Aktuális

A buksisimi

Kicsit szégyenkezve írok a buksisimiről, nem vagyok rá büszke, hogy egyáltalán tudom, mi az (ráadásul még csak nem is középiskolás koromból származik minden tapasztalatom, pszt!). De talán más is ismeri a jelenséget, és megkönnyebbül, hogy most együtt nevethetünk rajta.  Mert jaj, mi mindenre voltunk már képesek egy kis buksisimiért…!

Jövök! - kép: underwaterdogs

Jövök! – kép: underwaterdogs

Buksisimiért akkor pitizik az ember lánya, amikor a gyönyörű és okos alfahím figyelemre méltatja, és ő szeretne felnőni a feladathoz, majd még közelebb kerülni hozzá. Minél több a belső bizonytalanság és minél aszimmetrikusabb a viszony, a buksisimi – az elismerés záloga, számos esetben a pozitív visszajelzés egyetlen formája – annál fontosabbá válik. Korlátozódhat ez néhány randira, de akár kitarthat éveken át, egy dedikált kapcsolatban is. Az IQ-tól nem függ, de sajnos még az EQ-tól sem: esetleg annyi van, hogy cizelláltabb érzelemvilág esetén hamarabb leesik a tantusz, hogy “hohó, álljunk csak meg! már megint buksisimiért pitizek!”, de sokat tenni a késztetés ellen akkor sem lehet.

A jelenség nem keverendő össze azzal, ami Eddie Murphy híres vígjátékában, az Amerikába jöttem címűben történik: Akeem herceg, a kis afrikai ország dúsgazdag trónörököse megismerkedik menyasszony-jelöltjével, akit születésétől fogva úgy neveltek, hogy majd mindenben leendő férjének kedvére tegyen. “Mi a kedvenc ételed?”- kérdezi Akeem. “Ami neked” – válaszolja a csodaszép ara. “Milyen zenét szeretsz?” – “Amilyet te” – feleli a szépség. És ez így megy hosszú perceken át: az asszonyjelöltnek nincs önálló véleménye, mindenben Akeemhez idomul.

Nos, nem erről van szó, de a buksisimi-lesők még csak nem is overly attached girlfriendek (hiszen békén hagyják a hímet, a maga szabadságában), hanem szuverén egyéniségek, nem változnának ők meg senki fia borja kedvéért. Legalábbis azt hiszik, szent meggyőződéssel. De aztán már az első családi eseményen kiosonnak a konyhába, hogy kifaggassák az anyóst, hogyan készül szívszerelmük kedvenc étele (és idegösszeomlást kapnak, ha elsőre nem olyan a tészta), és hát… mi tagadás, drum’n’bass-rajongóból simán átképzik magukat improvizatív jazz-szakértővé, csak hogy közelebb kerüljenek a szent bikához. Főként, ha máshogy nem lehet. (Így sem, de ezt ekkor még nem tudják, illetve nem akarják tudomásul venni.)

Oké, talán ateistából nem térnek be rögtön ortodox zsidónak (bár Charlotte ezt is simán meglépte szerelméért a Szex és New York-ban, emlékeztek?), de ha van egy kis vénájuk az iszlám radikalizmushoz, és megismerkednek egy vonzó ISIS-taggal, rövid mérlegelés után elindulnak a repülőtérre pokolgéppel a hátukon egy napsütötte hétfő reggelen. A hím meghatározta az irányt, az irány pedig ez, az azonosulás teljes, az utóképzés már a grandiózus vízióval a fejben történik, tehát igen, jöhet a bumbumbumm a szent cél érdekében, még ha a buksi nem is lesz már a helyén, amikor a végső simire sor kerülhetne. De attól még ami jár, az jár. (Extrém példa volt, tudom, de ilyen sztorikkal van tele a Daily Mail.)

Mi van emögött? Még én is keresem, ahogy írok. Segítsetek! Nektek mi volt? Lehet, a megfelelési kényszer: én nem vagyok jó úgy, ahogy vagyok. De nem, nem csak ez: sokkal inkább az azonosulás. Az, ahogyan a lelkesedésben, a rajongásban, a szerelemben eggyé válnék a másikkal minden téren: ha neki vízilabda, nekem is vízilabda, ha egyszer ez az élete legfontosabb része! Közeledni, közel lenni, még közelebb – annyira közel, hogy már a szívében! Aztán ott van az is, hogy ő zárkózott, nem árad, nem beszél, nem (úgy) ölel, és mi mindenre és bármire képesek vagyunk, hogy feljebb kerüljünk a polcon, és süssön a mi seggünkre is egy kicsit a mi csodálatos, fényes Napunk sugara.

