Aktuális

Nem csak Maksáról: de miért olyan nehéz beismerni, ha hibát követtünk el?

Maksa Zoltán a nemi erőszakkal poénkodott a szilveszteri műsorában, majd mikor számon kérték, vetíteni kezdett: “ez már nem az az ország, ahol az ilyen “poénokat” pontosan tudták hova tenni, értelmezni”, majd az egyetemistákat csapkodta egy kicsit:  “ezeknek az újgazdag, ELTE-s, drogos értelmiségieknek mindent lehet”. Napokba telt, míg először ki tudta mondani: “elnézést kérek”, majd még egy körre szükség volt, hogy meg is értse, miért kellett ezt megtennie. Sebestyén Balázs szintén az erőszak vékony jegére tévedt, ám az első felvonásban ő is csak kerülgette a forró kását: “sajnos a médiumok úgy vették át a beszélgetésünket, ami nem fedte a valóságot. Kivettek és összeollóztak mondatokat. Mindezt azért, hogy lájkokat és klikkelés számokat produkáljanak”. Végül az anyacég nyomására, napokkal később hangzott el a bűvös szó: bocsánat.

De miért ilyen kurva nehéz? - kép: meredithmorrell.wp.coms

De miért ilyen kurva nehéz? – kép: meredithmorrell.wp.com

Megmondom őszintén, nem háborogtam sokat a két férfiú érzéketlen tréfáján (nyilván egyértelmű, hogy ilyesminek nincs helye a képernyőn), inkább eltűnődtem: mégis miért ilyen nehéz elismerni, hogy hibáztunk, tévedtünk, elszaladt velünk a ló, túllőttünk a célon, és ezért bocsánatot kérünk? Vajon leesett volna az aranygyűrű Maksa Zoltán vagy Sebestyén Balázs ujjáról, ha rögtön az első körben nem védik magukat, nem terelnek, nem mutogatnak másra, nem takaróznak több évtizedes munkásságukkal… és legfőképpen nem tesznek úgy, mintha a humánum neoliberális luxus volna, hanem egyszerűen csak annyit mondanak: „Bocsánatot kérek, amiért olyasmivel viccelődtem, ami a nemi erőszak áldozatain kívül a jóérzésű embereknek is fájdalmat okozhat, nem állt szándékomban senkit sem megbántani”.

Nem csak a veterán humorista vagy a macsó műsorvezető, de általam tisztelt, szeretett emberek is gyakran követnek el hibákat, mint bárki más. A komoly presztízzsel járó munkakörökben ez gyakori: villámgyorsan kell nagy horderejű döntéseket hozni, muszáj azonnal reagálni, és közben több oldalról óriási nyomás nehezedik az ember vállára. Ilyenkor kevés információ áll csak a vezető rendelkezésére, így előfordul, hogy rossz döntést hoz és kommunikál a szélesebb plénum felé. Ez egy teljesen érthető helyzet: csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Aki sokat dolgozik – és nagy a felelőssége – az többet és nagyobbakat fog hibázni. Nincs is ezzel gond: a bajt abban látom, amikor az ember nem képes elismerni, hogy hibázott, és nem kér bocsánatot. Akkor sem, ha zavart, kárt, presztízs-vesztességet okozott a meggondolatlan, elhamarkodott reakciójával.

Ilyenkor – ahogy látom – átértelmezik a történteket: lehet, hogy a konkurencia nem becsmérelte a céget, ahogyan én azt tévesen hittem, de elhallgatott fontos információkat a működésünkkel kapcsolatban, ezért aztán mégis csak jogosan indítottam kampányt ellenük. Talán felháborodtak sokan azon, amit mondtam, de ez társadalomkritika volt, csak a többség nem érezte az iróniát. Ó, hát ennyien megsértődtek? Pedig ez csak egy ártatlan tréfa volt! Milyen érzékenyek az emberek! A kedvencem ezek mellett persze az „igen, de…” szófordulat, ami tulajdonképpen a teljes terelés csimborasszója – a példákat még sorolhatnánk. A lényeg, hogy a látható kár – sértettség, zavarodottság, indulatok – ellenére sem hangzik el a kulcsmondat: bocsánatot kérek, hibáztam.

