A poszt, amelyben a szerző zavartan körülnéz, üdvözli az újakat… és tanácsot kér a régiektől

Szóval, az úgy volt, hogy a Bálint Toncsis poszt először a Hírkeresőre került ki. (Percekig gondolkoztam, hogy ez hogy lehet, de aztán leesett a tantusz. Egészen megilletődtem.) Egy délután alatt hozott is ötezer egyénit, ami egy rapszodikusan frissülő énblog esetében egészen szép szám (amúgy is). Aztán a Mandineren volt még egy köröm (a kommenteket mondjuk nem olvasom, mert ott lassan változnak a dolgok: nyilván még mindig liberális zsidó kurva vagyok), aminek kapcsán Gazda Albert is eltalált hozzám. Így aztán a padlóig zuhant az állam, amikor láttam, hogy a Cinken is megosztásra került az ominózus poszt, és százas kommentáradatot okozott.

Az egy dolog, hogy a munkám arról szól, hogy minél többen kattintsák a feltöltéseimet, de privátban ugyanez elképesztően zavarba hozott. Tudod, mint amikor a meztelen masszőr szorongva meséli a barátnőjének, hogy közeleg a harmadik randi, de fél levetkőzni az új szerelme előtt. Egy blog tök személyes dolog, a megértéseimet és a megéléseimet tartalmazza, és én nem szoktam meg, hogy mindezt egyetlen nap leforgása alatt tízezrek látják. Ez persze most őrületesen hülyén hangzik, elvégre az internet nem zártkörű kőművespáholy, és én sem az asztalfióknak írtam, de… a Kedves Szülő, Nagyszülő, Pedagógus és Fanyalgó! és a Kitántorgók című írásokon kívül nálam még semmit sem olvastak ilyen sokan. (Ja, még a kamaszkori cikifotós poszt ment nagyon, tényleg.)

A cikkben aztán nyilván felmerül a jogos kérdés is, hogy “who the fuck is barok eszter”, amin én is elgondolkoztam (nem árt néha, mindenkinek csak ajánlani tudom… mármint a maga vonatkozásában). Nem voltam fellengzősen intellektuális félművelt pózer, nem tűntem túl nagy arcnak? Első felindulásból szakadt ki belőlem a poszt, nem igazán mérlegeltem, mit írok. Aztán a tartalom mellett a forma: élesítés után két perccel már azon tűnődtem, hogy de hát a “könyörög” nem is ikes ige, Nádasdy Ádám azonban szerencsére megnyugtatott. Meg amúgy is, van egy csomó rossz nyelvi szokásom, és élőszóban használom a LOL-t, amiért fejbe kéne lőni bárkit és mindenkit…

…aztán rájöttem, hogy hé, ez csak egy bejegyzés volt, semmi extra, most egy kicsit többen látták, mint egyébként, de ennyi. Jobban teszem, ha inkább üdvözlöm az új olvasókat (csángó breakesek, szevasztok!), és megkérdezem a régiektől, hogy nem fura-e nekik, hogy a felületes szemlélődő akár azt is hiheti, hogy én ilyen Puzsér Oravecz Coelho vagyok: egyik nap aktuálpolitikai kérdésekről értekezem, aztán meg derült égből villámcsapásként jön egy nagyon elvont, csontig ható spirituális pornó (tudod, az a fajta, amiben nincs előjáték, rögtön in media res indít az ember). Bírjátok ti ezt, nem éreztek kognitív disszonanciát, de legalábbis azt, hogy “móóóóórgit! ez nóóóóómális?!”? Talán mentségemre szól, hogy nem írok le olyat, aminek nem ástam le a mélyéig, így naplemente és félsoros idézet továbbra se lesz, és párnahuzatot se tervezek (bár ökörködtünk már egyszer ilyesmivel). De akkor is.

(Itt bátorkodom megjegyezni, hogy a héten, kérem szépen, olaszul is megjelentem. A cikkben vagy az van, hogyan kell igazi Margherita pizzát sütni kemencében, extra rukkolával, vagy pedig ennek a cikknek a fordítása. Mindenesetre megérintett, hogy volt, aki ezt megosztásra alkalmasnak találta. Már nem a receptet, a posztot. Köszönöm.)

Szóval, akkor most kérdezek, tessék válaszolni:

 

…és üdvözlet mindenkinek, aki kattintott, kommentelt, lájkolt, megosztott!