Miért nem olvashatsz mindig arról az újságban, ami van?

Szeptember 23-án elindult az Abcúg, Richard Field húsz évig Magyarországon élt amerikai üzletember független, nonprofit politikai hírlapja, az ex-origós Tóth Sára főszerkesztésével, Albert Ákossal, Lestyánszky Ádámmal, Prókai Eszterrel, Szurovecz Illéssel, Zöldi Blankával, fotós fronton pedig Hajdú D. Andrással és Magócsi Mártonnal. Nagyon tetszik, hogy vannak olyan mecénások, akik a magyar sajtószabadságba fektetnek, egy egészségesen működő demokráciában ugyanis szükség van néhány felületre, amely a szokásos kereteken kívül működhet.

Mik ezek a “szokásos” keretek? Mivel az elmúlt néhány napban ezt többen is kérdezték tőlem, úgy gondoltam, külön cikkben foglalom össze, hogy milyen kerékkötői lehetnek a sajtószabadságnak. Az, hogy ezek mennyire komoly gátak, persze változóak. Nézzük csak, miért fontos, hogy van Abcúg, ami pártfüggetlen nonprofit politikai lap, vagy van Cink, ami a Gawker Média szintén szabad, hirdetésmentes kísérleti projektje:

1. A hirdetés.

Az online sajtótermékek a hirdetésből élnek. Lehetnének közösségi finanszírozásúak is, de a fizetős tartalom még nálunk boldogabb országokban sem általános, a magyarok szellemiségétől és pénztárcájától pedig végképp távol áll a minta.

Marad tehát a hirdetési bevétel. Ezen a fronton általában két alapvető helyzet van:

a, már hirdet nálunk;
b, még nem hirdet nálunk, de szeretnénk, hogy hirdessen.

Az a, helyzet azért bonyolult, mert nem írhatsz rosszat egy termékről vagy egy szolgáltatásról, ha egyszer az általa befizetett sápból kapod a fizetésedet, és szeretnéd, ha ez a jövőben is így maradna. Viszont jót se nagyon írhatsz, mert akkor meg miért állna érdekében fizetni a hirdetésért?

A b, helyzet nagyjából ugyanez: rosszat nem írhatsz, mert szeretnéd, hogy hirdessen, de jót sem, mert akkor meg… minek is szurkolna le komoly összegeket külön a reklámért, ha magadtól is kedvező dolgokat publikálsz róla?

Ezekkel a szempontokkal egészen addig nincs baj, amíg a tájékoztatás és a szórakoztatás gátjaivá nem válnak. Bárhol is dolgozol, szerkesztőként az a feladatod, hogy kiegyensúlyozott helyzetet teremts, de természetesen csak bizonyos irányelvek mentén tudsz dolgozni.

2. A politika.

A politikai érintettség még ennél is árnyaltabb és szövevényesebb. Médiatanulmányaim során tananyag volt: ne legyen illúzióink, nincs túl sok (ha egyáltalán…) olyan közéletet (is) érintő sajtótermék, amely ne állna közvetett vagy közvetlen politikai befolyás alatt, legalább egy bizonyos mértékig. Demokratikus helyzetről akkor beszélhetünk, ha ezek a viszonyok többé-kevésbé kiegyenlítettek.

Én olyan terülten tevékenykedem, ahol a politikának nem osztunk kártyát, Miley Cyrus zuhanyfotója balról és jobbról nézve is sideboob-ot mutat. Azt azonban jól látjuk, mi történt pár hónapja az Origóval, és hogyan bizonyosodott be minden kétséget kizáróan, hogy politikai nyomásgyakorlás történt, amely a sajtószabadságot tiporta a sárba.

Politikai állásfoglalástól függetlenül talán nem kell külön elmagyarázni, hogy miért félelmetes, ha a hatalmat gyakorló csoportot nem érheti kritika, és az ellenzéki, illetve a független és civil hangok nem hallatszanak. Mindez egész egyszerűen a demokrácia korlátja, egy diktatúra alaprajza, amelyben mindenkinek kuss a neve, és Eurázsia sosem állt harcban Keletázsiával.

3. A konkurencia.

Kicsit Egyértelmű Kapitány leszek, de médiamunkásként* világos: az online lényege a keresztlinkelés, az átkötés, az átvétel, a reagálás, a képek, a videók szabad (nyilván jogszerű) beillesztése, a szövegek megfelelő idézése, mindez a gyors információáramlás jegyében.

Ha egy médiacég szövevényes keretrendszerében tevékenykedsz, akkor erre nincs igazán lehetőséged, mivel a konkurenciát nem promotálhatod ezekkel a módszerekkel. A cégen belüli termékeket ugyanakkor előnyben kell részesítened: jó példa erre az Index ragaszkodása az Indavideóhoz, az Origóé a Videához, a Ringer-é a Pixterhez, miközben az elmúlt évek során bebizonyosodott, hogy a YouTube az egyetlen versenyképes alternatíva.

4. A kattintásharc.

Azt már tudjuk, hogy az online sajtótermékek a hirdetésből élnek (lásd 1-es pont). A hirdetések mennyiségét és minőségét pedig a látogatottsági versenyben elért helyezés határozza meg. Nem csak az számít, hogy hányan nézték meg az adott cikket, hanem az is, hogy egy látogató hány oldalt látott a portálon, és mennyi ideig tartózkodott az adott felületen. Sőt, még az is, hogy visszatért-e később.

Azért, hogy ezek az adatok minél jobbak legyenek, a szálakat mozgató vezetők sok mindenre képesek. Én is: hivatásos RSS-címadó mester vagyok a Hírkeresőre. :) Nincs is ezzel semmi baj, a játék nem árt senkinek sem, a kínálatot pedig a kereslet is alakítja. Ha József Attilát kattintós címmel kell “eladni”, akkor ez lesz az a módszer, amelynek a segítségével eljuttatjuk az emberekhez.  Ugyanez már magánál a témaválasztásnál megjelenik.

Ha azonban nincs ilyesfajta nyomás a médiamunkáson – egyszerűen azért, mert nincs hirdetés! – a perspektíva egyszerűen szédítő. Mennyi mindenről írhatsz, mennyi témát járhatsz körül, milyen fantasztikus, korlátlan lehetőségeid vannak! Egy egészen kis privát blog – mint például ez itt, de még az ennél komolyabbak sem – nem rendelkezik azzal az infrastruktúrával, amellyel egy főállásban tevékenykedő portál komplett szerkesztősége, így az ő munkájuk úgy kell a társadalombak, mint egy falat kenyér.

Tehát…

Mindezek fényében mindig óriási öröm, ha a paletta bővül, még akkor is, ha mi, kicsik ezt csupán kívülről nézzük. Az egész magyar média és minden egyes állampolgár nyer a hasonló kezdeményezésekkel, úgyhogy… csapassátok gyerekek, sok sikert hozzá!

---

*utálatos szó, igen, de jobb kifejezés nincs rá: nem újságíró, mert nem az oknyomozás és a tudósítás a (fő) feladata, ugyanakkor több, mint cikkíró, mivel a stratégiai kérdésektől a közösségi média-menedzsmenten át a szerkesztésig rengeteg mindennel foglalkozik