Jaj, de szánalmas is ez: hát a szeretet-bónokat nem lehet úgy gyűjteni, mint a Smart-pontokat a Mekiben! És mégis. Mégis eljátssza ezt az ember újra és újra: há’ majd még legközelebb az lesz, hogy ő eldobja a botot, mi meg a patakba is beugrunk, hogy visszahozzuk neki… és örüljön, és végre elégedett legyen, esetleg – halkan merem csak mondani – szeressen…! Milyen messze van ez a kölcsönösségtől, a viszonzottságtól, a társszerelemtől, a szimmetrikus viszonytól, és mégis, mégis, mennyiszer belecsúsztunk már, és milyen hosszú időre! Volt olyan barátnőm, aki még a csajbulikra is abban a szoknyában járt, amit a hőse az elfogadás pecsétjével hitelesített, és szégyenszemre velem is előfordult, hogy Excelben listáztam a kis drága bókjait – mind a hetet -, hogy ínségesebb időkben abból merítsek erőt…! És persze a miheztartás végett, hogy ebben az irányban érdemes elindulni, ha szeretnék egy nyolcadik buksisimit is, tartalékba. Mert ilyen telhetetlen az ember. Durva egy drog ez.

Most már nem vagyok függő, cinikus lettem az évek során. Hamar átlátom a motivációkat, a helyükön kezelem őket. Felismerem a mintákat, röhögök magamon. Röhögök, mert azért kaptam már magam azon szuverén felnőttségem delén is, hogy… úgy pitiztem a buksisimiért, mintha nem lenne holnap, nem számítana más, és nem lennék én magam sem, csak egy árnyék.

 

Reklámok
Eszter névjegye (861 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

17 hozzászólás A buksisimi bejegyzéshez

  1. Azt hiszem, engem ezért látott anyám mindig szélsőségesen egoistának és “magamnak valónak”, ahogy mondani szokta – mert soha nem volt rám jellemző a buksisimire törekvés. Férfiakkal szemben pedig egyáltalán nem. Nem azért, mintha annyira magabiztos lettem volna, hanem pont ellenkezőleg – úgy gondoltam, hogy annyira ronda, gusztustalan és szerethetetlen lény vagyok, hogy hiába tennék bármit, úgysem szeretne soha az, aki nekem tetszik. Annyira megalázónak éreztem volna, hogy igyekszek, ugrálok, mint egy kiskutya, és úgysem kellek, hogy soha nem is próbálkoztam, inkább mélyen magamban tartottam a vonzalmaimat. Ha véletlenül a másik fél is érdeklődést árult el, akkor elutasító voltam és rideg, kapásból feltételezve, hogy biztosan csak szórakozik… Szóval az én hozzáállásom sem volt semmivel sem egészségesebb, de utólag nem bánom, hogy ilyen voltam. Jobb volt így.

    • Ez érdekes. Miért nem magabiztosak a lányok? Erről könyveket lehetne írni. No, azért mindezt úgy álcáztam mindig, mintha “csak úgy véletlenül, épp”, nehogy feltűnő legyen az igyekezet. Tudod, a “csak úgy épp véletlenül megtanultam humbákfalviul, jaj, tényleg te is humbákfalvi vagy?” esete. Ami önmagában véve sosem baj, csak akkor aggályos, ha az ez a másikhoz való közelebbjutás egyetlen reménybeli eszköze. Ha meg kell tanulnod humbákfalviul, hogy megértsd egy humbákfalvi lelkét, megette a fene. :)

      • Nálam az volt az érdekes, hogy még magam előtt is mélységesen szégyelltem, ha tetszett valaki – így aztán meg sem próbáltam megfelelni, hanem inkább odaálltam a tükör elé, és elmondtam magamnak, hogy “Szégyelld a pofádat undorító dög, hogy képzelheted, hogy NEKI tetszeni fogsz, hogyan is álmodhatsz erről?” Úgy gondoltam, felér egy istenkáromlással, ha csak megpróbálok közeledni – és még nyomorúságosabbnak éreztem magam attól, ha mondjuk egy hobbin keresztül akartam volna elérni, hogy észrevegyen az illető. Sőt, volt hogy én adtam fel valamit azért, mert a nekem tetsző fiú is szerette-csinálta és nem szerettem volna a közelében lenni és feleslegesen szenvedni.

        Hogy miért volt ez? Általános iskolás korom óta azt kaptam a kortársaimtól, és nem egy alkalommal a felnőttektől is, hogy ritka ronda vagyok és nem érdemlem meg a szeretetet, figyelmet. Így nagyon nehéz, de azt gondolom, hogy egy átlagos lánynak sem könnyű önbizalmat építeni, hiszen a könyvekben, filmekben mindig szép vékony, sportos, bátor, okos, jószívű vagy épp vagány hősnők szerepelnek, a reklámok pedig egy alapvetően irreális nőképet mutatnak be, aminek nem könnyű megfelelni.

        • Ez tök fura, mert amikor én először megláttalak, rögtön az ugrott be, hogy ejjj, de jó csaj az Arita! Persze ettől még lehettél rút kiskacsából hattyú, mindenki kikupálódik a 90-es évek gyerekbetegségeiből (daurolt frufru, favágóing :DDD), de azért nehéz elhinni, hogy TÉNYLEG ronda voltál, és TÉNYLEG ezt kommunikálta a környezet. Van ebben valami bizarrmód: őskegyetlen: csak a klasszikus mérce szerinti szép gyerekek kapnak kellő figyelmet, tiszteletet, szeretetet a tágabb környezetüktől? És ez nagyon megijeszt. Azt látni persze, hogy mindenhol modellszépségű lányok köszönnek vissza a magazinokban, regényekben, filmekben, sorozatokban, külön frusztráló. Egyébként van sok rokon vonás a gyerekkorunkban: én nem aggódtam a külsőm miatt, azt se tudtam, hogy van, és túl álmodozó voltam ahhoz, hogy megtetsszen egy hús-vér fiú, viszont nagyon sokáig nem mertem kimondani a valós vágyaimat, igényeimet, mert úgy gondoltam, hogy nem vagyok érdemes rá.

  2. veragelencser // december 30, 2014 - 13:57 // Válasz

    Nos, én is szeretnék lemenni kiskutyába, és volt idő, amikor megtettem egyvalakinek, a többieket viszont kegyetlenül megkínoztam, ha nem volt hajlandó viszonozni az érzelmeimet. Amúgy csak szeretnék lemenni – az egóm általában kivárást, fölényes mosolyt, kellemes flörtölést és figyelemfelkeltést javasol – tehát mindent, amit egy felnőtt ember képes felvonultatni a párválasztás-keresés fegyvertárából – tehát felnőtt vagyok?
    Nyilván nem.

    De buksisimit én adok, és hála istennek, mindig volt valódi közös pont. ;-)

    • Oh nem, a felszínen természetesen mindig jégkirálynő van, csak közben igyekszem a kedvére tenni titokban mindenben. Tehát DUPLÁN szar ügy. :D

  3. egy másik poszt alatt már írtam férjemről, akiknek hiába adtam bármit is, végül elhagyott. Na akkor megtanultam, hogy senki sem ér egy lyukas garast sem, nem érdemel meg engem egyetlen férfi sem, úgyhogy nem is pitizek senkinek. Ha ezért soha többé nem lesz senkim, az sem érdekel, de a lényeg, hogy soha többet nem fordulok ki magamból senki kedvéért. Így is iszom a levét egy életen át ennek az egyetlen hibának, mert a hitel még vagy 25 évig fut, a gyereket sem vághatom a zaciba. Szóval elég magas összeget fizettem tanulópénznek.

    • Méltatlan kompromisszumnak nincs értelme, igen. Ha ő semmit nem ad, sőt, elvesz, akkor nem kell, élje az életét. Én is azt vallom, hogy inkább egyedül, mint méltatlan kapcsolatban!

    • A hitelhez nem szólok, mert annak sok oka meg formája meg mije lehet, hogy miért te fizeted (egyedül). De azt jól értem, hogy a kedves apuka lényegében úgy döntött, hogy a gyerek egyedül a te feladatod, kvázi tőle is elvált, vagy hogy? Esetleg eddig is úgy vélte, hogy a gyereket a nőnek kell nevelnie?

  4. Nemrég nyílt fel a szemem, hogy amit eddig én inspirálódásnak és szellemi fejlődésnek hittem, valójában értelmetlen pitizés volt. Életem első szerelme hihetetlenül művelt ember volt. (Ahogy lenni szokott elsősorban a saját szakmájában, ami valamilyen szinten az én leendő szakmám is, így szerencsére sosem kellett feladnom magam.) Folyamatosan azon aggódtam, hogy jaj vajon elég okosnak tart-e magához meg, hogy lehetek-e valaha méltó szellemi partnere? Gőzerővel tanultam, ami persze elsőre nagyon jónak tűnt, de aztán mégsem, hiszen nem magam miatt volt, nem a saját épülésem érdekében, hanem azért, hogy őt lenyűgözzem. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy szerinte okos vagyok-e? Csak nevetett és annyit mondott, “á nem, inkább szexi,” Sosem tudtam meg, hogy viccnek szánta-e vagy sem, mindenesetre hatalmas törés volt. Amikor szétmentünk megfogadtam, hogy többet soha senkiért nem vagyok hajlandó lemenni kutyába. Ha úgy ahogy vagyok nem tudnak elfogadni, közel engedni, akkor hagyom a búsba az egészet.

    • Istenem :(, és tudod, ha sejti, h mekkora törést okozott ezzel, simán annyit mond, h “ó, csak vicceltem”. És ez az “ó, csak vicceltem” sokszor a legmélyebb töréseket okozza. Erről is kéne egy poszt.

      Volt egy bnőm, akinek a pasija szex után egyszer azt mondta: “Te, nem lehet, h neked azért ilen lapos a melled, mert a sok okoskodástól túl sok tesztoszteron termelődik a szervezetedben?” Gondold el. Szex után, Ráadásul. A nő összepakolt, átjött hozzám, és többé nem ment vissza a palihoz. Hiába mondogatta az, hogy “csak vicceltem”. Apja fütyülőjét az ilyeneknek.

  5. Szerintem simán csak arról van szó, hogy behódolunk a hatalomnak (“NEM LESZ SEMMI BAJ VELÜNK, HA JÓK LESZÜNK…”). Emlékeztek, a suliban is kedveskedtek egyesek a tanároknak, igazgatónéninek eképpen. (Érdekes, viszont csak lányok ugranak be az emlékezetemből.) Később minden csoportban találkozhatunk ilyennek: nyaliziik az idegenvezetőnek, szekundál a közös képviselőnek, pedálozik az aerobik oktatónál.

    • Igen, igen, de ott van konkrét érdek is, a párkapcsolati kontextusban meg csak a figyelem meg a szeretet. Nyilván az is érdek persze, csak nem tárgyi, anyagi.

  6. Áááá, Eszter. Ez most fájt és betalált nagyon.
    Sajnos ismerem ezt a mechanizmust a saját életemből és kemény volt ezzel szembenézni.
    A saját megoldásom az, hogy ez a viselkedés nálam az alapvető szeretethiányból fakad.
    Hiányzott az alapvető mindig minden körülmények között szeretünk, olyannak amilyen vagy élmény.
    Így hát én sokszor belefutottam ebbe a pitizésbe…és igazad van annyira szánalmas az egész.
    Újra és újra emlékeztetnem kell magam, ha egy pasi akar valamit lépni fog, és önmagamért fogok tetszeni neki, nem azért mert kiválóan azonosulok vagy alkalmazkodom.
    Nehéz letenni ezeket a játszmákat…és igen, én is cinikus lettem az évek alatt.

  7. Köszi, hogy ezt megosztottad. A facebookos megosztásokból derült ki, hogy sokan nem úgy értelmezték a jelenséget, ahogyan én értettem, hanem inkább úgy, mintha az ember gyökeresen megváltozna a szerelme kedvéért. Pedig nem erről van szó, hanem egy nagyon mély kötődési-azonosulási vágyról, ami eleve közös értékek mentén jött létre, tehát az fanatikus Újpest-drukkerből nem lesz fradista. :) Csak éppen a lilaságot úgy definiálja és éli, ahogy azért buksisimi várható… és talán észre sem veszi, hogy mennyire azonosul, alkalmazkodik. Az a veszélyes ebben, hogy közben azt hisszük, szabadok vagyunk mellette, pedig francokat.

  8. Ma olvastam ezt a cikket, és azóta gondolkodom. Aztán jött is hozzá egy történet. Anyukámmal beszéltem telefonon ma, és mondtam, hogy sikerült az elsősegély vizsgám. Erre ő: Gratulálok, és megdicsért az oktatód, hogy megvan a jogsi összes hozzávalója? (vö. buksisimi megvolt-e?). Mire én: WTF. Mit érdekel engem, hogy ő mit gondol, pláne megdicsér-e az oktatóm, akit soha nem látok többet?
    Aztán persze súlyosan beleestem én is a buksisimibe sokszor, és még bele is fogok. De olyan nagy árat fizetek érte mindig, pláne mióta tudatosan át is látom, hogy mi hogyan és miért történt, hogy egyre kevésbé éri meg az erőfeszítést.

    • Ez nagyon érdekes, hogy vannak, akik az idegentől érkező buksisimit is eszméletlen fontosnak tartják. Én csak akkor szoktam ebbe a hibába esni, ha érzelmi kötődés is van, egyébként nem hat meg különösebben, ha elmarad az elismerés. Ha meg van, akkor azt persze kipotyázom, de inkább csak érzelmi kötődés esetén várom a pozitív visszacsatolást, mint kiskacsa a kenyérgalacsint.

2 visszakövetés / visszajelzés

  1. Honnan tudod, hogy nem azt az életet éled, amit…igazán szeretnél? | Eszter's Offtopic
  2. Az önbizalomhiány utolsó bástyái | Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: