Miért jár több tisztelet, mint ami az alap?

“Az pont nem érdekel, hogy hatvannégy éves vagy, a kor nem érdem, hanem állapot. A hozzáállásod alapján sem érettnek, sem bölcsnek nem tűnsz” – írta a minap egy huszonkét éves lány egy hatvannégy éves férfinek a Facebookon. Nem tudom, milyen viszonyban voltak egymással, egy ismerősöm posztja alatt bontakozott ki az élénk vita, amelyben a férfi a mögötte álló évek tapasztalatára vezette vissza azt, hogy neki bizony – bármit is mondjon vitapartnere – csak igaza lehet.

Be kellett látnom, hogy a lány valóban intelligensebben érvel, mégsem tetszett a kommunikációja. Eltűnődtem: talán túlzottan is tisztelem a kort, mert tekintélyt képvisel a szememben? Hiszen a lánynak igaza van, a mögöttünk lévő évek száma nem legitimizál sem világnézetet, sem rendet. Akkor meg mi a helyzet, tán csak nem a szocializációm felülvizsgálatlan mellékterméke, hogy hajlamos vagyok nagyobb tiszteletet adni az idősebbnek, függetlenül attól, amit az állít? A kérdés természetesen adta magát: mi is az, amit én tisztelek?

Az első körben a válasz egyszerű: tisztelek minden élőlényt, és igyekszem ennek megfelelően viselkedni. Ha az emberekre szűkítjük a kört, világos: mindenkinek jár az alapvető tisztelet, kortól, nemtől, státusztól, nemzetiségtől, vallástól, pozíciótól, végzettségtől, vagyoni helyzettől, elért eredményektől, családi állapottól függetlenül. De kinek jár – ösztönösen, akaratlanul – egy kicsivel több tisztelet, mint a többieknek? Ez talán a szocializációnktól, talán a világnézetünktől függ? Helyes dolog vajon bárkit is kiemelni a tömegből tiszteletünk fényével, vagy ez egy rossz berögződés, ami falat emel ember és ember közé, s mint ilyen, az egyenlőtlenségek táptalaja?

Azzal kezdek, hogy mi nem hoz több tiszteletet nálam, csak úgy, önmagáért. Nem tisztelek például senkit jobban az iskolai végzettsége miatt, pedig gyakran hallom, ahogy mások sóhajtanak: “öt diplomája van, mégsem talál állást” , mintha egy darab papír egyenlő volna a kompetenciával: ez az egész többet mond a lehetőségekről és az ambíciók irányultságáról, mint a tényleges tudásról. Ezután jön általában az “egyetemi professzor, mégis közvetlen ember” és az “én kisember vagyok, érettségim sincs”, mintha mindez a legcsekélyebb mértékben is összefüggne az intellektuális képességekkel és a – még ennél is fontosabb – mentális muníció milyenségével. Hiába, a tisztelet a papírnak több évszázados fétis.

Nem hat meg különösebben a hierarchikus rendben elfoglalt hely sem: nem gondolom, hogy a bíboros törvényszerűen otthonosabban mozog a teológiában, mint az esperes (vagy akár a takarító, ugye), és nem pirulok bele, ha a vezérigazgató mellé kell mászni az asztalra tánc közben egy céges bulin. A hierarchikus rend egyszerű szükségszerűség, aminek gyakorlati haszna van (le vannak osztva a feladatok, és jó esetben a kompetencia és tapasztalat adja a táptalajt bizonyos pozícióknak), egy egészséges szettingben pedig a piramis csúcsa nem elsősorban előjogokkal, hanem inkább plusz felelősségekkel jár. Amikor ez megdől, akkor a rendszer előbb-utóbb összeomlik, és ez így törvényszerű.

A vagyoni helyzet pedig aztán teljesen hidegen hagy: sem irigységet, sem tiszteletet nem érzek, ha valaki tízszer annyit keres, mint én, akár ugyanannyi munkával. Egyszerű tény számomra mindez, ami semmilyen értelemben nem módosít az attitűdömön. Úgy érzem, teljesen rendben vagyok a pénzzel, abszolút bőségtudattal élek, így a mások vagyonnal kapcsolatos megélései egyáltalán nem hatnak rám. A szíjjártórogánféléktől sem sajnálom a bő pénzt, csupán a dolog tisztázatlansága kavarja fel az igazságérzetemet.

És a kor, ha már szóba került? Kicsit árnyaltabb itt a kép, és talán azért, mert magamból indulok ki: a világnézetem az elmúlt 15 évben gyakorlatilag nem változott, de tény, hogy az évek során sokan finomodott a rálátásom a dolgokra. Nem tudom elképzelni, hogy ne ez így lenne másoknál is, hiszen a tapasztalatok törvényszerűen felülírják az elveket: nem véletlen, hogy a tíz-tizenkét évvel fiatalabb ismerőseim szinte mind vaskalaposabbak, radikálisabbak, kompromisszummentesebbek és előítéletesebbek nálam, bármiről is legyen szó. Még az ideák birodalmában élnek, tökéletes erkölcsi kódexeik vannak, és fogalmuk sincs, hogy mi minden teszi színesebbé a valóságot: ez a megértés és elfogadás általában – ha nem is törvényszerűen, és erről most épp a decemberi Üzlet és Pszichológiában írok – a korral szokott megérkezni. Ezért aztán ösztönösen feltételezem, hogy az, aki többet tapasztalt nálam a világból, nyilván a megértés magasabb fokán áll… holott erre egyáltalán nincs garancia, sőt.

Hasonló a helyzet a családosokkal is. Józan ésszel tudom, hogy egy jó részük teljesen esetleges módon, társadalmi elvárásból, menekülésből vagy önös érdekek miatt alapított családot, mégis tiszteletre kényszerít a nagyobb felelősség és a lemondás, amellyel a több ember eltartása, ellátása jár. Persze simán lehet, hogy ezt egyszerűen misztifikálom, mert rájuk viszont már irigy vagyok, epekövesen irigy, hiszen nem saját döntésemből nem vagyok nagy család úrnője, hanem így alakult eddig az életem. Érdekes ellentmondás, hogy a társadalom a lózungok szintjén evidenciaként kezeli a családapák és családanyák tiszteletét, de ez a tisztelet – különösen a nők esetében – kevéssé helyezhető át időbe és térbe, forintosítható formában.

Végül, de nem utolsó sorban, elérkeztünk kiemelt tiszteletem utolsó tárgyához, a produktumhoz, a teljesítményhez, az eredményhez. Visszás dolog ezt is tisztelni, nem? Elvégre a tehetség nem tudatos, evilági döntés dolga, ahogyan a lehetőség sem, amely a tehetséget a magasba emeli: bizonyos fizikai adottságokkal könnyebb talán világelső utramaratonistának lenni, mint más adottságok híján naponta elmenni dolgozni és mosolyogni, mint ahogy mondjuk Holzleiter Fanni teszi. Talán nem is jól mondom, mert meglehet, hogy nem is magát az elért eredményt tisztelem, hanem az utat, ami addig vezetett. Lehetséges, hogy ez a kulcsa mindennek: talán semmilyen tény vagy körülmény nem érdemel önmagában az alapvető emberi tiszteleten túlmutató figyelmet, hanem a kontextus az, ami értékessé teszi?

Igen, azt hiszem, ez lesz a kulcs: a tény és a körülmény helyett az alázat és méltóság érdemli az extra tiszteletet, amellyel az ember mindazt kezeli, ami a rendelkezésére áll. Mit gondoltok?