bevételük forrásáról, holott sok helyi látogató nincs tisztában a koncepcióval. Mikor kérdezem, hogy hol a zenekari becsületkassza, a szervezők azt mondják, hogy a csapat frontemberének kell átadni az adományt. Nem szeretnék, ha az ő kezükön is átmenne a pénz, mert az – szerintük – visszaélésekre adna gyanút. A zenekarok szerint nem, ők bíznak a szervezőkben. Nem is csalódnak, persze, önzetlenül megosztanak mindent a zenészekkel a végén.

Amíg a Paradise Hostot nézem, azon tűnődöm, hogy vajon mi az egészséges elosztás: odáig oké, hogy akinek a koncertjén ott vagyok, az kap tőlem hozzájárulást. De vajon milyen arányban? Kizárólag szociális szempontok szerint osztályozzak, vagyis az kapjon több pénzt, aki messzebbről érkezett, vagy hagyjuk a csudába szocfaktort, és inkább esztétikai szempontok alapján döntsek? Nehéz kérdés. “Jellemző, hogy állandóan elvont erkölcsi kérdéseken agyalok” – állapítom meg cinikusan, majd végül egyenlő arányban osztom fel a kápét. Persze hamar észreveszem, hogy a szemérmes kommunikációnak köszönhetően kevesen keressük fel a buli után a zenészeket, és ők is zavarban vannak. Nincs mese, gyerekek, a pénzről beszélni kell: ahhoz, hogy a rendezvény fenntartható és független tudjon maradni, igeni a közösség hozzájárulására van szükség. Egy-egy doboz a színpad mellett, aztán a koncertek előtt, után, közben pedig egy pármondatos utalás, hogy miről is szól ez a történet – ezek a javaslataim a jövőre nézve. Mindenki szívesen ad a lehetőségeihez mérten, hiszen tudjuk, hogy az autót benzin hajtja, és a felszerelés sem ingyen van. És akkor még nem is ejtettünk szót a befektetett időről és energiáról, arról már nem is beszélve, hogy adni jó, adni nagyon jó…

Pénteken estére brutálisan hideg lett: igaz, a tóparti, hegyi éjszakák az erdő közepén mindig fagyosak szoktak lenni. Nem irigylem a sátoros kollégákat, de a messziről érkező barátok szerint a faházakban is csípős a klíma a hajnali órákra. Annyira, hogy a Host után Holdviolával fedezékbe húzódunk melegedni, és itt is maradunk egészen addig, amíg indul haza a fuvarom. Három után kerülök ágyba, így már sejtem, hogy a reggel 10-kor induló kirándulás – igen, egy valódi hús-vér túra – a Mátrában ezúttal ki fog maradni. Nem is csak az alvás, hanem a délutáni melóhegyek miatt is: valamikor azért dolgoznia is kell az embernek, és amúgy is ügyeletes vagyok. Szombaton este aztán gyalog közelítem meg a helyszínt Gyöngyösről, és külön csókoltatom az akusztikus Reasont a Phantasma de Luxe miatt a Tiamattól. A Deeper Kind of Slumber ifjúkorom legmeghatározóbb albuma, és épp az elmúlt hetekben pörögtem rá újra: nagyjából nyolc órára el is vesztem benne reapeten. Pszichedelia a köbön. Az megvan, hogy a Reason amúgy tévedésből Mianmar kedvenc zenekara lett? Muhaha.

A Pornography koncert előtt megkért Árpi, hogy vegyem fel az egész produkciót. Vettem is pénteken egy 16 gigás kártyát, hadd szóljon. Persze, profi cucc nélkül szolidak a lehetőségek: ha közel vagy a színpadhoz, a hang torz, ha távol, akkor meg a kép. Az operatőri pályafutásomnak egyébként egyetlen alaptétele van: minél kevesebbet mozgunk, és azt is lassan. Mikor aztán Truki kérdezi, hogy milyen volt a buli, tánc közben jegyzem meg: “Hát nézd, mozdulatlanul végignézni nem volt egyszerű történet. Képzeld el, hogy kurvajól megdugnak, és nem szabad közben megmoccannod. Na. Hát ne csodáld, hogy most itt ugrálok az első dalra, amit betett a DJ!” Mire Truki: “Ó, hát csodálkozom, hogy csak ennyire táncolsz…!” Igen, tudom, állvány – ha tudsz, hozol nekünk legközelebb.

Danszolás közben persze felfedeztem, hogy minden dalban cirka 200 méter szintemelkedés is van, mert a színpad egy völgyben áll épp, de sebaj, nem kíméltem a továbbiakban sem a pázsitot. Mire legközelebb az órára nézek, már fél öt van: nem sokkal ezután virradni kezd, de 6-ig azért becsülettel eltáncolgatok még a félholddal díszített, párás hajnalban, aztán elégedetten kidőlök a saját puha, meleg ágyamban. Király szervezés volt, fiúk-lányok, és köszönjük a sok jó koncertet is! Jövőre remélhetőleg a gyöngyösi önkormányzat is kiveszi a részét a háttérmunkából, hiszen turisztikailag fontos célpont a Mátra szíve, egy ilyen kezdeményezés pedig a helyieknek is plusz bevételi forrás…