Miért ilyen őrületesen nehéz bocsánatot kérni? Nem csak a cég, a brand, a szervezet presztízse, de az izmos emberi egó is megnehezíti a procedúrát. Mit szépítsük, én sem álltam az első sorban, amikor tévedéseink nyilvános beismerésének képességét osztogatta az univerzum, a Jóisten vagy a természet, ki minek nevezi azt, ami. Voltak évek az életemben, amikor senki sem hallott engem bocsánatot kérni: zsigeri reakcióm volt, hogy megmagyaráztam és kielemeztem, miért történtek úgy a dolgok, ahogy. És hogy akárhogy is történtek, én nem tehettem mást. De legfőképpen: nem is úgy van az, ahogy látszik. Vagy ha igen, akkor meg de…

Sokat kupálódtam az elmúlt években. Éreztem, hogy megváltoztam, mert már ki tudom mondani – ha nem is mindig, és nem is azonnal -, hogy sajnálom. Nem, nem csak ezt a „bocsit”, amit jelentéktelen balesetek után mondunk, hanem az igazi, mély, őszinte bocsánatot is, ami mögött ott van a megértés és a megbánás. A bocsánatkérés és a megbocsátás persze nem azt jelenti, hogy mindent úgy folytatunk, ahogy volt: vagy nem folytatjuk, vagy ha igen, nem úgy. Akkor van csak értelme. Kezdem átlátni, hogy az elengedés csak a megbocsátással lehet teljes: ez az egyetlen karma-radír, ami évtizedes, évszázados ciklusokat old fel. Talán nem véletlen, hogy az ősi hawaii gyógymód, a hooponopono  is erre épít: „sajnálom, kérlek bocsáss meg, köszönöm, szeretlek”. Mondani persze nem elég, de mindig az az első lépés. Mondani és átélni, átélni és mondani… na, akkor működik a dolog.

Idén kaptam egy szép kis leckét, hogy hol is tartok: a legtisztább szentélyembe engedett be egy őrültet (pszichésen beteg embert) egy bizalmasom, aki nem értette meg, milyen károkat okozott ezzel. Van egy pont, ahol az ember lesüllyed arra a szintre, ahol a támadói élnek, és maga is harcállásba helyezkedik, fenyegetni kezd: az anyatigris is így védi azt, azokat, akit, akiket szeret. Hamar felmértem, hogy ez nem az az út, ami előre visz, és nem lehet szarral dobálózni úgy, hogy ne legyen retkes a kezed. Nem sokkal később bocsánatot is kértem: máig nem értem, hogy abban a lelki állapotban hogyan tudtam felfogni, hogy nincs szükség harcra, jobb higgadtan megbeszélni a dolgokat, de ezek szerint az a sok év, amit maksázással és sebestyénbalázsozással töltöttem, csak meghozta a gyümölcsét… már bölcsebb vagyok, mint akkor, annyi éven át, amikor tereltem, hibáztattam, mutogattam, magyaráztam. A másik fél sosem kért bocsánatot, és az enyémet sem fogadta el: ez már az ő dolga, az ő terhe, csak rá tartozik. Talán tíz év múlva jut el ő is azokig a felismerésekig, amelyeknek tíz évvel ezelőtt én sem voltam a birtokában.

Az, hogy beszéljünk róla, miért nem oké nemi erőszakkal – és népirtással, gyűlöletbeszéddel – poénkodni nagyközönség előtt, fontos (az Indexen remek cikk született erről). Az, hogy megértsük, miért elkerülhetetlen belátni és kimondani, hogy hibát követtünk el… nos, az talán még fontosabb. Mert az élet minden területét érinti. És azt is, ami az életen túl van.

