Aktuális

Amikor olyan területen érnél el sikert, ahol nincs még (jó) tapasztalatod

Mocsárból húzni ki magadat a hajadnál fogva

– azoknak, akik hisznek abban, hogy maguk irányítják az életüket, nem a “véletlenek”

Ha megvalósítottál bizonyos szakmai célokat és kerestél már nettó négyszáz fölött, de megszűnt a munkád, tudod, hogy nem lesz gond, hamarosan jön egy újabb lehetőség. Ha éltél már közös célokra épülő, szenvedélyes társszerelemben, de véget ért, érzed, hogy idővel megtaláljátok egymást azzal, aki a te embered. Persze, a gyászfolyamat legmélyéig le kell általában menni, de attól még végig ott a biztos tudat, amit senki se vehet el: “értékes vagyok, megvan a képesség bennem”.

A pszichológiában most népszerű DBT is a mindfulnessre, azaz a jelenlétre épít, akár Eckhart Tolle - kép: huffpost.com

WTF?! – kép: huffpost.com

Az egyszerűség kedvéért a karriert és a párkapcsolatot mondom, mert ez a két legfontosabb terület, amivel sokan küzdenek. De sorolhatnék tucatnyi más példát is: a pozitív testképet, a küzdelmet egy betegséggel, a fogyást, a sportot, a gyereknevelést, a kommunikációt, a konfliktuskezelést, a kezdeményezőkészséget, a kockázatvállalást, a bátorságot… A közös ezekben mind ugyanaz: ha értél már el komoly sikereket az adott területen, akkor rendelkezel egyfajta magabiztossággal, amely abba az irányba visz, hogy legközelebb is megismételd a sikert egy nehezebb időszak után. Akkor már tudod, hogy mélypontok és visszaesések ugyan vannak, a fejlődés természetes anatómiája ez, viszont tökéletesen alkalmas vagy arra, hogy elérd a kitűzött célt, megvalósítsd az álmot. És ez elegendő motivációt ad ahhoz, hogy ne add fel.

Mielőtt mélyebbre szántanánk, tételezzük fel, bármiről is legyen szó, hogy valóban képes vagy, és tényleg a te célodról van szó. (A reális énkép hiánya egy egészen más téma, egyszer majd arról is lesz szó. Ahogyan arról is, amikor nem a saját vágyadat éled, hanem a környezeted egy internalizált elvárását, amihez kétségbeesetten igyekszel felnőni.) Tehát: ismered magad, a tehetségeidet, a gyengeségeidet, a motivációidat, elérhető célt tűztél ki magad elé, és teszel is ezekért a lehetőségeiden belül. Vagyis fejleszted, képzed magad, keresed a lehetőségeket, bevállalsz dolgokat; kinyitottad a szívedet, ismerkedsz, randizol, tudsz szeretni. Ezek az alapok, amelyekből most dolgozunk, és mégis, és mégsem: eddig csak a képességeidet nem tükröző alkalmi melókból éltél, amiért épp annyit kaptál, hogy ne halj éhen. Vagy félénk, magányos, furcsa különcként nézett rád mindenki a gátlásaid és blokkjaid miatt, és szinte csak megalázó, méltatlan párkapcsolataid voltak, ahol nem értékelték azt, amit adni tudsz.

Ezeket a helyzeteket általában rossz családi minták is bebetonozzák: már az anyatejjel magadba szívtad a korlátozó hiedelmet, hogy bő pénzt csak tisztességtelen munkával lehet keresni, a napi betevőért pedig keményen meg kell küzdeni. A férfiak mind csak kihasználnak, a nők pedig a pénzre mennek. Te pedig nem vagy elég jó, elég talpraesett, elég nőies/férfias, elég elég ahhoz, hogy sikereket érj el a szakmában, a párkapcsolatban. És minden munka – meg persze a jó öreg elengedés, mert utad során az is megvolt – ellenére még mindig nincs, nincs, nincs eredmény, nem ott vagy, ahol lenni vágysz. Telnek-múlnak az évek, és egyszer csak megkopik a lendület: nem lehet mindig csak dolgozni, dolgozni valamin, ami soha nem jön el. Van egy pont, ami után nincs tovább: mindent megpróbáltál már, amit lehetett, nincs a mentális muníciódban tartalék, amihez nyúlhatnál.

A napfelkelte előtti legsötétebb óra ez, az önmagadba és a világ rendjébe fektetett hit legkeményebb próbája: az nem lehet, hogy ész, erő  és oly szent akarat, hiába sorvadozzanak  egy átoksúly alatt…! Ott vagy 25, 35, 45, akárhány évesen, van egy csomó sötét, negatív tapasztalatod az adott területen, közben pedig igazi sikerélményed, amihez vissza tudnál nyúlni, egy szál se. Megfogalmazódik benned a kérdés: hé, a lehetséges dolgok birodalmában mozgunk egyáltalán, és én valóban képes vagyok…? Lehet, hogy itt jössz rá, hogy rosszul mérted fel a képességeidet, vagy éppen már egész egyszerűen nem ez a te utad, megváltozott az irány, máshol van dolgod. Az okosak persze, Csernus Imrétől Popper Péteren át Bagdy Emőkéig mind azt mondják, hogy minden ember képes sikereket elérni szakmai és anyagi téren, ha a tehetségével megfelelően kufárkodik és reális célokat tűz ki maga elé, és mindenki – még az anyagyilkos is a torzszülött is – szerethető, ha meg tud nyílni. Az okosak nyilván kevesek ehhez: ha az ösztöneid is azt súgják, hogy képes vagy és ez is az utad, akkor hajrá…

A napokban jöttem rá arra, hogy ha nincs pozitív tapasztalat az adott területen, nézzük meg, mi az az életünkben, ami jól működik, fejtsük meg a sablont, és koppintsuk le a mintát. Így láthatjuk, mi hiányzik onnan, ami nem megy. Nekem a karrier és a lóvé jól működik, a családalapításhoz vezető úton viszont a lúzerek közé tartozom: sose akartam mást, mint szép, nagy harmonikus családot, és lám, a közelében sem vagyok. Oké, mínuszról indultam, és már legalább nullán vagyok, ráadásul nem mindenáron, méltatlan kompromisszumokkal vágytam rá, márpedig úgy minden nehezebb a karriertől a testépítésen át a kormányváltásig*, de tény: mára már nálam is elfogyott a türelem. Bejártam a komfortzónát, amiből aztán kiléptem (köszönöm, köszönöm, köszönöm az élményt, örökre hálás leszek érte), tanultam annyit, de annyit, mint sokan tíz élet alatt se. Megérkezett a felismerés: jó, akkor most olyasmit kell végre “tudni”, ami generációkon át nem jelent meg a családban még mintaként sem, nem még az én valóságomban. Azt mondtam tehát, hogy álljunk meg egy kicsit, és nézzük, mi nincs itt, ami a sikerterületen viszont magától értetődő módon van:

1. A bőségtudat.

Mindig van, és mindig elegendő van. Egy lehetőség megszűnik, jön egy másik. Nincs felső határ. A nekem való lehetőségek előbb-utóbb mindig megtalálnak, anélkül, hogy keresgélnék.

Ha mentálisan nem vagy ott, fizikálisan se fog menni.

Sokszor az a gátja sikernek, hogy a legmélyén az egésznek még mindig nem érzed méltónak magad rá, nem tudod elhinni, hogy ez mind a tiéd lehet. Nincs más. Körüljárod tízszer, százszor a kérdést, és be kell látnod: nem tudsz olyasmit igazságként felfogni, amit soha nem éltél át, az összes eddigi élményed a témában pedig annak az ellentéte, amire vágysz. Egyszerűen nem megy: túl szürreális, irracionális ugrás ez a valósághoz képest. Ha tehát egész életedben hetvennégyet kerestél, hiába vagy kreatív, tehetséges és szorgalmas, nem tudsz a négyszázra ugrani, amíg ezt egyszerűen elképzelni se tudod. Vagy elképzeled, de leblokkolsz, és kétségeid támadnak, megérdemled-e, és az első lehetőségnél legyintesz, hogy á, ez úgyse megy nekem… Vagy a végső bukta: megugrod ugyan a lécet, de abban épp úgy nincs köszönet, ahogyan a nyomorból milliomos státuszba érkező BB Évi vagy Utasi Árpika – és a sok-sok csóróként föl alá kerülő lottómilliárdos – életében sem volt. Ha mentálisan nem vagy ott, fizikálisan se fog menni.

2.  A pozitív énkép.

Kompetens vagyok, jó vagyok, nem kérdés, hogy érdemes velem dolgozni.  A kreativitás és a rutin, a sokoldalúság és pár speciális niche nagy előny.

3. Az elfogadás.

Voltak pocsék periódusok, kemény kihívások. Elfogadom, hogy ez történt. Nem hibáztatok másokat (sokáig azt tettem), a körülményeket (azt még hosszabb ideig), és nem hibáztatom már magamat sem (az tartott ki a legtovább). Nem haragszom magamra az “elvesztegetett évekért”: része volt az is az útnak. Elfogadom, hogy történt, ami történt, de már nem ott tartok, és a tapasztalatokból sokat tanultam.

4. A felvállalás.

Kimondom, hogy mit akarok, mi az igényem. Nincs elfojtás magam előtt, nem szégyellem mások előtt sem: enélkül a felvállalás nélkül nem lehet sikerrel teremteni.

5. A könnyedség.

A fentiek közös koktélja: ha sok is a munka, erős a motiváció és testhezállóak a feladatok. Nincs erőlködés, kapaszkodás, függés: játék van, félelem nélkül. Abba azért már beleláttam, hogy csak így lehet, így érdemes. Mindent. A görcsös akarás minden eredmény kerékkötője.

6. A hála.

Sokszor eszembe jut, hogy hálás vagyok bizonyos eredményekért, amelyek büszkeséggel töltenek el. A képességkészletemért, a lehetőségekért, amelyeket az élettől kaptam. Az egészségért, ami lehetővé tette a munkát.

Ahogy konkrét példákkal is alátámasztottam a hat pontot magamnak, megdöbbentem: ez a mentális állapot a generátora a sikereknek a sikerterületen. A hiányterületen meg ezeknek a hiánya fog vissza: nem az, hogy nem nézek ki elég jól, nem vagyok elég kedves vagy nincs számomra megfelelő társ a világon. Volt alkalmam kipróbálni, mi történt akkor, amikor a fenti tudatállapot a sikerterületen még nem volt meg, és arra is emlékszem, hogy mi segített kilépni a negatív ciklusból. Az első lépés a bőségtudat volt, azért azzal kezdtem: akkor még csóró voltam, mint a templom egere, de elkezdtem örülni annak, hogy enyém a Mátra minden luxusa. A hegyek, a tó, a napsütés, a panoráma: mások ezért egy vödör pénzt fizetnek, nekem meg csak van, az enyém. Nem azért örültem, mert olvastam valahol, hogy ezt kéne: csak jött az érzés, sőt több annál, egy tudatállapot, ami hetekig tartott. És ez kezdett további bőséget, lehetőségeket hozni, illetve ez tett nyitottá ahhoz, hogy ezeket észrevegyem. Nincs tehát más dolgom, mint lefordítani mindezt a párkapcsolat nyelvére: ez egyelőre még olyan szintű feladat, hogy nyilvánosan ne tudnám megtenni, mert a 4-es pont még konstrukció alatt áll, de elkezdtem dolgozni rajta. Nem szabad keményen, csak könnyedséggel van értelme… nehéz.

A vonzás törvénye, a kifejezés, amit utálok leírni, nem arról szól, hogy vonzod, amit szeretnél: azt vonzod, ami vagy. Nem is vonzásnak nevezném: ok-okozat, hatás-ellenhatás, akció-reakció ez. Nincs benne semmi misztikus: ha rád nevet a szomszéd, te is mosolyogni fogsz, és a szobádba csak akkor tud besütni a nap, ha elhúztad a függönyt. Hiába van kint ragyogó napsütés, másként nem jut el hozzád. Jelen esetben a korlátozó hiedelmek, blokkok, gátak, negatív minták, belső fájdalmak függönyéről van szó. Hiányszemléletből nincs bőségállapot: se pénz, se szerelem terén, se más területeken. Ahhoz, hogy megéld, kénytelen vagy elhinni, hogy már a tiéd. Nem mondani, mantrázni kell, és a kéménybe írni korommal, hanem – és ez már level 999 – mélyen legbelül elhinni, kétség nélkül. Mit elhinni? Tudni. Tudni, ahogyan azt már a legelső bekezdésben is leírtam. És ha nincs, nincs, nincs érzés, érzet, gondolat, tudat, amihez kapcsolódni tudnál (nemhogy benned, de még a családodban sem), akkor szép kihívás előtt állsz, de legalább lophatsz ötletet az egyik sikertörténetedből, mert egy mindenkinek van (ha azt érzed, hogy nincs, valószínűleg borzalmasan szigorú vagy magaddal, és most épp rossz passzban is mellé).

És hát innen szép győzni…


*írtam egy posztot a méltatlan kompromisszumokról is, még nem tudom, merem-e publikálni. Mindenesetre elvtelenül minden könnyebb: pénzt rablással is kereshetsz, a testépítés is látványosabb szteroidokkal, és a kormányváltáshoz is “csak” összellenzéki összefogás kell – a kérdés viszont az, hogy a méltatlan kompromisszumok vezetnek-e bárhova is, és fel tudsz-e állni belőlük később…

Reklámok
Eszter névjegye (852 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

48 hozzászólás Amikor olyan területen érnél el sikert, ahol nincs még (jó) tapasztalatod bejegyzéshez

  1. Az a furaság, hogy értem el már életemben elég nagy sikereket minden területen, az utóbbi jó pár évem viszont arról szólt, hogy mélypont után mégmélyebb pont jött aztán amikor azt hittem, nem lehet már fokozni, akkor még mélyebb. Most nem használ semmiféle jó időszakra való visszatekintés, mert a ritmus megbomlott, nagyon, és már nem hiszem, sőt ellenpéldám is van arra, hogy mélypont után fellendülés jönne. Most hogy ezt ilyen szépen leírtam, meg is számoltam, mind a két, általad említett fő területen pontosan három, egyre mélyebbre menő hullámvölgy jött, köztük meg konkrétan csak egy-egy hörgős mély slukk a levegőből. Lehet, hogy majd most találok fel egy új törvényszerűséget? :)

    • Hehe, sztem nincs ilyen törvényszerűség, az ember csak nyugtatgatja magát azzal, hogy ha eddig szar volt, most biztos a jó rész fog következni. :)))) Legalábbis változtatás nélkül nincs változás: tenni kell a jóért, és ez csak mentális munkával tud kezdődni.

      Olyan értelemben viszont törvényszerű a szar periódus, hogy amikor ugrottál egy nagyot, egy hatalmasat, de még nem idomult hozzá az életed minden szegmense, akkor bizony nehéz: ami van, már kevés, ami kell, még nincs.

  2. Az a práblem, hogy nagyjából minden törvényszerűségről kiderül olyankor, amikor szeretnéd már végre a saját javadra alkalmazni az életedben, hogy csupán népköltészet. Van benne valami, terjed is szájról szájra, de inkább csak jól hangzik, hogy elbeszélő költeményekben szép, kerekre lehessen kihozni a struktúrát.

    • Olyan ez, mint a rák: nincs általános, tökéletes módszer, de vannak egyéni példák a gyógyulásra. Ha megnézzük, mi működött az egyiknél, ugyanaz nem működik feltétlen a másiknál… Egyszóval, egyéni esetek vannak, egyéni megoldókulccsal. Bárcsak ki lehetne másolni valahonnan a tökéletes megoldást…!

      A nagyon alapvető törvényszerűségek meg általánosak: vagyis hiába tudjuk, hogy oké, így működik, de az egyén számára kontextusba helyezni és haszonra fordítani nagy munka. Mert ugye, hiába tudod, mi a blokkod, azt feloldani… na, az melós nagyon. Igaz, mindig jobb tudni, mint nem tudni, mert az az első lépés, ugye…

  3. Azt hiszem, hogy abban viszont van valami, hogy ha még mindig nem jött össze a nagycsalád, akkor valószínűleg a lelked mélyén nem akarsz nagy családot. Valószínűleg csak tetszik, másoknál, szívesen részt is veszel benne ideig-óráig, sőt, el is tudsz ábrándozni rajta, hogy fél napon keresztül vagy ünnepekkor, vagy ilyen-olyan helyzetben de jó is lenne, vagy ha azt a cuki kis kantáros nacit meg lehetne venni a sajátodnak. De a lelked iszonyodik attól, hogy napi 24 órában mások körülugrálása legyen az életed (és biztos az, mert ha elegen vagytok, nagyjából szünetmentesen az van, hogy valaki szopik/pelenkás/beteg/vinni kell valahova/jönnek hozzá a hasonszőrűek), és ha elméletice nagyon szép forgatókönyveket is alkotsz fejben arról, hogy te hogy lennél kivétel vagy milyen fantasztikusan összelogisztikáznád, természetesen egy rád messzemenően tekintettel lévő férjjel, és nagycsaládos nőért kapkodó munkahellyel vagy üzletfelekkel, azért az agyaláson kívül, valahol mélyen tudod, hogy ha évekig el kéne nyomnod a kreatívitásodat, lenulláznod a saját személyes idődet, akkor előbb-utóbb rendőrségi hír lenne belőle, azt meg már mégse. Szóval igen, halványan lehet valami abban, hogy azt vonzod, ami vagy, és ha nem vagy nagycsaládos, akkor valószínűleg nem az vagy :) hú de értelmes mondat volt ez, de gondolom, érted. Tudod, az a dolog, amikor az ember nem látja, hogy van-e petrezselyem a foga közt, és azt hiszi, hogy nincs, mert alapvetően nem áll szándékában petrezselymet hordani a foga közt, sőt, csak onnan tudja, ha tükörbe néz,

    • Akkor volna ezt könnyebb megmondani, ha nem lett volna bennem ezerötszáz gátlás meg blokk párkapcsolati szinten, meg alapvetően olyan családi mintáim lennének, amik megkönnyítik a helyzetemet. Mert amíg ott van sokk blokk, addig nem látsz tisztán: nem azt látod, hogy te milyen vagy és mit akarsz, hanem azt, amerre a gátlások húznak.

      A blokk azzal jár, hogy van kismillió elfojtás: azt mondod magadnak, hogy te úgyse vagy jó erre, arra vagy amarra, és nem is ezt akarod igazán. És akkor az a valóságod: lehet, hogy kitűnő távfutó volnál, de annyira bénának tartod magad, hogy meg sem mered próbálni. Nem véletlen, hogy sok zseni nem tizen-huszonévesen bontakozik ki, hanem jóval később, és addig mindenki átlagos, sőt átlagon aluli képességűnek hiszi, de leginkább ő, saját magát.

      Szóval, azt mondanám, hogy igen, mindenképpen a tükre a mentális állapotodnak az, amiben vagy, de hogy valóban az-e az, amire a személyiséged, életpályád, önmegvalósításod útja predesztinál, az csak akkor derülhet ki, amikor már megszabadultál a blokkoktól, gátlásoktól, és tisztán látod azt, hogy mi a helyzet. Konkrét példa, ha bárgyú is: hiába akarok én ismerkedni, ha befosok, amikor olyan szól hozzám, aki tetszik.És nem feltétlenül azért, mert nincs dolgom vele, hanem mert ott a gátlás. Anélkül lehet csak tisztán látni.

      Az emberek arról feledkeznek meg, hogy nem mindenki nulláról indul születéskor, és nem mindenkit ugyanolyan hatások érnek később: és amikor mindezt tudod, ismered, és képes vagy levetkőzni, akkor tudod megmondani, hogy mi az, ami a lelked mélyén van, amit TÉNYLEG akarsz, nem csak tetszik, tetszeget, izgalmas, érdekes, vonzó.

  4. Nem tudom. Nem csak ezen múlik. Több jelentős dolgot megvalósítottam, amire külön-külön sem sokak képesek, együtt meg aztán elenyészően kevesek. Bizonyos körökben még egyfajta ikon is vagyok. Mégis ütköztem olyan akadályokba, amiket nagyon sokáig nem tudtam megugrani.
    Vegyük az emlegetett melót. Ha nem is 400+, de 400 közeli fizum volt és innen váltam munkanélkülivé. És nem jött új lehetőség. Nem hogy 400-as, de még 150-es sem. Pedig az önbizalom, a saját teljesítményem és képességeim reális ismerete mögöttem állt. Aztán persze az egymás után jövő pofára esések és az egy évnél hosszabb munkanélküliség rendesen össze is törte azt. És oké, hogy most HUF-ba átszámolva 750 körüli fizum van, de az itt nem számít kiemelkedőnek. Persze tény, hogy eljutottam ide, képes voltam erre.
    A szerelmi életemről inkább nem írok, ott tényleg komoly blokkjaim voltak/vannak. De mondjuk elég különleges darab is vagyok, ami külön hátrányt jelent.
    Kicsit úgy érzem a dolgot, mint Neo a Mátrixban, a szimulációs gyakorlatnál, ahol át kell ugrani az egyik felhőkarcoló tetejéről a másikra. Ott van a potenciál bennem, mégis menthetetlenül lezuhanok elsőre. Persze tény, hogy eddig mindig felálltam (egyszer ugyan csak hajszálon múlott) és maximum a vigyorom lett vicsor egy ideig, de küzdöttem tovább.
    “One with the heroes who dwell in your soul
    You get stronger every time you fall”

    • Az biztos, hogy sok minden van, amin múlik még egy-egy projekt sikere: jó idő, jó hely, megfelelő csomagolás, satöbbi. Szóval komplex dolog, nem is állítom, hogy ÖNMAGÁBAN véve a mindset elég mindenhez. (Hihetem én tiszta szívből, hogy profi ultramaratonista vagyok, ezekkel az adottságokkal és az ágyban fekve az álom marad örökre.) Azt mondanám inkább, hogy a megfelelő attitűd olyan, mint az érettségi: nem garancia semmire, de nélküle a legtöbbször nem kapsz lehetőséget sehol. Egy alap, ami nélkül nem tudsz kiszakadni egy rossz mintából, élethelyzetből, viszont ha megvan, még nem törvényszerű a(z azonnali) változás.

      Az, hogy megvolt már – például, hogy az eredeti példánál maradjunk – a havi négyszáz nettó, nem jelenti azt, hogy megvolt mögötte a mindset is, a mentális állapot, ami ezt facilitálja. Ne feledjük, BB Évinek és Utasi Árpinak is megvolt a 20 milliós nyeremény, a luxuskecó és a szép autó, utóbbinak még munkalehetőség is, de a bőségszemlélet nem volt meg, ezért pillanatok alatt kihullott a kezeik közül a pénz, és ma ugyanúgy mélyszegénységben él mindkettő, mint a kitörésük előtt. Valahogy úgy fogalmaznám meg, hogy a megtartáshoz kell a bőségszemlélet, mert csak akkor tud élni az ember a lehetőségekkel. És ez nem IQ, ez EQ kérdése, ami állítólag (könnyebben) fejleszthető.

      Ami a többit illeti: mi irányítjuk ugyan az életünket, de a körülmények, a rendszer, amiben élünk mindenképpen hatással van ránk. Hatalmas, dalai lámát verő tudatosság kell ahhoz, hogy ezeket a hatásokat mindig felül tudjuk írni: sztem ilyen tudatos ember aligha létezik. Az van, hogy néha sikerül, legalábbis nekem (a lámának biztos többször): és ilyenkor ebből merítek erőt, hogy hé, ez így működik, sikerült, és meghekkeltem a rendszert. Jó volna egyenlőségre törekvő társadalomban élni, ahol nem megy el ennyi energia rendszerhekkre, ment akkor az önmegvalósításra több energia maradna. Mert nem nulláról indul mindenki tényleg, hanem van, aki mínusz tízről, más meg plusz ötről, ugyanabban a dologban.

      • Megint csak azt tudom mondani, hogy nem tudom. :) Merthogy nem szerénytelenség a részemről azt állítani, hogy pl. munkafronton megvan az “álommelóhoz” szükséges mindset-em. Hiszen sem az otthoni állásaim (az anno nettó 400 körüli gyógyszertárvezetőséggel együtt) sem a mostani svédországi nem csupán a szerencse kegyéből esett az ölembe, hanem az előzetes tanulás, és az addigi teljesítményeim is kellettek hozzá. Mint ahogy a mostanihoz is egy nagyon keményen rostáló interjúsorozattal (ahol pont az az egyenesség volt a nyerő, ami rám jellemző, de a magyar állásinterjúkon nem éppen nyerő taktika) és egy még sokkal keményebb nyelvtanfolyammal -ahol fél év alatt gyógyszertári munkában legalábbis belépő szinten alkalmas nyelvtudást vertek belénk, és ehhez kellett a mi eszünk és elszántságunk is. Nem csoda, hogy kb a jelentkezők 2-3%-a, ha eljutott az állásig- jutottam el. A szerencsém annyi volt, hogy egy eldugott eü. állásportálon bukkantam rá a hirdetésre. És nem voltam rest megragadni, és dolgozni érte.
        Tehát nekem is a “néhanapján meg tudom hekkelni a rendszert” dolog működik, máskor meg a rendszer kíméletlenül bedarál, bármilyen keményen is állom a vihart.

        • Próbálom megfejteni napok óta a dolgot. Valahogy abban látom a lifehacket, hogy
          1. Adott a mindset, hogy kétségem nincs, hogy képes vagyok rá. (Ez nem szerénytelenség, hanem adott helyzetben tény. Valóban képes vagyok, mert van mögöttem munka, eredmény.)
          2. Ennek köszönhetően megtalál egy méltó lehetőség. Nyilván nem megtalál, hanem én vagyok nyitott rá. (Ezt nevezik szerencsének sokan. Az első more or less normális melómra én is eldugott hirdetés formájában bukkantam, ami csak 20 percig volt éles, aztán levették. :)))
          3. Annak tudatában, hogy képes vagyok és megérdemlem, keményen dolgozom a további célokért.
          4. Ha ez a meló meg is szűnik, tudom, hogy előbb-utóbb jön egy hasonló jó lehetőség, mert hiszen… kétségem sincs, hogy képes vagyok rá.

          Szóval, valahogy így mondanám. És ha az “előbb-utóbb” sokáig is tart, könnyebb visszatérni az érzéshez, hiszen ott a pozitív visszajelzés, hogy korábban már sikerült, és nem a vakvéletlen, hanem az én attitűdöm, kompetenciám és munkám miatt.

          Az 1-es pont ott válik fontossá, hogy ha az nincs meg, meg se próbálom: egyszerűen félek a kudarcól, nem látom alkalmasnak magam, hiába van mögöttem bármilyen tudás és eredmény. Ismerek ilyen embereket: akik tehetségesek, de nem hisznek magukban, és ismerem az ellenpólust is: akik szart se tudnak, de remekül el(ő)adják magukat. Az 1-es pont nélkül viszont sztem se megfelelő kompetenciával, se anélkül nincs hosszútávú eredmény. Sőt, a rendszerhibákat is könnyebb meghekkelni.

          • A szerencséhez – egy ismerősöm definíciója tetszik: szerencse az, mikor a lehetőség és a képesség találkozik. A képességben a mindset is benne van természetesen.

            • ŐŐő, izé. a képességhez meg a mindsethez még: nem ritkán CSAK a mindset van meg, ha megnézitek.

              • Egyébként tényleg, és még csak hátszél sincs. Csak egy nagy elhatározás, óriási lelkesedés. Érdekes ez. Talán ez az a dolog, ami mindent ki tud váltani…

                • Az a pozitív forma, amit írsz. A negatív, mikor csak óriási ego van (magyarul nagy pofa), tehetség illetve ismeret meg nuku. Ebből következik az eredménytelenség – amit jól lehet álcázni sok mindennel, de leginkább a kollégák eláztatásával. Nagyon nagy többségben férfiak ilyenek, de konkrétan ismerek ilyen nőt is.

            • Lehetőség és képesség találkozik, ez jó, tetszik.

  5. Nekem a párkapcsolati rész megy, de ezt így kicsit meredek állítani, hogy “megy”, mert szerintem, ha valami, akkor ez rohadtul nem azon múlik, hogy mennyire csinálod jól. Vagy nemtom, őszintén. Én a férjemmel való kapcsolatom elején minden hibát elkövettem, amit el lehetett, hogy ne működjön, sőt ne is legyen belőle semmi, de valamiért mégis túlélte ez az érdekes kis izé, ami köztünk van, sőt még inkább kivirágzott. Nem merném állítani, hogy attól jó még most is, mert annyira faszák vagyunk vagy ügyesek – néha úgy érzem, hogy a szerelmünk egy önmagában létező, saját akarattal rendelkező valami, ami rajtunk teljesen kívül áll, és van, mert neki most épp az tetszik, hogy legyen.

    A munka… Mivel a fentebb említettekből kitűnik, hogy baromira nem értem a saját párkapcsolatom amúgy olajozottan működő mechanizmusait, mit több, tetten érni se vagyok képes őket, ezen tapasztalataimat a munkában se nagyon tudom kamatoztatni. Meló szinten nekem mindig az volt a bajom, hogy soha nem voltam tisztában vele, hogy mit is akarok csinálni, azon kívül, hogy kell valami munka, mert meg kell élni. Dolgoztam ezt is, azt is, jó is volt, meg nem is, fizettek is, néha szarul, néha nagyon jól – valahogy mindig megéltem, mert kisigényű és spórolós vagyok, ráadásul nagyon szerencsés is, mert amikor kellett a pénz, mindig jött a munka is. Fura módon én vagyok az az ember, aki soha nem keresett munkát, soha nem kilincselt sehol állásért – általában idehozták a melót mindenféle emberek, hogy csináld meg légyszi, én meg némi vonakodás után megcsináltam. De igazi szárnyalást, igazi örömöt csak olyan munkában éltem meg, ami nem fizetett volt, hanem hobbi, de annyi időt-energiát-tudást igényelt, mint egy teljes állás. Mindeddig, mert idén volt egy nagy váltás az életemben. Jellemző módon, amint megszültem a döntést, hogy mégis mit akarnék csinálni az elkövetkező pár évben, megérkezett az a lehetőség hogy csinálhassam is. Azóta úgy érzem, erre vártam, és remélem még jó hosszú ideig kitart majd ez az érzés.

    Amit tudatosan jól csináltam mindig az a tanulás – jól tudok rendszerezni, jó a memóriám, kitartó vagyok és szorgalmas. Ezt a kitartást és szorgalmat gondoltam már, hogy át kéne vinni valahogy a fogyókúrázásba, de sajnos nem sikerül. Nekem egyébként egy tényleg súlyos, megoldandó probléma a lefogyás úgy maradás, kb. 6 kilótól szeretnék megszabadulni – de egyszerűen kifog rajtam. Házi feladatnak felírom magamnak, hogy egyéb életterületeimen keressek alkalmazható stratégiákat.

    • Te, fogyókúrázás??? Ne basszámánföl, hát tök jó alakod van! No, de tudom, hogy ebbe nem lehet beleokoskodni, mert ha te úgy érzed, akkor úgy érzed, legitim dolog, nem is okoskodom.

      Mindenesetre nem mondanám, hogy nincs munka a párkapcsolattal: nem úgy, hogy borzalmas áldozatokat és kompromisszumokat igényel, hanem egyébként. Egy kicsit megnyugtat mindenesetre az, hogy “néha úgy érzem, hogy a szerelmünk egy önmagában létező, saját akarattal rendelkező valami, ami rajtunk teljesen kívül áll, és van, mert neki most épp az tetszik, hogy legyen” – mert akkor nem kell gürcölni, hajtani, jobbnak lenni, hanem lehet, hogy úgy egyszer csak megtörténik majd magától, és ha nem, akkor nem azért, mert nem voltam elég jó. Ez megnyugtató, szeretném hinni, hogy így van! :) Fárasztó dolog mindig abban bízni, hogy leszek majd egyszer elég jó, egyszerűen túl nagy nyomás. Utálok nyomás alatt lenni, ezért sokszor elmenekülök, és azt mondom, hé, hagyjatok békén, minden jó úgy, ahogy van! :P

      Hú, tudod, belegondolok, hogy ha ennyire megtaláltak a lehetőségek, akkor mi lett volna, ha nem csak úgy fogod fel, hogy ne halj éhen, és többet akarsz, nagy ambíciókkal meg minden. Mert ha a lehetőség megtalál, akkor az azt mutatja, hogy jól állsz a dolgokhoz. Én legalábbis ezt tapasztalom.

  6. Pénteken este írtam meg a posztomat ugyanerről a témáról, és nekem mindig olyan vicces, hogy jó barátokként mennyire másképp látjuk ugyanazt.

    Én ezeket írtam a listámra (Polgár László után szabadon)

    reális célok:
    bátorság
    lelkesedés
    munka iránti fokozott hajlandóság
    kitartás
    türelem
    ellenállás a kudarccal és a sikerrel szemben
    dolgok és személyek objektív értékelése
    kritika elviselése akkor is, ha igazságtalan
    makacsa célratörés
    találékonyság, új utak keresése
    önnevelésre nevelés
    + hit, ilyen értelemben:

    “Aztán van a hit, ami nálam nem egy spirituális izé, hogy majd bevonzom, az én szótáramban nincs bevonzom, hanem helyette annak a tudata van, hogy képes vagyok rá, van elég erőm és tudásom.”

    • Mi a Pina-klubban beszéljük ezt, és már kedd óta írtam a bejegyzést, de csak nem haladtam vele, eh, és azóta gondolkozom ezeken a dolgokon, amikor épp rohanok valahová.

      Egyáltalán nem gondolom, hogy másképpen látnánk! Elvégre én nem arról írok, hogy mi kell a sikerhez egy adott területen, hanem arról, hogy mi hiányzik belőlem akkor, amikor a képességkészlet és a kemény munka is a helyén van, eredmény meg nuku. Mivel a rendszerhibák rajtam kívül álló okok (mittomén, kevesebb nő érvényesül adott területen, vidékieknek bonyolább stb.), a tőlem függő dolgok körében kizárólag a mentális háttérmunka marad. És itt látom a nagy különbségeket a sikerterület és a problémás terület között: ami az egyiknél megvan, a másiknál a fasorban sincs.

      Legalábbis erre jutottam én, és halál komolyan azt hittem, hogy ezt írtam meg. De ehhez képest most fullosan elbizonytalanodtam, mert azt látom, hogy tényleg úgy jön le, mintha én arról beszélnék, hogy a MENTÁLIS HÁTTÉRMUNKA ÖNMAGÁBAN VÉVE EREDMÉNYRE VEZET. Mondj valamit, tényleg nagyon durván az jön le? :)

      A te megközelítésedre lefordítva: a Polgár-lányok sikeresek lettek volna vajon ugyanezzel a képességkészlettel és képzéssel, ha az apától és az anyától folyton azt hallják, hogy a sakk a férfiak sportja, egy ügyes kislány szinkronúszást tanul, és különben is, buták vagytok ti mind mindenhez? És nem csak ezt hallják, de ezt internalizálják is. Egyszóval, ha a mentális háttér nem lett volna meg, de minden más igen. A pedagógia, pszcihológia legnagyobb kérdései ezek.

      Még ha a mentális háttérmunka jelentőségét nem is tudtam megfogalmazni úgy, ahogy szerettem volna, a “bevonzásról” a fentiek szerint ugyanazt gondoljuk egy az egyben: hogy nem egy elvont, misztikus dolog, hanem a lenyomata egy helyzetnek, a tükre annak, amit épp érzünk, gondolunk. “Ok-okozat, hatás-ellenhatás, akció-reakció” – mondom, és “annak a tudata van, hogy képes vagyok rá, van elég erőm és tudásom” – fogalmazol te, ami lényegében ugyanaz.

  7. Eszter! Hiszen Te már mindent megírtál, átgondoltál a kérdéssel kapcsolatban! + be is linkelted! Talán most már az a baj, hogy túl is gondolod!?

    Azért írok, mert a siker engem is, – és kit nem?-, igen-igen foglalkoztat. Érdekes, ez mostanában jött. Kicsit másként, más témakörben, de az alapgondolat ideillik. Ha olvaslak, nekem mindig valami bekattan, helyére kerül. Talán most viszonozok valamit! :) Szóval SZINTE ugyanaz, egy kicsit más köntösben:

    Az első lépés szerintem az, hogy annak ÖRÜLÜNK, ami van. Hála is kell, de miért is nem jó annyira, hogy nekünk is boldogságunk is legyen benne? Akkor is, ha ez most a mélypont vagy mélyrepülés, lefelé tendálás, mindig van jó dolog az életben, már maga az is, hogy élünk. A legegyszerűbb kisebb dolgok is idetartoznak, és még jobb, ha nagyobbak. Hát,… így vagyunk kreálva. Egy szép virág, egy kedves pillanat, egy szikrázó napsütés, egy megjavított kütyü, egy klassz lakás, barátnő, kinek mi.

    És tényleg lehet örülni annak is, ami csak úgy körülvesz, csak észre kell venni. Ha nincs meló, megszűnt az álomfizu, álompasi/nő, akkor is. Néha kicsit csikorog a fog, de akkor is. Ha éppen kiléptél vagy kitettek belőle vagy csak egyszerűen nincs az lehetőség valami újra. Ha megszűnt az azért volt – ezt szinte lehetetlen elsőre felismerni -, mert ott adott lehetőségekkel nem működött és ebben valamennyire, valamilyen szempontból az „áldozat” mindig ludas. Ezt túlélni lehet, kell. Viszont az adomány ilyenkor az új lehetőség. Az, amit egy előző,másik helyzetben lehetetlen lett volna megtapasztalni, egyáltalán felismerni. A régi helyzetben mindig van rajtunk egy kényelmes szemellenző… Örüljünk ennek az új helyzetnek. Hiszen adomány, mint mondtam… és tényleg gondolom.

    Én is hiszem, mint Te, az egyik jó hozza a másikat. Nem kell, hogy az a terület legyen, ami hiányzik. Ezt te is írod. De én nem szedném pontokba, abszolút tapasztalatokba. Számomra mindig több helyes út létezik.

    Egyszerűen a pozitív energia, kisugárzás, öröm, ami vonz másokat, és ezzel jó dolgokat. Egyre nagyobb buborékban. Bocsánat, nem vonz, tetszik nekik, szívesen fürdenek benne ők is, így olyan, mintha jönnének maguktól! :) Szóval örülni csak úgy: jó! És jönnek! Mert kíváncsivá tesz: minek örül? Mert én is örülök: de jó, hogy örül! Mert felismerem, átérzem: milyen öröm!…

    A második nagy lépés pedig valahogy mégiscsak a vonzás. Nem misztikumra emelve. Ebben az értelemben talán inkább a húzás lenne a megfelelő szó. Benne van az összes többi, amit te is, tollampapírom is, és még sokan mások írnak, röviden: önbizalom, önértékelés, hit, elszántság, képesség, tett, amit újabb tett követ. Kb. ebben a sorrendben. A vonzás egyszerűen az, hogy onnantól kezdve mindent, ami körülvesz, mindent, ami teszel, igyekszel alárendelni a célodnak. Azért keresel fel embereket, azért tanulsz, dolgozol, azért olvasol, írsz, agyalsz…

    Ez néha öntudatlan: csak annyit fogalmazol meg magadnak, hogy szeretném, és talán így nem is annyira erős, hamar kifullad. Máskor túl tudatos: mindent átgondolsz, irányítasz, és így a fától már nem látod az erdőt, rágörcsölsz. És ezen a ponton vissza az előző bekezdésekhez.

    Örülj, töltsön el boldogsággal – de valóban érezd, hogy csurog! -, hogy mennyi mindened megvan. A többi meg majd a fenti módon “magától”.

    És mit csinálunk, ha nem volt jó eddig se, és reményünk sincs. A fenti mind, itt is igaz. Rengeteg küzdés, folyamatosan. És hogy ez ne legyen olyan nehéz, az én tanácsom az lenne, minden apró lépésnek örüljünk, ha pedig megcsúszunk, nevessünk.

    • Köszönöm, Hajni, kommentelhetnél gyakrabban is, ez frappáns volt. :) Nos, a bőségtudat meg a hála nagyon hasonló, talán külön se kéne választani. De teljesen igazad van.

      Ami engem illet, én döbbenten veszem észre, ahogy a bőségszemlélet és a hiányszemlélet egyszerre van jelen két különböző területen, ezért próbálom az egyiket a másikra is átültetni, lefordítani.

      Mondok egy nagyon konkrét, nagyon személyes példát.
      Munkafront: Körülöttem sokan sírnak, hogy mi történik a szakmában, elveszítik az állásukat, mindenki pótolható, bizonytalan minden. Én közben pontosan tudom, hogy van bőven lehetőség, bármi is történjék, és pontosan tudom azt is, hogy kompetens vagyok, a “lehetőség és a képesség tehát találkozik”, ahogy fentebb írja Laci. Egyik lehetőség megszűnik, ott a másik, na bumm. Folyománya: rendszeresen, újra és újra kapok felkéréseket, megkereséseket, egyre jobbakat és jobbakat. Tökéletes bőségszemlélet, amiben fel se merül olyasmi, hogy szar a helyzet vagy szar vagyok én, egyszerűen a teljes, pozitív biztonságérzet van ennek a helyén, ösztönösen.
      Privátfront: Körülöttem sokan sírnak, hogy mennyit csalódtak már, nincsenek normális pasik/nők, aki van, foglalt/érzelmileg elérhetetlen, és az a mázlista, aki 18 évesen körbekúrta az országot, és amúgy is, ők sem bombanők/csúcspasik, hogy kapósak legyenek. Mit csinálok én? Zsigerből rácsatlakozom erre a frekvenciára, ugyanezzel az attitűddel, halál természetesen, és észre se veszem. Folyománya: szorongás, depresszió. A hiányszemlélet ezen a fronton teljesen természetes, magától értetődő reakcióm, mintha nem végeztem volna soha önismereti munkát, és nem tudnám azt sem, hogyan működik mindez.

      Mit lehet tenni? Tudatos munka változtatni ezen, mert így nem rombolja, hanem építi az ember a gátakat.

      A hála nagyon jó eszköz erre, de nem könnyű mélypontról működtetni, az a tapasztalatom. A jelenlét még az, amit a pszichológiában most menő DBT terápiától Eckhart Tolle-ig mindenki mond, mert a mostban tényleg nincs hiány, csak jelen van. Hú, de ez nekem még nagyon sok munka…

  8. Nekem úgy hirtelen két kép jutott eszembe felületesen bonyolódva a témába: kb. 6-7 éves koromban azt képzeltem el, hogy majd egyszer kocsit fogok vezetni és telefonálni fogok és fontos üzleti dolgokban döntök homlokráncolva. (ehhez tudni kell, hogy akkor én még utasként sem ültem kocsiban soha, telefont is csak kórházban láttam és használtam egyszer, békés megyei falusi csonkacsaládom értelmiségi csóró, nulla üzleti tudással és tudattal, elérhetetlen álomkép volt mindenestül.) Aztán jó harminc év múlva éppen döngettem a nyolcason a honda crvémben, telefonon alkudoztam és hoztam össze egy jó pár milliós üzletet, és akkor nagyon élesen felbukott bennem az a kicsi lány az álmával, ahogy egy hajkefét szorongatva játssza a telefonálást, halandzsázik egy rozzant szekérmaradványon üldögélve. Annyira megdöbbentem, hogy félreálltam az úton és csak az járt a fejemben, hogy miért pont ezt képzeltem el én akkor? És tényleg addig mentem összevissza, hogy megadatott, amit akartam? Volt ebben bármi tudatosság? Mert nem volt, én úgy érzem. Teljesen biztos voltam benne mindig, hogy én mindig fogok munkát, megélhetést találni, vagy csinálni, ebben icike-picike kétségem se volt…. egészen addig, amikor is úgy tönkrementem, hogy köpni nyelni nem volt se időm se kapacitásom. Aztán ott ültem, és bizonygattam magamnak, hogy de hát nem létezik, hogy én most nem tudom, mit csináljak. Hiszen ezt is tudok meg azt is tudok, és én mindenre képes vagyok, és hát arra voltam képes, hogy ültem az íróasztalnál, fonnyadt életrajzokat küldtem ide-oda, sajnáltam magam és megittam az évek alatt összegyűjtögetett csodálatos borgyűjteményemet, ha már ennem nem nagyon volt mit. És azt hittem én is, ennél lejjebb már nem lehet, innen csak felfelé lehet nézni is meg mászni is. Micsoda illúziók, micsoda buta feltételezések. (most mondjam el, hogy pl.az uccsó pénzemen még vettem egy használt autót, és hát nem egy apeh által lefoglalt kocsi volt és maradtam pénz és kocsi nélkül???) És igen, az agyamban semmilyen kép nem volt, semmiről, hát mi felé mehettem volna? Csak visszafelé tudtam nézni, sirattam magamat éjjel-nappal, előre homály és szürkeség. Évekbe telt, mire mást is láttam magam előtt, de még messze nem az igazi. Minden igaz, amit leírtál, de ha megtanulom kívülről, attól még nem megy. Na majd még egyszer átrágom magam rajta. Fontos.

    • Természetesen a hajkefét mikrofonnak is használtam, amikor színpadon énekelek, és hát az is megvolt.. és gazdag akartam lenni és hát az is megvolt.. és szerelemben akartam élni, az is megvolt. nemfaluban élni, az is megvolt. Mondhatni, minden megvolt, amit valaha kicsi lányként elképzeltem. És akkor most az a baj, hogy már nem tudok elképzelni semmit? A nagylány megkapta, megcsinálta, amit szeretett volna a kicsilány de ötvenévesen mihez kezd, ha nincs több megvalósítandó álom? Tudom, hogy sziruposan hangzik, de valahogy tényleg így van.

      • Gyerek bakancslista.

      • Valoszinuleg csak nem emlekszel, de voltak meg ott dolgok. Es amikor majd azokat csinalod, megint meg fogsz dobbenni, hogy de hat ezt mar elkepzelted egyszer, csak elfelejtetted.
        Egyebkent meg szerintem se megy minden akarattal. Van olyan, hogy az ember hoaba tudja elmeletben meg az emlekeibol, hogy milyen futni, torott labbal nem megy ameddig torott es kesz. Es zsir folosleges buntudattal meg melyebbrvasni magadat, hogy de hat bazze, miert nem vagyok kepes, tudom, hogy kell es ni masok itt korulottem, futnak.

        • Akkora genya tudok lenni, mert értem, amit írsz, és erre meg az jutott eszembe, hogy 2002 telén vágom a fát, és beleba++om a fejszét a tuskóba, felemelem, és a tuskó meg leesik, egyenesen a nagylábujjamra élivel. A csillaglátásos fájdalom ködében csak az járt az agyamban, hogy de hát este Annabál, ahol ott lesz a pasi, akire vágyom… A nagylábujjam dagad és dagad, zöldül-kékül, sírok a fájdalomtól, mit csináljak? Öt pálinka, nyolc fájdalomcsillapító, és egy kivénhedt voltférjbakancs, amibe beletuszkoltam a dagadtat, és még táncoltam is az Annabálon a vágyott pasival – aki később négy évig volt a társam. (a nagylábujjam el volt törve egyébként :D )

      • Szerintem nem csak gyerek bakancslista van. Miért ne lehetne álmodni 50 évesen?

        • Miért ne lehetne? De ha nem megy? Akkor miért nem?

          • Nemtom, de tippelek: Félelem? (Álom -> megvalósul-> elmúlik) Mi van, ha kisebb álmokkal, nem “életcél” jellegűekkel próbálkozol, valóban bakancslistával? Elmegyek ide, megtanulom amazt, mittudomén.

            • Igazad van, de ezek sem mennek. Van a ma, talán lesz holnap, a múlt a biztos. Azért már néha képes vagyok akár egy hónapra is tervezni, de az már nagy valami. Pl. három hete megszerveztem egy autót karácsonyra, hogy anyumhoz lemenjek, és ez nagy szó. Két éve csak azt mondtam, aludni fogok karácsonykor. Tavaly levonatoztam. Idén már izé, kocsival, és elmegyünk temetőbe meg ide-oda. (ne felejtsük, jómenő lányhoz szokott, ő is megszenvedte az én leívelésemet…75 éves, és rettegek, hogy a saját fa++ságaim miatt valamit nem (jól) csinálok, ő elmegy és én meg. maradok itt anyátlanul szemét dögnek. Ő a családom. Ő simogatott meg, amikor hajkefével álmodoztam, és mondta mindig, hogy én mindenre képes vagyok. Most is mondja, fáradhatatlanul. :),

              • Hm, azért alakul ez, mit akarsz ;) Egyébként meg ez van, most nem az álomnak, hanem annak az időszaka van akkor, hogy összeszedd magad.
                Ez meg, hogy elmegy – hát ne már, hogy az esetleges halála miattad legyen. Ez van, idősek leszünk, és meghalunk. Mind. Értem, persze hogy ragaszkodsz hozzá, de nehogy már magadat okold azért, mert öreg lett!

                • Jó, akkor feketén-fehéren: dehogyis miattam, azért megy el, mert beteg. És bármikor rosszabb lesz, vagy meghal. Ha rosszabb lesz, fogalmam sincs, hogyan tovább. Ha meghal, nem szeretném, ha lenne egy uccsó karácsony, amikor egyedül volt.Én egy önző dög vagyok, de szeretem. És igen, van egy gyerekkori fogadalmam, nem vágyam, fogadalmam, hgy én nem leszek egyedül, mint ő. És én lassan egyedülebb leszek. A párkapcslataimra ugyanaz igaz, mint a melóimra. Nálam valahgy ugyanaz. Energia, hit, vagy nemenergia, nemhit. Ha fenn, akkor teljes fenn, ha gödör, akkor totális.

                  • Ja, értem, hogy itt nem az egészségéről, hanem a karácsonyról van szó igazából.
                    Egyedül: nemtom. Biztos, hogy az a megoldás, hogy pár meg gyerek? Mármint az egyetlen? Barátságok, társaságok nem jók ebből a szempontból?

                    • gabiriella // december 13, 2014 - 13:57 //

                      Dehogyisnem. Bár most lakom egy hülye városban, meló miatt (Debrecen), és mindenki olyan messze van, itt meg olyan nem is tudom. Vagy az emberek izék, vagy pedig én :D Egy biztos, ez egy síkság sok lakóteleppel, az emberek mentalitásából hiányzik a hegy.

                    • blaci200 // december 13, 2014 - 14:01 //

                      Szó se róla, ha a (mondjuk) tízemeletes ház a “hegy”, az nem nagy szám. Érdekes, sokaktól hallottam, hogy Debrecen nem egy intellektuális lüktetés, de más alföldi városokról, leginkább Szegedről ebben a tekintetben nagyon jókat hallottam, és magam is – igaz, csak turistaként – ilyesmit tapasztaltam.

  9. Már csak itt tudok hozzászólni, Szeged, az egy csodálatos város :) De a meló meg itt van, bakker. Pedig ott szívesen lennék.

    • Na ugye. Pedig ott is a TV-torony 90 m-e a legmagasabb pont.
      Most ott van meló. Lesz majd máshol is ;)

      • Most olvastam el a fentieket, Gabiriella, pénteken és szombaton nem nagyon voltam gépközelben.

        Azt tanítja nekem az élet, hogy “az akarás” kontraproduktív. Sorra olyan dolgok – nagyon, nagyon szürreális dolgok, furábbak, mint az autó és a telefon a kislánytól, és legalább olyan elérhetetlenek – valósulnak meg az életemben, amelyeket nem akartam mindenáron. A képletet már látom: eszembe jutott felmerült, elképzeltem (valamikor, valahogy), aztán elengedtem, nem foglalkoztam vele többet. És láss csodát, megvalósult. Amiben meg küzdelem van, az nem megy az istennek se: kénytelen vagyok belátni, hogy a görcsös akarás – akár kicsi, akár nagy horderejű dologról van szó – teljesen kontraproduktív. Tényleg, mint a homok: ha belemarkolsz és szorítod, kihullik a kezeid közül. Ha csak belefekszel, rád tapad egy kilónyi. Csak miért ilyen nehéz így élni????

        Debrecent én is elszigetelt városnak hallom, Szegedet meg pezsgőnek, de ez nyilván szubjektív. Ha közelebb volnál, mondanám, hogy nosza, igyunk meg valamit. :) Így is mondom, csak így körülményesebb. :)

        Igen, nem csak gyerek bakancslista van, kell lennie 30. 40, 50, 60, 70, sőt még későbbi verziónak is. De vannak időszakok, amelyek a pihenésről töltekezésről szólnak, és ez így van jól.

        • Az a gond, hogy szerintem a bőségtudatot, elfogadést, könnyedséget stb, amikből kiindultál se lehet mindig akarással összehozni, nemcsak a célokat. Vagy azokat, amiket tollampapírom felsorolt. Van olyan, hogy nem vagy elég jól ezekhez, általában éppen akkor, amikor pedig nagyon kellenének, mert valami összeomlott., én erre utaltam a törött láb hasonlattal. És akkor lehet tömegével okos elméleteket olvasni, mert olyan, mint a futócipőválasztás begipszelve. És ilyenkor a szünet rohadtul nem a pihenésről meg a töltekezésről szól, hanem arról, hogy egyre inkább veszíted el a képességedet a fentiekre.

        • Az akarásról: sokszor leírtam már a hashajtós-akarós dolgot a “mindent meg tudsz csinálni, ha igazán akarod” kérdéshez. Meg a családomban is hallottam régebben, hogy akarni a WC-n kell.
          Viszont. “Magától” legfeljebb egy könnyen megragadható lehetőség jön, eredményért mindig kell tenni is – ahhoz pedig bizony kell akarni, hogy elérd. A görcsös akarás nem jó, ez igaz, az kontraproduktív, épp elveszi az energiát a cselekvés, az aktivitás elől, de szándék, akarás, motiváció kell. Ja, és a nyitottságot is tönkreteszi, pont lehet, hogy elmész a lehetőség mellett a nagy akarásban. Szerintem.

  10. a mindennapok összetevői

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: