Nahát, milyen szabályos, kerek, telt mellei vannak!

Olvastam az Abcúgon ezt a cikket arról, hogy a magyar nőket már meg sem lepi a “császármetszés az anya beleegyezése nélkül, a fájdalmas nőgyógyászati vizsgálat és a szülés közbeni komplikáció, amiről mélyen hallgattak az orvosok”. Nos, szakszerűtlen, empátiát teljességgel nélkülöző kezelésben nekem is volt már részem, de egyelőre még nem állok készen arra, hogy ennek traumáját megosszam, így nézzük csak azt, amihez a magyar nők már – a cikket kísérő megosztások szerint legalábbis – hozzászoktak: a nőgyógyászra, aki “bölcs” életvezetési tanácsokkal látja el a páciensét. Természetesen kéretlenül.

A viccet, ami annyira azért nem humoros, ismerjük: bemegy a cigányasszony a nőorvoshoz, aki megállapítja, hogy a tizenkettedik gyermekével várandós. Az asszony rögtön sopánkodni kezd:
– Jájjjjj, doktor úr, hát mostan aztán mi le legyen?! Hát má’ így is alig fírünk el a kis disznóólunkba’, alig van mit ennünk, hát sokan vagyunk a családba’!
– De asszonyom, hát miért nem védekezett? Nem szabad ilyen felelőtlenül élni bele a világba! – vonja össze a szemöldökét az orvos feddőn.
Mire a válasz:
– Há’ doktúr úr drága, vídekeztem, vídekeztem én, de hát a Gázsi letepert!

Elnézést kérek az érzékenyebb lelkű olvasóktól, akik nem viselik jól, ha családon belüli erőszakkal poénkodunk, pláne hátrányos helyzetű kisebbségek kárára, de a fenti vicc jól mutatja azt a szociokulturális és pszichés kontextust, amelyen belül a nőorvosnak egyfelől fogalma sincs a páciense élethelyzetéről, másfelől viszont feladatának érzi, hogy minősítse azt. A mai poszt témája épp ez lesz.

Én abban a kivételezett helyzetben vagyok, hogy fogorvosi és nőgyógyászati kezelésre mindig magánrendelés keretében megyek, másra meg szerencsére nincs gondom. Ezzel együtt simán előfordult már, hogy a szükség törvényt bontott, és kénytelen voltam a kórházi rendelésen részt venni, de privátban is találkoztam már olyan orvossal, aki tízezerért is rendkívül tapintatlan módon viselkedett. Ezeknek a sorában volt szerencsém egy-két igazán bunkó doktorhoz is (illetve, hát szerencséjük inkább nekik volt, így utólag, hogy nem ütöttem le egyiket sem).

Pár éve történt, még nem voltam nő-és emberjogilag edzve, amikor a rákszűrés és az emlővizsgálat után a hatvanöt év körüli pirospozsgás doktor bácsi még anyaszült meztelenségemben leteremtett:
– Nahát, milyen szabályos, kerek, telt mellei vannak, és szép, széles csípője a vékony derekához! Hogy lehet az, hogy maga még nem szült? Ez nagyon nagy pazarlás, ilyesmit nem engedhetünk meg magunknak!
Ez így hirtelenjében – pucéran az erős neonfényben – annyira meglepett, hogy alig tudtam szóhoz jutni:
– Hát… ööö… én igyekszem… de ez azért nem olyan egyszerű…
Közben az orvos a paraván mögül kilépve az asszisztensével is ismertette a helyzet állását:
– Most mondd meg, Mancikám! Folyton ez van, ma már az ötödik, és még csak tizenegy óra van! Jól egyben van, szép, egészséges nő, benne a korban, és nincs egy gyereke se! Sőt, még csak kilátása sincs rá, hogy legyen! Ezeknek már nem is nagyon lesz sajnos, legfeljebb, ha egy, minden fontosabb ezeknek annál… nekünk meg nem lesz nyugdíjunk!
Aztán hallottam, ahogyan a mogorva, magasra tupírozott hajú asszisztensnő rosszallóan cöccögött. Ezek miatt tart itt ez az ország, nahissz.
(Hogy nem viszonozta a köszönésemet távozáskor, azt nem is csodálom.)

