Aktuális

Ki mit csodál?

Ti hogy vagytok a csodálattal? Alapfeltétele a szerelemnek, vagy a kompatibilitás és a meghatározhatatlan x-faktor elég  a tűzhöz, ami a szikrából lesz? Erről beszélgettünk a minap a csajokkal.

Na jó, ennyire azért nem...

Na jó, ennyire azért nem…

Az elmúlt évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy csodálat nélkül nálam nincs szerelem. Ez nem biztos, hogy jó, elvégre a csodálat, mint olyan, nyugodtan a “rajongás” címkéje alá írható, márpedig az soha nem lehet egyenlőségen alapuló, egészséges párkapcsolat alapja. Ugyanakkor nem is feltétlenül kóros, mert esetemben kölcsönösséget feltételez: én is elvárom, hogy a másik… ami talán már utópia, de így van.

Férfiben rendszerint a következő dolgokat szoktam csodálni:
a, a nyugalmát
b, az okosságát
c, a különcségét
d, ezek tetszőleges kombinációját.

Ezeket természetesen a nőkben is csodálom, de mivel heteró vagyok, könnyen elkábulok, amikor a párzás potenciális lehetősége is ott van a levegőben mindezek mellé.

Valószínűleg jobban járnék, ha a jószívűséget, a becsületességet és a hűséget komálnám ennyire, de ezek egyszerűen csak az elvárások szintjén jelennek meg. A csodálathoz valami több kell: olyasmi, ami csak kevesekre jellemző, és ami kiemeli őt az átlagemberek közül.

Nézzük csak ezeket a kvalitásokat közelebbről:

a, a nyugodtság  – Ez egyszerű: egzaltált figura vagyok, szenvedélyes, szertelen, lobbanékony, érzékeny, éppen ezért a nyugodt erő gyerekkoromtól kezdve lenyűgözött. A nyugodtság sok mindent sejtet: magabiztosságot, határozottságot, szilárdságot, állandóságot, állhatatosságot, letisztultságot. “Nem izgatom fel magam, mert nem érhet baj, és úgy van, ahogy” – ilyesmi az üzenet.

Hamar kiderül, ha a nyugodtság mögött nemtörődömség van, de a legtöbbször nem csalódom: aki nyugodt, az tud, csak már pontosan érti és éli, hogy mikor kell szólnia, lépnie, harcolnia, és mikor jobb hallgatni. Nem utolsósorban hasznos, ha a nyugodt ember azt is tudja, hogyan kezelje a magamfajta tüzes ENFP-et, aki kiüvöltözi magát stresszhelyzet esetén, aztán egy óra múlva már bújik és nevet.

Persze a nyugodtság – csakúgy, mint a többi felsorolt tulajdonság – bizonyos esetekben bosszantó is lehet (“mondd, te miért nem szólsz egy szót se??? téged nem is érdekel ez az egész???”), de a tapasztalatok szerint megéri ezt az áldozatot a dolog.

b, az okosság – Ki az okos? Mindenki, aki elképesztően, átlag fölött, zseniálisan kompetens abban, amit csinál: lehet rendező, költő, tanár, kőműves, focista, zenész… akármi, a lényeg, hogy stimmel a Nagy Kép, és közben az apró kis nüanszok – hangsúlyok, félmondatok, fények… – is a helyükön vannak.

Az okosság elképesztő, világító tudatosság abban, amit az illető csinál, az összefüggések szédületes átlátása, gyors reakcióidő, bizonyos szintig egyfajta látnoki vízió az egészről, amíg csak a rész látszik. Az okosság, ami nagyrészt problémamegoldó képesség, vagyis intelligencia, mellé pedig kreativitás, tehát egyediség, feltételez egyfajta humorérzéket is, mivel aki átlát mindent, az össze is tudja keverni a kártyákat úgy, hogy az groteszkül csiklandozzon.

Imádom figyelni az okos embert, de különösen szép, amikor annyira kiakad az IQ-tól a cukiságmérőm, hogy a, vihorászni kezdek; b, megkukulok; c, hülyeségeket kezdek beszélni; d, ezek tetszőleges kombinációja a jelenlétében. És basszus, sokadszorra is, nincs előrelépés, nem fejlődöm, csak abban bízhatok ilyenkor, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Én ugyanis ugyan kompetens vagyok a szakmában és kíváncsibbnak, érdeklődőbbnek születtem az átlagnál, de se kiemelkedő intelligenciahányadosom, se kiterjedt lexikális tudásom nincs.

(Disclaimer: Figyelem, ha indokolatlanul röhögcsélek, nagyokat hallgatok, fasságokat beszélek a jelenlétedben négyszemközt, színjózanul, akkor valszeg kurvaokos vagy, örüjjé!)

c, a különcség – Az igazság az, hogy ha egymás mellé állítanánk az összes férfit, akihez óvodás koromtól a felnőttségig közöm volt – vagy szerettem volna, hogy legyen – az ég adta világon semmi közöset nem találnánk bennük. Nincsenek sokan, sőt, de mind más, az egyszer biztos… A különcség azonban mindegyikükre jellemző volt. Külsőre ez nem mindig látszott (bár volt, amikor igen), de elvontak voltak, többnyire megosztóak, és a világ fura fazonként tekintett rájuk.

Egyszer, egyetlen egyszer hozott össze a sors egy kedves jófiúval, aki teljesen rendben volt. Szép és jó volt, intelligens és humoros is, az eszemmel tudtam, hogy nagyon jó parti volna, szerelmesnek kellene lennem belé. Egyszer, amikor randira mentem, egyszer csak beugrott futtomban a mozgólépcsőn: “hééé, ez a srác annyira, de annyira normális… én ezzel nem tudok mit kezdeni!”. És valóban: mindent a nagy könyvben megírtak szerint csinált, és ez nekem teljese ufó dolog volt. Teljesen őrültnek tűntem mellette az ideáimmal, a tüzemmel, a szorongásaimmal… Meg amúgy is, mondjuk. Még szerencse, hogy nem kellettem neki.

A különcség nem devianciát jelent, bár fiatalon az ember könnyen összekeveri a kettőt. Ha fogékony vagy a különcökre, simán azt hiszed tizenöt évesen, hogy a félméteres hupikék taréj és a füves cigi teszi a különcöt. Jóval később jössz, hogy a szubkultúrák közös kódja 90 százalékban a csoporttrend követéséről szól (elképesztően szigorú korlátokkal, amelyeket te kényszerítesz magadra), a pia meg a drog pedig egyszerű önrombolás, ami sehová se vezet.

De akkor mi  teszi azt a különcséget, amit én csodálok? Különállás a  begyepesedett társadalmi normától, a láthatóan működésképtelen rendszerektől, az értelmetlen, betarthatatlan, buta szabályoktól, és ennek a különállásnak a bátor, határozott felvállalása, továbbá – és ez fontos – az új, a más megteremtésének a szándéka, képessége. Igen, a punk az aluljáróban különáll ugyan, de a különcsége jobbára öncélú, és alternatívát sem mutat, amit érdemes megfontolni. Nyilván alap, hogy a különállás a két ember közös értékrendje mentén működő formában nyilvánuljon meg, elvégre csak úgy lehet együtt haladni az úton.

Szóval, igen, a csodálat…  ti hogy vagytok ezzel, mit csodáltok? Csodáltok egyáltalán?

Advertisements
Eszter névjegye (831 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

48 hozzászólás Ki mit csodál? bejegyzéshez

  1. Abszolút megértelek :) Azt hiszem nekem afféle tanítvány-komplexusom lehet, mindig is egy olyan embert kerestem a szerelemben, aki lenyűgöz, tanít és inspirál. Amolyan mester és múzsa egy személyben. Igen, ez valahol tényleg rajongás, én tudom magamról, hogy rajongva szeretek, de nem hiszem, hogy ez nagyban befolyásolná a viszony egyenlőségét. Talán, mert rajongásom tárgyai sosem guruk, mindentudók, vagy szentek voltak (akikhez ugye nehéz felnőni, pláne nekem), hanem esendő emberek, tele hibákkal. Ugyanakkor mégis volt bennük valami… A tökéletlenségük ellenére (Mit ellenére? Velük együtt!) voltak egészek, lenyűgözőek, tiszteletreméltók és ami nagyon fontos, jó emberek. (Persze senki sem tévedhetetlen, úgyhogy velem is előfordult, hogy valakiről azt hittem, hogy ő az igazi, majd rá kellett ébrednem, hogy csupán egy maszkot csodáltam.)

    • Ja, dettó. Aki mindenhatónak tűnik, az eleve gyanús, de az az igazság, hogy elég jó emberismerő vagyok, és viszonylag hamar felmérem, mi minden rejlik a másikban. És jó szeretni valakit tökéletlenül… és csodálni, tisztelni közben.

      • Az emberismeretet nekem még gyakorolni kéne. Sajnos(?) hajlamos vagyok mindenkiről a legjobbat feltételezni, elvégre miért hazudna/rejtőzködne/játszaná meg magát bárki is? (Úgyis kiderül, hiszen a hazug embert hamarabb, mint a sánta kutyát…) Aztán lassan kezdek rájönni, hogy sokan nagyon más logikával működnek.

  2. Tegnap jöttem rá arra, még egy vágyott dolog összejött a kedvesemmel kapcsolatban. Mégpedig hogy legyen felnőtt ember.
    Igazából ő a felnőtt életem első felnőtt kapcsolata, mármint úgy értem, hogy felnőtt döntéseket hozó, következményeket vállaló és kezelő, önálló ember.
    Ezt csodálom.
    Lehet azért, mert korábban nem tapasztaltam, talán csak magamnál, mármint kapcsolatok terén.
    Csodálatra méltó például az, aki véghezviszi amit akar, és fel meri adni azt, ami nem megy.
    Azt hiszem van olyan, amikor csodálatra méltó tulajdonsága lehetne valakinek, de összességében olyan káosz az egész, hogy nem számít mennyire önálló, céltudatos, okos, akármilyen.
    Így ha az a tulajdonság jó közegben nyilvánul meg, akkor jó, ellenkező esetben nem érdekel jellegű.
    Oké, nem poszterezek, de Téged pl. csodállak, azért amit elértél, amit képviselsz, stb. A széles látókörű világnézeted, az ebből adódó véleményformáló írásaid, és az hogy nem adod fel.
    No ennyi.
    Kellemes hétvégét!

    • Amiket elmondasz, az tényleg a felnőttséggel kellene, hogy járjon, de sok ember valóban nem képes rá. Például alap volna, hogy a felnőtt ember a sértettség és a szarkavarás helyett nyíltan, szemtől szembe mondja el, hogy mi a problémája, illetve képes legyen megoldáscentrikusan, korrektül kezelni és lezárni egy-egy konfliktust. Éppen ezért tisztelem azokat, akik ezt így kezelik.

      Aztán tetszik az a fajta talpraesettség, okosság, bölcsesség, amikor az ember a jég hátán is megél, mint pl. te is :)), és nem panaszkodik folyton, mint sokan, hanem teszi a dolgát. Egyébként van az angolnak egy jó szava az élelmességre: streetwise, mert tényleg utcán szerzett bölcsesség, de igazi bölcsesség ez. Sokszor sajnos az élelmességet és a streetwise-ot pejoratív értelemben használják, pedig ez a legklasszabb dolog, ami emberrel történhet, és nem jelenti azt, hogy mások kárára ügyes az ember.

      Amit nagyon jól írsz, hogy az említett tulajdonságok önmagukban szart se érnek: okos is lehet emberünk, ha nem viseli méltósággal az intelligenciát, és megnemértett lángelmeként előjogokat vár a környezetétől, mert neki mindent szabad…

      • “megnemértett lángelmeként előjogokat vár a környezetétől, mert neki mindent szabad…”
        Ez nagyon jó :)) Ismerek ilyet.

        Nehéz ám szembenézni azzal, mikor meglátnak bennünk valamit, ami változtatni való, sok-sok ember tökélyre fejlesztette már az elfedést. Önmaga és mások előtt is. Mert a világ felé arcot kell mutatni, és hibák nincsenek csak az alja népnél.
        A vége már off lett, de az offtopicban tán megbocsátható :))

  3. “Valószínűleg jobban járnék, ha a jószívűséget, a becsületességet és a hűséget komálnám ennyire, de ezek egyszerűen csak az elvárások szintjén jelennek meg” – de jó, hogy ezt leírtad! Ez tényleg alap, nehogy már ezektől izgalmas legyen valaki. Kell ott legyen más is: kémia, vagy mi. Csak az nem fogható meg úgy, mint a becsületesség. (Ki akarna egy nyilvánvalóan svindlerrel összeállni?) Előszeretettel kérik számon, ha ez nem elég (“Egy olyan rendes fiú/lány”), akkor ugye a fehér lovon érkező királyfit várjuk.
    Én akkor csodálok valakit, ha az látom, hogy engem csodál – érdekes ezen be tudok kattanni – mármint így van esélye. :)

    • Épp ott válik nehézzé az egész párválasztás téma, hogy oké, a fentiek mondjuk mind stimmelnek, de ahhoz, hogy a csodálaton túljusson a dolog, és szerelem alakuljon ki, még stimmelnie kell a kémiának is… és akkor a slusszpoén, hogy az érdeklődés legyen kölcsönös. Ez már így, mondhatni a tűt a szénakazalban klasszikus esete. Kéne valami pirula, hogy csak azokat csodáljuk-szeressük-kívánjuk, akik minket is (és egyszerre mindig csak egyet!), mert ez az esetlegesség óriási szopás. Persze, azt hiszem, ha így volna, akkor megszűnne az szépirodalom minden műneme (líra, epika, dráma), alig születnének zeneszámok és filmek, és sok barát nem tudna miről beszélgetni. XDDD

  4. Mint ahogy az okosság is alap, nem? Azt sem mondjuk, hogy értelmes ember, 100-as az IQ-ja, de jó, hogy ilyen okosat sikerült kifogni.

    • No, én azért az átlagon felüli okosságra gondoltam, nem a 100-as IQ-ra. Egyfajta intelligencia azonban valóban alapfeltétel. A zsenialitás határán mozgó okosság azért kemény dió, mert sokan ezt nem kezelik méltósággal: visszaélnek vele, kiszolgáló személyzetet keresnek maguk mellé, hóbortjaik vannak, innen a mítosz, hogy a zseni mindig nehéz ember. Nos, a méltósággal viselt átlagon felüli értelem az, ami felpörget, igen.

      • Hát pont ez az, hogy a 100 az az alap, hogy egyáltalán kapcsolódni tudjak hozzá tartósan. Nincs mit csodálni azon sem. A becsületességen sem. Lehet valaki ezen – az “emberség” – vonalon is kiemelkedő, nem egyszerűen becsületes, hanem nagyon figyelő, nagyon emberséges, gyengéket, elesetteket segítő, Azt is lehet csodálni, legalábbis én tudom csodálni, de az már nem a 100 % hanem legalább 120.

        • Igen, igen, a humanisták, az állatmentők, az önkéntesek, az aktivisták… Tiniként néztem azokat, akik ebben utaznak, és aztán rájöttem, hogy tőlem ez távol áll, én a szenvedés láttán lebénulok, nem aktívan kezdek segíteni. Ez is egy alkat, aki erre képes és nyitott… és hát csodálat a köbön, nyilván.

          • Na erre írtam az IQ 100-at. Az is alap, a becsületesség is alap, a nők VALÓDI tisztelete is alap. Ennél legalább egy vonalon több kell ahhoz, hogy csodáljunk valakit. 120 %. IQ-ból, emberségből, humorból, művészetből, valamiből. Önismeretből.

  5. Egyetértés van. A nyugodt ember leírása meg egy az egyben Gre illik, de ezt biztos tudod.

    Minapában dumcsiztunk arról a jóemberrel, hogy egyszer egy leányzó lepattintotta őt “nem vagy elég érett” szöveggel. Szerinted (szerintetek) mit akart ezzel mondani a csaj? Hogy a srác nem tud minden helyzetben kaméleon módjára jópofizni? Vagy hogy nem akarja és nem is sikerül kitalálni a csaj gondolatait, hogy minden helyzetben csak olyat mondjon, ami a csajnak tetszik?
    Én nemes egyszerűséggel arra tippelek, hogy mindössze az volt a gond, hogy nincs háromszázezer nettós állása, lakása, böhöm autója és menő cuccai. Gonosz volnék?

    • Hátőőőő, hogy a leányzó mit akart mondani, azt nem tudom, csak magamból tudok kiindulni, meg a pasikról, akiket ismerek. Nekem szinte kizárólag olyan férfiak voltak az életemben, akik jóval kevesebbet kerestek, mint én, pedig én sem vagyok milliomos vagy ilyesmi. Ez soha nem zavart, viszont az “érettséghez” az valóban hozzátartozik, hogy az ember – ha férfi, ha nő – képes legyen eltartani magát hosszútávon. Persze, vannak szar periódusok, munkanélküliség, hitel, ilyesmi, és bizonyos területeken eleve igazságtalanul alacsony a bér. De az, aki anyuci szoknyája mellett él 30-on túl is (nem a közös otthon a baj, hanem a teljes anyagi függés), és amolyan Holden Caulfield módjára nem tervez előre… nos, az talán valóban nem érett bizonyos dolgokra.

      Volt egyszer egy érdekes beszélgetés egy szociológussal a KSH-adatok kapcsán valamelyik reggeli műsorban az M1-en. Az a jogos kérdés merült fel, hogy száz éve miért vállaltak 10+ gyereket is a párok a nyomorba, amikor ma családra vágyó emberek is az anyagiakra fogják a gyermektelenséget. Akkor miért nem számított a pénz, és ma miért igen? Persze, fogamzásgátló, oké, nyilván kevés volt a vágyott gyerek, nagy volt a csecsemőhalandóság, a legtöbb gyerek muszájból érkezett. Persze, globalizáció, fogyasztói társadalom, ma pontosan tudod, mid lehetne, de nincs. Viszont a legfontosabb faktor a kiszámíthatatlanság, érvelt a szakember: száz éve minimális bevételed volt, de az biztos, míg ma több a bevétel, de az bizonytalan. És a gyereket a biztosba vágyják jobban, ha kevés is. Legalábbis ezt mondta a szakember. Érdekes gondolat: ha a 10+ és a 0-1 közötti különbséget nem is magyarázhatjuk ezzel, magát a 0-1 gyerekességet már igen. (És természetesen a 10 gyerekesség nem is feltétlenül óhajtandó minta, nyilván.)

      • Tegyük még azt hozzá, hogy akkoriban a gyerek munkaerőt jelentett, hiszen már az egészen kicsiket is be lehetett fogni dolgozni. Valamint, mivel nem volt nyugdíjrendszer, a szülők idős korukra csak abban bízhattak, hogy a sokból valamelyik gyerek majd csak gondoskodik róluk…

        • Igen, meg azt azért fontos kiemelni, hogy nem arról volt szó, hogy miért születik kevesebb gyerek, hanem arról, hogy akik alapvetően gyereket akarnak, azok miért nem vállalnak végül, illetve miért csak egyet. Tehát a vágyott, de meg nem született gyerekek a téma.

  6. Én azokat tudom csodálni, akik jól írnak. Az újságírók, a bloggerek és az írók a gyengéim, értük bolondulni tudok ismeretlenül is, férfiakba plátóilag bele is zúgok akár.

    • Ez is az intellektushoz kapcsolódik, igen, tehát okosság, kompetencia, tehetség, zsenialitás. Nálam nincs előtérben annyira az, hogy miben jó, csak legyen jó, kiemelkedően jó, és attól elájulok, ha ezt méltósággal és alázattal képes kezelni. Fontos kiemelni, hogy nem a műveltség, a lexikai tudás a kapu, hanem az intellektuális szikra, a rálátás, a vízió.

      • Én a lazaságra is ugrok, amikor olyan könnyedén kezelnek olyan helyzeteket, amiken én pörgök. Bírom, amikor egy férfi egy jól irányzott mondattal segít nekem rendet rakni. Meg még sok minden van, amit szeretek bennük az eddigi tapasztalataim alapján.
        Fontos a humor is.

        • Igen, amikor hiszti van, és a férfiú két nyugodt mondattal megnyugtat, és eloszlik a para. Meg amikor tudja, hogy hiszti közben nem okoskodni kell, hanem megölelni. Csak ez ritka: a pasik megoldáscentrikusan gondolkoznak, felidegesítik magukat, ha nem tudnak megoldani egy problémát. Mi meg azért mondtuk el, hogy megkönnyebbüljünk, és megöleljenek minket. XD

          • Ez milyen jó gondolat, hogy mérgesek lesznek, ha nem tudják megoldani. Szerintem a sírást is ezért nem bírják. Vagy miért nem?

            • Mert tehetetlennek érzik magukat, és ez frusztrálja őket. Te meg közben a kanyarban sem azért mondtad el a problémát, h ő megoldja azt, hanem azért, h megkönnyebbülj és lelki támogatást kapj. A könnyeknél pedig mindennek az extrém eszkalációját látja, ahol még a racionális keretek is megszűnnek, hiszen síró embernek még érvekkel jönni sem érdemes…

              Férfiak, a tanács: nyugodj meg, nem kell megoldani semmit, csak hagyd, hogy végigmondja, hallgass figyelmesen, aztán öleld meg a nődet jó szorosan, és ennyi.

  7. Kedves cikkíró, kedves Eszter! Azt írod, a csodálat nálad kölcsönös. Azt is írod, hogy neked az alap a 100-as intelligencia, az emberség, a tisztesség, az átlagosság. Azt is írod, hogy azt tudod csodálni, aki kimagasló valamiben, zseni, átlagon felüli. Aki mellett tanítványnak érezheted magad. Ez egy hierarchikus viszony. Ilyesmit neveznek az antifeministák hipergámiának. Ha nyugodt és csodálod, mert te kevésbé vagy az, ha zseni és csodálod, mert te úgy érzed magadról, átlagosan teljesítesz, akkor ők erre azt mondanák, felfelé válogatsz.
    A kérdésem, egy ilyen kapcsolat egyenrangú lehet-e, vagy csak abban az értelemben lehet az, ahogyan egy mester és egy tanítvány, egy vezető és vezetett, egy atya és gyermek egyenrangú?
    Kifogásolnád-e, ha a szeretett férfi téged nem csodál, mert azt mondja, neki te alap vagy. Átlagos intelligenciával, tisztességgel, átlagos értékekkel és mint írtad, ez a minimum. Nem csodál, csak szeret. Sok ilyen nőt lát maga körül. Nem a vita kedvéért kérdezem ezeket. Felmerült bennem, hogy férfiként az ember mondhatja-e, keresi a szikrát, átlagos létére a zseniális nőben, a nagyon okos nőben, a nálánál sokkal nyugodtabb, határozottabb nőben, aki mellett csak ügyetlenül vihorászni tud? Talán nem kereshetné, mert annak a nőnek ő az alap, vagy még az sem és az a nő magánál zseniálisabb, okosabb, nyugodtabb férfiakat keres?
    Én egyébként téged átlagon felüli nőnek tartalak, ezért ütköztem meg kicsit a soraidon. :)
    Persze nem arról van szó, hogy egy nő érje be bármivel, örüljön, ha a szerelme nem sokszorosan megbukott, munkanélküli lumper. :) Kell az a szikra. De egy átlagos férfi nem nyújthatja ezt? A tekintete, a közös élmények, a találkozás, egy váratlan esemény, a szerelem? Talán én nem értek valamit. És egy átlagos nő?
    A férfiak miért képesek csodálni egy nőt pusztán azért, mert gyönyörű? Miért nem érdekli őket, ha átlagos, vagy “alattuk” áll és szellemi értelemben legfeljebb a tanítványuk lehet?
    “Igen, amikor hiszti van, és a férfiú két nyugodt mondattal megnyugtat, és eloszlik a para.”
    Mégis a férfinak kell határozottabbnak lennie?
    Amit még nem értek, hogy akkor miért gond a patriarchátus? Nagyjából ezt a mintát követi, a férfi a mester, a határozott, megnyugtató, a nő a gyermeki, a tanítvány, a szépségét kivéve kissé kevesebb értékkel bíró.
    Értelek, hogy nem ez számít, de talán én zavarodtam össze, hogy ezek szerint mégis? Vagy csak a férfiaknál? Az átlagos férfi várhat egyenrangúságot egy átlagon felüli nőtől? Vagy ahhoz neki többet kellene teljesítenie a többi férfinél? A nők is megpróbálnak túltenni a többi nőn, hogy egy átlagos férfihez jussanak? Bocsáss meg a pontatlan fogalmakért.
    Hogyan lehet egyenrangú egy olyan kapcsolat, amelyben az egyik sokkal okosabb és tapasztaltabb vagy nyugodtabb? Nem hivatkozhat-e rá amolyan atyai bölcsességgel, szeretettel, hogy ő jártasabb, jobban tudja, jobban átlátja, jobban uralja a helyzetet, ezért jobb, ha ő dönt? Vagy éppen ezt szeretnék a nők? Persze olyan sincs, hogy “a nők”… de ha mégis ezt szeretnék, ez a patriarchátus, nem?

    • Én nem érzek ebben férfi-nő hierarchiát, inkább a személyiségtípusból fakad, hogy ki mit csodál. Az egészséges lelkű férfiak között ugyanúgy vannak, akik a párjukban az általam felsorolt dolgokat csodálják, meg még iksz másik dolgot. Egyetlen szóval nem mondtam, hogy a nő feladata, hogy némán csodáljon, és csendes, áhítattal teli tanítvány legyen, míg a férfinak annyi elég, hogy a nő szép legyen, kiszolgálja őt és ügyes legyen a szexben. Más kérdés, hogy eddigi tapasztalataim szerint sokszor ez a felállás, de ez cseppet sem óhajtandó, és én ettől mindig irtóztam.

      • “Egyetlen szóval nem mondtam, hogy a nő feladata, hogy némán csodáljon, és csendes, áhítattal teli tanítvány legyen, míg a férfinak annyi elég, hogy a nő szép legyen, kiszolgálja őt és ügyes legyen a szexben.”
        Sok férfinek elég ennyi. Sőt sok férfi el is akarja kerülni a másfajta nőket. Miért lehet ez? Elég nekik, ha a nő szép, csodálja őket, kiszolgálja őket, csöndes és ügyes a szexben. Mintha ezek a férfiak nem azt várnák, hogy a nő valami másban kiemelkedőt nyújtson, különleges legyen, hanem megelégszenek azzal, hogy ők azok, ami előnyükre és kényelmükre is válhat, ha úgy állnak a kapcsolathoz. Talán több energiát várnak más téren a nőtől, tőle várják el, hogy fenntartsa a kapcsolatot, hogy a férfi kedvét keresse, de éppen azért, mert ők a különleges és a nő az átlag, akiből 12 egy tucat. Sok kapcsolatban az lesz ebből, hogy az egyébként valamiben különleges férfi csak félgőzzel fektet be energiákat, a nő pedig csodál, ragaszkodik, a másik kedvét lesi és el is várják tőle, hogy vegye magára a kapcsolatért való teljes felelősséget, neki érdeke megtartani egy ilyen férfit. Nem rólad írok, csak elgondolkoztam.

        • “Sok férfinek elég ennyi. Sőt sok férfi el is akarja kerülni a másfajta nőket. Miért lehet ez? Elég nekik, ha a nő szép, csodálja őket, kiszolgálja őket, csöndes és ügyes a szexben.” – igen, igen, szerintem is azért van így ez, mert kényelmesek, és nem óhajtanak erőt befektetni a kapcsolatba, nem akarnak fejlődni, tanulni, változni – csak nagy kényelmesen leülni a terített asztal elé, és várni a meleg vacsorát. Ebből szokott az kisülni, hogy a nő előbb-utóbb felismeri a helyzetet, hogy az általa csodált férfi nem is olyan nagyszerű, és nem is olyan érdemes küszködnie azért, hogy megtartsa. És ha ilyenkor a nő lelép, akkor van a férfi részéről nagy sírás-rívás és fogaknak csikorgatása, és MNKzás meg társai, mert az ilyen fickóknak általában az esik a legrosszabbul, ha a kényelmüktől fosztják meg őket.

        • A probléma már a szocializációnál elkezdődik, pedig úgy tűnik, sok szakember szerint alapfeltétel a KÖLCSÖNÖS csodálat. Még sose hallottam Csernus-előadást korábban, és épp férfi hívta fel rá a figyelmemet, egészen más téma kapcsán:

          Azt mondja, hogy ha nem tudsz felnézni a párodra, megette a fene az egészet. Nem azt mondja, hogy nőnek kell a férfire, hanem azt, hogy a dolog akkor működik, ha kölcsönös. Nem azt a szót használja, hogy “csodálni”, hanem azt, hogy “felnézni”.

          A probléma az, hogy sokan nem szerelemre vágynak, de nem is szövetségre, hanem támaszra (nők) és kiszolgáló személyzetre (férfiak). Ez szocializációs probléma.

    • Kedves tnérdekes! Először is ne haragudj, hogy így ismeretlenül belepofázok, de érdekes kérdéseket tettél fel.
      Azt kérdezed, lehet-e egyenrangú a viszony csodált és csodáló között. Én meg azt mondom, miért ne lehetne? Miért ne csodálhatna az, akit én csodálok? Miért lennék neki feltétlenül alap? Egyáltalán milyen szempontok alapján mondjuk valakire, hogy számomra alap? Mert mondhatjuk viszonylag jól körülhatárolható tulajdonságokra (amiket te is írtál; kedvesség, alapvető intelligencia stb), de akár magunkból kiindulva is meghatározhatjuk. Magyarán számomra a saját jellemvonásaim az alapok, hiszen miért is csodálnék valakit, aki mindig úgy és azt teszi, amit én, pontosan annyit tud, amennyit én és pont ott tart, ahol én? Viszont csodál(hat)om, ha
      1) valamiben jobb nálam. Ebből a szempontból viszont én is lehetek nála valamiben jobb (pl ő az okosabb, viszont én határozottabb vagyok és jobban kiállok magamért), így a csodálat lehet kölcsönös.
      2) más, mint én. Ha egy szeles, szenvedélyes ember csodálhatja a nyugodt erőt, miért ne működhetne ez fordítva is. Egy nyugodt, letisztult személyiség számára is lehet lenyűgöző egy spontán, kissé kaotikus, szertelen személyiség, aki egy kis változatosságot visz a mindennapokba. (Nyilván az ellentétek akár egymás idegeire is mehetnek, de most egy idealizált esetről beszélünk, ahol az egyik fél kiegészíti a másikat.)
      Szóval szerintem leginkább helyzet ill. életszakasz függő, hogy ki birtokolja a mester titulust.
      Másodszor (ez talán kicsit a szubjektív véleményem) egy viszony szerintem akkor lesz egyenlőtlen, ha valaki a másiknál feljebbvalónak tekinti magát. (Ahogy írtad is, mert arra hivatkozik, hogy ő ilyenebb, meg olyanabb, mint a másik.) Azt írtad Esztert átlagon felüli nőnek tartod. Nem tudom ő hogy vélekedik magáról, de te akkor is átlagon felülinek tartanád, ha ő magát csak átlagosnak, nem? Lehet valakit úgy csodálni, hogy az közben nem érti mire fel (és itt nem feltétlen az önkép a ludas, egyszerűen neki ez az “alap”) így nem érzi magát többnek nálad. (Sőt, lehet ő meg téged csodál. Off: sosem felejtem el, amikor anno az egyik múzsám pironkodva bevallotta, hogy mennyire inspirálom őt. Hogy mi? Én? Őt? Pedig így volt.:))
      Végül pedig a szerelmünk mindig is egy kicsit több, mint mások nem? (Hiszen nála ott az a bizonyos szikra.) Szerintem a gyakorlatban nincsenek ilyen szinten megfogalmazva a dolgok, talán mert egy kapcsolat baromi rétegelt és nagyon sokféle szerepben kell helytállniuk a pároknak, így ritkán van így direktbe kimondva, hogy mennyire is csodálja az egyik a másikat (és vice versa), inkább csak úgy adja magát a dolog. Aztán néha (vagy utólag) tudatosan is megfogalmazódik az emberben, hogy “basszus ő életem múzsája!”
      A végén pedig: “Sok férfinek elég ennyi.” Na most vagy én mozgok nagyon jó közegben, vagy ez egy olyan általánosítás, mint a “nőknek csak a pénz kell.” Ja, vannak olyanok is, meg vannak olyanok, akik társat szeretnének és nem haszonállatot. Szerintem ez a csodálat dolog, egy eléggé nemtelen téma. (Egyébként meg nekem nem érdekem megtartani egy ilyen férfit, ahogy valszeg csodálni sem tudnám ezután.)

      • Eszter, Hiro, köszi, így már értem, hogy félreértettem és alapvetően kölcsönösségről van szó.

        “Először is ne haragudj” Haragudni sose szoktam, én köszönöm még egyszer, sokat árnyalt a hozzászólásod.

        “Azt mondja, hogy ha nem tudsz felnézni a párodra, megette a fene az egészet. Nem azt mondja, hogy nőnek kell a férfire, hanem azt, hogy a dolog akkor működik, ha kölcsönös.”

        Szerintem is a legjobb, ha kölcsönösen értékelik egymást. Aki nem értékeli a másikat, magával is kiszúr. Milyen lehet az élet egy olyan ember mellett, akit leértékeltünk? Nem-e érezzük mellette állandóan azt majd, hogy jobbat érdekelnénk? Kárpótlás lehet-e ezért a kényelem, amit önmagunk felértékelése nyújt? Ezzel számtalan férfi is szembesülhet, amikor a kapcsolatukban már csak a kényelem dominál és keresik az újabb kihívásokat.

        Ha leértékeljük azt, akit társnak választottunk, azzal egyúttal önmagunkat, a saját választásunkat értékeljük le.

        Nem összességében céloztam a férfiakra, inkább arra a normára utaltam, ami még mindig él és ami szerint a nőnek kell a férfira felnéznie. És igen, ez elsősorban szocializációs probléma.

        “Az ösztön az én tapasztalataim szerint azt mutatja, hogy a “vadászösztön” (ronda szó, aláírom) felkeltése az érdeklődés fenntartásához elengedhetetlen”

        Szerintem nem egyértelműen vadászösztön ez, legalábbis elég taszító gondolat, hogy le lesz vadászva a nő. :) Úgy is felfogható, hogy az van előnyösebb helyzetben, aki passzívabb lehet. A nőknek is vadászösztönük egyébként, de az is passzívabb valahogy. A nagyon vonzó férfiak is vágynak rá, hogy passzívak lehessenek és fussanak utánuk a nők. Na mindegy, ez is elég árnyalt, nehéz téma.

      • Ez nagyon jó hozzászólás volt (egy amúgy nagyon jó cikkhez; köszi Eszter!)
        Nekem férfiként igenis szükségem van arra, hogy a partnerem csodálatraméltó legyen. A személyisége, a gondolkodása, a tettei, egy csomó dologgal lehet kitűnni, hát tegye meg, és én elismerésre méltónak fogom tartani. Tetszett a “nyugodt férfi” kontra “izgalmas nő”. Nálam pont ez a helyzet :-) Érzem már magam annyira érettnek, hogy szeressek egy olyan nőt, aki képes meglepni, kizökkenteni a komfortzónámból, s ha ezt el tudta érni, hát az a minimum, hogy csodálatraméltónak tartom :-)
        Az “okossággal” is hasonló a helyzet, pl. mert általában nem azonos terepen játszunk (közös munkahely pl. űbergáz!). De jó dolog is tud lenni, amikor én mesélek a munkámról, a problémáimról, a sikereimről, és ő csillogó szemmel hallgatja, és viszont, amikor bárgyú kérdéseket teszek fel az ő hivatásával kapcsolatban, és csillogó szemmel hallgatom a tanárnénis előadást :-) Mert ezzel nem csak bennem, hanem benne is megerősödik a “vagyok valaki” érzés :-)
        Na persze ez nem keverendő azzal, hogy “drágám, ezt nem úgy kellene csináljátok”, “de tök hülyeség ez az egész” és a “igen drágám, a Marcsi tényleg egy hülye liba, a Béla meg egy dilettáns faszkalap”… Az ilyen beszélgetésekben nem sok csodálat vagy elismerés lakozik :-)

  8. Én nagyon nem vagyok csodálós, rajongós alkat, még akkor sem, ha szerelmes vagyok – leginkább a biztonságra vágyom és arra, hogy a társam a szövetségesem legyen és kiegészítsük egymást. Lassan tudok csak beleszeretni valakibe, akkor viszont nagyon mélyen ragaszkodom hozzá. Érdekes, hogy ezzel a settinggel én is pont azt keresem, amiket te felsoroltál – a nyugalmat és az okosságot – olyan okosságot, amely másféle, mint az enyém. Például a férjem nagyon jó egy csomó műszaki dologban, autóvezetésben, tájékozódásban, szervezésben, a részletekre való odafigyelésben, pont abban, amihez nekem se türelmem, se érzékem nincsen, és így nagyon hatékonyan működünk a mindennapokban. Ő nyugis típus is, anélkül, hogy nemtörődöm vagy hanyag lenne – én már régen a plafonon vagyok, amikor ő még mindig józanul tud gondolkodni – bár az is igaz, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekben én tudom jobban megőrizni a nyugalmamat, de végül is pont ez jelenti azt hogy kiegészítjük egymást.
    A különcség az egy érdekes dolog. Míg a sok lányt vonzanak a “rosszfiúk” a vagány, különc figurák, addig nekem – valami furcsa perverzió eredményeként – mindig a kedves, normális, rendes jófiúk tetszettek. Talán mert a saját agyam annyira elcseszett volt, hogy epedve vágytam egy kis normalitásra. De ha belegondolok, abban a társaságban, ahol a férjemmel találkoztam, ő a maga normális mivoltában abszolút különcnek számított, és nekem hihetetlenül imponált, hogy még ebben a közegben, elég nagy nyomás alatt is gátlástalanul és pofátlanul mert önmaga lenni, és különbözni a többiektől. Emiatt felnőttebbnek, érettebbnek tekintettem őt a legtöbb korunkbeli srácnál, és kapásból éreztem vele valamiféle lelki rokonságot – amihez a közös érdeklődési kör, a hasonló értékrend és a vonzalom csak hab volt a tortán.

    • Igen, igen, a különcséget én is így értem, nem rosszfiúi értelemben. Ha látom, hogy svindler, szélhámos, akkor az offol, de ismerek csajokat, akik épp hozzájuk vonzódnak, hiába tudják, hogy nem kéne. Az érzelmi biztonság fontos, ezért ha az nincs meg, nem működik a dolog. In fact, az érzelmi biztonság annyira fontos, hogy anélkül nem tudok feloldódni.

      Amiről le kell szokni az az a marhaság, amikor kompenzálok az aktuális crush előtt, és ezért kiemelem pár eredményemet előtte, csak úgy spontán. Egyszerűen nem hiszem el, amikor ilyesmi kicsúszik a számon, utólag a pofámról sül le a bőr, de a pillanat hevében nem tudom megállni, hogy ne… A kompenzálás irtó gáz dolog.

  9. Nem túl régi sztori: melóban az egyik csaj már olyan mértékben környékez, hogy az már arcpirító, és tudod végiggondoltam, hogy “há mé ne?” – a nyilvánvaló szabályon túl, hogy házinyúlra nem lövünk – és kb. a poszt témájához lyukadtam ki. Nem elég, hogy szemrevaló kell legyen, rengeteg viselkedésmintát figyelembe veszünk még pl. nőiessége legyen természetes, ne attól gondolja magát nőnek, hogy ujjnyi miniszoknyákban jár, akkora dekoltázzsal, mint egy focipálya. Vagy ott van a megjátszott bugyutaság, amitől már csak egy lépés a rajongási szint, amivel megint nem lehet mit kezdeni, mivel vagy engem tart a kisasszony hiteles forrásnak, vagy a női magazinokat – azért ez nem túl imponáló. Hogy ha magamnak kellene meghatározni azokat a faktorokat, amitől felfigyelek valakire, azt egy szóba bele lehet sűríteni: tartogasson kihívást a delikvens. Igenis legyenek olyan kognitív területek, ahol azt mondja “én erről többet tudok és több tapasztalatom van” , vagy egy véleményemre ne azt mondja, hogy “persze, szerintem is drágám”, hanem hogy “oké, én pedig azt gondolom, hogy…”.
    A “másik fél” mint fogalom alatt a párkapcsolatok tekintetében pont azt értem, hogy tudjunk komplementer felekként működni, igazén felnőttként.
    Rajongás tekintetében mondjuk én sem a tucatárút szeretem, hanem a valamivel különösebb, egyedi darabokat, sőt néha a problémás, nehéz múltú (de nem nehéz jelenű! – nem akarok a pszichológusa lenni), tapasztalt típusokat. :)

    • Húúúú, ez az arcpirító környékezés, amikor valaki nem veszi a lapot, és háttérbe szorítja a méltóságát… ez… ez annyira szánalmas. Igazából mindkét nemnél, de hajlok arra a szexista megjegyzésre, hogy nőknél talán még jobban. Nagyon szégyellem magam, de vállalom, ez van, most itt tartok, lehet, hogy egy év múlva máshol fogok, most viszont kimondom…
      Elviekben egyetértek azzal, hogy a nő is kezdeményezhet nyíltan, mert hát nem a goddamn középkorban élünk, de… az ösztön egészen mást mutat. Az ösztön az én tapasztalataim szerint azt mutatja, hogy a “vadászösztön” (ronda szó, aláírom) felkeltése az érdeklődés fenntartásához elengedhetetlen: tehát oké, jelet ad az ember lánya, de nem lép. Ha már egyszer nyíltan kimutattam a rokonszenvemet és vonzalmamat, nem fogok programjavaslatot tenni, telefonálni, de még… még ráírni se. Mert öcsém, tudja mi a helyzet, ha akar, reagál, nem? Hú, kemény reakciókra számítok, azért ne oltsatok le nagyon. XD

      • “nőknél talán még jobban”
        Vagy legalábbis gyakrabban. De szerintem ez szocializáció, eleve nőalázó a család és a társadalom is.
        Vadászösztön: nem tudom, szerintem ez simán sztereotípia. Illetve részben szintén szocializáció – ezt tanulják a fiúk, ezt tanítják a lányoknak. De szerintem nagyon ciki, ha egy másik embert akármilyen értelemben is zsákmánynak tekintünk.

        • Maga a zsákmányszemlélet igen, de az ösztön egy dolog, ami ellen ezen a szinten nehéz harcolni: nincs mese, engem is jobban érdekel az, ami nem magától értetődően jön el hozzám, hanem egy kis munkával. Más kérdés, h az ösztön az is, h fejbe vágom kőbaltával, a beszól, mégis igyekszem többnyire legyőzni az érzést…

          • Ja, de akkor meg nem a férfi ösztönéről van szó, hanem az emberéről általában. Ebben van valami, hogy értékesebbnek érezzük, amiért meg kell küzdeni.

            • Ez most tipikusan annak az esete, amikor ha felakasztanának se tudnám megmondani, hogy
              a, a szocializáció miatt érzem azt, amit fentebb írtam az ösztönről;
              b, egyszerűen csak heteró nő vagyok, tehát még csak férfival a másik oldalon éltem meg ezt a “játékot”, de ha férfiből lennék, ugyanezt gondolnám, lévén alapvető emberi tulajdonságról van szó.

              • Hát én sem tudnám megmondani nyilván ;) Nem is tudok olyan vizsgálati módszert elképzelni, ami megvalósítható az életben, és ezt kérdést tisztázná. Talán ha ismert lenne olyan társadalom, ahol a szerepek fordítottak, vagy nincsenek ilyen elképzelések a társadalomban, és ott vizsgálnák, azt össze lehetne vetni a nálunk jellemző elképzeléssel.

                • Nekem az nem egészen érthető, miért kell vadászösztönként gondolni erre és általában a nőre úgy, mint elejtendő zsákmányra? Nem csak szocializáció ez is? Miért ne gondolhatnánk a nőre úgy, mint a cikkben szereplő, valamiben kimagasló és csodált lényre, akinek jelenlétében a “vadász” (a férfi) zavarba jön és “annyira kiakad a cukiságmérője, hogy csak zavartan vihorászni kezd”. Eszter sem úgy írt a csodált férfiről, mint zsákmányról, aki felé a vadászösztöne hajtja.
                  Arra akarok kilyukadni, hogy az emberek az eddig berögződött, nemek közötti hierarchia miatt hajlamosak más szavakkal illetni ugyanazokat a jelenségeket. A nők ebben az összefüggésben legyőzendő, elejtendő zsákmányok. Az Árpádot megkörnyékező nőről is gondolhatnánk, hogy hajtja a vadászösztöne, Árpád pedig a zsákmánya. Általában mégsem teszünk ilyet.

                  “Ebben van valami, hogy értékesebbnek érezzük, amiért meg kell küzdeni.”
                  Erről lehet szó egyébként. De hagyományosan úgy szocializálnak bennünket, hogy ebből akármelyik oldalon legyen, a férfi jöjjön (jöhet, ha akar) ki jobban. Ha érte kell küzdeni, rögtön elbízhatja magát és elvárhatja, hogy a másik egyoldalúan nézzen fel rá és szolgálja az ő kényelmét, hiszen a másiknak van rá jobban szüksége. Ha ő csodál és küzd jobban, az vadászösztön és egyébként is, teljesítmény, amellyel zsákmányt ejt el és felülkerekedik.

                  • Lényegében egyetértünk, én is így gondolom.

                  • Maga a vadászat pejoratív felhangú szó, de a mögötte lévő ösztön nem minden esetben negatív. A motivációtól függ, szerintem. Ha hierarchián és birtokláson alapul, akkor gáz. De ha kölcsönösségen és tiszteleten, akkor oké. Arról az érzésről beszélek, amikor nézed a partnert – legyen az férj/feleség vagy éppen egy one-night-stand másik főszereplője – és kihúzod magad, aztán azt mondod magadban: “hmm, gyönyörű… és vonzónak talál, kellettem neki, meghódítottam!”. Ezt a fajta vadászösztön nem feltétlenül rossz: ezerszer károsabbak a hazugságok, a méltatlan kompromisszumok, a manipuláció, ami nem csak “vadászathoz”, hanem sokszor szép, finom udvarláshoz is kapcsolódhat.

                    • blaci200 // október 29, 2014 - 18:57 //

                      NA de a vadászat meg a kölcsönösség eleve nem fér össze. Semmiképp sem tartom jó szónak. a kölcsönös, akkor lehet valamiféle játék, de a vadászat prédából és predátorból áll.

                    • A vadászat valszeg nem jó szó, igen, de az ösztön mögötte nem rossz dolog. Nyelvet kéne újítani.

                    • blaci200 // október 29, 2014 - 19:40 //

                      Jó ötlet ;)

  10. Geez, szóról szóra csak egyetérteni tudok! Én is nagyjából így fogalmaztam meg magamban nemrég, hogy mik vonzanak a férfiakban. Az okosság ráadásul olyan mértékben fontos nekem, hogy szinte felizgat, ha valaki csak úgy elkezd lelkesen és hozzáértően mesélni arról, amiben igazán jó… még akkor is, ha csak a névelőket és névmásokat értem abból, amit mond.
    És, bár én is ENFP vagyok, nemrég a Sors összehozott egy ISTJ-vel, akivel előszörre nagyon nehezen indultak be a dolgok, de aztán… minden megvan benne: nyugodt, józan, okos és különc is. A legjobb értelemben. Van benne egy bizonyos trollsági faktor is, amiben tökéletesen megértjük egymást. Meg emellett még csomó minden, ami miatt valóban csodálom… Kissé félek is, hogy ez a csodálat, ez a rajongás elmúlik egyszer csak, de azt hiszem, azt nagyon az elején megértette, hogy nem unhatom el magam. És ezért mindennap megpróbál meghódítani valahogy újra és újra, és ez a világon az egyik legjobb érzés. :)
    Szóval, csak pro tip, ha egy ilyen, látszólag “teljesen ellentétes” férfival hozna össze az élet: működhet. ;)

    Még egyszer, tényleg, a szívemből szóltál…

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: