Nem csak Maksáról: de miért olyan nehéz beismerni, ha hibát követtünk el?

Maksa Zoltán a nemi erőszakkal poénkodott a szilveszteri műsorában, majd mikor számon kérték, vetíteni kezdett: “ez már nem az az ország, ahol az ilyen “poénokat” pontosan tudták hova tenni, értelmezni”, majd az egyetemistákat csapkodta egy kicsit:  “ezeknek az újgazdag, ELTE-s, drogos értelmiségieknek mindent lehet”. Napokba telt, míg először ki tudta mondani: “elnézést kérek”, majd még egy körre szükség volt, hogy meg is értse, miért kellett ezt megtennie. Sebestyén Balázs szintén az erőszak vékony jegére tévedt, ám az első felvonásban ő is csak kerülgette a forró kását: “sajnos a médiumok úgy vették át a beszélgetésünket, ami nem fedte a valóságot. Kivettek és összeollóztak mondatokat. Mindezt azért, hogy lájkokat és klikkelés számokat produkáljanak”. Végül az anyacég nyomására, napokkal később hangzott el a bűvös szó: bocsánat.

Megmondom őszintén, nem háborogtam sokat a két férfiú érzéketlen tréfáján (nyilván egyértelmű, hogy ilyesminek nincs helye a képernyőn), inkább eltűnődtem: mégis miért ilyen nehéz elismerni, hogy hibáztunk, tévedtünk, elszaladt velünk a ló, túllőttünk a célon, és ezért bocsánatot kérünk? Vajon leesett volna az aranygyűrű Maksa Zoltán vagy Sebestyén Balázs ujjáról, ha rögtön az első körben nem védik magukat, nem terelnek, nem mutogatnak másra, nem takaróznak több évtizedes munkásságukkal… és legfőképpen nem tesznek úgy, mintha a humánum neoliberális luxus volna, hanem egyszerűen csak annyit mondanak: „Bocsánatot kérek, amiért olyasmivel viccelődtem, ami a nemi erőszak áldozatain kívül a jóérzésű embereknek is fájdalmat okozhat, nem állt szándékomban senkit sem megbántani”.

Nem csak a veterán humorista vagy a macsó műsorvezető, de általam tisztelt, szeretett emberek is gyakran követnek el hibákat, mint bárki más. A komoly presztízzsel járó munkakörökben ez gyakori: villámgyorsan kell nagy horderejű döntéseket hozni, muszáj azonnal reagálni, és közben több oldalról óriási nyomás nehezedik az ember vállára. Ilyenkor kevés információ áll csak a vezető rendelkezésére, így előfordul, hogy rossz döntést hoz és kommunikál a szélesebb plénum felé. Ez egy teljesen érthető helyzet: csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Aki sokat dolgozik – és nagy a felelőssége – az többet és nagyobbakat fog hibázni. Nincs is ezzel gond: a bajt abban látom, amikor az ember nem képes elismerni, hogy hibázott, és nem kér bocsánatot. Akkor sem, ha zavart, kárt, presztízs-vesztességet okozott a meggondolatlan, elhamarkodott reakciójával.

Ilyenkor – ahogy látom – átértelmezik a történteket: lehet, hogy a konkurencia nem becsmérelte a céget, ahogyan én azt tévesen hittem, de elhallgatott fontos információkat a működésünkkel kapcsolatban, ezért aztán mégis csak jogosan indítottam kampányt ellenük. Talán felháborodtak sokan azon, amit mondtam, de ez társadalomkritika volt, csak a többség nem érezte az iróniát. Ó, hát ennyien megsértődtek? Pedig ez csak egy ártatlan tréfa volt! Milyen érzékenyek az emberek! A kedvencem ezek mellett persze az „igen, de…” szófordulat, ami tulajdonképpen a teljes terelés csimborasszója – a példákat még sorolhatnánk. A lényeg, hogy a látható kár – sértettség, zavarodottság, indulatok – ellenére sem hangzik el a kulcsmondat: bocsánatot kérek, hibáztam.

Miért ilyen őrületesen nehéz bocsánatot kérni? Nem csak a cég, a brand, a szervezet presztízse, de az izmos emberi egó is megnehezíti a procedúrát. Mit szépítsük, én sem álltam az első sorban, amikor tévedéseink nyilvános beismerésének képességét osztogatta az univerzum, a Jóisten vagy a természet, ki minek nevezi azt, ami. Voltak évek az életemben, amikor senki sem hallott engem bocsánatot kérni: zsigeri reakcióm volt, hogy megmagyaráztam és kielemeztem, miért történtek úgy a dolgok, ahogy. És hogy akárhogy is történtek, én nem tehettem mást. De legfőképpen: nem is úgy van az, ahogy látszik. Vagy ha igen, akkor meg de…

Sokat kupálódtam az elmúlt években. Éreztem, hogy megváltoztam, mert már ki tudom mondani – ha nem is mindig, és nem is azonnal -, hogy sajnálom. Nem, nem csak ezt a „bocsit”, amit jelentéktelen balesetek után mondunk, hanem az igazi, mély, őszinte bocsánatot is, ami mögött ott van a megértés és a megbánás. A bocsánatkérés és a megbocsátás persze nem azt jelenti, hogy mindent úgy folytatunk, ahogy volt: vagy nem folytatjuk, vagy ha igen, nem úgy. Akkor van csak értelme. Kezdem átlátni, hogy az elengedés csak a megbocsátással lehet teljes: ez az egyetlen karma-radír, ami évtizedes, évszázados ciklusokat old fel. Talán nem véletlen, hogy az ősi hawaii gyógymód, a hooponopono  is erre épít: „sajnálom, kérlek bocsáss meg, köszönöm, szeretlek”. Mondani persze nem elég, de mindig az az első lépés. Mondani és átélni, átélni és mondani… na, akkor működik a dolog.

Idén kaptam egy szép kis leckét, hogy hol is tartok: a legtisztább szentélyembe engedett be egy őrültet (pszichésen beteg embert) egy bizalmasom, aki nem értette meg, milyen károkat okozott ezzel. Van egy pont, ahol az ember lesüllyed arra a szintre, ahol a támadói élnek, és maga is harcállásba helyezkedik, fenyegetni kezd: az anyatigris is így védi azt, azokat, akit, akiket szeret. Hamar felmértem, hogy ez nem az az út, ami előre visz, és nem lehet szarral dobálózni úgy, hogy ne legyen retkes a kezed. Nem sokkal később bocsánatot is kértem: máig nem értem, hogy abban a lelki állapotban hogyan tudtam felfogni, hogy nincs szükség harcra, jobb higgadtan megbeszélni a dolgokat, de ezek szerint az a sok év, amit maksázással és sebestyénbalázsozással töltöttem, csak meghozta a gyümölcsét… már bölcsebb vagyok, mint akkor, annyi éven át, amikor tereltem, hibáztattam, mutogattam, magyaráztam. A másik fél sosem kért bocsánatot, és az enyémet sem fogadta el: ez már az ő dolga, az ő terhe, csak rá tartozik. Talán tíz év múlva jut el ő is azokig a felismerésekig, amelyeknek tíz évvel ezelőtt én sem voltam a birtokában.

Az, hogy beszéljünk róla, miért nem oké nemi erőszakkal – és népirtással, gyűlöletbeszéddel – poénkodni nagyközönség előtt, fontos (az Indexen remek cikk született erről). Az, hogy megértsük, miért elkerülhetetlen belátni és kimondani, hogy hibát követtünk el… nos, az talán még fontosabb. Mert az élet minden területét érinti. És azt is, ami az életen túl van.