7 dolog, amit csak az ért, akinek saját blogja van
Igen, ezt csak mi értjük. Meg most esetleg páran azok közül, akik elolvassák ezt a bejegyzést. Talán. Remélem, legalábbis.
Az ember kitárulkozik. Bizonyos mértékig ez elkerülhetetlen.
Penelope Trunk, a világ egyik legismertebb karrier-tanácsadó bloggere azt mondta, hogy mindig azok a posztjai hozták a legtöbbet minden létező értelemben, amelyeket reszkető kezekkel élesített ki, és a következő percben már megbánta, hogy publikált. Ezek jobbára a személyes élményeire épülő bejegyzések voltak, amelyek nem mindig vetettek rá jó fényt. Azt mondja, ezeknek van hitelük: minden más lehet ugyan szórakoztató és informatív, de sosem érint meg annyi embert, mint a saját – sokszor könnyes, véres, röhejes – tapasztalatba mártott okosság.
Én nem vagyok ilyen bátor, ritkán nevezek nevükön dolgokat (szeretek bizonyos érzéseket, gondolatokat megtartani magamnak), ugyanakkor ügyelek arra, hogy feltárjam a lélek kevésbé napos oldalait is. Az ember így teljes, hiteles, őszinte, máshogy pedig nincs értelme dolgozni, alkotni, élni. A problémák felvállalása soha nem gyengeség, hanem erő, mert lehetőséget teremt a nyílt diskurzusra, és erjesztést indít el a fejekben: hadd gondolja végig minél több ember, hogyan is áll bizonyos dolgokkal az életében.
Leírhatatlanul jólesik, ha valakinek segít egy-két bejegyzés, esetleg elgondolkoztatja.
Kaptam már sok kedves levelet, hozzászólást, és ezek mindig óriási vigyort csalnak a fejemre akár fél napokra is. Nem mindig tudok okosat mondani rájuk, mert többnyire zavarba jövök és elpirulok, de aki maga is vezet blogot, tudja, hogy ez milyen jó érzés tud lenni…
Aztán persze vannak random trollok is: szerencsére online médiamunkásként szocializálódtam, úgyhogy nem tud névtelen sértegető megsérteni, ahogy a vízbe se tudsz karddal sebet vájni. Sokkal rosszabbul esik viszont, ha olyan ember érti félre egy megosztásomat, aki fontos számomra.
A megosztás… ó, a megosztás egy összetett dolog.
Persze, azt szeretnéd, ha minél többen látnák a posztod, széles publicitást és sok lájkot kapna. Másfelől szégyellős is vagy néha bizonyos – az 1. pontban említett kategóriába sorolható – bejegyzések kapcsán: van, hogy egy ismeretlen lelkendezik, hogy “olvasom a blogodat”, és te úgy érzed, valójában azt mondta: “láttalak már meztelenül”. És vajon röhögnek a cinikus ex-osztályársak, kollégák a fasságaimon sokat?
Máskor titokban arra vágysz, hogy az, aki a posztot inspirálta, olvasson, és megértse, hogy múzsa – egy csoda – volt. De persze linket nem küldhetsz neki, mert az megint milyen volna (különösen, ha vadidegenről, például egy művészről van szó), ezért inkább a sorsszerűségben hiszel: látni fogja, ha látnia kell, egyébként meg minden írás azokhoz jut el, akikhez el kell jutnia. A bloggerség fatalistábbá tesz. Egyébként meg ott van a Gugli.
Az “Ó, ezt épp tegnap írtam meg, majd átküldöm a linket, jó?”- szindróma….
Na, ez az, amitől a blogtalan barátok, rokonok kiütést kapnak, vagy éppen egyszerűen csak fellengzős, elvont, nagyképű idiótának tartanak miatta. “De én a barátod vagyok, miért nem tisztelsz meg azzal, hogy elmondod személyesen, a két szemembe nézve? Én tőled akarom hallani!” – érvelnek. Hát, erre nehéz mit mondani, de valami ilyesmi lehetne a válasz: “Nézd, iksz óra munkám van abban, hogy úgy tudjam megfogalmazni az egészet, ahogy az valóban történt, és amit mindez belőlem kiváltott. Nagyon kemény munka volt a koncentrált lelki sztriptíz, élőszóban húsz percben ez nem fog menni, reggelig itt ülni pedig nem akarunk. Nem jobb lenne, ha olvastad volna a posztot, és most tudnánk arra építeni, és még tovább menni, még mélyebbre ásni…? Mert szerintem de.” Ezt persze aztán sosem mondom, mert úgy hangzik, mintha blogpromó lenne, vagyis voltaképpen kéretlen reklám, tehát nemi erőszak.
Néha utálod az anyagaidat. Sőt: ami este zseniálisnak látszott, az reggelre már egy kalap szarnak tűnhet.
Nem tudom, más kreatív tevékenységeknél – a képzőművészetben vagy a zenében, például – jelentkezik-e ez a probléma, de nálam gyakori: nagy szenvedéllyel, gondolkozás nélkül, ösztönből megírom félóra alatt lefekvés előtt, aztán reggel meg méltatlankodva nézem, hogy mi ez a túlírt, túlagyalt, túlokoskodott szar, és mégis hogy mertem mindezt publikálni?
Szerencsére előfordul, hogy egy kis idő elteltével megint jónak tűnik a cucc, és akkor örülsz, Vincent. Máskor viszont azt nézed: miért nem írtad meg ezt jobban? És fontolóra veszed a törlést. De 100-ból 99 esetben nem törlöd, mert az is te vagy, nincs mit tenni, és az internetről amúgy is hiú ábránd volna megpróbálni eltüntetni bármit is.
Az igazság kedvéért elmondom: néha olyan is van, hogy SOKKAL jobbnak tartasz egy posztot, mint ami publicitást kapott, és igazából sajnálod és méltatlannak érzed, hogy a kutya se olvasta, kommentelte. Ez egy ilyen műfaj: mivel szívből írsz, nem piaci alapokon mérlegelsz/targetálsz, sosem tudhatod, hogy melyik bejegyzés hoz többezres látogatószámot. Nem mindig az, amelyikre a legbüszkébb vagy, ez adja magát.
Mindig ezer ötleted van, mert bármiből lehet téma. Nem mind jelenik meg végül.
Mindig mondatok, szavak cikáznak a fejedben, ilyen dolog ez, már volt róla szó korábban. Írsz vészhelyzetben, szenvedéseid alatt, dühödben, szerelemből. Nagyon, nagyon, nagyon nehéz nem mindent megírni, pedig bizonyos dolgokat nem szabad. Egyes élményeket magunkban kell dédelgetnünk, és tiszteletben kell tartanunk más magánéletének a szentségét is – elvégre nem mindenki akar blogszereplő lenni, még név nélkül sem.
Nekem nagyon sok privát, publikálatlan írásom van, és olyan is, amit soha nem fejeztem be. Ki tudja, ezeknek mi lesz a sorsuk, de ahogy hallom, a komoly bloggereknek is van egy csomó fura, titkos vázlatuk, és még a régi nagy írók is komoly mennyiséget termeltek a papírkosárnak.
Igen, ez az a felület, amibe sok munkaórát pakolsz… ingyen.
Akinek nincs szenvedélye, általában nem érti, miért is csinál a másik bármi fárasztót, összetettet és problematikusat anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Pedig nagyon egyszerű: azért írsz, mert írnod kell, és nem elég az a százezer karakter, amit a munkád kapcsán összehozol, szükséged van kreatív outletre is. És hozza a flow élményt, amikor eltűnik az idő és a tér, és a fejedben, szívedben a helyükre kerülnek a dolgok.
Volt már, hogy egy posztomra az hitték, fizetett hirdetés: ilyesmire még nem volt példa, de ha lenne rá lehetőség, nem tagadnám. Mindenesetre nagyon meggondolnám, mit engedek be a szentélyembe: pár tízezer forint önmagában véve nem motivál. Fontos megjegyezni, hogy noha direkt módon nem kerestem pénzt soha a bloggal, számos munkalehetőséget és fontos találkozást köszönhetek ennek a felületeknek, nem is beszélve a barátokról, akiket nélküle nem ismerhettem volna meg.
Kihagytam valamit, bloggertársak?
Eszter's Offtopic 
Engem leginkább a “meséld el mit írtál utoljára” szövegek idegesítenek. Utálom mikor valaki ezt csinálja.
Ó, ezt nekem nem szoktál. Gondolom, sejtik, hogy valami elmeroggyant fasság volna a válasz, amit a francnak sincs kedve hallgatni. :)))
Ami miatt született a blogom, annak is maradt meg.
Lelki szemetesládának, psziché-gyógyszernek.
Nem sokan tekintik fórumnak, ritka a hozzászólás, pedig olvasnak.
Néha elkap az, hogy jó lenne… néha úgy érzem: minek? Nincs nekem időm fórumokra járni :) De azért jó lenne néha, ha egy-egy témánál kialakulna valami beszélgetés. Érezném hogy értelmeseket írok :)
De általában akit érdekel hol tartok ebben vagy abban, mi is az ami történt, megkérdi facen, mailben. Így aztán nem olyan magányos blog a blogom.
A kitárulkozás érdekes.
Tudod hogy csomó mindent leírok, bár aki benne van, azzal előmoderáltatom (gyerekekkel még nem), és bizony furcsa mikor a faluban valaki rám néz “úgy”, hogy rögtön tudom: ő olvas. Furcsa, de nem zavar.
Én mindig olvaslak, de nem nézek ám rád “úgy”! :)
Amúgy a Blogspot nem könnyíti meg a beszélgetős kommentelést: mindig be kell írni, hogy ki vagyok, hogyan kívánok kommentelni, és a végén van captcha, amit mindig elbaltázok! :D Ehhez képest a WordPress azért egyszerűbb, mert emlékszik ránk, és nincs capctcha, az Akismet magától kiszűri a spamet. Tőlem is sokan kérdeznek levélben, igen. :)
A wp is kreatív módon tudja nehezíteni azzal, hogy időnként csak úgy elszállnak a kommentek. Már reflex a ctrl+C a küldés előtt… :)
Igen, ilyen site maintenance-be én is gyakran belefutok, úgyhogy szinte mindent ctrl c-zek már ösztönösen. :)
Velem ez meg sose fordult elo. Valoszinuleg ez is mutatja, hogy mennyir intenziven blogolok.
Nagyon érdekes, amit írtál. Aktuálisan foglalkoztat, mert én ugyan nem vagyok blogger, de sajnos érintetté váltam: nagyon fájdalmasan érintett, hogy “nyilvánosan, egyoldalú eltúlozott beállításban, védekezésre képtelenül, kibeszéltek a hátam mögött”, ráadásul éppen akkor, amikor a legtöbbet segítettem neki, életem legszebb időszakát éltem meg vele. A váratlan felfedezés (google) olyan volt, mintha hátba szúrtak volna.
Mindez nagyon elrontotta a viszonyunkat, mert ráadásul “ne haragudj, nem gondoltam végig” helyett még a blogger érezte magát megsértve és a véletlen felfedezőt betolakodónak…
Értem ugyan a kitárulkozás lelki (öngyógyító és másoknak segítő) hatását is, de tudatában kell lenni annak, hogy nagyon sok veszélyt rejt magában: barátainkat, családtagjainkat, munkahelyünket is elveszthetjük (kollegák, hr-esek), de még rosszabb dolgok is történhetnek ha ennyire kiadjuk magunkat (bűnözők is tippet vadásznak az internetről)
Meg kellene gondolni miket ír valaki nyilvánosan elérhető helyre. A névtelenség nem véd meg senkit, a helyzetek felismerhetők a blogger környezetét ismerők számára. A sok kibic (de sokat tanultam belőle típusú) olvasónak pedig nem drága az érintettek magánéletének tönkremenetele, a helyzet ismerete nélküli hozzászólók felelőtlenül még fel is biztatják, elefántként a porcelánboltban.
Amiért reagálok, az éppen az a mondatod, amit sokan nem tartanak be és sok családi baráti munkahelyi konfliktust okoz: “Nagyon, nagyon, nagyon nehéz nem mindent megírni, pedig bizonyos dolgokat nem szabad. Egyes élményeket magunkban kell dédelgetnünk, és tiszteletben kell tartanunk más magánéletének a szentségét is – elvégre nem mindenki akar blogszereplő lenni, még név nélkül sem.”
Hát éppen ez az! Ezt kellene minden bloggernek megérteni!