Advertisements
Eszter névjegye (828 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

6 hozzászólás Nem csak Maksáról: de miért olyan nehéz beismerni, ha hibát követtünk el? bejegyzéshez

  1. A szuperego, meg az egocentrikus világkép majdnem mindannyiunkban ott van alapjáraton. A jobbak meglátják a hibáikat, rájönnek, hogy nem az ő kedvéért van a Föld, az ég, a Nap meg a csillagok, és továbblépnek. Mások továbbra is azt hiszik, hogy a világ a nekik szánt játszótér, a többi eleme csupán díszlet.

  2. Sokan, beleertve a ket (uri)embert azt hiszik, hogy ok elnek egyedul ezen a foldon, azt hiszik hogy azt csinalhatnak, amit akarnak..Ez a baj a mai vilagban, hogy az emberek tojnak a masikra. Tisztelet a keves kivetelnek..Es mar Elton bacsi is megenekelte, hogy sorry seems to be the hardest word..😉

  3. Ezeknek nincs hagyomanya itthon, attol tartok. Miert van az, hogy boltban goromba az elado? Miert van az, hogy munkahelyen fonok akkor se dicser, ha te vagy a megtestesult hiperaktiv angyal? Mintha kies hazankban minden ilyen pozitiv cselekves mogott lenne valami elemi retteges, hogy jaj, kiadod magad, poziciot vesztesz es akkor nincs megallas a ki tudja miig.

  4. Persze eszembe jutott minderről:

  5. Szia!

    Sokszor gondoltam már rá, hogy kommentálom ezt vagy azt a cikket, bejegyzést, de végül mindig meghátráltam, mert az esetek többségében csak az egyetértésemet tudtam volna kifejezni, azt meg minek. (Persze a buksisimogatás sem feltétlen rossz dolog. :)

    Ez viszont az a téma, ahol egyszerűen nem tudok azonos álláspontra helyezkedni veled/veletek. Az, hogy mi a jó vicc, és főleg, hogy kinek mi az, mindig is szubjektív dolog lesz. A linkelt cikk példáját rossznak, a következtetését pedig képmutatónak tartom. Viccelni mindennel lehet, sőt kell is. Még a legdurvább dolgokkal is. Számomra elfogadhatatlan, hogy bizonyos dolgoknak – holmi homályos társadalmi elvárások alapján – nem lehet a könnyed oldalát nézni. Igazság szerint hibának tartom, ha valaki úgy érzi van olyan, amiből nem lehet viccet faragni. Persze megvan a hely és az idő, amikor nem szerencsés, de – szerintem – ez nem az volt.
    A legtöbb (vagy legyen inkább ‘elég sok’) viccnek van szenvedő alanya, sokszor sokkal durvább köntösben is, mint ebben az esetben. Csak tudni kell helyén kezelni a dolgokat. Ez a mondat kétszer aláhúzva.
    (A cikk azt állítja nem mondunk temetésen hallottas viccet. Jogos. Az ELTE gólyatáborában sem ilyet. De nem is ott hangzott el.)
    Ahogy előttem is írta egy kommentelő, Magyarországon egyszerűen az emberek hozzáállása más. Teljesen hétköznapi szituációkban is sokkal negatívabbak, kedvetlenebbek, gorombábbak, mint kellene. Ez természetesen kihat aztán minden másra.
    Itthon a társadalom érzékenysége és hozzáállása rossz. Azt hiszem George Carlin itt sosem lett volna befutott humorista.

    Ha pedig el is fogadom, hogy igazad van és valóban rossz vicc volt és bocsánatot kell kérnie, nekem már akkor is sok amit most csinál. Századszor is, a sokadik platformon rebegi el ugyanazt. Ha úgy gondolta vicces, akkor mondja ezt, ha hibának érzi, akkor kérjen elnézést és pont. De ez a Canossa-járás már őt teszi nevetségessé.

    Amúgy nagyszerű a blog, szeretem a stílusod, ráadásul sokszor egyet is értünk. Csak így tovább.

    Bandi_ta

  6. Mert a gyerek a szülőtől azt látja, hogy az nem kér bocsánatot. A tanár is igen gyakran nem látja be, hogy tévedett. Ebből aztán szépen kialakul a szocializáció: tévedést bevallani gyengeség.

1 visszakövetés / visszajelzés

  1. 2015 forró témái – szerintem | Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: