Annyira lehetett tudni, hogy azzal lesz vége, hogy Peeta visszatér és be van kattanva…

…de nem baj. Hallottam olyan hangokat, hogy  Az éhezők viadala – A kiválasztott I. forgatókönyvét elbaltázták, mert lassú és vontatott, végül pedig túl nagy cliffhangerrel ér véget, de én ezzel nem értek egyet. Szerintem remekül sikerült a harmadik rész is, és ha tizenöt évvel fiatalabb volnék, most azt mondanám, vegyen feleségül Liam Hemsworth.

Idén lecsúsztam a premier előtti vetítésről, mert későn kapcsoltam, de egy VIP-történet azért beficcent a megjelenés napján. Jobb is ez így: a sajtóvetítések csendesek és szolidak, de a premier mindig látványosabb esemény: most is Katniss Everdeen-hasonmás hostessek fogadtak, és Caeser Flickermann volt a konferanszié-játékmester. A közönséget jobbára médiamunkások és a Simple-applikáció játékának nyertesei tették ki, de így maradtak egészen foghíjas sorok is: ismerjük már ezt, a nyereményjátékokra mindig százasával jelentkeznek olyanok, akik tudják, hogy nem megoldott számukra az éjszakai közlekedés a fővárosba, de azért elveszik másoktól a helyeket. Ajándéknak magát a könyvet kaptuk meg, ami nekem már természetesen évek óta a polcomon figyel. Kéri valaki? Szívesen odaadom.

Apropó könyv: olyan régen olvastam már A kiválasztottat, hogy most nem tudok részletes összehasonlító elemzést írni, mint tavaly, viszont nem is éreztem úgy, hogy bármi lényeges kimaradt volna a filmből. Talán pont azért, mert a profitmaximalizálás céljából ketté szakított befejező rész első felében maradt hely mindennek, ami fontos. Jennifer Lawrence elképesztően jól játssza a zavart, szétcsúszott, dacos lázadót (és még mindig gyönyörű),  a fiúk nagyon ott vannak a szeren, és Philip Seymour Hoffman, aki a forgatás utolsó napjaiban halt meg, egy nagyon-nagyon szerethető Plutarch Heavensbee-t hoz.

Az történik tehát, hogy a jubileumi Nagy Mészárlás arénájából fondorlatos módon kiszabadított Katnisst kérik fel a Tizenharmadik Körzet lázadói a fecsegőposzáta szimbolikus szerepére, vagyis arra, hogy a forradalom vezéralakja legyen. Katniss végül – bizonyos feltételek mellett – elvállalja a szerepet, és harcolni kezd a felkelők oldalán: láthatunk néhány erős akciójelenetet, de a hangsúly szerencsére nem ezeken, hanem a hatalmi harcon, a propagandagépezeten és a személyes kapcsolatok ábrázolásán van. A Kapitólium óriási csapást mér a Tizenharmadik Körzetre, amit a lázadók végül túlélnek, és máris megszervezik Peeta és a többi győztes mentőakcióját. Peeta szerencsésen visszatér, de persze ott a csavar a sztoriban: félelemkondicionálással élő fegyvert csinált belőle Snow elnök, ezért azonnal szerelmére, Katnissre támad…

A színészi játékon, a látványvilágon és a történeten kívül a film erőssége a katartikus tömegjelenetekben rejlik. A lázadók ereje az összetartásban, az egységben van, az ember szíve megdobban, amikor az ismert, számos diktatúrában betiltott Hunger Games-kéztartással tiltakoznak némán vagy éppen köszöntik a fecsegőposzátát, de az is borzongást hoz, amikor Katniss morbid dalát éneklik tömegesen. Ha valaki szereti a disztópiát, élvezni fogja a Hunger Games-t, hiszen több ez már, mint 1984 és Battle Royale-fúzió: értelmes, jól kidolgozott, realisztikus ábrázolásmóddal kísért trilógiát zár A kiválasztott első része. Kár, hogy egy évet kell várni a folytatásra…

Kapcsolódó cikkeim:

• Ahol tényleg a lét a tét – a Hunger Games premier előtti vetítésén jártam
• A Futótűz egész Panemet elemészti