Ó, ez nagyon rosszul hangzik, összeszorult a gyomrom. Nagyon sajnálom, ami veled történt. Nekem is volt olyan bloggerbarátom, aki előszeretettel tárgyalta ki a konfliktusait az ismerőseiről a blogon, és mindenki tudta, kikről van szó, csak az illetékesek nem. Párszor megkérdeztem, nem volta-e egyszerűbb szemtől szemben közölni a tényeket az érintetettel, de mondta, hogy előtte még kell ez a megküzdési mechanizmus… sokszor azért az “előtte” inkább “helyette” lett, nem kis fájdalmat okozva ezzel a szereplőnek. :(
Megküzdési mechanizmus: nagyon ciki így tekinteni rá! Neki az, de mi annak, akit kitárgyal? Elképesztően önző szempont. Aztán jól meglepődik, ha a másik fél, megtudva, már nem akar szemtől szembe semmit, csak sose látni.
Ez ismerős, én bloggal való visszaélésnek hívom. Az illető nem volt hajlandó tisztázni a konfliktust, így ismerősöktől tudtam meg, hogy a blogján és egy fórumon firkálgatja a baját. Az már csak hab volt a tortán, hogy olyan infó is el lett hintve rólam, ami miatt már a rendőrség kérdezgetné diszkrimináció vádjával abban az országban, ahol élek.
A blogom zárt, bár nem énblog hanem fejlesztés alatt álló projektekről szól, de a projektek olyan szempontból nagyon személyesek, hogy egyes részeit húsz éve forgatom magamban. Az írás inkább gyakorlás arra az időre, amikor már élesben kell majd csinálnom. Azért is zárt, mert belőlem már sokan felépítették magukat és ebből elég volt.
jajj, amit Heni ír, az nekem is hiányzik. Régen, amikor rendes blogom volt, akkor mindig ott “dumáltunk” kommenteken keresztül és tök jó volt. Most ilyen nincs. Mondjuk olyan rendes blogom sincs, csak a napi rövid poszt és nem is írok annyi személyeset és nem alakul ki semmi kommunikáció. És egyrészt ez rossz, másrészt meg jó, mert néha jólesik, ha nem kell azon gondolkoznom, hogy jajj, le merjem-e írni, mert mit fognak szólni hozzá. Mert ugyan lehet, hogy gondolnak valamit róla az emberek, de nem szólnak semmit :)
A bloggerkedésről az a véleményem,hogy olyanok csinálják-pótcselekvésből-akik személyiségzavarból nem képesek személyes,tényleges kapcsolatot teremteni.Sokan vannak így,sajnos,egyre többen.Ilyenek a Facebookismerőshalmozók.Ezek lelki szegények…És milyenek lesznek majd a gyermekeik?Leülnek egy asztalhoz/talán/,és előkapják okostelefonjaikat,mert egymáshoz már nem is tudnak szólni…Zulu
LOL
Ez bizony szóról szóra így van, és az összes kommentelővel is ez a helyzet: erkölcstelen banda ez az egész, és az internet elidegeníti egymástól az embereket!
Haha, de annak milyen élete – és lelke – lehet vajon, aki olyan blogokat olvas, amelyek nem érdeklik, és még kommentel is, hosszan!
Igen, és ezek a személyiségzavaros lelki szegények általában háromszor akkora szókinccsel rendelkeznek, mint a társaik. Gyermekeik minden bizonnyal előbb fognak a kezükbe ceruzát papírt, mesekönyvet, és előbb fognak megszólalni merni az általános iskolában , mint azok a gyermekek akiknek a szülőjük zavarodott világnézetében a facebook szar, és a blogolás egy beteg dolog.
Persze ha otthon azt látja a gyerek, hogy a számítógépen apa a facebookon beszélget a munkatársaival, anya meg trécsel a barinőivel, akkor benne sem lesz többre igény…
Viszont legyen kedves elhinni nekem, hogy van olyan blogot író ismerősöm, akinél a 2500 darabos könyvgyűjtemény nem csak porfogó. A gyermeke pedig példás magatartásával, és irigylésre méltó szorgalmával már most biztos, hogy nagyon sokra fogja vinni.
Szóval ne általánosítsunk!!
Kedves Zala András csak egyet kérdeznék: ha ezek az emberek nem tudnak személyes és tényleges kapcsolatokat teremteni hogyan lesz önmagukhoz hasonló lelki szegény gyerekük? bejelölnek maguknak kettőt a fészbukon vagy hogyan gondoltad? :)
jól összeszedted, gratulálok
engem az zavar, hogy néhányan hülyéskedésnek gondolják blogírást.
“Aha. Van egy blogod, na és?”
Imádtam ezt Én is, A “na és” után meg leszakadt az arcuk, amikor a 15.000.- látogatót üdvözöltem!! :)
Haha, ez bájos. :)
Én nagyon kezdőnek számítom magam a műfajban, mégis a legtöbb dolog ismerős volt a fentiekből. (egy kicsit meg is nyugodtam, hogy mást is pontosan ezek foglalkoztatnak :) )
Az egyik legnehezebb téma szerintem a kitárulkozás (még úgy is, hogy nem énblogban nyomulok). Nem csak a konkrét kiszivárgott személyes adatok, amire egy rutinos mai nethasználó már zsigerből figyel, hanem az, hogy az ember ilyenkor a személyiségének egy “belső” részét vállalja befolyásolhatatlan mennyiségű és “minőségű” olvasó előtt. Pl. van az embernek egy munkahelyi perszónája, ami nem feltétlen a személyiségétől idegen szerep, egyszerűen csak egy kollégát nem enged olyan közel magához, mint egy barátot. Ezt nagyon nehéz a net nyilvános felületein belőni, hogy azok a valakik, akik lehetnek kollégák, barátok, ismeretlenek, a múlt árnyai, és ki tudja, mennyire szimpatikus, rokonlelkű, vagy bármilyen emberek, mennyit láthatnak belőlem. De ez az egyik legszebb kihívás is benne, nem tudom, mások hogy vannak vele, de én úgy érzem, hogy az, hogy nyilvános felületekre írok a neten (nem csak a blogolás, hanem akár más blogokon kommentelés, vagy közösségi oldalak, stb.), integrálja a személyiségemet. Mondjuk ehhez szorosan hozzá tartozik, hogy csak olyat írok le, amit képes vagyok arccal-névvel vállalni.
A másik az, hogy tényleg nehéz objektívan megítélni, hogy egy írás jól sikerült, vagy nem. Mindig vannak kedvenceim a sajátjaim közül, de sokszor nem tudom eldönteni, hogy a mögötte álló élményt szeretem jobban, vagy magát a szöveget, ami lett belőle. :D
Nagyon jól osszeszedted, jó volt olvasni! ! A kitárulkozás részéhez és az ismerősök reakciójaval kapcsolatban van egy személyes tapasztalatom. Szeretnek a barátaim azzal ugratni kacsintgatva egy-egy bejegyzést megérő beszélgetésünk alkalmával ( személyes, de konkretumoktol minél inkább mentes erzesekrol, gondolatokrol írok ), hogy ” na ezt majd biztos megirod ” és ilyenkor azt érzem, hogy bizonyos fokig örömmel vennék, ha szerepelnenek ( persze névtelenül ) egy -egy írásomban! Úgyhogy van ebben pozitívum is :)
“Az ember kitárulkozik. Bizonyos mértékig ez elkerülhetetlen.”
Erre mondom azt, hogy nincs olyan hogy nem exhibicionista a blogger.
Ohat ki tudja, hanyan vannak olyanok, akiknek nem nyilvanos a blogja! :) mint regen a lakatos-kulcsos naplok koraban. En is gondolkodom egy ilyenen, lehetne minden “plasztikusan megirasi” kesztetes nelkul, csak a gondolataim osszeszedesere, es irany-talalasra zurzavar idejen. Lehetne tenyleg marquezi modon “Blogolas zurzavar idejen” :) ennyit arrol hogy igyekszem nem megirni csak leirni :)
Ilyenem nekem is van, titoknapló, csak én olvasom. Meg még nagyon régen, tíz éve, volt egy olyan is, amibe akkor írtam, amikor ki voltam bukva valami miatt, és csak a barátoknak volt meghívójuk. Na, az nem volt egy egészséges hely, az fix, jobban lehúzott, mint bármi. :D.
Hát… Az én blogom anonim, ezért ebből a felsorolásból nem minden játszik nálam, pl. a megosztás szinte egyáltalán nem, gondolom leginkább a bejegyzések jellegénél fogva, az a pár téma, amivel kapcsolatban a megosztás esetleg felmerülhetne, a színvonalában nem ütheti meg ezt a szintet. Számomra a blogolás leginkább terápia. Ami oda kerül, annak nagy részét irl nem oszthatom meg senkivel. Olyan nekem, mint egy menedék, ahol teljesen felvállalhatom magam. Jó ezért is, mert nem kéretlenül zúdítom rá valakire a bajaim és örömeim, hanem odajön magától, akit érdekel. Néha az anonimitásnak van azért hátránya, van pár bejegyzésem, amit szeretek nagyon, és kedvem lenne megosztani mondjuk fb-n, és sajnálom, hogy nem tehetem, mert akkor lebuknék véletlen.
Olvasók: Van pár ember, akit a blog által ismertem meg. Változó, hogy ezekből milyen szintű kapcsolódás lett, legtöbbje megmaradt a távoli ismeretség szintjén. Fordítva pedig úgy veszem észre, hogy nem működik a dolog: 5 olyan ember van az irl életemből, akik tudnak a naplómról (2 – elvileg legjobb – barátnőm, a terapeutám és még két ember); ebből az 5 emberből 2 olvassa viszonylag rendszeresen, a terapeutám és még egy valaki, de egyik barátnőm sem(!):( A tanulságokat levontam, nem érdeklem őket. Ez eléggé el is távolít tőlük és el is veszi a kedvem attól, hogy bárkinek megmutassam a környezetemből.
Kitárulkozás. Na az szinte teljes, legalábbis lelkileg; az emésztésemről írni késztetést nem érzek és aki napi szintű mit csináltam ma-bejegyzéseket szeret olvasni, nem jó helyre jön érte hozzám. Amitől hányok és ezért jómagam sem teszem sosem, az a kiüzengetés konkrét személynek. Nem tudok attól bántóbbat elképzelni, mikor valaki egy nyilvános blogból tudja meg, mit gondol róla valójában a másik. Ennek megfelelően olyan emberekről nem igen írok, akik olvassák a naplóm (ezt nem nehéz abszolválni, ld. fentebb), és csak olyasmit írok meg másról, amit előtte vele már tisztáztam. Kivétel volt az az eset, amikor a másik nem adott lehetőséget a tisztázásra, a megbeszélésre, ez esetben azonban szerintem ha megtudná sem vethetné a szememre, hogy én próbálom ezt megérteni, és feldolgozni, ezért írtam róla. Adatvédelmi szempontokra viszont mindig figyelni próbálok, ha meg nagyon gáz a téma, azt a meghívós oldalamra teszem, ahol meg végképp nem fér hozzá illetéktelen, ezért nyugodtan elsírhatom a bánatom.
Exhibicionizmus. Lehet benne valami, mert nekem “a fióknak írni” nem megy, annyira nem megy, hogy mikor próbáltam leprivatizálni, nem ment az írás, elakadt a szavam szabályosan. Az olvasóknak örülök, törődésként élem meg, ha meg ráadásnak ők is kapnak belőle valamit, amit “hazavisznek”, az hab a tortán.
Most hirtelen ezek jutottak eszembe.
Ez állati érdekes, az én közeli barátaim nagy része se olvasott nálam soha semmit. Nem értik, minek, ha “úgyis beszélünk”. Szerintem aki nem ír, az nem érti, hogy ez miért más: ez a kompakt, feldolgozott, átgondolt-ösztönös sűrítmény, személyes beszélgetésnél több minden kiderülhet egy témával kapcsolatban, de a leírt rész egy jó alap. Fióknak írni már én sem tudok.
(Off, de) ha már blogolás: Eszter, hogy csinálod mostanában ezt a jópofa cím+alcímes dolgot? (Fizetős) sablonspecialitás, vagy elő lehet csalni valahonnan? :)
Az sablonfüggő, van, amelyik sablonban van, van, amelyikhez nincs. Ehhez pont van: nem tudtam előre, de már hiányozna. :)
Nekem szakadt meg barátságom a “bloggerségem” miatt…..
Azt hiszem féltékennyé vált a barátnőm a “mindenkire” akik szerinte olvastak…. holott nincs is nézettség, nem is ez a fontos….hanem mert írni jó….felszínre hozza mindazt, ami lehet soha nem került volna ki. Egyáltalán nem magamutogatás, inkább önmegvalósítás. Nekem.
Gondolkoztam ma ezen: szerintem se magamutogatás, hanem a természetes emberi vágy egyik materializálódása: az, hogy kapcsolódjunk a többi emberrel. Van, aki ezt szexfüggőségben éli ki.
Hiánypótló poszt ! :)
Az este megírt és posztolt über anyag reggeli újraolvasása és az akkor keletkező érzések nagyon megvannak, sőt néha úgy érzem magam, mint Dr. Jekyll: nem vagyok egészen biztos benne, hogy ama bizonyos éjjeli posztot én magam írtam meg. A flow élmény az egyik legjobb dolog a világon: mikor minden mindennel kapcsolatba kerül és tényleg kiesünk az időből… ohh.
Rengetegen zárt ajtókon is képesek dörömbölni, főleg a Facebook ismerősök, akik szinte kikönyörgik a visszajelölést, hiába mondom nekik, hogy végtére is csak annyi tartalmat osztok meg másokkal, ami a nyilvános falamon is látszik, ellenben van egy blogom, ahol gyakran nagyon személyes dolgokat, érzéseket, emlékeket, gondolatokat bízok a nagyérdeműre, ha a virtuális “társaságomra vágyik”, akkor nosza ott lehet olvasgatni. *aztán mindig rájövök, hogy nem miattam akarják ezt az ismerősdit, hanem maguk miatt, hogy egyel több ember legyen, aki majd talán lájkot nyom – szánalom.
Ezzel is reflektálok az egyik előző kommentelőre: “blogolsz?, ahammm…, oké, elég szép időnk volt tegnap nem?” :)
Jaja, a flow-élmény tipikus velejárója az írás másnapossága: “de ki a halál írta ezt a szart?! én biztos nem”, haha. :)
Igen, sokan lájk-vadászok össze-vissz, de én azért szeretem FB-on is tartani a kapcsolatot, mert sokszor egész jó kis beszélgetések alakulnak ki.
Nem nagyon lehet mit hozzáfűzni. :)
Egyébként “fotósként” is jártam így. Érdekes téma, katt, szerkesztés, és már toltam is ki a képet a Flickr-re. Aztán vártam a nagy nézettséget, hiszen meg voltam győződve arról, hogy beszarás jó képet csináltam.
Másnap láttam, hogy mindössze 19-en nézték meg az alkotásomat. Ez aztán egy időre elvette a kedvem a folytatástól, de rendszerint mindig magamra találtam.
Így van ez a “remekül megírt” posztokkal is.
Világraszólót kiáltok, és senkit nem érdekel. :)
a “világraszóló” megosztások sokkal többek az alkotónak, mint az olvasóknak/nézőknek, mert magát a pillanat megélését is hordozzák, amit igen nehéz megmutatni. Azt megélni lehet…azokban okoz hirtelen megvilágosodást,akik bele tudják élni magukat az alkotópillanatában, ezért van kisebb mozgás az ilyen posztok alatt….van hogy látják,de nem tudnak hozzászólni…
Egy időben írkáltam hisztiblogot, de azt abbahagytam mert nem láttam értelmét. Én nem vagyok ennyire megszállott író, naplót sem tudtam soha vezetni. Van ugyan egy blogom de oda nem nagyon írtam mostanában, pedig volna mit megosztanom, mert azért alkottam. :)
Amit én észrevettem az az, hogy megtalálják idegenek a postjaimat és lájkolják vagy kommentelik és hirtelen úgy érzem felelősséggel tartozom nekik, hogy írjak még és osszak meg velük okos praktikus hasznos dolgokat, hisz ezért alkottam a blogot. Persze a lustaságom meg a szétszórtságom erősebb szokott lenni sajnos, de legalább ha valamit meg akarok mutatni szövegkörítéssel, van hol tennem. :D
p.s.: én eléggé internetgyerek vagyok ahhoz, hogy úgy érezzem ha nem olvastam a barátaim ismerőseim blogját akkor biztos azt fogják hinni, hogy nem is érdekelnek. :)
A hisztiblogok amúgy nagyon veszélyesek, engem eléggé le tudott húzni annó a sajátom. XDDD
Örülnék, ha írnál még, én nagyon bírtam a cuccaidat. Meg amúgy is ritkán látlak!
Lehet hogy off, akkor sorry. Blogolok több témában, évek óta írok, kísérletezek a környezetvédelem háztartási oldalával kapcsolatban. kerestem anno gesztenyés mosásról cikkeket, nem találtam. Kipróbáltam, megírtam. Sokan átvették, kipróbálták, tele van vele a net.
Amit írok, megosztom, család is látja, hisz face ismerősök is vagyunk, sőt, el is mondom.
Majd az utóbbi hetekben rokonom megoszt velem egy gesztenyés mosás-cikket, meglátja nálam a gesztenyét, amit már rég nem mosás miatt szedek, és megjegyzi: látom szedtél gesztenyét a megosztásom miatt :))
Nem szívem, túl vagyok ezen, már csak visszérkrémet csinálok belőle… 5 gyerek mellett kevés a mosáshoz. De két éve megírtam ezt is…
Szóval ez csak annyi, hogy sokszor pont azok nem olvasnak, akik még számítanak is. No ez nem sértő ám, megszoktam, csak érdekes.
Egyetértek a legtöbb pontban :D Egyébként én szinte azonnal közzéteszem a bejegyzéseimet, egy részt azért, mert ez is valamiféle blogger-dolog, hogy azonnal kint szeretném látni, más részt minél tovább halogatom, annál inkább érzem majd én is azt, hogy ez egy kalap sz*r.
Általában pedig tényleg mindenkinél úgy van, hogy a legütősebb, saját magának legjobban tetsző írások szinte senkit nem érdekelnek, amire pedig fogod a fejed, hogy what the fuck, az pedig nagy népszerűségnek örvend. Nem baj, így van ez rendjén :D
Így van ez bizony, de azért nm mindig :).
Egyébként az azonnali publikálásbn sokszor az is benne van, hogy 2-3 nap múlva esetleg nem lesz aktualitása, az meg ugye szopóág.
Jaj, és légy üdvözölve itt! :)
Köszi :)
Nagyon jó kérdéseket feszegetsz, szívesen olvasnám akár egyenként kibontva is őket. :) Bár mostanában többet forgok blogger körökben, mint azelőtt, én úgy állok a dologhoz, hogy nem szeretem magam bloggernek hívni. Nem azért, mert bármi negatív jelentést tulajdonítanék a szónak, hanem mert nagyon régóta írok különféle platformokra (főként mondjuk online, meg a Lomtárnak, na meg kisgyerekkorom óta naplót), és a blogolás ennek egy hajtása csupán.
Amiket leírsz, az egyébként sok kreatív munkára/folyamatra illik szerintem.
A blogger szót én se használom, mert hiszen az írás az írás… és nehéz ezt kategorizálni. A blogolás csak úgy jött, és aztán életforma lett, de nincs külön blogger-identitásom nekm sem. :)
Igen, szerintem is a legtöbb kreatív feladattal így van az ember, hasonlóak a megélések és a fázisok.
Sose lenne türelmem, kitartásom, következetességem, valamint kezdeményező kreativitásom blogot írni.:) Reagálni szeretek, gondolkozni azon, amit olvasok.
A kommentelő szerepkör is néha gáz, nagy hirtelen felindulásból jól kiömlengek valamit, sokszor nagyon is személyeset, elküldöm, aztán meg, anyám, fogom a fejem, hogy mit is és hogy.
A zenében sokszor voltam így, hogy este alkottam valami eszméletlen fantasztikusat, aztán reggel meg csak ámuldoztam, hogy miért is gondoltam, hogy ez annyira fantasztikus. Ott kezdődött a munka, és néha hónapok kellettek, hogy újra megtaláljam a “művet”. Megérik az emberben. Persze a blogírás az más, azt nem tudod napokig meg hetekig atyolgatni.
Ez az “olvasom a blogodat”=”láttalak már meztelenül” nagyon találó. Én minndig zavarba jövök, ha valakivel évek óta nem találkoztam, és benyögi, hogy “egyébként” olvassa a blogomat. Ezzel csak az a baj, hogy egy időben túlságosan kiteregettem a magánéletem, mert nem bírtam magamba fojtani, nem láttam más/jobb kiutat, és innentől kezdve nincs már miről beszélgetni az illetővel. Marad az elköszönés.