Jó lenne most azt írni, hogy felkaptam a pólómat és a nadrágomat, kiugrottam a paraván mögül, és elküldtem mindkettejüket a jó büdös kurva anyjukba, de sajnos nem ez történt. Én sokszor a lépcsőházi nagy megmondóember vagyok: az igazán okos érvek és frappáns mondatok akkor jutnak az eszembe, amikor már nincs kinek elmondani azokat. Itt, a kórházi folyosón viszont még csak erről sem volt szó: fel sem merült, hogy ezeknek a vadidegenek nincs közük az életemhez csak azért, mert látták a nemi szervemet, hanem inkább… inkább nagyon szégyelltem magamat. A fejemben az járt, hogy én aztán tényleg igyekeztem, egész életemben jóskislány voltam, és soha nem így terveztem a dolgaimat, de tényleg nincs mentségem: én ezekben a dolgokban egyszerűen nem vagyok olyan ügyes, mint a többiek, és ezért kizárólag, csakis magamat okolhatom. Meg egyébként is: fura egy szerzet vagyok, nem az a csajos csaj, bár másmilyen volnék…! A vaskapuig se jutottam, és már potyogtak a könnyeim. Négy órán át nem tudtam abbahagyni a sírást.

Ma már azért jóval edzettebb vagyok, sokat tanultam Csakazolvassától, a Nőkértttől meg a legutóbb Gumiszobától, már nem ér ilyen készületlenül a kéretlen jótanács. Legutóbb, amikor az orvos – ezúttal egy fiatalabb, agilisebb – méltatlankodott, hogy mikor akarok már szülni, egyenesen a szemei közé néztem, és hűvösen közöltem: “Vetkőzzön, doktor úr”, amitől kissé zavarba jött, de nem sajnáltam kicsit se. Hasonló rutinra tett szert az a barátnőm is, aki viszont egyáltalán nem akar gyereket, és ha ezzel baszogatják (mert mindig előjön a téma, amikor a gyógyszert megy felíratni), kedvesen és udvariasan felajánlja, hogy megadja a számlaszámát, amennyiben a doktor úr számottevő mértékben szponzorálni képes a kis utód felnevelését. Mondjátok már meg nekem, férfiolvasók, hogy az urológusnál vagy a nemibeteg-gondozóban nektek is elemzik a farokméreteteket, a spermaszámotokat, ha pedig a megszokottnál több gyermeketek van – mert ugye, az sem való  ebben a bizonytalan gazdasági helyzetben, a túlnépesedés idején – elköttetést javasolnak? Vagy csak a hímnemű nőorvosok érzik úgy, hogy az ő vállukon nyugszik az egész emberiség jövőjének a súlya? Mert máskülönben nem tudom, mi hatalmazná fel őket arra, hogy vadidegenek legszemélyesebb magánéletébe törjenek be a legvédtelenebb, legkiszolgáltatottabb pillanataikban.

Ha egy orvost, akit köt a hippokratészi eskü és az orvosi etika, semmi sem tart vissza a kéretlen tanácsosztástól, a minősítgetéstől és az ítélkezéstől, akkor mit várnánk az összes létező nőügyi megmondóembertől, Kovács Ákostól Csernus Imrén át Müller Péterig, akik mindig jobban tudják, hogy milyenek “a nők” és mi kell nekik, mint a nők maguk?  És igen, van pár nőismerős, akik erre mindig azt mondják, hogy óóó, de hát ezek a nagyszerű emberek szeretetből határozzák meg a nő helyét, nem bántásból! Én meg üvölteni szeretnék, hogy teljesen mindegy, hogy férfiről vagy nőről, szülésről vagy autóvásárlásról van szó, de senki sem lát bele a másik ember élete mélyébe, hogy egyrészt tudja azt, hogy mire van valójában szüksége a másiknak, másrészt felfogja, hogy a tapintatlan tudatlansággal és a kéretlen észosztással micsoda fájdalmat tud okozni! Mert hogy csak a poszt témájánál maradjunk, mit tudja azt egy ilyen szociál-darwinista frankenstein, hogy a páciens akar-e gyereket, és ha nem, miért nem, ha pedig igen, akkor miért nem lett eddig??? Honnan tudná, hogy azt a nőt esetleg nem abuzálták-e gyerekként, nem veri-e a párja máig, nem volt-e öt vetélése, nem halt-e meg a csecsemője a kezei között, nem szenvedett-e évekig olyan betegségben, ami miatt kimaradt a lehetőségéből is annak, hogy szüljön? És még ezer másik lehetőség, de legalább annyi, amennyi kliens betér az orvoshoz egy nap.

Nekem azt tanították, hogy ne adjak kéretlen tanácsot senkinek, különösen ne mély, személyes és intim kérdésekben, és törekedjek arra, hogy minél kevesebbet ítélkezzek. Nem mindig sikerül tartani magam ehhez, de igyekszem. Ha a másik elmondja a problémáját, és megtisztel azzal, hogy a véleményemet kéri, rendben van. De csak úgy, azért, mert a nemi szervébe és a szemébe nézhetek? (Ákosék esetében: láttak már nemi szervet, és néztek már nő szemébe?) Hát nem, tartsák meg maguknak az ítéleteiket, és törődjenek inkább a saját életükkel… nyilván ott is van mit tisztába tenni, különben nem a pótcselekvésbe feccölnék ezt a sok energiát mindannyian!