Akarsz egy címlapsztorit?

“Izgalmas lehet név nélkül olvasni a sztorikat, amelyeknek egy részéről tudok, és tippelni a többire” – gondoltam. A Blikk egykori főszerkesztője, Murányi Marcell pikáns könyvét azért az egész szakma várta. Aztán elolvastam pár kritikát, és eljutottam a megértésig: öcsém, én már annyi mindent láttam, hallottam az elmúlt évtizedben [a médiában, Bulváriában, annál a cégnél, amelyhez a Blikk is tartozott], hogy… couldn’t care less. Nem érdekel. De tényleg.

Azért mégsem égtem ki teljesen, mert ez még meg tud döbbenteni, újra és újra. Annyiszor döbbent meg, ahányszor találkozom a jelenséggel. És hát ez sokszor van:

“2012 novemberében csörgött a telefonom. Habony Árpád vagyok, mondta egy férfihang, akarsz egy címlapsztorit? Hát, erre egyáltalán nem számítottam. Egyszer találkoztunk csak, 2010-ben bemutattak bennünket egymásnak, kezet fogtunk, és annyi. – Szakítottam Zsókával. Ez címlap? – kérdezte. Hú, mondtam magamban, ez bizony az.”

– meséli a könyvben Murányi Marcell.

Nem vagyok fanyalgó, szeretem a bulvárt.

De van valami bizarr abban, amikor az ember a magánéletével, a legbelsőbb privát ügyeivel házal. Eleve azzal, hogy szerelmes, hogy boldog, tessék jönni a Hotel Silverbe fotózni, harminc évvel fiatalabb, nagymellű barátnőm van. Ez az üzleti szemlélet: hogy ja, kapunk egy luxusnyaralást, lefotóz minket a színes-szagos, az is hoz pár haknit a konyhára a végén, jó lesz majd a castinghoz a szabadulós show-ba. Tökéletes termékkapcsolás, a kellemes és a hasznos. Vagy ami még durvább: kampányidőszakban jól jön, közelebb hoz a választóimhoz. Pálinkázás a sógorral a címlapon, a nép gyermeke vagyok, 10 százalékos népszerűség-emelkedés. Anyám. Lehet ezt finomabban, elegánsabban is, nem?

És a sokkal keményebb, ennek a lélektana, érted: amikor a jóember kitálal egy exéről, szeretőjéről, barátjáról és – figyelem, pofám leszakad – a gyereke anyjáról, apjáról. Valakiről, aki egykor fontos volt neki, és intim pillanatokat osztottak meg egymással. Aki még mindig a gyereke anyja, apja. És akkor hónapokig tart a nyilatkozatháború, repkednek a verbális kések, minden szekrényből kiesik egy csontváz, ordító, síró celebek a portán reggelente. Felnőtt emberek, befolyásosak, okosak (némelyik), szülők. És nincs határ, simán tönkretennék egymást… volt ott valaha szeretet, tisztelet, vagy kirakat volt az is? Hol marad az emberi méltóság, a tisztaság? Aki szarral dobálózik, maga is…

Értem én a piacot, de azonosulni nem tudok vele. Nyilván arról van szó, hogy ismert emberként (lényegében mindegy, hogy valóságshow-hősként vagy a miniszterelnök kommunikációs főtanácsadójaként) beszélnek rólad, és akkor már te döntsd el, hogy mit. Szűrt kontent, be kell látni, hogy a szappanopera-hősre és a a miniszterelnökséget vezető miniszterre kíváncsiak az emberek. Meg a famíliára is: nem csalás, nem ámítás, Cilike tényleg elmeséli a kereskedelmi csatorna bulvárműsorában, hogy nem tud vécézni a férje jelenlétében, aztán megsértődik, hogy van, aki megmosolyogja ezt… de sebaj, később mégis elmegy a főzőműsorba pózolni. És hát ja, ha már szakítottatok, akkor a te sztorid jusson el a néphez, mert valami úgy is el fog. Azé lesz az igazság, aki hangosabban – szélesebb plénum előtt – mondja. Logikus indok a színvallásra, nem?

Az. De ennek az egésznek a mélyén végtelen, szédítő üresség van.