Aktuális

7 jel, hogy… izé, gyereket akarsz

...vagy meghekkelte az agyadat egy bajuszos kádénpés

Nem is tudom, mi visz rá, hogy leírjam ezeket a gondolatokat, érzéseket. Akarja a fene, csak úgy jönnek.

1. Honnan került elő ez a sok cuki kiskölyök?

Mostanában egyre aranyosabb totyogósok jönnek szembe az utcán, az okmányirodában, a strandon, meg úgy egyáltalán, mindenütt. Mi a fene történt? Ennyi helyes kölök a világon nincs, el lehet nézegetni őket órákig. Mindenki fintorog és sóhajtozik, amikor a buszon a hároméves már félórája torkaszakadtából ordít, de bizisten, valahogy még ebben is van valami leírhatatlanul cuki. Tök fáradt a mutterja, vajon meg lehet kérdezni egy vadidegent, hogy átvehetem-e egy kicsit?

Érdekes amúgy, hogy az ember leginkább azoknak a prototípusoknak a diszkrét megtekintésébe feledkezik bele igazán, amelyek fajilag-fajtailag közel állnak hozzá. Én például a sápadtabb, barna szemű, enyhén bongyor hajú kiskölköket nézem meg jobban, mert – ha csak nem szedek össze egy négert vagy egy vikinget – sanszos, hogy nekem is ilyen gyerekem születne. Ó, ezt még leírni is… milyen cuki!

2. Milyen jól el lehet lenni a nevekkel!

Az utónévtár kimondottan izgalmas olvasmány. Miért van sokkal több jó lány-, mint fiúnév? Elgondolkodtató.

Ahogy az is, hogy a faszik ebben is mázlisták: rögtön tudják, hogy milyen családnévhez kell nézni az utónevet. Ez elképesztő előny, mert lehet, hogy te kitalálsz egy atomjó koncepciót, de kontextusba illesztve már nem működik majd. Érted, például a Béla tetszik neked, de mi van, ha Végh lesz az apa? Újratervezés.

Komoly, súlyos gondok ezek, a gördülékeny vizualizáció kerékkötői.

3. Nem nagyon segítenek az észérvek, pedig mindent bevetsz.

Az ember nyilván pontosan tudja, hogy miért jó, hogy nincs gyereke, és ezeket a kitűnő érveket sokszor el is ismétli magának szükség esetén.

Években mérhető időszakig nincs piálás. A szoptatás – ha összejön, egyáltalán – nem úgy van kétóránként, hogy köztük másfelet alszol, mert lehet, hogy másfél óráig tart maga a procedúra. Kifolyik a legdrágább pelenkából is a szar. Alvás, főleg egyben nyista (jobb diktatúrákban ezzel rabokat szoktak kínozni), aztán meg kelhetsz fel hajnalban az óvoda, iskola miatt, úgy másfél évtizedig legalább. A rohadt kölkök szeretnek vasárnap reggel fél hatkor építőkockákkal dörömbölni a vascsöveken, aztán indiánüvöltéssel ugranak a szüleik ágyába. Válogatósak, nem esznek meg akármit (cserébe viszont a hajukba kenik), hiába pöcsöltél az egészséges kajával órákig. Mennek mindenhova utánad, nem tudsz egyedül pisilni se, fúj, a fürdőkádban olvasást meg végképp felejtsd el. Törnek-zúznak, undorító rendetlenséget hagynak, és ocsmány dekorációkat – Buci Maci Pókemberrel – hisztiznek ki a szobájukba. Az elvetemültebb firkál a falra. Milyen szar lehet már, amikor napokig nincs értelmes, felnőtt társaságod, és egyetlen rohadt telefonbeszélgetést se tudsz normálisan befejezni??? Aztán azt tudtad-e, hogy a nők átlagosan négy százalékkal kevesebbet keresnek, ha gyerekük van? Persze, mert a kölkök folyton betegek, ami már csak azért is rém undorító, mert még több förtelmes testnedvük keveredik a kedvenc blúzoddal, mint egyébként, és még kevesebbet alszol, mint amúgy se. Aztán meg gondoljunk a kamaszokra: majd ott flegmázik és hisztizik neked a tiéd is, aggódhatsz, hogy hol jár éjszaka, füvezik-e részegen, és amúgy is, hova tart a világ, mivé lesz az ország, gyereket szülni, ide? Rémes.

Az a baj, hogy ezek nagyon szép és jó, igaz érvek*, de… jó ideje nem váltják ki már ki a kívánt hatást. El is olvasom őket még egyszer, hátha.

4. A négyoldalas, horrorfilmbe illő szüléstörténetek sem offolnak eléggé.

Ez igazából az előző ponthoz tartozik, de külön bekezdést érdemel. Ha olvastál  már nyolc-tíz ilyet (netán átéltél egyet is, vazze), akkor tudod miért: komplikációk, stressz, gátmetszés, hetekig tartó vérzés, miegymás, eléggé kemény kontent az ilyen, csak erős idegzetűeknek ajánlott, szülés előtti hetekben végképp nem. Oké, mindenki abban reménykedik, hogy a pozitív gondolatok, a fehér mágia meg a kismamajóga miatt vele ilyesmi egyszerűen nem történhet, de azért ezek csak durva olvasmányok, na, tehát arra gyanakszom, hogy a Népesedési Kerekasztal belekevert valamit a vizembe, hogy még mindig nem ment el a kedvem egy életre a családalapítástól.

Wait a minute, már eleve az is, hogy miért olvas valaki ilyesmit, pláne nyolcat-tízet??? Szánalom a köbön.

5. Az élettani reakciókat most nem említeném, azokat képzeld ide. Illetve, inkább ne.

Ha jártál már ebben az utcában, akkor tudod, miről van szó, ha meg nem, akkor hiába is magyaráznék itt random méhösszehúzódásokról helyes bébi láttán meg egyéb szarságokról.

Vagy amikor azt mondja a nődoki a szokásos rutinellenőrzésen az ultrahangnál: “á, mit is mondott, tizennegyedik nap? Igen, látja, ott is van két szép érett petesejt”, és az fura érzés: jó is, mert milyen óramű pontossággal működik az emberi test, mennyivel következetesebb és okosabb, mint maga az ember, és rossz is, mert ugyan minek…?

6. És akkor már: az irigységgel kéne valamit kezdeni, mert gáz.

Egyszer, úgy öt-hat éve, egy ismerős, aki egy ötössel fiatalabb nálam (ezt csak úgy mondom, nem mintha számítana), lazán kiposztolta a fészbukon, nyilván a hajdani osztálytársai kritikáira reagálván: “Nem érdekel, hogy unjátok a családi fotókat, miközben a Szigeten partiztok. Nekem legalább van kiket szeretni, amiről ti mit se tudtok, úgyhogy továbbra is tolni fogom a fotókat meg a sztorikat a gyönyörű kisfiaimról.” Ez az arrogancia akkor annyira ki tudott borítani, hogy – igen bölcsen és okosan, ahogy az egy kiegyensúlyozott, egészséges lelkű felnőtthöz illik – a falhoz basztam egy üvegpoharat, aztán töröltem és tiltottam az illetőt, majd két órán át megállás nélkül ordítva bőgtem, mert hiszen tizenöt évesen még én is azt hittem, hogy annyi idősen már én is itt fogok tartani, de közben meg ennyivel  idősebb koromra is mást dobott a gép. Na, ehhez az alapálláshoz képest rengeteget fejlődtem azóta, de sajnos még van hova.

Nagyjából logikus, hogy emberileg miért aggasztó hájdolni a cukicsaládos képek színe-javát, és ahhoz sem kell túl sok ész, hogy rálássunk: pszichésen kontraproduktív nemet mondani valamire, amit akarunk. Isten a tanúm rá, hogy rajta vagyok az ügyön, és vannak szakaszok, amikor elképesztő, saját magamon messze túlmutató eredményeket tudok felmutatni (például lájkolok, és EGYÁLTALÁN nincs bennem rossz érzés, csak az 1-es pont tünetei), de azért még elfordul, hogy támad a “rohadjon-meg-ezt-is-pedig-tíz-évvel-fiatalabb-nálam-és-tudom-hogy-tizennégy-évesen-már-sakálrészegen-kefélt-az-árokban-heti-két-fickóval-míg-én-otthon-tanultam-és-mégis-így-összejött-neki-az-élet-hogy-dögölne-meg-az-összes-ilyen-ribanc”. Ez csak pár másodperc szerencsére, és az üvegpoharak is egyben maradnak, de akkor is, erre a problémára Endlösung kell, én nem akarok ilyesmit érezni egyetlen tizedmásodpercig sem.

7. Hosszú beszélgetések ismerősökkel, rokonokkal a nevelési elvekről.

Ja, merthogy azok is lettek, öcsém. Tudom, tudom, gyerek nélkül nevelési elvekről diskurálni gusztustalanul hiteltelen (az úszni nem tudó úszómester esete), okádás, de én is voltam kiskorú, úgyhogy tapasztalataim az egyik oldalról legalább már vannak. És mentségemre szóljon, hogy szülőket kioktatni azért nem szoktam, épp elegen megteszik helyettem is, gyakorlatilag az egész társadalom.

Például nem tetszik az, hogy az én szüleim minden döntést rám bíztak kisiskolás koromtól. Szép tőlük meg minden, de szeszélyes kölök voltam: megtetszett a zeneiskola, de hamar meguntam, teniszeztem két hónapig, de abbahagytam, pedig most milyen hasznos volna, ha elpötyögnék pianínón és tudnék egy kicsit szerválgatni a pályán. A különangol másodikban és a némettagozat harmadikban legalább jó döntés volt, ezek máig hoznak casht a konyhára. Aztán én döntöttem el azt is, melyik gimibe megyek továbbtanulni, és egyedül, titokban mentem el az előfelvételire egy idegen városba, 14 évesen. Titokban jelentkeztem a külföldi ösztöndíjprogramra és az egyetemre is, de becsületére legyen mondva a szüleimnek – illetve 13 éves korom után már csak apámnak, mert ő maradt nekem, – hogy mindig, minden szeszélyemben és jó döntésemben kérdések nélkül támogattak anyagilag és erkölcsileg egyaránt.

Én mindenesetre nem így csinálnám szeretném csinálni: leülnék a gyerekkel beszélgetni, hogy mit is akar, legfőképpen miért, és átbeszélnénk, milyen következményei lehetnek a döntésének. Nem kényszeríteném én se zongorára, se teniszre, de megnéznénk, miért viszolyog az óráktól, a mélyére ásnánk egy kicsit: lehet, hogy egy másik tanár máris meghozná a kedvét. És segítenék mindenben dönteni: informálódnék, őt is erre biztatnám, aztán hosszan átbeszélnénk, megnéznénk közelebbről az alternatívákat. Tudná azt, hogy érdemes engem beavatni, mert van véleményem, de semmire sem kényszeríteném soha. Nálunk az előbbivel volt gond: apámék mindenre annyit mondtak, hogy “a te döntésed, fiam, mi támogatunk, ha ezt látod jónak”. Irigyeltem a többi nyolcadikost, akinek az ősei folyton az ofő nyakán lógtak, és a gyerek jövőjét latolgatták. Egy felnőtt csak jobban átlát bizonyos dolgokat, nem? És még ennél is fontosabb a párbeszéd, ami a döntések mögött van, lehet.

Nos, egyelőre nagyjából ennyi. Kihagytam valamit?


*Ó, és azt kihagytam, hogy mindig szépen kéne beszélni, ha lenne gyerekem – azért elmondnám, hogy írásban sokkal trágárabb vagyok, mint szóban, de azért kicsúszik az a napi két-három bazmeg élőben is.

Advertisements
Eszter névjegye (831 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

60 hozzászólás 7 jel, hogy… izé, gyereket akarsz bejegyzéshez

  1. Tücsi Soulleader // szeptember 13, 2014 - 06:42 // Válasz

    én nem tudok szépen beszélni azért, mert vannak gyerekeim…de ők nem beszélnek csúnyán…elég elrettentő példa vagyok nekik (minden téren)…de hát mindegy milyen irányból terelgetjük őket ugyebár :P

    • Én se, de én nem vagyok elrettentő :( Lehet, hogy sokkal trágárabban kellene beszélnem?

    • Haha, az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár mindig elharapom a nyelvem gyerektársaságban, azért nem hinném, hogy a bazmeg a legszörnyűbb dolog, ami a csemetével történhet. Sőt, az expresszív, kifejező, erős szavakkal voltaképpen nincs baj – a lelkem legmélyén ezt gondolom. :)

  2. Sokszor arra gondolok, hogy belőlem hiányzik valami, mert nem érzem ezt a késztetést. Valamit biztosan kihagytak belőlem, vagy nemtom. A falamon mondjuk nem nagyon posztol senki ilyeneket, de hát az a legkevésbé fontos, hiszen a valóságban látok én is elég gyereket, a barátainknak is van három, rendszeresen látogatjuk őket, vagy ők jönnek hozzánk. És tényleg iszonyú aranyosak, szeretem őket, de mindig megkönnyebbülök, ha elköszönünk tőlük, mert engem nagyon fárasztanak. A diákjaimat is szeretem, mégis lefáradok tőlük a nap végére. Tudom, hogy ez sokak szerint végtelenül megvetendő hozzáállás egy nőtől, de én örülök, hogy nem kell őket hazavinni – én megőrülnék, ha még itthon sem lenne egy kis nyugalmam, ha nem alhatnék eleget, ha munka után hazaesve nem bambulhatnék a semmibe, nem sportolhatnék, vagy ilyesmi. Tudom, hogy más nők is igénylik ezt az anyaság mellett is, csak náluk mindent felülír a gyerek utáni vágy, én viszont a kölkökkel járó nehézségeket sokkal nagyobbnak látom annál, hogy azt bármi felülírja. De legfurább az, hogy tényleg nem is érzem azt, hogy én akarom…

    • Én állatira utálom azt az óriási nyomást, ami a nőre nehezedik, hogy MINDENKÉPPEN legyen gyereke. Már miért kéne mindenkinek gyerek? Őrület. És miért akar más dönteni a nő, a pár helyett? Felfoghatatlan. Állatira gáz dolog ez, ami a végletekig felháborít. Szinte már neked van lelkifurkád, hogy úgy érzed, nem. Mintha kötelesség lenne. Hogy is van: lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség? :)

      Épp Jennifer Aniston fakadt ki a héten, miért tíz éve azzal baszogatják, hogy mikor esik teherbe végre: megmondta, hogy elege van abból, hogy ez megy, aztán az első gyerek után a mikor jön a második satöbbi, és ő úgy, tett le eleget az asztalra ahhoz, hogy ne inkubátorként tekintsenek rá, és mégis ebben mérik az értékét emberként, nőként, művészként egyaránt. Akkor mit mondjon egy átlagember?

      Felháborít ez az egész, és az is, amit magával hoz: sok ember csak az elvárás miatt vállal gyereket, és annak soha nincs jó vége. Senki sem jár jól, ezt nem veszik észre az emberek? És ezt az álszentséget: az egekig magasztalják az anyaságot, de se anyagi, se erkölcsi támogatottság nincs igazából mögötte. Hányan mennek ebbe tönkre, te jó ég…!

  3. Tudnék én mondani mindenféle szépet-jót arról, hogy hogy múlnak el a cuki kiskölykök x kor fölött, amikor rájössz, hogy már nem lesz saját és kurvára nem fog kölcsönösségi alapon működni a dolog:

    – az összes rokonod, ismerősöd, ismeretlenek elvárásszinten kezelte, hogy majd te elviseled, segítesz, érdeklődsz, imádod, félreállsz, kivárod, meghallgatod telefonon hányszor kakált ma Árminka és hánykor, hiába szólsz 6x hogy bocs de munkában vagy. Amikor Árminka hároméves lett és kezdtél fellélegezni, hogy kedvenc unokatesód már néha más témákat is érint, bejelentette, hogy megint terhes. Van ám ilyenkor kihívás abban, hogy sírvafakadás helyett vállalható mosollyal gratulálj.

    – x db pasid 40 körül otthagy, mert még gyereket akarsz, neki viszont már van és azokat is megbánta. De azért kiélvezi, amit addig adhatsz, és elvárja, hogy úgy szolgáld és imádd az övéit, ahogy rendes nőhöz illik. A sajátodnak viszont élete se legyen. Ha véletlenül teherbeesel és elabortálsz, a vigasztalásod közben nem bírja visszagyűrni a megkönnyebbült sóhajait. Közben azért vannak megjegyzései, természetesen lefelé, a gyerektelenekről.

    és még ezer kisebb-nagyobb átgázolás rajtad közben, mert gyerektelenként a társadalom huszadrangú tagja vagy. A 30+ nál jelentkez, hú mennyi cuki kiskölyök van, olyan simán cseng le 40 fölött abba, hogy sehol nincs egy se és ha gyerek bukkan fel, ne jöjjön már közel legyen szíves, és ne üvöltsön fel a füled mellett, hogy nem is gondolnád.

    • A fickó(k)ról, aki(k)ről írtál, feláll a szőr a hátamon, undorító. Én is ismerek pár gyönyörű figurát.
      1. Az egyik, tízéves gyerekkel, csak gyerektelen nővel randizik, mert ő más gyerekét nem nevelné – úgy, hogy az övét más neveli, és minden szarnak elmondja az illetőt, aki többet törődik a gyerekkel, mint ő maga.
      2. A másik, öt évig élt úgy egy barátnőmmel, hogy elfelejtette elmondani, hogy van egy hatéves gyereke. A kislányt soha nem látta, egy fillért nem fizetett utána, mert “az exe egy ribanc”. Bíróság, DNS-vizsgálat, bebizonyosodott, hogy ő a fater, erről jött papír, amit a barátnőm talált meg. Volt egy párhetes botrány náluk, aztán a nő visszatért hozzá, már gyerekük is van. Az életben nem fogom megérten, hogy lehetsz együtt egy olyan fickóval, hogyan akarhatsz tőle gyereket, aki szarik a saját lányára, mert az exére haragszik.
      3. A harmadik a legszebb: vezető pozíció, fiatal csaj szeretőnek, titokban. Csaj teherbe esik, faszi abortuszra kényszeríti (érzelmi zsarolással), nő meddő lesz. Faszi öt év múlva rájön, hogy a pozijának jót tenne a családi presztízse, ezért otthagyja a szeretőt, mert nem lehet gyereke, de neki meg kéne, mert illik. Anyád.
      Azt hiszem, az ilyen rohadt seggfejeket kéne ágyékon rúgni, nem kicsit, nagyon.

  4. 1. (Tudom, nem túl releváns, pasi vagyok, ha valamiben, ebben azért nyilván van jelentős különbség, hormonilag is, meg minden, de:) nekem igazán azóta cukik a gyerekek, mióta az első megszületett. Viszont azóta elolvadok cigánytól, feketétől kínaitól is. Pedig az enyémek +/- szőkék, és teljesen kék szeműek.
    2. A vezeték+keresztnév: gyerekeim anyja fiúnévnek Ábelt vagy Áront akart. Vezetéknév i-re végződik. Mondtam, hogy ne már, örökké az iá-val csúfolnák. Elfogadta az érvet.

    7. Tökre egyetértek. Döntsön a gyerek, amennyire lehetséges, de segítek neki információkkal, beszélgetéssel.

    • 1. Jaja, azok is nagyon cukik tudnak lenni. Például a kis tejeskávék is (fekete+fehér páros gyereke). Meg a kiskínaiak is. De a szőkék is.
      2. Hú, erre nem is gondoltam, pedig tök jogos érv.
      7. Egyébként a vicc az, hogy a korai önálló döntéseim ellenére nem lettem gyors, stabil döntéshozó: máig teljesen ki tudok lenni, ha dönteni kell. XD Tényleg, lehet, hogy direkt ilyen szülőket választottam: hadd gyakoroljam a döntést már hétéves koromtól, hátha harminc fölött majd jól fog menni. Hát egy nagy lófaszt megy jól. XDDDD (Vagy: ezt örököltem, ők is utálnak dönteni, ezért bízták rám. :))

  5. Nos, akarni épp lehet, de ha még a láthatáron sincs apajelölt, akkor marha nehéz. A biológiai óra tiktakol, a partner nélkül töltött kerek évtized irtózatos súllyal nyomja az ember vállát… Szóval marha nehéz, persze, nem lehetetlen, de azt kölökkorom óta tudom, hogy nem akarok helyből felszállva egyedülálló szülő lenni, abból volt már elég a családban és a baráti körben.
    És az a legszomorúbb, amikor az ember lánya már a 3. pont “észérveivel” vigasztalja magát, miszerint legalább mindezt megúszta, és meggyőzi magát arról, hogy úgyis alkalmatlan lenne erre az egészre, akkor meg minek…

    • Mondod, hogy “nem akarok helyből felszállva egyedülálló szülő lenni” – azért ne tudd meg, én hányszor kaptam meg, hogy mivel önállóan remekül elvagyok anyagilag meg egyéb tekintetben is, miért nem “szerzek babát” valami alkalmi kapcsolatból “véletlenül”. Őrület, hogy ilyen az emberek agyában megfordul…! És olyanokéban is, akik teljesen normálisnak tűnnek. Nem is értem. Úgyhogy el szoktam mondani, hogy amellett, hogy nem vagyok ágyrajáró,
      1. azért, mert senkit nem csapunk be, senkit nem hozunk méltatlan helyzetbe, hazugsággal egy ilyen dolgot nem lehet intézni;
      2. azt én vágom, hogy nincs rá garancia, hogy a szülőpár örökre együtt marad, sőt, gyakrabban válnak külön, mint nem, de azért a cél egy korrekt családi háló, szövetséggel (direkt nem akarok ilyen heteronormatív szarságokat írni, hogy apa, anya, gyerek, mert nyilván két anya vagy két apa is lehet boldog, sőt, az egyszülős családokkal sincs bajom, de az én vágyam más);
      3. nekem az nem célom, hogy gyerekem legyen MINDENÁRON, ahogy párkapcsolatot se akarok MINDENÁRON – méltó legyen, ahol van szeretet, tisztelet, öröm, de ne pedig egy méltatlan kompromisszum, mert az a történet egyik szereplőjének se jó.
      Persze, mindig én vagyok a naiv idealista.

      • Nekem azt is mondta barátnő, jóindulatból és komolyan, amikor 37 évesen, gyermektelenül váltam, hogy miért nem fogadok örökbe? Hát nem értem meg, hogy ha nem megy természetes úton (mintha legalábbis meddő lennék), legalább ezzel nem kéne kifutnom az időből?
        Megértettem, hogy jót akar, de azért volt vagy egy fél év, amikor nem tudtam szólni hozzá.

        Fura, de azt hiszem, elterjedtebb a nők körében a “gyereket de mindenhogy, ha más nem, vegyünk a boltból”. De nekem a gyerek egy kapcsolat megkoronázása. Annak az összeolvadási vágynak a fizikai megtestesülése, ami maga a szerelem. Na az ilyen megrohadhat egyedül.

        • Az első komment ma, amit nem kontrolcéztem publikálás előtt, erre behalt a szerver,tipikus. Na, újraírom:

          Nem olyan ez, mint egy nercbunda, hogy legyen mindenáron, mert a szomszédnak is van, és fel lehet vele vonulni, be lehet tenni a szekrénybe, és jó kis biztosíték lehet öregségünkre a Vámház körút 9-be, ha megszorulnánk. És mégis annyian kezelik így: mint egy tárgyat, ami legyen, mert kell. Hogy jó ez a gyereknek, az anyának, az apának…? Kit érdekel, gondolják sokan.

          Ha van kontextus hozzá, igen, igen. Ha nem, akkor méltósággal kell viselni azt is. De félelemből, akarásból, görcsből egy ilyen vállalás? Nem jó motiváció. (És most nem az egyedül örökbefogadott gyerekre gondolok, hanem a félelemmel teli motivációkról.)

      • Azért az ijesztő, ahogy pontosan azt írod, amit magam is írnék :) (Főleg ami a naiv idealistát illeti…)
        Nekem is van ismerősöm, aki 10 éve …asztat a magánéletem miatt, és felvetette már, hogy ha pasit nem is, gyereket “szerezzek” már, mert az jó, illetve nélküle szart sem ér az élet. S pontosan azzal szoktam érvelni, amivel itt fent te. Szerelem nélkül egy lépést se, fiatalabb koromban sem volt jellemző, most meg már nem is érek rá… És bár nem vagyok egy konzervatív fajta, ebben szeretném betartani a sorrendet. Kb. 2 éve az egyik haverom elkezdett fűzni, és mivel túl jól ismerem, megkérdeztem tőle: “Jó, de leszel a gyerekeim apja?” Köpni-nyelni nem tudott :) És persze azóta se lett az egészből semmi.

        Van barátnőm, aki 10 éve együtt van a párjával, és bár súlyosan pozitív személyiség, azon félórákat tud dühöngeni, hogy mindenki az esküvőt és a gyerekeket hiányolja, miközben ő csak két dolgot szeretne előbb: közös lakást és főleg a késztetést a gyerekvállalásra. Akkor majd talán összekaparják hozzá az anyagi hátteret is. De ő nem lesz gombnyomásra gyerekgyár, csak mert elvárják tőle.

        • Ijesztő bizony, de azért megnyugtató is, mert ha többen vagyunk, abból még lehet forradalom, de legalábbis paradigmaváltás.

          A naiv idealistát akkor ki is bővíteném:
          1. “A hercegkisasszony vagy a vártoronyban, aki álomvilágban él, a tökéletest várja, ahelyett, hogy felnőne.”
          Soha nem volt “tökéletes” társam, mindig oltári nagy szarban is ott álltam az emberem mellett. Volt, hogy olyan csóró volt, hogy én szerveztem az életét, mert éhen halt és megfagyott volna másképp. Volt, hogy én mostam fel az okádékot a cipőjéről, mert úgy berúgott. És szerettem mégis, még csak áldozatnak se éreztem.
          2. “Képtelen vagy a kompromisszumokra, önző vagy, nem tudsz szeretni nyilván.”
          Ha sejtené az összes ilyen ember, hogy mi mindent vállaltam már fel szeretetből, szerelemből, nem mondana ilyet. Ezt persze mindig olyan mondja, aki egyáltalán nem ismer.
          3. “Törtető karrierista vagy, aki nem ér rá mindarra, ami egy komoly kapcsolattal jár.”
          Az tény, hogy sokat dolgozom, de soha nem ez volt az első az életemben, és soha nem voltak égigérő ambícióim. Egyébként ha lennének, se érezném akadálynak.
          4. “Túl okos, művelt és sikeres vagy, ezért félnek tőled a férfiak.”
          Egy nagy lófaszt, egy ötödikesnél is alig vagyok okosabb, de amúgy se IQ-teszthez kötik a boldogságot. Ha valaki meg guminőt, szextárgyat vagy rabszolgát keres, az menjen is máshova.
          5. “Túl görcsösen akarod”/”Nem akarod eléggé”.
          Ezt nem kommentelnám. Persze, nem regisztrálok mindenféle oldalakra és nem mászok rá senkire, tehát nem akarom eléggé. Néha ki vagyok bukva, ha nincs kivel megosztani az életet, nem tudok senkihez odabújni, ezért túl görcsösen akarom. “Hát játszani kell, és elengedni a vágyat, és önmagadban megvalósítani a tökéletes harmóniát, ami egész társat vonz” – hát ja, de mindenkinek más az útja, minden embernek vannak mélypontjai, nem kéne ez alapján ítélkezni.

          Megmondom őszintén, azért már ott van a kétely: tényleg létezik az, amit én keresek? Kölcsönös vonzalom, szeretet, szerelem, tisztelet – ez így együtt tényleg túl sok? Közös célok, közös munka, nem a másik önfeladó szolgálata, hanem együtt dolgozás? (Most kedvem volna különben az egyoldalú “szolgálathoz” is, csak örömet okozni neki, támogatni, és ennyi, de működhet ez hosszútávon, önfeladással, a személyiség eltűnésével…? Hát nem, ezért nem hagyom, hogy vágy vagy ösztön ebbe az irányba vigyen. Azért érzem így most, mert szeretnék adni, de ez a készlet nem végtelen, hosszútávon töltekeznie kell.)

          Haha, a kedves haveron jót derültem, vannak cifra esetek, mi tagadás… :)))

          • A mások életébe belemászás nagyon gáz dolog.

            Viszont nem feltétlen minden tanács hülyeség vagy direkt sértő, ami valakinek nem jön be, persze ettől még rossz a kéretlen tanács, én is utálom. De ami valakinek nem jó, járhatatlan út, pl az örökbefogadás egyedül, gyerekvállalás egyedül spermadonortól (nyilván tudnia kell a tervről az apának is, titokban csinálni hülyeség, a mesterséges megtermékenyítés megint más), szóval valaki ezeket el nem tudja képzelni, valaki meg így boldog és nem bánta meg. Van egy ismerősöm , aki egyedülálló anya és a gyerekei két különböző külfölditől vannak, akik tudták, hogy csak gyermeknemzésre kellenek.
            A másik a mindenféle oldalakra regisztrálás. Valakinek elképzelhetetlen, hogy ne spontánul legyen szerelmes, fokozatosan megismerve a másikat, valakinek meg bejön a netes társkeresés, mert van választék és jól lehet szűrni.
            Én például a neten találtam meg a páromat és néha rosszul esik, mikor valaki szerint ez nem valódi szerelem, mivel nem csendesen, szelíden spontán jött létre. Pedig mitől lenne annyira más, nyilván mi is fokozatosan ismertük meg egymást a randik alatt.

        • Bocs, de ide azert beszurnam, hogy az en tapasztalatom az, hogy ha valaki 10 eve egyutt van valakivel es meg nem akart gyereket, akkor ott valami hibadzik es az nem a lakas. Es mar nem fog akarni akkor sem, ha a lakas meglesz. Ilyenkor altalaban a kapcsolatban van valami gikszer, barmilyen sulyosan pozitiv legyen akar mindkettejuk. Termeszetesen nem gondolom, hogy ilyenkor eroltetni kene a gyereket, meg hudeonzo ha nem, de lehet, hogy erdemes elgondolkodni, mert az ido eltelik siman egy olyan kapcsolatban is, ami nem rossz, nem rossz, egesz kellemes egyutt lakni, de nem az, amiben meglenne ez az uj lenyben valo osszeolvadasi vagy. Szerintem a legtobb noben annyira melyen gyokerezik a gyerek utani vagy, hogy megfontolando, hogy ha kapcsolatban el es nincs, akkor csak az adott pasival nincs.

      • Aztán ha bevállalnád, lehetne rajtad kárörvendezni, hogy lám-lám, most meg kitéped a hajad a magányos szülőségtől, végre neked se jó. Én is úgy voltam annak idején, hogy akár egyedül is (füleltem a kukák mellett, nem hallok-e gyereksírást valamelyikből, mert ha találok egy kölyköt, tutira hazaviszem… és hasonló fantáziák), aztán amióta van, azóta el tudom képzelni, mekkora szívás lenne egyedül csinálni.

  6. csak 4%-al? megyek es rogton csinalunk egy lurkot!

    Matifa, szimpi vagy, ezt en is szorol szora leirhattam volna.

    (btw: female and childfree)

  7. Hát…én 48 éves vagyok, múltam, deee…sohasem jelent meg bennem a vágy az anyaság vagy egy gyerek után.

    Csak nemrég hagytam abba májusban a fogamzásgátlót holott már 40-től “nem ajánlatos” a szedése , azóta nem “jött meg”.

    Izgulva vettem egy klimax tesztet, merthát bezavarhat a tabi elhagyása, ez nem jelent semmit- ámde nálam koromnál fogva, lehet ez akár már klimax is…és UJJONGVA oritottam fel mikor kimutatta hogy IGENNNN, már a klimax stádiumában vagyok…ahogy a tesztet megelőző olykori ritka hőhullámokat is örömmel dédelgettem…..s MINDEN jelet, testi mozzanatot lesek, hogy mi utal VÉGRE a klimaxra -s még arcom, bőröm öregedése , pocakom ,fenekem hizása, melleim enyhe ereszkedése sem lohassza le eme örömöt!

    Ha egy ismim lebabázik, attól fogva kerülöm mert nagyon nem csipem ha a kezembe nyomnak egy nyáladzó kisbabát, vagy gyerekkocsiban mutogatják s azt kell mondanom “de ééédes, de szééép!” miközben csak egy kis duci rózsaszinű fejet látok magam előtt amit bocs de én NEM találok cukinak, egyszerűen hidegen hagy!

    …vagy esetleg már beszélni tudó gyerekeik akarnak kapcsolatba lépni velem verbálisan…..

    Terhes nőktől is viszolygok.

    Ugyanakkor kisállatokkal úgy vagyok mint a többi nő a kisbabákkal, elolvadok tőlük és nem undorit az se ha egész picike vagy épp beteg s bekakil-bepisil vagy gennyes sebe van s azt NEKEM kell feltakaritanom, lemosnom. Legszivesebben afrikába mennék állatkutatónak, aki otthon nevel oroszlánt, vizilovat, velük él!

    Vemhes állatok látványa meghat. Úgy érzem védelmeznem kell ,meleg szeretetet érzek irántuk.

    Tudom fura meg lehet érte útálni meg antinőnek tartani, de EZ VAN. S nem- NEM volt rossz családi háttér sem szomorú gyerekkor, művészcsalád sarja vagyok, imádtam szüleimet akik a legjobb barátaim voltak mindég.

    Hát, én igy valahogy…

    • Épp írom is fentebb Aritának, hogy ultragáz az, ahogy a társadalom kötelezővé tenné a szülést, ha tehetné, és ezzel óriási nyomást helyez a nőkre. Nincs szomorúbb dolog, mint a hasonló nyomás alatt, “illik”-ből megszült gyerek, amikor valaki egyébként kicsit se vágyik rá, sőt. Tudok több ilyenről is, már felnőttek: anyuka “feláldozta magát”, éjt nappallá téve dolgozott, de a gyerek egy meleg ölelést alig kapott, plusz a mutter rátelepedett az életére – cserébe az áldozatért – és máig terrorizálja. Biztos van pozitívabb végkifejlet is, de tapasztalataim szerint tilos muszájból szülni, hiába abajgatja az embert a rokonság, a férfiú, a kormány, bárki. Mindennel így van ez, nem lehet parancsszóra csinálni. Illetve lehet, de nem érdemes, nincs pozitív hozadéka.

      Olyan értelemben szerencsés vagy, hogy az valósult meg, amit akartál (sokkal szarabb, ha nem akartál, de lett, vagy ha akartál, de nem lett), ugyanakkor valószínűleg könnyebb lett volna a termékeny éveid alatt az életed, ha TB-alapon kérhetsz valamilyen végleges módszert a probléma kiküszöbölésére. Én hiszek abban, hogy ezt minden felnőtt ember el tudja dönteni, és minden támogatást meg kellene adni a döntéshez.

  8. Nem tudom, ezt ismeritek-e – egy szerintem nagyon-nagyon okos lány írja. Sorozat van itt erre a témára, de nekem ez a rész volt a legsűrűbb belőle:

    http://felicitasz.blog.hu/2010/01/07/legyen_gyerekem_vagy_ne_legyen_10

  9. Ismertem a lányt korábban, az Index fórumok hőskorában, és már akkor sokra tartottam, de ezzel a sorozattal rögtön az első rész első mondatában nagyon belopta magát a szívembe, és elgondolkodtatott, hogy mikor voltam én valaha ennyire tudatos a kapcsolataimban és döntéseimben:
    “A fiam érkezését több évnyi gondolkodás előzte meg. Rengeteg töprengés azon, hogy legyen-e nekünk egyáltalán gyerekünk, és ha igen, akkor mikor, hogy az mindenkinek jó legyen – a gyereknek is, meg nekünk kettőnknek is, a kapcsolatunknak, amely igazából gyerek nélkül is teljesnek és egy életen át vállalhatónak tűnt.”

    • Érdekes ez, mert abszolút le a kalappal előtte meg minden, de én nem akarok ennyire tervezős lenni, semmilyen téren. Kell egy kis meglepetés, játék, tér a sorsnak, én teljesen fatalista vagyok. Szóval, asszem, ha van egy méltó társam, akivel egy irányba nézünk, akkor nem lenne ezen a dolgon ekkora agyalás, egyszerűen csak hagynánk, hogy a természet tegye a dolgát, I guess. Tiniként én is azt gondoltam, hogy majd precíz családtervezés és teljeskörű kivizsgálás, de vénségemre rá kellett jönnöm, hogy a dolog szabadságát, szépségét, intimitását némiképp megölné a túlzott tervezés. Ne értsd félre, nem azt mondom, hogy csak úgy felelőtlenül, a semmibe, de… mivel adott egy egzisztenciális és érzelmi biztonság, nem látnám nagy akadályát annak, hogy jöjjön, aki jönni akar, de valszeg nem vágnék eret akkor se, ha valamiért ketten kéne megöregednünk.

  10. Ír erről a típusról is lennebb :) akkor odáig nem olvastad. És egyiket sem szólja le (még két típus van). De nem arra gondoltam, hogy az tetszik, hogy több évig gondolkozott. Hanem az a rész, hogy a kapcsolatát gyerek nélkül is teljesnek és egy életen át vállalhatónak tartotta. Ezt tartottam gyönyörű mondatnak. Huszonévesen ki látja ezt ilyen tisztán, hogy így megfogalmazza?

    • Ja, a linket csak később néztem vala, csak az általad idézett részre reflektáltam. De most szétnéztem egy kicsit, tényleg tök jó cikkek vannak.

      Rögtön így első blikkre:
      1. Jézusatyám, TÉNYLEG van olyan, akinek “célja van a gyerekkel”??? Hogy számít neki, zongorázik-e, heteró-e, katolikus pap-e, fiatalon házasodik-e? Ez meglepett, nem jutott eszembe az opció, olyasmi szülőt képzelek mögé, mint a Holt Költők Társaságában az öngyilkossá lett főszereplő apja. :( Azt hinném, ez nagyon extrém, de ezek szerint tömegjelenség?
      2. Tényleg van olyan, akinek indok a nemre a “mennyibe kerül majd az egyetemi oktatás” és az igenre pedig az, hogy “kell egy cuki kisbaba”? Ez komoly???????
      3. Tetszik, amit a felkészülésről mond, egy részük evidens, de szerintem sokan nem figyelnek ezekre az alapvető dolgokra. Legutóbb kizártak véradásból, mert egy kicsit vérszegény lettem (vastablettát még nem ajánlottak, csak sok májat, vörösbort, spenótot), és… elég szarul esett a dolog, rögtön rendeltem multivitamint, mert hát ez alap. Most nyáron kicsit elhanyagoltam a dolgot, de már szeptembertől visszatértem, úgyhogy alig várom, hogy még idén kiderüljön, tökéletes-e a vérképem megint. Nyilván überhülyeség, mert nincs olyan kontextus, amiben most bébi lehetne, de azért nyilván eszembe jutott, hogy tökéletesnek kell lennie a vérképemnek, ha teherbe esnék. Ezért nem értem, hogy kajakra van olyan, aki direkt és élesben próbálkozik, és erre nem figyel???
      4. Amit a teljességről írtál, írt a szerző: igen, igen, igen. Én nagyon sok embert ismerek, aki egyfajta pótcselekvésből vállal gyereket (van is erről posztom, majd megkeresem mindjárt, lehet), a leggyakoribbak:
      1. szar a munkahely, nincs remény jobbra, ki kéne esni ebből;
      2. nem komoly a fickó, kéne valami, ami szorosabbra fűzi a szálat;
      3. nincs igazi kiteljesedés, önkifejezés, ezért kell egy értelmes cél, amitől ő is jobban érzi magát, és a társadalom is elismeri.
      Avvan, hogy sem párkapcsolat, sem gyerek nem jöhet azért, mert szar egyedül, ketten. Nem azért akarok valakit, mert nem jó egyedül, hanem mert szeretném megosztani azt, ami van, mással, akit szeretek. Vagyis hiányból nem jöhet bőség, nem működik a dolog, nem működhet egyszerűen. Épp ezért mondom azt, hogy ha nincs méltó (olyan, akivel meg lehet osztani azt, ami van, az örömöket és a terheket is), akkor ne legyen semmilyen. Ez nagyon szigorú dolog, néha fáj is, de… nem tudok másképp működni, nem tudnék semmit se csak azért, hogy legyen, és ezért elképesztő ítéletekkel találkozom (“az önző, kényes hercegkisasszony a vártoronyban, aki csodára vár, és senki se elég jó neki” és természetesen a jó öreg “nem tud szeretni”). Tetszik, hogy ezt ilyen szépen megfogalmazta a szerző.

  11. Dejszen itt a 4-es pontban teljesen magadtol osszefoglaltal egy csokor olyat, akinek “celja van a gyerekkel” :) szoval te is tudod, hogy tomegjelenseg.
    Az hogy sokan nem tudatosak es nem fogalmazzak meg, meg nem szunteti meg az ilyen celokat. A legtobb embernek amugy, aki serult a csaladban ahol felnott (es ki nem?), kimondatlanul is ott van, ha mas nem is, de hogy a sajat gyerekevel majd megmutatja, hogy kell ezt jol csinalni.
    Nekem is volt ilyen motivaciom, amig rajta nem kaptam magam. Legtovabb meg az tartotta magat, hogy nagyon fajna ha elveszne mindaz a genetikailag evszazadok alatt felhalmozodott lelki-erzelmi tudas es kulonlegesseg, amit csak az en csaladome. Hogy pl szegeny nagymamam lelki csipkeit hiaba hogy en oriztem meg legtisztabban es vittem tovabb, nalam ez az egesz zsakutcaba ful. Biztos bonyolult, Kwisatz Haderach-szindromanak nevezem, ha olvastad a Dunet, tudod mire gondolok.

    • Nem olvastam, de azt hiszem, érzem, mire gondolsz. *sóhaj*

      A motivációk között azt értem, hogy a szülőnek miért jobb (4-es pont), de azt, ami a gyerek felé elvárásként kapcsolódik, azt nem. Hát hogyan számíthatna az, hogy tud-e zongorázni, heteró-e, diplomázik-e, házasságot köt-e???? Bármi, amit mondjuk én szeretek, szeretnék, az megvalósul-e… hát nem az a lényeg, hogy boldog legyen????

      Nekem nem is annyira a “lehet jól csinálni” motiváció, hanem egyfajta vágy, hogy újra felfedezni a világot a gyerekkel az önző része a dolognak. Rácsodálkozni mindarra, ami van, ami csoda, és… nem tudom, ez nem annyira cselekvés, inkább érzés, egyfajta lelki kapcsolódás, amit ehhez kötök, nehéz megfogalmazni.

    • olvastam a Dune-t.
      tobbszor is. :)

    • olvastam a Dune-t. :)

    • A Dűne kötelezően ajánlott minden scifi-szkeptikus spirituálisnak. Nekem legalábbis nagyon bejött, és tökéletesen hivatkozható az ezoterikus rétegirodalmak helyett, így nagyobb sansszal végig engedik mondani a mondatot. Örök élményem marad, mikor egyszer egy 5 ritmus tánc után a csoporttársak kikövetelték, hogy diktáljam le nekik a félelem litániáját szóról szóra, mert annyira tetszett és belepasszolt a témába. ^.^

  12. Anyukám 32 éves korára jutott el odáig, hogy sírt belülről, mikor ki kellett adnia egy gyereket délután az anyjának. Én 25.

    Azt hiszem, nem kell többet mondanom.

    • Azért kiskölykök között egész nap eléggé kemény lehet. Én nagyon félszeg vagyok ilyen szituációkban, rettenetesen félek szabadjára engedni az érzelmeimet, vagy csak belemélyedni a dologba. Inkább ülök, mint egy faszobor, és maximum felveszem a földre esett játékot. Mondjuk, nincs túl sok szituáció, mert a szűk baráti körben nincsenek kicsi gyerekek.

      Egyszer bébiszitterkedtem még Amerikában négy hat éven aluli gyerekkel, a legkisebb három hónapos volt. Egy barátnőm helyett kellett beugranom, a szülők akkor láttak először, 17 éves voltam. Érthetetlen, hogy bízhatták rám a kölyköket két napra és egy éjszakára, olyan kicsi gyereket közelről nem is láttam még soha…, az internetről néztem le a pelenkázós tutoriált, egy percet nem aludtam, és bizonyos szakaszokban halálfélelmem volt. Nagyon fostam, de aztán oldódott a feszültség, és valahogy olyan természetes lett a szituáció, összeszoktunk a kölkökkel, a legfontosabb reakciókat már felismertem. Kerestem is vele 120 dollárt, miközben a havi ösztöndíjam – egyetlen bevételi forrásom – 100 dollár volt (csak az arányok miatt). Ha tudták volna, hogy nem tudok vezetni, nem vállalhatom el, mert ugye négy gyerekkel bármi lehet, a kertvárosban meg nincs busz vagy taxi.

      Aztán még bébiszitterkedtem ott is, máshol is egy pár sort, tök gáz, h csak az utolsó félévben, de főként három hónapban kerültem az iparágba, rengeteg lóvét hozott a dolog, és minél idősebb vagy, annál többet. A többség azért 10-12 éves gyerek volt, akikkel max. házi feladatot kellett írni meg bújócskázni, oszt ennyi. Ilyen kicsikkel csak ezzel az egy családnál volt dolgom, így igazából fogalmam sincs, hogy a valóság mezején mit kezdenék egy igazi, saját gyerekkel. Bízom benne, hogy csak megtanítják előtte az embernek, hogy mit hogy kell, meg azért a józan paraszti ész meg az ösztön is segít egy kicsit. Tudom, az óvónők se tudják, mi van három év alatt, de legalább az már rutin nektek, na.

  13. Matifa, koszi megint :)
    A felicitasz-os cikket (mindet) en is tobbszor elolvastam, nagyon jo volt!
    Sokat segitett a dontesben. Nagyon halas tudok lenni az ilyen onzetlen emberekert akik ilyesmit megirnak es kiraknak, mert nelkule (nelkuluk) nem lett volna akitol korrekt tanacsot kapok ebben a kerdesben…

  14. Nagyon elment ez a post, illetve a kommentek a “hős nő, aki mert nem gyereket szülni!” irányba, és ezt nem igazán tetszik… Nem akarom én azt mondani, hogy a nő életcélja kell legyen a gyerekvállalás, sőt igaziból tudnék sorolni olyan jellemtípusokat, életformákat ahova (akár férfi, akár nő) nem való egy gyerek, de nem jó érzés az ilyen esetekről úgy olvasni, hogy ez pozitív, én ezt tettem és legyetek büszkék rám!
    A gyerekvállalás egy nagy kaland, akár férfi, akár nő életében komoly változást hoz. Erre meg kell érni, akarni kell, vágyni rá, különben meg ette a fene. Viszont azt is látom a mostani 30-asok körében, hogy kicsit túl van ez az egész misztifikálva… Legyen ház, autó, egzisztencia, minden, és ha elértük a tökéletes állapotot, na akkor majd beszélhetünk gyerekről. Szerintem ez sok esetben inkább kifogás, és a központi kérdés inkább a félelem, a félelem az elveszített és bohó ifjúságmiatt, a függetlenség elvesztésétől, félelem a felelősségtől.
    Semmi gond, ha valaki így érez, de az én szememben ez inkább jellemhiba (ha jobban tetszik korosztályi sajátosság), mintsem követendő minta.

    • Nekem inkább az az irány, hogy az a pozitív, ha a társadalom, a környezeted nyomása ellenére mered a magad életét élni, vállalni, amit te szeretnél. Mert bizony épp ilyen nyomás van a “felelőtlen” gyerekvállalás ellen is. Nincs három szobátok, mégis van gyereked? Nincs autód, mégis …? A pasid nem vállalta, lelépett, mégis megszülted? Stb.

    • “Hősnek” senkit se neveznék azért, mert “mert nem vállalni gyereket”, de szerintem nagyon fontos, hogy ma bárki szégyenérzet nélkül kimondhassa: nem akar, akart gyereket. Ne kelljen magyarázkodnia, szépítgetnie a dolgot, egyszerűen felvállalhassa, hogy így érezte – érezték a párjával – és ez volt a helyes döntés. Ne kapcsolódjon ehhez stigma, ne legyen szégyen, bűn, ne számítson másodrendű állampolgárnak.

      Ami a hozzászólásod másik részét illeti, azzal egyetértek, hogy túl lett ez misztifikálva egy kicsit. Sokan, akik alapvetően akarnak gyereket, a végtelenségig várnak, amíg lesz nagy lakás, szép autó, magasabb fizetés, még egy diploma, miegymás, pedig nem ez az, ami igazán számít. Oké, már nem vagyok pályakezdő huszonéves, nem apám pénzéből élek, nem vonz az utazás vagy a buli, tehát talán könnyen beszélek, de én úgy gondolom, hogy ha két ember szereti egymást, stabil a kapcsolatuk, egészségesek és van fedél a fejük fölött, akkor – ha mindketten akarják – akár jöhet is az utód, fölösleges várni, várni, várni, hogy egyszer majd a körülmények tökéletesek lesznek. Úgysem lesznek azok, tehát ez utópia.

      Ezt a jelenséget én nem jellemhibának nevezném, hanem
      a, maximalizmusnak, amit a fogyasztói társadalom a zsigereidbe olt;
      b, félelemnek, ami a felelősségvállalással és a lemondással jár, és bizonyos mértékig érthető.
      Hogy mit lehet ellene tenni? Szerintem csak azt, hogy nyíltan beszélünk ezekről a dolgokról, és mindenki stigma nélkül elmondhatja, hogy hogyan érez. Nálam a hasonló posztoknak ez (is) a nem titkolt célja: felvállalom azt, amit a többség inkább szégyell (értsd: nem jött eddig neki össze az életben valami, amire tíz éve vágyik), és ennek a mentén kialakulhat egy diskurzus, illetve talán lesznek olyanok, akik nem kommentelnek ugyan, de elgondolkoznak a saját motivációikon, akármelyik “oldalon” is álljanak.

      • OK, értem én a liberális meg toleráns elveket és szurkolok is rendesen, hogy egyszer majd így működjön a világ! Elvégre vaj az én fejemen is van és milyen jó is lenne, ha elfogadná a világ, hogy én ilyen meg olyxan vagyok, ilyen meg olyan elveket vallok, és nyugodtan, emelt fővel viselhetném/élvezhetném a mindenféle normáknak nem feltétlen megfelelő életem :-)))
        Lehet még egy buta kérdésem? Azok, akik “úgy döntenek, hogy nem vállalnak gyereket”, ők tényleg boldogok, és elégedettek így, vagy csak gyártottak egy ideológiát maguknak, mint mondjuk a félrelépők, hogy “dehát majd az asszony/ember is jobban jár, ha egy kielégült, nyugodt, boldogabb férj/feleség” megy haza….”

        • Szerintem ez nem jó kérdés. Akik nem vállalnak gyereket, azok éppúgy nem homogén massza, hasonlóan a gyereket vállalókhoz. Sőt, még a nyomásra gyereket vállalók sem homogén massza. Mindegyikben vannak, akik nagyon elégedettek azzal a helyzettel, amiben vannak, és vannak olyanok, akik amiatt boldogtalanok.

  15. Fantasztikus olvasóid (kommentelőid) vannak, Eszter. Szuperek! :)
    (És mennyire más lett itt a hangulat, mint a fb-posztban.)

    Lájk a kommentfolyamban megjelenő véleményeknek, gondolatoknak is, tetszett.

    • Én is így gondolom, büszke is vagyok rájuk!

      Ami azt illeti, az fb-kommentfolyam tudom, hogy nem nekem szólt, hanem a helyzetnek: vén marha, tíz éve nem jött össze neki valami, amit szeretett volna, tehát nyilván nem tud szeretni, felületes, önző és kiállhatatlan, de minimum a csodára vár, ahelyett, hogy kompromisszumot kötne, mint minden normális ember! Nagyjából ez a stigma kapcsolódik a helyzetemhez, ez nem újdonság.

      Minden helyzethez kapcsolódik valami stigma: ha korán vállalt gyereket egzisztencia/férfi nélkül, akkor felelőtlen, ha háromnál több gyereke van és nem veti fel a pénz, szintén. Ha nem akar gyereket megint ultragáz, önző picsa, majd jól megbánja – és akkor még sorolhatnám. Nem igazán értem, miért kapcsolódik ehhez az egészhez ennyi stigma, előítélet, miért nem lehet egyszerűen felfogni, hogy mindenki úgy él, ahogy tud, és mindenki a saját döntéseit hozza meg a lehető legjobb tudása szerint.

      • A ‘másik fél védelmében’: nagyon nehéz egy (vagy akár több) poszt alapján valakiről világos képet adni. Az ott kommentelők többsége szerintem olvasott valamit, hozzárakta, ami a kis fejében van, aztán ennyi. Nem tudom, mennyire tekinthetők a törzsközönségednek, de még ha azok is: nem ismernek. Nem ismerik a múltad, az érzéseid, a megélt mélységeid. Arra adnak válaszreakciót, amit olvasnak. Nem akarom őket mentegetni, nincs is miért. Én továbbra sem gondolom, hogy rosszindulat lett volna bennük, inkább csak egyfajta félrecsúszott kommunikáció, értékelés. De hát azt Te tudod a legjobban, milyen bűvösek a szavak, mennyire könnyen elvarázsolnak. Szinte biztos vagyok benne, hogy 5 perc szemtől szembe beszéd bármelyikükkel tisztább helyzetet teremtett volna és nincs félreértés.

        Akik meg rendszeresen olvasnak itt és kialakul egyfajta ‘valódibb’ párbeszéd… hát ez más tészta, tudod. :)

        Mobilról nem tudtam ide írni a hétvégén, de olvasgattam a törzsközönséged nyomán és csuda színes, jófej társaságot találtam, érdekes betűkkel és ábrákkal.

        A továbbiakhoz: tudod, aki érzékeny témát érint (őszintén), az néha tüskébe nyúl. Nem nagyon voltam híve eddig (olvasóként) a zárt vagy részben zárt blogoknak, de kezdem érteni. Pedig itt hadjáratról szó sem volt, szándékos negatívkodásról sem. Nem könnyű az egyensúlyt megteremteni, mert ugye felszínes témákról, vagy máshogyan mint őszintén meg minek.

      • A fészen főleg én szóltam hozzá ehhez a cikkhez, de nem vettem észre, hogy rosszat mondtam. Ha valami sértő volt, akkor félreértés van.
        Semmi lenézés…. Inkább értékelem, ha vki vállalja, hogy nem akar gyereket vagy azt, hogy bántja az, hogy még nincs.
        Ha nem ez jött át magyarázkodnék…

        • Jajjj, egyem a szíved, nem arról volt szó, amit te írtál a privát oldalon, hanem az oldalhoz kapcsolódó fészről, ahol megkaptam, hogy éretlen vagyok, majd rögtön utána azt is, hogy hiányzik belőlem a szeretet. Plusz pár félidegen srác ízetlenkedett, hogy “ezt dobta a gép” meg ilyenek, haha, jó poén, lol.

          Nyilván ezt vállalja az ember, ha nyíltan beszél az érzéseiről, ez benne van a pakliban, de kaptam támogató leveleket is, meg sorstársaktól üzenetet, hogy jó erről beszélni. És a te kommented is jólesett.

          Idézném az inkriminált kontentet:

          “Te biztos hogy még nem akarsz gyereket!!!!!Akár 20.szor is vissza olvashatod,várj még pár évet!!!Ja …és még Ő sem akar Téged…
          September 13 at 8:10am · Like · 1”

          és a másik: “en ugy erzem, hogy itt egyvalami hianyzik: szeretet de lesz majd, es meglatod, nem fogod erteni mar ezeket a szaraz statisztikakat :))”

          Ezek nagyjából a leggyakoribb vádak, amiket idegenek a fejemhez vágnak, merő jóindulatból. Nyilván van egyfajta röhejfaktora annak, hogy egy relatív határozott, céltudatos ember az élete egy bizonyos területén nem igazán halad előre, hanem látványosan szenved, és hasonló szánalmas posztokban nyávog. Valóban éretlenség egy bizonyos szinten, hogy nem tudtam még megvalósítani az álmomat, de fogalmuk sincs, min mentem keresztül, mit kellett legyőznöm ahhoz, hogy egyáltalán egészségesnek mondhassam magamat. Meg kell érteni, hogy nem mindenki nulláról indul, hanem valaki mínusz százról, és ezért nem egyszerre jutunk el ugyanoda. A nyávogással meg az a célom, hogy beszéljünk róla, oszoljanak a stigmák, előítéletek, tartson mindenki egy kis önvizsgálatot.

          Az pedig, hogy nem tudok szeretni (=senki se elég jó nekem, és én vagyok a várkisasszony a toronyban, aki a tökéletest várja, és ezért vagyok magányos), szintén visszautasítom, mert aki ismeri az életemet, az pontosan tudja, hogy mi mindent vállaltam már fel szeretetből, szerelemből, és azt is, hogy ma sincs olyan dolog, amit ne vállalnék fel, ha adott a közös út. Oké, kicsit félszeg vagyok, nehezen ismerkedem, nem veszem a jeleket, nem nagyon tudok flörtölni, játszani, szóval sok tekintetben ultrabéna vagyok, de a szeretetből még soha nem volt hiánya mellettem senkinek, sőt.

          De édes vagy, hogy magadra vetted!!! <<<3 Semmi okod nem volt rá.

  16. A 6. pont elejét – bár én nem ilyen helyzetben vagyok (de voltam már, mással kapcsolatban) – nagyon át tudtam érezni. Tisztellek (és csodállak, basszus) érte, hogy így be tudod vállalni ezeket. (és még írod, hogy te még egy szalmaszálat sem a tízmillióért… – szerintem pont ezek azok a szalmaszálak, ahogy írod is, hogy mi a célja az ilyen bejegyzéseknek)
    A hétvégén csak a fb-kommenteket volt érkezésem olvasni, és tényleg mennyivel jobb volt idejönni, és látni az ittenieket is. :)
    ((egyébként, egy belsős infó: létezik olyan kapcsolat, amit írsz. persze a világnak ezen a részén sem habosrózsaszín minden, de az különben sem az én színem. ;) ))

  17. Mind a 7 jel megvolt már. Mindig is szenvedélyesen akartam gyereket, 9 évesen kijelentettem, hogy én most rögtön szülni akarok. Nagyon konkrét elképzeléseim voltak tizenévesen, hogy 5 év egyetem, azalatt csak találok valakit, utána rögtön házasság, állami munkahelyre megyek dolgozni, mert onnan könnyebb gyesre menni meg szülői értekezletre. Olyan 14 éves koromig 9 gyereket akartam, utána már csak 4-et. 19-20 évesen amiatt aggódtam, hogy a pasim nem lenne jó apa, és tudtam, hogy muszáj szakítanom vele előbb utóbb, mert mire végzek az egyetemmel apajelölt kell. Nagyon nem vált be az a szak amit először választottam, váltottam, látszott hogy nem végzek 5 év alatt, nagyon aggódtam, hogy kifutok az időből, mi lesz így a gyerekvállalással. (Pedig az összes rokonom 30 után szült.) Számolgattam mikor végzek az egyetemmel és mennyit kell dolgoznom minimálisan hogy kapjak gyedet. Hosszan veszekedtem gyereknevelési kérdésekről a pasimmal mikor még csak 1 éve jártunk. Üvöltöztem vele, mert azt mondta, hogy ha lesz gyerekünk akkor majd kötelezővé teszi neki hogy járjon valami rendes edzésre. Be akartam szerezni babaruhákat egyetemistaként, hogy hátha mire aktuális lesz, már nem lesznek ennyire cukik. Tízesével olvastam a szüléstörténeteket és a csecsemőgondozási tanácsokat.
    Aztán olvastam a vállalt gyermektelenségről. Eleinte rettenetesen furának és természetellenesnek tartottam aztán hirtelen valami átkattant bennem. Rájöttem, hogy engem becsaptak, nekem minden azt üzeni egészen kis koromtól kezdve, hogy az az élet rendje, hogy gyerekem lesz, pedig ez egy választható opció. Döbbenetes élmény volt rájönnöm erre. Az a hatalmas élmény, hogy ez nem kötelező. Csomó minden mást is csinálhatok helyette.
    Most már nem 4 gyereket szeretnék, hanem nullát vagy egyet vagy kettőt. És most már nem eleve eltervezett az életem hanem tele van lehetőségekkel. Nincsenek hosszú távú céljaim, de ez nem rossz, ez baromi felszabadító.

    • De érdekes, amit írsz! A “nature” és a “nurture” kapcsolatát veti fel, nem is tudom, hogy mondják ezt szépen magyarul: az ösztön és a szocializáció? Mert ugye, az elején úgy tűnik, belső motivációd volt, hogy sok gyereked legyen és szemtelenül fiatalon szülj, aztán a végére kiderült, hogy ezt minden bizonnyal a társadalom oltotta beléd. Vagy tévedek? Az nagyon tetszik, hogy így külön tudod választani a kettőt, a legtöbb ember át sem látja, mi nála a szocializáció hatása, és hol kezdődik önmaga, a saját választási lehetőségeivel.

      Azt hiszem, rám ilyen mértékben nem hatott a környezet, mert mindig lázadó voltam, túlzásba is vittem a lázadást. Az én mikrokörnyezetem tizen-huszonévesen arról szólt, hogy nem érdemes családot alapítani, mert szar a világ, és amúgy is, éljünk szabadon. Nagyon sokáig nem mertem felvállalni, hogy nagyon szeretnék családot, mert cikinek tartottam, és közben még magamat is alkalmatlannak rá. Azt gondoltam, tökéletesnek és kiegyensúlyozottnak kell hozzá lenni, nyilván túlmisztifikáltam az egészet. XD Aztán nagy dolog volt, amikor végre kimondtam: hé, én is.

      Persze, nem mindenáron ma sem, holnap sem.

  18. Nem olvastam végig az összes kommentet, lehet már említve volt, amiről írni szeretnék.

    Egész korábbi életemben ellene voltam a gyermekvállalásnak – mind önző (életvitel) mind önzetlen (mint anya meghatározó jelenség egy ici-pici baba életének legelején) okok miatt.

    Azóta tapasztalatból tudom, hogy picibabás anyukának lenni egy MÓDOSULT TUDATÁLLAPOT – számomra legalábbis, de a’sszem nem vagyok ezzel egyedül. Szóval nem vágyom italozásra – cigizésre (én, aki azelőtt soha nem akartam leszokni), sem egyéb tudatmódosító szerre…

    Mielőtt megszületett pici kislányom, nem is gondoltam volna, hogy ez ennyire természetesen alakul! Úgy látom a nőknek NEM MONDJÁK EL, csak azt, hogy nem fognak tudni aludni, mennyi munka van a babával, ne igyál kávét sem szeszt ne cigizz stb. ezeket mindenki hallja. Holott mikor megtörténik annyira természetes!

    • Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nincs olyan szenvedélyem, amiről nehéz volna lemondani: nem dohányzom, nem kávézom, inni is csak ritkán szoktam, de nem hiányzik, ha hetekig, hónapokig nem. Viszont cserébe valószínűleg egyedül fogok megdögleni, úgyhogy a dilemma nem igazán jelenik meg az életemben.

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: