Aktuális

Főállásban dolgozni a pár hónapos gyerek mellett?!

Előítéletek és lehetőségek, régen és ma

Oké, nem akarom, hogy ezt a poszt a tizedinformációkra épülő ítélkezés terepe legyen, de a téma érdekes és fontos, ezért pár nap gondolkozás után úgy döntöttem, hogy megbeszélem veletek a hirdetést, amit az elmúlt időszakban több ismerősöm is megosztott a Facebookon.

Cé verzió: kölök besegít - kép: gettyimages.com

Cé verzió: kölök besegít – kép: gettyimages.com

Nézzük csak:

“2015 nyarától tapasztalt babysittert keresnek az akkor 6 hónapos kisbaba mellé!
Feladatok: a babázás mellett elpakolni, ill. esetenként vasalni, főzni.

Munkaidő: H-P 8.30-17

Bérezés: megállapodás szerint”

Most pedig hagyok egy kis hatásszünetet: mi ugrott be először, ahogy a fenti hirdetést olvastad?

Olvasd el még egyszer, és gondold át.

Miután átgondoltad, most hogyan értelmezed?

Mielőtt – őszintén – elmondom, hogy mi volt az én első és második gondolatom, szögezzük le, hogy nyilván egyikünk sem ismeri a hirdetés mögötti történetet. Ha ismernénk, akkor sem várhatnánk, hogy más is úgy éljen és gondolkozzon, ahogy az adott helyzetben mi tennénk, sőt – esetleg – tettük is. Ezért most csak a szöveget értelmezzük, nem írunk mögé forgatókönyvet.

Az én első gondolatom az volt, hogy “óóóó, még meg se született a kisbaba, és máris szittert keresnek mellé, naaahát…!”. Átsuhant az agyamon, hogy milyen rossz lehet egy idegenre hagyni egy hat hónapos csöppséget, és nem lenni mellette a kis élete minden apró mérföldkövénél, a fogzástól a első lépésekig. Nem lenni ott a délutáni altatásnál, ha felriad, nem figyelni minden apró kis rezdülését, ismerni a lélegzetvételét is. Az jutott eszembe, hogy mi minden maradhat ki: egy csomó olyan pillanat, amit később nem lehet pótolni, és ami sok mindent megalapoz a későbbiekben is. No és a szoptatás? Nem volna jó egyéves korig legalább..? Az élettani hatása és a kötődés miatt. Mielőtt észbe kaptam volna, az elmém mérlegelés nélkül ki is mondta az ítéletet: “francért akar gyereket az olyan, aki nem ér rá foglalkozni vele a karrierje mellett”.

Aztán eltűnődtem: nyilván vannak olyan körülmények, amikor nincs segítség, és ez limitálja a lehetőségeket, de ha ez nem is így van, miért volna ördögtől való dolog mindkét szülőnek napi 8+ órában dolgozni a hat hónapos csecsemő mellett? Egyrészt az, hogy az apa csak esténként és hétvégenként látja a gyereket, természetes, bevett dolog, másrészt pedig reális önismeretre vall, ha az ember lánya nem akarja magát olyan szerepbe kényszeríteni, amit csak a társadalom vár el tőle. Ha valaki a hét 168 órájában megőrülne kreatív tevékenység és/vagy anyagi függetlenség nélkül, akkor mégis miért tenné tönkre magát azzal, hogy ősanya-szerepbe zárkózik? A gyerek sokkal jobban jár egy jófej gondozóval és egy kiegyensúlyozott anyával (hogy apa van-e egyáltalán, azt nem tudjuk, de ha igen, nyilván közös döntésről van szó), mint egy zombival, aki heteken keresztül ki sem látszik a pelenkából, és emiatt a depresszió kerülgeti.

Igen, a második körre tulajdonképpen megnyugodtam: hála a jó égnek, hogy ki merjük VÉGRE mondani, annyi évszázad után, hogy bizony a nők, mint olyan, nem egy homogén massza. Van, aki imád otthon szöszölgetni és nincs igénye másra a babázáson kívül éveken keresztül, míg más inkább tudós alkat, kreatív elme, élsportoló, cégvezető, üzleti zseni, balettművész, mittoménmi, és ha akarna se tudna évekre kimaradni a körforgásból: mint Marissa Mayer, a Yahoo első embere, aki összesen két hét szülési szabadságra tartott igényt, majd visszatért a napi 12 óra munkához (igen, ezen most összeszorul a szívem, de hát ki vagyok én, hogy eldöntsem, mi a helyes mások számára?). Persze van, hogy nem is akar az ember otthon maradni: mert nem ez a természete neki. Nem lehet ez csak azért, mert női genitáliákkal született. Régen fel sem merült, hogy “az ilyennek” (lenéző hangon, fitymálva suttogva) gyereke legyen, ha pedig mégis lett, feladott szinte mindent önmagából, és ezért sokszor brutális árat fizetett (és lássuk be: nem csak ő, a gyerek is). Ma már nincs erre szükség: ezt bizonyítja a fenti hirdetés, és az is, hogy az elmúlt 15 évben tucatnyi barátnőm vigyázott 3-6 hónapos bébikre főállásban Európa boldogabb országaiban. Néhányukról tudom is, hogy boldog kamaszokká cseperedtek.

Valószínűleg ez is olyan téma, mint a korcsolyázás vagy a biciklizés, nem nagyon lehet elméletben érdemben beszélni róla, most mégis ez fog következni, úgyhogy előre bocs azoktól a gyakorló szülőktől, akik most röhögve csóválni kezdik a fejüket, hogy “ahogy azt Móricka elképzelte”. Szóval, úgy hiszem, hogy én otthon lennék a porontyommal, de mindenképpen volna segítségem. Egyrészt azért, mert nem vagyok a házimunka dojenje, másrészt pedig imádok alkotni és pénzt keresni… ezt így ronda dolog leírni, de hát ez az igazság, basszus, élvezem, ha lóvé érkezik a számlámra, na. Hála a jó égnek olyan iparágban tevékenykedem, ahol nem vagyok helyhez kötve, ezért a házat nem hagynám el (home office rulez!), viszont a gyerek fél-egyéves korától kötetlen munkaidőben heti legalább 3-4 alkalommal dolgoznék napi 4-10 órát, a munkamennyiségtől függően. Azt hiszem, nem annyit, mint a “szabad” éveimben, viszont okosan megválogatva azt, hogy mi okoz örömet és hoz sok pénzt a konyhára. Egyfajta teljesebb, tudatosabb hatékonysággal.

Aztán az is eszembe jutott, hogy én voltaképpen óriási mázlista vagyok, hogy egyrészt van lehetőségem kreatív szabadúszóként tevékenykedni, másrészt pedig elértem egyfajta anyagi függetlenséget, ahol már nem szorulok másra, és több választási lehetőség is a rendelkezésemre áll. Igazságtalan helyzet, hogy a legtöbb nő számára nem adottak ezek az alternatívák: nem csak az anyagi források hiánya miatt, hanem azért sem, mert a társadalom még mindig peremjelenségként tekint azokra a nőkre, akik mernek (pláne főállásban!) dolgozni egy pár hónapos csecsemő mellett. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy még én, az ún. szabad gondolkozó is elsápadtam elsőre a gondolattól, hogy létezik más út is azon kívül, hogy az ember két-három – illetve még több – éven át segítség nélkül csak babázik, pakol, mos, főz, takarít, és közben teljesen kiszolgáltatott helyzetben van anyagilag…

Pedig létezik, hála a jó égnek. Ez a kis hirdetés most olyan jól jött, mint egy Örkény-egyperces.

Reklámok
Eszter névjegye (852 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

93 hozzászólás Főállásban dolgozni a pár hónapos gyerek mellett?! bejegyzéshez

  1. Először én is leakadtam… hogy ugyan mikor lesz akkor emellett a gyerekkel az a drága jó édesanyja? Aztán eszembe jutott, hogy egy évesen már én is bölcsis voltam, édesanyám meg újra három műszakban dolgozott. Még sem lett belőlem annyira elcseszett ember.
    Meg ha az anyuka a pozíciójában dolgozva -vélhetően felsővezetői- nagyságrendekkel jobban keres, az így teremtett biztonság sokszorosan felülmúlja a 24 órás együttlétét. Nem beszélve arról, hogy nem szürkül bele, mint sokan mások, akiknek gyakorlatilag minden más input kiesik az életéből. Ezen kívül meg sem engedheti magának, hogy 6 hónapnál többet kihagyjon. A gyerek napi szükségleteit ellátja egy hozzáértő, kedves ember, aki tisztességes fizut kap ezért, ami időt meg a gyerekkel tölteni fog, az valóban az együttlét öröméről szól. Optimális esetben ez win-win-win szituáció.
    Ha tehetem majd, valami ilyesmiben gondolkodnék én is. Illetve itt Svédországban a részmunkaidő nagyon jól bejáratott téma.

    • A részmunkaidő, a távmunka és a rugalmas foglalkoztatási formák szerintem az egyik legfontosabb dolog, amivel egy kormánynak foglalkoznia kell (a gyermektelenek szívatása helyett). Nem csak az anyák, hanem a diákok, a nyugdíjasok, az elszigetelt falvakban és kisvárosokban élők és a feketegazdaság miatt is.

      • Én komolyan nem értem, miért akkora nyögvenyelős borzalom ez itthon. Miért nem jobb akár egy multinak is kisebb feladatköröket egy kézbe adni részmunkaidőben, mint folyton rálőcsölni erre-arra a teljes munkája mellé, úgy hogy senki nem csinálja meg rendesen? Vagy miért van az, hogy ahova kéne 9-10 órában friss kedves, aranyos ember, aki este 6-kor is segítőkész és nem kíván el senki érkezőt/betelefonálót anyjába, oda miért nem vesznek fel kettőt 5 órában?
        A svédeknél OK, hogy az állam is rajta tartja a szemét azon, hogy legyen ilyesmi, de ott van pl Anglia, ott a franc se serkenti, mégis tele van részmunkaidővel minden, és állandóan arra kíváncsiak, hogy _biztosan_ megfelel-e ez így neked, nem fogsz nyígni 2 hét múlva, hogy több órát akarsz? Úgyhogy létezik olyan, ahol gazdaságilag is megéri, nem értem, hogy min múlik, hogy itthon ennyire nem.

        • Itthon szerintem az is gondot jelent, hogy a élállásért olyan keveset fizetnek, hogy nem lehet megélni belőle. Ezért kevesebb is rá a jelentkező.

          • Nem a jelentkező kevés, sőt, Dunát lehet rekeszteni velük, ha akad egy-egy fél- háromnegyed- stb állás. Hanem maga az ilyen állás.
            Jellemzően aki ilyesmire jelentkezik, nem megélni akar belőle hanem a a szakmában/emberek közt maradni, valamenyni pént keresni, időt is megtartani magának.

            • Én azt látom, hogy az a módi, hogy felvesznek valakit 4 órásban, és zsebbe megkapja a másik 4 óráért járó lóvét, de 8 órás állás ez mindenképp. Majd hülye lenne a cégtulaj kétszer adózni két 4 órás után. :(

        • veragelencser // január 12, 2015 - 16:45 // Válasz

          Azért, mert itthon egy-egy ember után olyan magas járulékot fizet a szerencsétlen cég/vállalkozó, amit nem tudna kitermelni két ember adott poszton, hiába lennének jobbak a teljesítmények.
          És igen, most tessék sajnálni a normális vállalkozót, aki bejelenti (akár 4 órában, ott legalább be van) az embereit, és fizet utánuk járulékokat rendesen.
          Meg te se akarsz részmunkaidőt – nem úgy számít bele a nyugdíjadba, ahogy kéne, ráadásul nem is arányosan. (Nem akarok hülyeséget mondani, voltam én is részmunkaidős tanulóként, asszem akkor 60%-át számolták bele úgy, h 6 órára voltam bejelentve. Véletlenül se a 75%-át, ha már arányosan nézzük.)

          Van olyan vállalkozó ismerősöm, aki nem alkalmaz nőt, no nem azért, mert nem szereti a nőket, vagy nőgyűlölő, vagy ilyesmi – az a nagy helyzet, ha az a nő elmegy GYES-re, akkor ők lehúzhatják a rolót. Nem tudnak még egy embernyi bért kitermelni, amiért tulajdonképpen nem dolgozik senki.

          Sokkal inkább ezeknek a terheknek a csökkenésétől lehetne várni valami gazdasági fellendülést, mint a jelenlegi gazdaságpolitikától, de ebbe ne menjünk bele.

  2. Vitay Georgina // január 10, 2015 - 10:39 // Válasz

    Becsülettel végrehajtottam a poszt eleji feladatot, és végiggondoltam, értelmeztem azt, ami eszembe jutott, és mérlegeltem az érzéseimet.
    A következők jutottak eszembe:
    1. a legelső dolog, ami megütötte a szemem, az az, hogy a babázás mellett főzést és vasalást is elvárnak. Kinek a cuccait kell kivasalni? A baba ruháit, pelenkáit, vagy esetleg a papa alsógatyáját is? És az esetenkénti főzés mit jelent? Krumplit párolni, és reszelt almával összekeverni, vagy töltött paprikát rittyenteni a családnak estére a hat hónapos gyerek mellett.
    Tudom, hogy ez részletkérdés, de nekem, mikor a gyerekeim hat hónaposak voltak, épp semmire nem volt időm mellettük, éjszaka vasaltam (a férjem utál vasalni, ezt nem vette át tőlem, és hiába is bujtogatott, hogy ne vasaljak, jó az a póló gyűrötten is), és egyáltalán semmit nem főztem, mosogattam, csak babakaját készítettem, a többit a férjem csinálta.
    2. Sokszor példálóznak azzal, hogy külföldön milyen rövid ideig van gyed, és három, négy hónapos korban már mennek a gyerekek bölcsibe. Ezt a gyerek előtt is vegyes érzésekkel fogadtam. De mikor ott voltak a gyerekeim három hónaposan, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy én egész napra bölcsődébe adjam őket. Kezdve azzal, hogy két óránként szoptak, folytatva azzal, hogy csak az én kezemben nyugodtak meg.
    Nem akarok ítélkezni, tudom, hogy különbözőek a lehetőségek, az igények, az élethelyzetek, de én még a hat hónapos korú gyerekről is azt gondolom, hogy egy olyan személy mellett a helye, akihez tud kötődni. Ez lehet az apa, a nagymama, az anya, de nem egy gondozónő, a bölcsőde igenis ridegtartás ahhoz képest, amit egy kötődő személy gondoskodása nyújtani tud. Így a posztbeli bébiszitter ötlete, ha állandó személy lesz, hosszú időn keresztül, még a legjobb választás, mert kialakulhat a kötődés.
    Elismerek mindent, ami a posztban van: aki nem tud feloldódni az anyai feladatokban, akinek kell a pénz, stb., az menjen vissza dolgozni, legyen kiegyensúlyozott anyja a gyerekének úgy, ahogy az neki a legjobb. Fontos, hogy ki tudjuk mondani, hogy nem csak egyféle anyaság létezik. De sajnos azt sem tudom másként gondolni, hogy vannak a szerencsések, akiknek bejött az, hogy otthon vannak a gyerekükkel, mert megtehetik, és nem rokkannak vagy fásulnak bele, hanem élvezik, és vannak azok, akik más döntést hoznak, vagy rákényszerülnek (akár érzelmi, akár anyagi okból) arra, hogy másra bízzák, és ők maguk visszamennek dolgozni: így is lehet boldog gyereket nevelni, de ez mindig csak második legjobb megoldás lesz.

    • A “második legjobb megoldás lesz” – az ösztön nekem is ezt súgja, pedig nincs első kézből tapasztalatom. Ha a körülmények és a személyiségtípus ezt diktálják, persze nincs választási lehetőség, de ez van, igen.

      Az is benne van ebben, hogy ez az időszak – egy gyerek első egy-két éve – a lelassulásról is szól, a kinti világ forgatagából. Arról, hogy egy kicsit kiáll az ember a pörgésből, és csak úgy van. És nincsenek állandó feladatok, amik a külvilág felé szólnak, folytonos megfelelés, szigorú határidők: hanem valami olyasmi alapállapot van, amikor az ember a belső hangra figyel, és aszerint él: mert hiába van rendje annak, hogy a bébi mikor eszik, alszik, azért minden gyerek egyedi, és minden helyzet is az, tehát kénytelen vagy a gyerek és a saját ösztön mentén létezni. Ez nem olyan, mint a versenyszféra vagy a tudományos világ, hanem egy másfajta, sokkal intenzívebb és kiszámíthatatlanabb jelenlétet kíván, ami befelé szól, nem kifelé. És én szeretném megélni ezt a fajta jelenlétet és odafigyelést.

      Egyébként nagyon tetszik, hogy ilyen figyelmesen, kellő érzékenységgel jártad körül ezt a kényes témát, és ilyen pontosan fogalmaztál: “vannak a szerencsések, akiknek bejött az, hogy otthon vannak a gyerekükkel, mert megtehetik, és nem rokkannak vagy fásulnak bele, hanem élvezik, és vannak azok, akik más döntést hoznak, vagy rákényszerülnek (akár érzelmi, akár anyagi okból) arra, hogy másra bízzák, és ők maguk visszamennek dolgozni…”

    • Nekem is pont ugyanez jutott először eszembe, hogy én nem vállalnám mellé a főzést és a vasalást. Arra gondoltam, hogy biztos kihasználják majd azt aki jelentkezik, ráadásul feketén fogják dolgoztatni. (De lehet, hogy nincs igazam.)

      Másodszorra meg az jutott eszembe, hogy egy babysitter mégiscsak jobb a gyereknek, mint a bölcsi ilyen kicsi korban, mert legalább személyre szabott figyelmet kap.

      • Nem feltétlenül, mert nyilván felsővezető pár, tehát 500 nettó fölött keresnek, abból már össze tudnak dobni egy 200-as keretet fizetés gyanánt.

        Azt nem tudom, persze, hogy bölcsibe mennyi idős kortól lehet menni.

  3. Magyarországon ez sajna nem annyira választás kérdése, és Svédország valóban nagyon jó hely ilyen szempontból. Itt már egy 15 évvel ezelőtti munkahelyemre is max 6 hónapos gyerek mellől jöttek vissza dolgozni a nők, aztán zokogtak a gyerekük fotója fölött a mosdóban, de így náluk maradhatott céges autó, laptop stb a szülési szabadság alatt (és akár dolgozhattak is egy kicsit :)), másképp meg a munkahelyük sem. Magyarországon ez a dupla vagy semmi szörnyű. Nem vehetsz “egy kicsit” vissza a tempóból, hanem vagy teljes munkaidő és nagyon hamar, vagy az utca.
    Akiket én láttam a fentin kívül (multinál persze):
    – azon zokogó anya, hogy az Erzsike néni, aki a gyerekkel van, ugyan főnyeremény és imádják egymást, de milyen már szombat reggel, amikor a gyerek üvölt, hogy hol van Erzsike, és mi az hogy anya?
    – fél ötkor az egész napi kapkodástól dülledt szemmel bölcsibe rohanó anya, aki a gyerekét a portás bácsitól szedi össze, mert már mindenki elment, és felöltöztetve ráhagyták, amíg a hanyag anyja érte jön (Nincsenek fél ötig tartó munkaidők, a korai lelépésért állandóan könyörögni és kompenzálni kell)
    – felsővezető anya: első gyerekével 2 hónapot, a másodikkal 2 hetet, a harmadikkal a kórházi 5 napot volt otthon, aztán vissza munkába. Állítása szerint tényleg hármat akart. Meg a munkahelyét is.

    • Igen, igen, PONTOSAN ezek azok a szituációk, amiken én is elgondolkoztam. Hogy a gyereknek az Erzsike néni lesz a biztos pont, akinél megnyugszik, akihez kötődik, és az anyja egy második személy. Hogy a munka közben hogyan tud a nő a feladataira koncentrálni, miközben egy néhány hónapos gyerek még teljes egészében, élete minden percében az anyjától függ. Hogy milyen lehet az egész napi stressz után fáradtan hazamenni a gyerekhez, és reggel munkába menni akkor is, ha a bébi egész éjjel ordított. Lelkileg és fizikailag is óriási kihívásai vannak egy ilyen alternatívának, a gyerek és az anyja oldaláról is.

      De valószínűleg az anyaság kihívásai mindenképpen ott vannak: mert ha valakinek nem az az útja, vagy nem engedheti meg magának, hogy fulltime otthon legyen, annak mégis csak a fenti megoldás az üdvözítő. Elvégre ismerjük a “feláldoztam érted, mindent, 40 évesen is azt teszed, amit én mondok” mártíranyák világát, akik nyugdíjas korukig sírnak a kihagyott lehetőségeken. Igazából ez egy nagyon érzékeny mérleg: azt kell megnézni, hogy adott szituban mi jár a legnagyobb lemondással. És utána megnézni, milyen lehetőségek vannak. Általában tök kevés: Svédország tényleg jó lehet ilyen szempontból, ahogy több helyről is hallom.

      • (Volt még egy érdekes mellékvonulata a dolognak, de ezt tényleg csak zárójelben mondom. Több olyan másodikgyerekes anyánál láttam, akinek anyagilag nem lett volna muszáj visszajönnie “csak” az önállósága miatt, és ugye csak teljes munkaidőben lehetett, hogy az első gyereke tök normális, jólnevelt, másokra is odafigyelő, a kisebbik meg elkapatott kis dúvad, akinek elég gyakori eszköze hogy a földre veti magát ha valami nem úgy lesz egyből ahogy óhajtja, és azt üvölti, hogy “Hülye anya, gonosz anya, nem szeretlek!” esetleg a testvérét is rugdosással győzködi. És ezek a csajok mind dermedten álltak, hogy nem értik, a második miért ilyen. Kívülről nézve meg nagyon egyértelmű volt, hogy miután az elsőt nyugodtan és következetesen nevelték, abban a tudatban, hogy megtettek érte mindent a második meg úgy rángatja őket ahogy bírja, mert lelkiismeretfurdalásból hagyják zsarnokká nőni. A meredek az volt, hogy ezt néha ki is mondták, mégse vették észre.)

        • Hú, ilyet én is láttam. Első gyereknél még volt idő, lehetőség, lelkesedés, a másodiknál már beindult a biznisz, és nem értek rá a szülők foglalkozni vele. Ezért aztán kompenzáltak ezerrel, mindent megengedtek a gyereknek. Aki így – a következetlenség természetes lenyomataként – teljesen kiszámíthatatlan lett, és hisztizett-jobbra balra. Közben az első gyerek nyugis, higgadt maradt. Ezek a szülők se értették, mi a baj, hiszen:
          1. “el nem kényeztettük, alig volt rá időnk”
          2. “azért mindent megkapott, amire szüksége volt”.

  4. a gyerekek 6 hónapos kora óta dolgozom én is, mondjuk hasonló munkakörben, mint te (szellemi szabadúszás, hogy úgy mondjam). kb. 4hónapos koruktól az önkéntes munkáimat kezdtem újra, és 2 hónapra rá a fizetőset is, de napi 4-6 órában, meg főleg esténként. anyagilag sem jött rosszul, de én sem bírtam már az ingerszegény környezetet. szüleim és tesóm nélkül persze nem ment volna, ha ők nincsenek, mi is fizetős segítséget kerestünk volna.

    most már a kicsi is bölcsis, és úgy érzem, jobb anyukája tudok lenni így, mint ha egész nap össze lennénk zárva.

    de azt hiszem, ha “rendes” munkahelyem lett volna, nem kezdtem volna ilyen hamar. nem tudom…

    • Köszi, hogy ezt leírtad. Igen, nagyjából ez az az út, amivel én is azonosulni tudok. Nem mondom, hogy a többi rosszabb/jobb, csak azt, hogy a lehetőségek és az igények tükrében nagyjából így érzek én is.

      Én azt látom, hogy még 15-20 évvel ezelőtt is tabu volt kimondani olyasmit, hogy “nem bírtam már az ingerszegény környezetet”, mivel az anyasággal kapcsolatos elvárt élmény az kellett, hogy legyen, hogy minden csodaszép, ö’öm é’ bódottá’ van, és a kis puha tappancsokon kívül az anyának nincs is más gondolata. Ha igen, akkor meg szaranya.

      Azért örülök az ilyen és ehhez hasonló életutak felvállalásának, mert bár nem biztos, hogy az enyém, egy kicsit segít tudatosítani, hogy sokfélék vagyunk, okféle úttal, és minden út egyedi.

      • egyszer, amikor a buszon voltam a két kicsivel, a nagyot vittem a bölcsibe, a kisebbik meg a hátamon volt (2 év van közöttük), egy néni szólított meg, és beszélgettünk. neki másfél év volt a két gyerek között, azt mondta: “most már bevallhatom, kedveském, de az maga volt a pokol. a férjem nem segített, az anyósom is csak szekírozott. nem is tudom, hogy éltük túl”. megsirattuk egymást ott a buszon.

        • Ez a nem segítő apa… na, ez kiakaszt azért rendesen. Pláne, ha apuci a második, harmadik gyerek, akiről gondoskodni kell, mert a mikrót és a mosógépet se “tudja” bekapcsolni.

          Ez a nőgeneráció, akikről írsz, a szocializmus által behozott “egyenlőségesdi” nagy vesztese: dolgozhat gyárban napi 8 órában egyenlő bérért, lehet műszakvezető is, sztahanovista kitüntetésekkel, sőt, akár gyárigazgató is, de közben egyedül kell gondozni és nevelni a gyerekeket, és tutujgatni férjuramat is, aki fel nem kel a fotelből a munkaidő lejártával.

          Nem csoda, hogy ez a generáció javarészt gyűlöli “a feminizmust” (vagy amit annak hisz), mert azt látja, hogy a napi 8-10 órát gürcöl a soron, és utána még vár rá 4 óra házimunka és gyereknevelés. És közben már nagycsalád sincs, mint száz évvel ezelőtt, ahol a nőrokonság segít a teendők ellátásban, mert urbanizáció.

        • veragelencser // január 12, 2015 - 16:55 // Válasz

          Nálunk ez szerencsére nem így volt, apukám rengeteget (ha nem mindent) segített.

          • az tök jó. én _azt hittem_, hogy milyen jó fej apám van, és mennyit foglalkozik velem, meg mennyire szeret. aztán felnőtt fejjel (mióta gyerekem van) rájöttem, hogy anyámnak mennyi munkája volt abban, hogy ezt higgyem.

  5. Számomra megdöbbentő volt, hogy ez egyáltalán még kérdés Mo-n, igaz, hogy már hat éve nem élek otthon. Itt, az USÁban ez egyszerűen nem kérdés. Nincsen anyasági segélyezés és kész. 6 hét után uzsgyi vissza melózni, tehát 6 hónapig otthon maradni, cask a nagyon szerencsések tudnak. Vagy akik nem akarnak dolgozni. Tehát egy ilyen hirdetés nemhogy felháborodást nem vált ki, hanem még irigységet is. Ébredjünk már fel, Magyarország még mindig Kánaán van az anyék számára! Mondom ezt én ,aki 3 gyereket szült otthon, s egyéves korukban kezdtem el ujból vállakozóként dolgozni melletük.

    • Szerintem azért ez a hozzáállás, hogy “hat hét után uzsgyi vissza melózni” is irgalmatlan. Ha még a lehetőség sincs meg, hogy otthon maradj a babáddal, csak a gazdagok számára, ha így elszakítanak tőle, az számomra a kegyetlenséggel egyenlő.

    • De az amcsiknál szabadság is milyen kevés van, ugye, és azt sem veszik ki.

      Igaz, jóval többet keresnek még a költekezéseik viszonylatában is, tehát könnyebb megoldani a fizetés nélkülit némi spórolással.

      Hát, igen: ritka az olyan rendszer, ami full kapitalista meg szociális is, mi tagadás. Skandináv minta, nyilván, de hét attól meg hol vagyunk.

  6. Nekem ebben a kérdésben példaértékű Marissa Mayer esete, nagyon jól oldotta meg a kérdést.

    • Ő kicsoda és hogyan?

      • Menedzser (igazgató), a cég irodáját az óvoda mellé költöztette. Az egyik legjobban fizetett női vezető, legutoljára amikor olvastam róla a Yahoo-nál volt.

        • Valamiért az ember azt gondolná, ez nem olyan különleges és egyedi, ha nem is itthon. De asszem, csak az egykori túl sok Vészhelyzet-nézés teszi, ahol az egyik nővér a kórházban ebédszünetben folyton feljárkált a bölcsődeszintre a gyerekéhez. :)

            • A nagy világcégeknél ez a szokás, van saját bölcsijük, ovijuk az épületen belül, hogy a szülő ott lehessen a gyerekével, amikor kell. Így jobban tud koncentrálni a munkájára is, mert tudja, hogy a kölyök biztonságban van.

              Marissa Mayer esetét – amúgy a Yahoo vezérigazgatója – sokan vitatták. Hat hónapos terhes volt, mikor a Google-től a Yahoo-hoz ment vezérnek, és előre leszögezte, hogy nem megy szülési szabira. Voltak, akik csodálták, voltak, akik megvetették, de a lényeg, hogy elindult egy párbeszéd az esete kapcsán. (Én is írtam róla annak idején, most nem keresem meg. :D)

              • Marissa Mayert hát elég sok kritika érte a pár döntése miatt. Szerintem pedig igazgatóként helyesen cselekedett.Nem az óvodai és magánéletbeli döntéseire gondolok, hanem amit konkrétan vállalatvezetőként hozott.

              • Mondom, hogy nekem is volt ilyen kolléganőm, aki konkrétan a kórházi 5 nap alatt nem jött be szülés után. Csak ő nem ennyire celeb :)

                • Ez melyik országban? Mert van, ahol ez szinte elvárás. Hogy belső igény-e, azt nem tudom. És ő ezt hogyan élte meg?

                  • Ez itthon volt. O bizonygatta hogy ez igy OK, es miutan ekkora nyomas megse volt a tobbieken, mert min 6 honapokat azert otthonmaradtak meg abban a kornyezetben is szules utan, ez megiscsak inkabb rajta mult. Valami azert megse volt szazas, mert a legnagyobb gyerek asszem 4 evesen leukemias lett. Remelem, nem olvassa a blogodat, mert azert csalad ilyen ismervekkel nem sok van Magyarorszagon.

              • Az átkos kommunizmusban Magyarországon is volt nagyobb cégeknek, intézményeknek saját bölcsi, ovi.

  7. Azon oldalt képviselem, aki “vigyáz” a gyermekekre. S nemcsak vigyáz, hanem terelget, szeretget, tanítgat, nevelget. Sokféle édesanyával /édesapával/ találkoztam. Van, akinek muszáj volt visszamennie dolgozni, olyan édesanya is létezik, aki utazni szeret, s olyan is, akinek nincs türelme a saját babájához, /esetleg depressziós/ tehát segítséget, a “legjobb megoldást” kereste a csemetéje mellé.S tényleg külföldön összesen három hónapot adnak az anyáknak – van, aki megteheti, hogy nem dolgozik még ekkor, van, aki nem.
    Sok csecsemőgyermekkel foglalkoztam/foglalkozom /külföldön is – Magyarországon is/. Azon babacsősz, aki szívvel-lélekkel végzi a feladatát, aki úgy szereti a kicsiket, mint pl. én, azokra nyugodtan bizható a kicsi. Mivel nem magamat dicsérem, hanem a szülőktől hallom mindezt /referenciáim vannak/ nyugodt szívvel le is írhatom, amit büszkén mondhatok. Soha, de soha nem akartam az édesanya szerepébe lépni, mindig tudta az adott baba /ahogy növekedett/ hogy én a …… vagyok, de bízhat bennem /a pontozásnál a nevem szerepel/.
    Mivel soha nem akartam a szülők helyét elfoglalni a babák sem keresték “Erzsike nénit” – ahogy itt valaki írja – az édesanyjuk helyett.
    Szóval van, ahol szükség van a babysitterre, csak tényleg időt kell rá szánni, s megtalálni a gyermeknek a legjobban megfelelőt, ha már a szülőknek dolgozniuk szükséges. Soha nem késő újat keresni a legkisebb problémánál.
    Azonban a babacsősz egy csecsemő gyermek mellett ne legyen takarítónő, mosónő, főzőnő, stb.
    /Alvás idő alatt mosógépbe-gépből pakolás, a kicsi ruháinak vasalása, a növekvő gyermek ételének elkészítése belefér az időbe./
    Én a bölcsinél – sajnos vannak negatív/pozitív tapasztalataim – sokkal egészségesebb dolognak tartom, ha egy személy vigyáz a csecsemőre, akár két, három éves koráig.
    Nagyon aranyos dolog, 8 hónapos kortól tereltem/szerettem egy kicsit, a mai napig tart a családdal és a kicsivel a “barátság”, ha olyan kedve van a gyermeknek, vagy a szülőknek elfoglaltságuk van nálunk alszik/játszik a lassan 6 éves gyermek. Vagy többször visszahívnak külföldre, mert a gyermekek annyira megszerettek /a szülők is/.Kiegyensúlyozott gyermekek kerülnek ki a kezeim közül.

    • Nagyon jó, hogy ezt ilyen részletesen leírtad, köszönjük. Az nekem is fura, ha mindent a bébicsőszre akarnak bízni a takarítástól a főzésen át a vasalásig. Mert a csecsemő mellett ennyi mindenre hogy volna idő?

      Azt én sem gondolom, hogy a babysitter az anya helyébe akarna lépni, de egy picibaba csak ahhoz fog kötődni, akivel a hét legnagyobb részében van, nem? Ösztönösen ő lesz az, akinél megnyugszik. És ez nehéz lehet az anyának, de a babának is. Vagy ez naiv elképzelés, a gyerek több felnőttel is átélheti ezt a bizalmat, kötődést, ha adott az állandóság?

      Persze ez egy nagyon intim viszony lehet. Belelátni a család életébe, tulajdonképpen – ha nem is az első, de – második, harmadik embernek lenni a gyerek életében… ez azért nagyon komoly, felelősségteljes feladat. Belegondolni is…!

      • én magamból kiindulva nem tolnám a házimunkát a bébicsőszre, sz*rok a főzésre, a takarításra méginkább – ezeket amúgy is nehéz gyerek mellett. meg lehet csinálni, persze, de ha nem muszáj, akkor ne… még egy csecsemő mellett csak-csak, az talán elég sokat alszik napközben, de egy másfél-két évesre már figyelni kell, játszani vele…

  8. Érdekes volt a cikk és a véleményed, meg kell mondjam fel sem merültek bennem azok a goldolatok, amik benned. Nekem teljesen természetes lenne, hogy a gyermek születése után rövid időn belül visszatérjek azon szeretett / szükséges napi tevékenységemhez, mint azelőtt. Én amondó vagyok, hogy egy gyerek érkezése elég nagy áltozás a család életében, hát még az, hogy az anya ezért mindent megváltoztasson, lemondjon munkájáról,hobbijairól, illetve az apa is esetleg többet dolgozzon ( hogy pótolja a kiesett bevételt) nem történhet meg. Ha az anya nem boldog, kiegyensúlyozott a gyerek sem lesz az. Inkább legyen napi 5 órát vele és töltsék hasznosan és szeretettel teli hangulatban az időt, minthogy tiszta ideg legyen a család, mert “kupi van és sír a gyerek” , ezáltal nem is figyelnek érdemben az új családtagra. A társadalmi elvárásokat pedig leginkább kell leszarn*a az anyukának, ( már elnézést), van neki elég gondja a gyerekével is….
    Szóval meg kell mondjam, nekem teljesen érthető ez a babysitter dolog. :)

    • Igen, a végére én is erre jutottam. :)

      Tudod, ez olyan dolog, mint a tanyasi romantika: egy-egy hétvégére teljesen beleszeretek, elvarázsol, de közben meg tudom, hogy az év 365 napjában, a sötét, hideg, ködös reggeleken, minimális alvással pucolni a szart az istállóban nem az a felemelő élmény. :D És azt is tudom, hogy szeretem a városi pörgést is. Nem vakíthat hát el a tanyasi romantika, na, mert két hét után megőrülnék valószínűleg, ha leköltöznék.

      Ilyesmi ez a dolog is: én nagyon szeretnék már babázni, és ilyenkor rossz érzés belegondolni, hogy csak “részmunkaidőben”. De nyilván a reális önismeret meg azt mondatja, hogy 168 órában éveken keresztül én se bírnám CSAK ezt csinálni, kreatív munka, pénzkeresés, szocializáció és egyéb alternatíva nélkül.

      Egy gyereknek meg tényleg az a fontos – hogy az ő szempontját is nézzük :D -, hogy a szülei kiegyensúlyozottak legyenek, és az együtt töltött idő minőségi idő legyen, ne sikítófrász.

      BTW, az a durva az egészben, amit a posztban is írtam, hogy látod, így gondolkozom, és mégis mik voltak az első ösztönös gondolataim a témában…? Ez azért jól mutatja a társadalmi elvárásokat, amik hatnak az emberre akaratlanul is…

  9. Kedves Eszter! A fentebbi hozzászólásodra reagálnék. Ez egy bizalmi feladat is egyben. Igen, aki egész nap a családdal van, illetve a kicsivel, az sok mindent megtud az adott szülőkről. S az a jó babacsősz, aki ezzel is tud mit kezdeni, azaz nem kezd vele semmit. Nem mesélget a családról/családokról senkinek, nem hasonlítgatja a családokat össze, s főleg nem mesél az egyik családról a másik családnak.
    S ami nagyon-nagyon fontos, az alkalmazkodás.
    Biztos mindenden babacsősznek van olyan élménye – nekem van, s egyáltalán nem bánom – ahol megtanulja akár évekre is, hogyan nyeljen nagyokat, de maradjon meg embernek, s maradjon meg szerető babysitternek, hiszen az adott baba “nem tehet” arról, hogy milyenek /legyen az jó vagy rosszabb/ a körülmények.
    A másik, amiről írsz, hogy a babacsőszre kívánják “kenni” a házimunkát is. Sajnos elég sok szülő gondolja, hogy ez megoldható. Természetesen mindent el lehet végezni, de csak a kicsi rovására. Én magam nem is vállalok olyan családot, ahol szépen megfogalmazzák, hogy milyen ráérős “munka” ez – ráadásul nem tartom munkának, hanem nagyon szép feladatnak – s még ez, meg ez belefér a napi 6-8-10 órába.
    Tudom, hogy mi fér bele a gyermek mellett a napba. S aki a gyermekkel/gyermekekkel FOGLALKOZIK, annak bizony nem fér bele a porszívózás, a vasalás, a felmosás, netán még főzés is.
    Külföldön /európai országban/ tartózkodtam nem olyan régen. Magyar családnál 3 nagyobb és egy újszülött baba mellé kerestek babysittert. Utólag derült ki, hogy cselédet, rabszolgát kerestek, s még babacsőszt is. Érdekes család volt, óvatosan, de ki kell állni az embernek a maga igazáért, szabadnapjaiért S ha nem köthetnek bele az emberfiába a gyermekek miatt, akkor probléma sem lehet, de sajnos ilyen is van.

    Érdekesség: egy külföldi anyuka hirdetése: “ne legyen semmilyen káros szenvedélye, tulajdonsága a kiválasztott egyénnek, ne frusztrálja a családot semmivel”, Nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem tőle levélben, hogy vajon Ők se “frusztrálják” az adott babysittert??

    Csodálatos feladat gyermekekkel foglalkozni, s a szülőket “kezelni”, s saját magunkat is egyensúlyban tartani.

  10. Már régóta olvasom a blogodat, főleg, mert nagyon tetszik a stílusod, másrészt pedig persze általában közel is érzem magamhoz, amit írsz – mégha nem is mindig tudok azonosulni. Most viszont késztetést érzek kommentelni is, mert egész más álláspontot képviselünk. Nem meggyőzni akarok akárkit is, egyszerűen felhívni a figyelmet pár fontos kérdésre. És bocsánat, ha hosszú leszek.
    Jaj, hát a legfontosabb: ezerszer átgondolva is az első gondolatoddal értek egyet. Én ráadásul pont benne is vagyok a kisgyerekes-korszakban, ráadásul rég túl a (ahogy apám mondaná, bocs) „nekem az keserű szar is édes” időszakon. 3 gyerekem van, 7 éve vagyok itthon és nagyon sokáig nehezemre esett bevallani, hogy már nem megy ez olyan könnyedén és őszintén mosolyogva, mint az első 5 évben, és főleg, mint a Kinder-reklámokban, mikor NINCS probléma SOHA, SEMMIÉRT.
    Átmentem pár fázison az elmúlt években, az utóbbi kettőben már az egyre erősödő bűntudattal kutattam, hogy hát lehet szülés utáni depressziót kapni évekkel szülés után????? Ja, kérem, lehet, csak úgy hívják, gyes-neurózis és nem illik beszélni róla.
    Alapvetően analitikus típus vagyok, és NAGYON fontosnak tartom, MINDENNÉL fontosabbnak tartom az anyaságot, próbáltam megérteni, hogy hát hogy eshetett ez meg? Valójában rohadtul nem ingerszegény a környezet itthon, az ellenkezője igaz inkább. Ha bárki hajlandó komolyan végiggondolni, mennyire lehet egyszerű 24 órában fenntartani egy(2-3) gyerkőc figyelmét, aki 15-30 perc közötti időszaknál (ahogy nő, úgy nő az idő is persze) tovább nem tud figyelni valamire. És új és új és új és új és új játékokat kell kitalálni, és programokat, és a hét 7 napból áll és ha több korcsoport van, akkor ezt úgy, hogy sokszorosítsd magad, és ne legyen balhé, stb. Ez nem ingerszegény, ez kőkemény, felsőfokú problémamegoldás, kreativitás, STRESSZ. Nyáron vissza kellett mennem dolgozni egy heti egy-egy napokat és kérdezték, hogy mennyire fárasztó. Majdnem elnevettem magam. Semmi nem annyira fárasztó, mint a háztartásbeli-főállású anyaság. Ha valaki úgy dönt, hogy otthon marad a gyerekkel, akkor azzal kell számolnia, kb. amit az egyik cikkedhez írt egy kommentelőd a nagycsaládról. Káosz, a magad teljes alárendelése, stressz, fizikailag abszolút kizsigerel, és ha nem vagy szélsőségesen spontán típus, akkor a tervezhetetlenség meg fog őrjíteni.
    És a legfontosabb érvem mégis: jó, ha nem is szeretsz szolgálni, tologatni, verselgetni, babázni, autózni, 6 év alattiaknak való dolgot csinálni egész nap magadtól, akkor is olyan, mint a drog, hiszen cserébe a gyerekedet figyeled, és úgy szívod be az örömét és fejlődését, mint egy energiavámpír mások energiáját. Feltölt és olyan lufikat csinál a mellkasodban, lepkéket a gyomrodban ÁLLANDÓAN, mint amikor a szerelem legelején tart az ember. Persze ebbe is belefásulunk, de sosem végleg. És ez azért bíztató…
    De kérdem én: vonatkoztassunk el: mit szeretsz a legjobban csinálni? Olvasni? Kerékpározni? Szeretkezni? És képzeljük el, hogy SOHA nem hagyhatod abba. Hogy nincs szünet, leültetnek a kedvenc íróiddal és olvasnod kell, hetekig, hónapokig, évekig. A többit is el lehet képzelni, nem fejtegetem.
    Ez az egyik oldal. Ez az az oldal, amiért azt gondolom, hogy hatalmas elhivatottság és szeretet kell és az, hogy készen álljunk az anyaságra (felkészülni nem lehet, készen kell állni erre lelkileg).
    Mert a másik oldal, hogy ha már szültél, akkor ha nem élvezed, a az mindenkinek tragédia, főleg a gyereknek persze, de neked is. Mert szüksége van a szüleire, állandóságra, megbízhatóságra, érintésekre, állandó figyelemre. Ezt nem kapja meg egy bölcsiben, idegentől. Jézus, tudjátok, milyen nehéz állandóan 3 kisgyerek figyelemigényét kielégíteni? 20-ét nem lehet. Van ismerős bölcsisnéni, aki mesélte, hogy beadtak 8 hónapos gyereket. Gondoljunk már bele!! Egész nap a kiságyban van, mert a két gondozónak nincs ideje, lehetősége vele foglalkozni. Nem veszik ki, nem gügyögnek hozzá, nem segítik, csak szemlélő lehet, aki azt tanulja meg a világtól, hogy ő nem fontos. Ha még nem tudja elmondani, mit érez, mit szeretne, ne bízzuk másra, csak arra, aki érti és van ideje, akarata figyelni is rá.
    Egy bébiszitter szintén nem hosszútávú dolog, bár sokkal jobb, mint egy bölcsi. Ha már muszáj másra bízni a gyereket (bár 2 éves kor előtt nagyon nehéz megemésztenie, hiszen hosszú idő, míg a tudatfejlődése különválasztja önmagát az anyjától.) akkor legyen nagyszülő, valaki, aki állandó, akihez kötődhet és aki megadja, amire szüksége van. Nem vizet, kaját, száraz pelust, hanem figyelmet, gyengédséget, odafordulást, őszinte ragaszkodást, szeretetet.
    Teljesen mindegy, hogy épp mi az aktuális divat az anyáknál, volt idő, mikor az volt a divat, hogy „ne érj a gyerekhez”, „hagyd egyedül, hogy megtanulja egyedül feltalálni magát”, „hagyd sírni”, stb. Ma már tudjuk, hogy ez voltaképpen kínzás. És nem, nem tanultak meg ezek a gyerekek kötődni. Egyszerűen hagyni kell ezeket és az ösztönökre hagyatkozni, és főleg a gyerek jelzéseire. Egy ennyire önmagában életképtelenül születő utód az egész állatvilágban az anyján lóg (szó szerint), mert ez a létfenntartási parancsa. Az a természetes, ha az anyja vele van. És az a természetes, ha ezt a parancsot a belső zsigereink parancsolják, olyan erősen, hogy szembemenni vele nehéz. Én soha, még a kezembe sem vettem gyereket, míg a sajátjaim meg nem születtek. Nem vagyok ősanya típus, és pláne nem elégíti ki a szellemi igényeimet a fakanál. Nem ez az önmegvalósítás számomra. És igen, én is tanulok az első gyerekem 1 éves kora óta voltaképpen folyamatosan. De ott vagyok. De minden alapvető dolognál én vagyok ott és minden rezzenésükre próbálok figyelni és elérni, hogy igazán biztonságban érezzék magukat – és hozzám tartozónak. Mert a kapocs két ember között idő belefeccölése nélkül nem jön létre. Lehet mondani, hogy „én is felnőttem, aztán 3 hónapos koromból bölcsis voltam, alig láttam anyámat”. És ez jó volt? És van kapocs? Én azt szeretném, ha a gyerekeim emberként is közel állnának hozzám és nem a csak a szerepemet látnák, ahogy ők sem csak a gyerekszerepben vannak. Ehhez idő kell, energia, amit belefeccölsz. Ehhez ott kell lenni. Igenis, a szoptatásnál, az éjszakai felsírásnál, az elesésnél, a sikereknél, amikor feláll, amikor jön a foga, az örömöknél, hagyni kell, hogy elmesélje, beszélgetni kell vele. Figyelni rá.
    Semmi bajom azzal, aki nem akar gyereket. Ez tök korrekt. És azt kívánom, csak az szüljön, aki viszont tényleg akarja. Ha nincs energia otthon maradni, ha kéne meló, ha kikapcsolódás kéne, és van pénz bébiszitterre, akkor inkább hívjunk takarítónőt, rendeljünk kaját, és az így fennmaradó idő és idő maradjon ránk, a férjünkre, a fodrászunkra, barátnőkre, önmegvalósításra. Inkább a háztartástól szabaduljunk meg, hátha feltöltődünk és több marad a gyereknek belőlünk.

    NE HARAGUDJ, HOGY ILYEN HOSSZÚ LETT!

    • Köszönöm, hogy ezt ilyen részletesen leírtad, és mindig külön öröm, ha eddigi csendes olvasó nyilatkozik!

      Szerintem egyedi esetek vannak, mert nincs két egyforma
      1. gyerek
      2. szülő
      a, anya
      b, apa
      3. élethelyzet.

      Arra jöttem rá a téma alapos – Facebookon és itt is történő – kibontása után, hogy valószínűleg nincs jó vagy rossz válasz erre a kérdésre, hiszen a személyig és az élethelyzet mellett már egy strapabíró, jófej nagymama is teljesen újraírja a képletet, ahogyan egy speciális igényekkel született gyermek.

      Nem esik szó arról, hogy mennyi idősek a gyerekeid, van-e segítséged (nagyszülők, rokon), mennyire vesz részt az apa a gyerekek gondozásában és nevelésében, de tény, hogy mindez nagyon sokat árnyal azon, hogy az ember hogyan éli meg az éveket a szar-is-édes-korszak után (már akinek volt ilyen :)).

      Van egy barátnőm, aki szintén hét évet töltött otthon a három gyerekével, és tavaly tért vissza a munkaerőpiacra. Ő most ott tart, hogy nagyon örül a függetlenségnek, a pénznek, de tudod… érdekes, ahogy a társadalom ezt alakította. Talán egyedi eset, de ő annak idején, a gyerekei születése előtt egy multi vezérigazgatójának asszisztense volt, 300 ezreket keresett, és most meg takarít. Azt mondja, nincs kedve nagy felelősséggel járó munkához, mert amit most a családon kívül tölt időt, azt szeretné önfejlesztéssel, önképzéssel, pihenéssel tölteni, és ezért ez egy okés konstrukció. Az ő választása a több szabadság, kevesebb felelősség, amiért kevesebb bevétel is jár. Teljesen megértem, de a dolog anyagi oldala miatt néha eszembe jut, hogy miért nem becsüli meg a főállású anyaságot jobban a társadalom? Mert ő hét éven át anyagilag függővé vált a férjétől, és 7 év után a visszatérése nem csak az önként választott “presztízsvesztés”, de anyagi értelemben is kihívásokkal terhelt.

      Na, ez csak egy mellékzönge volt, a 3 gyerekről meg a 7 évről jutott eszembe.

      A lényeg az odaszánás. Azt értem. És nagyon becsülöm.

    • “Ha nincs energia otthon maradni, ha kéne meló, ha kikapcsolódás kéne, és van pénz bébiszitterre, akkor inkább hívjunk takarítónőt, rendeljünk kaját, és az így fennmaradó idő és idő maradjon ránk, a férjünkre, a fodrászunkra, barátnőkre, önmegvalósításra.”

      És a férj es vegye ki a részét a gyerek ellátásából és neveléséből, ne “segítsen” anyunak. Ha anyu képzettebb és többet keres, akkor fokozottan tegyen így. Csak sajnos sokszor ez kivitelezhetetlen, mert szembe megy a nemi szerepekkel, sztereotípiákkal.

      • Én eleve nem szeretem azt a szót, hogy segít. Nem segít, hanem kiveszi a részét. A gyerek elkészítésekor se segített, hanem csinálta, nem?

        • Szerintem is gáz, de rémisztően sokan gondolják, hogy a gyerek az anya hobbija, kötelessége, életfeladata. Apu meg keresi a pénzt, és ha nagyobb lesz, és fiú a gyerek, hétvégén focizik vele.

    • A másik pedig, hogy nem olyan egyszerű a kérdés, hogy voltak a természeti népek, és ott az anyán lógott a gyerek, bezzeg ha valaki félévesen bölcsibe adja, kötődési problémái lesznek. A rövid gyermekgondozási szabadság miatt egész társadalmaknak kellene e logika mentén kötődési problémákkal küzdeniük.

      • Nemhogy nem ilyen egyszerű,hanem abszolút nem igaz. Nem az anyán, a nőn – mert a férfiak is foglalkoztak, foglalkoznak a gyerekekkel, a lányokkal is. És nem a szülőkön, mert a gyereknevelés is közösségi “program” volt. Nyilván legtöbbet a szüleivel van/volt, amíg szopott, addig főleg az anyával, de ez az anyán lógott a gyerek, ez teljesen hülyeség.

  11. Nagyon érdekes, amit a barátnőd választásáról írsz, aki 7 év után ennyire másfajta munkát választott, mint a családalapítás előtt. Nálam nem lesz ilyen meredek váltás, ugyanoda megyek vissza (elvileg), ahonnan eljöttem, bár ennyi idő alatt rengeteg minden megváltozott. De családdal már nagyon meg kell gondolni, hogy mennyire tud vezető pozíciót betölteni valaki, hiszen onnan nem lehet állandóan lelépni a 8 órás munkaidő végén, mert menni kell a gyerekért, elmenni betegszabira, meccsre, farsangra, ünnepségekre, stb. Egy vezető pozíció az első helyet foglalja el az ember életében. A család is, ha komolyan vesszük. És mindig csak 1 első hely van… A választás mindig nehéz, de mindig szükséges és (szerintem) jobb, ha tudatos. Aki azt hiszi, mindent tud egyszerre ugyanolyan színvonalon csinálni, az önmagának hazudik és hirtelen ráébred, hogy az egész élete kifolyik a keze közül és igazán semmiben sem jó. Ugyanakkor nehéz szembenézni önmagunkkal és megbékélni a választással együtt járó problémákkal. Minden csomag, minden választás magában hordozza a maga problémáját, tudnunk kell, melyiket tudjuk könnyebben kezelni, elviselni, elfogadni. Ehhez önismeret is kell és támogató társ is, aki, amikor épp megbillen az ember és elbizonytalanodik, elég erős, hogy megtartsa az egész építményt, amit általában ketten tartunk.
    De hiszek a tudatos választásban, egyáltalán a tudatosságban. És nem (most lehet, hogy 1000-en szeretnék kikaparni a szememet), nem hiszek abban, hogy jobb egy boldog, karrierista anya, mint egy idegbeteg htb-s. Mert persze ez igaz, maximálisan, de ez olyan számomra, mintha azt mondanánk, jobb egy boldog, hűtlen férj, mint egy hűséges, de frusztrált. Én azt mondom, akkor vállaljon ilyen szintű elkötelezettséget, ha készen van rá. Ha ez neki olyan fajta lemondásokkal jár, amit nem tud vállalni, ne tegye. És míg egy felnőtt emberrel lehet beszélni arról, mit tudsz behozni egy kapcsolatba, egy gyerek nem mondhatja, hogy köszi, így nem kell. A gyerek kiszolgáltatottsága és szeretet, gyengédség és gondoskodásigénye megköveteli az állandó szeretetteljes törődést. Ha nem megy, ne csináljuk. TERMÉSZETESEN NEM A KOMPLIKÁCIÓKRÓL, AZ UTÓLAG BEKÖVETKEZŐ VÁLTOZÁSOKRÓL, ELŐRE NEM LÁTHATÓ ÉS KI NEM KERÜLHETŐ DOLGOKRÓL BESZÉLEK, amiket egyszerűen meg kell oldani, a lehető legjobban, a lehető legkisebb vesztességgel. Ha nincs pénz kajára, menni kell. Ha betegség, haláleset, stb, stb, stb…. De az más.
    Nekem persze szerencsém van a segítségkérdésben is. Egyrészt a férjem általában pont azt akarja csinálni, amit én szeretnék, hogy csináljon, nem kell ezen vitázni. Azt hiszem, két kezemen meg tudom számolni, hányszor pelusozta át a 3 gyereket, de ez nekem sosem volt fontos. Nekem más fontos az apai szerepekben és abban jól teljesít.  Ahogy mondod, minden család, minden kapcsolat más, a lényeg, hogy az érintett felek között egyezés legyen.
    És nekünk itt vannak a városban a nagyszülők is. Ez inkább mostanában jelent segítséget, mert néha el kell mennem, mikor nagyon picik voltak a gyerekek, nem is akartam elmenni annyi időre, hogy azt a fél-1 órát az apja ne tudja megoldani. Most 7 és 5 és 2,5 évesek és ahogy nőnek, úgy csökken bennem a belső kényszer, hogy minden pillanatukban ott legyek, és ők is egyre önállósodnak, ami kifejezetten gyönyört okoz ennyi év után. Amikor előrerohannak a játszótérre és nem kell 2 centivel mögöttük futnom, nehogy elessenek, másmerre menjenek, felvegyenek valamit, nekirohanjanak a hintának, stb, stb elég ha komótosan utánuk sétálok… :-DDDD
    És itt újra az jön, amit Te mondtál, hogy mindenki más. Én rugalmatlan és nagyon nehezen alkalmazkodó egyén vagyok. Én hiszek abban, amit Coelho mond: „ ha viszont ugyanazokat az embereket látjuk, a végén életünk részévé válnak. És ha az életünk részévé válnak, végül még bele is akarnak szólni az életünkbe. Hogyha pedig nem viselkedünk az elképzelésük szerint, megharagszanak. Ugyanis mindenki pontosan tudja, hogyan kellene élni a többieknek.”
    Ezért csínján bánok a segítségkéréssel is. Mivel nem kérhetek meg senkit, hogy helyettem mosson, főzzön, takarítson, arra meg nem akarok megkérni senki, hogy helyettem nevelje a gyerekem, ezért eléggé megnehezítem a saját dolgomat. Más karakterű emberek más karakterű embereket kedvelnek és értelemszerűen más karakterű gyerekre vágynak. Más karakterű ember ne rondítson bele abba, amerre én terelgetem a gyerekem, más karakterű ember értékrendjének megfelelő erkölcsi normákkal ne menjen szembe az enyémmel. Ő pont olyan jó, mint én, de eleve minden gyerek adott, hozott, kész karakterként jön a világra, amit a körülmények formáznak (különösen az első években). Ha az anyag fa, sosem lesz belőle bronzszobor vagy homokvár. De minden anyagot lehet formázni, ha elfogadjuk a saját jellemzőit. És van saját elképzelésem, hogy hogyan akarom ezt tenni.
    Nem vagyok könnyű eset. De van LEHETŐSÉGEM segítségre, és ezért nagy szerencsém van.

    • “És nem (most lehet, hogy 1000-en szeretnék kikaparni a szememet), nem hiszek abban, hogy jobb egy boldog, karrierista anya, mint egy idegbeteg htb-s.”
      Ezzel az a baj, hogy jelenleg kizárólag az anya feladata a gyerek, pedig gyakorlatilag emberi erőforrás-újratermelésről is van szó, nem személyes anyai, nőiségbeli kiteljesedésről.

    • “Nem hiszek abban, hogy jobb egy boldog, karrierista anya, mint egy idegbeteg htb-s” – igen, igen, de szerintem ezek végletek. Két szélsőség.

      Van időszak, amikor ebben nincs vita: a kisbabának a gyámoltalansága miatt szüksége van az anyjára, és hogy amellett biztonságban legyen. Egy bizonyos pont után viszont az, hogy az anya “karrierista” (mondjuk MOL szintű világcég CEO-ja, miniszterelnök, Nobel-díj várományos tudós stb.), semmivel sincs rosszabb hatással a gyerekre, mint amikor az apára jellemző ugyanez. Mert lássuk be, arról keveset hallani, hogy milyen hatással van a gyerek fejlődésére, ha az apa nincs jelen, miközben hivatalosan a családdal él.

      A kérdés mindig az, hogy milyen a tágabb család, és valóban minőségi-e az együtt töltött kevés idő.

  12. Abszolút egyetértek, fel sem merült, hogy a nők hosszútávon ne lehetnének pont ugyanolyan elkötelezettek a munkájuk iránt, mint a férfiak. Én arról – az alapvetően rövid – időszakról beszélek, mikor a gyermekük még tényleg pici. Mint a hirdetésben szereplő baba, aki fél éves.
    Eszemben sincs ítélkezni, nem tudhatom, nincs-e szálegyedül az anya, akit most hagyott el a gyermek apja is, vagy akinek egyéb okokból vannak nagyon beszűkülve a lehetőségei.
    És a gyermekek is mások persze, de én abban hiszek, hogy minimum a gyerek másfél éves koráig szüksége van az anyjára. (Bár én kétéves kor előtt mindenképpen korainak tartom az elválasztást, a rendszeres, egésznapos távollétet az anyjától és igenis azt hiszem, hogy okozhat kötődési problémákat. Nem az anyjával, mindenkivel. Persze vannak elrettentő példák is előttem, és mindenkinek ott vannak a neurózisai a saját meggyőződése mélyén.) De utána a gyermek is fokozatosan le akar majd válni, igényli a kortársai társaságát, semmilyen hátránya nem lesz abból, ha az anyjának van élete a róla való állandó gondoskodáson kívül is (sőt, kamaszkorban nagyon nyomasztó lehet, ha a szülő nélkülünk nem tud magával mit kezdeni.) Mindennek megvan a maga ideje, a szülés utáni időszak – pár év – szerintem ennek a szerepnek teljesen természetes módon való alárendelésről kell szólnia – épp elég kihívás a házasságot is egyben tartani kisgyerekek mellett, nemhogy még tovább osztani magunkat… Aztán ahogy a gyerek nő, ez folyamatosan lazul és ha a nő kicsit „le is strapálódott”, majd egyre több és több ideje marad újra mindarra, amire anno volt. Ahogy a kedvenc költőm mondja: „De tudom, érzem új hajnalomat, mert sorsom erősebb, testem okosabb”. És valójában annyira rövid idő az, mikor lehetőségünk van arra, hogy teljes figyelmét, ragaszkodását és szeretetét kiélvezzük a gyerekeinknek. Kár elszalasztani ezeket az élményeket. És igen, abszolút a minőségi időről beszélek én is, mikor van akarat, kedv, idő és energia figyelni is a másikra,a metrókamera szerep, mikor csak ott van az ember és csak akkor szól a másikhoz, ha az bajt csinál, az nem a gyerekkel való foglalkozás. Szerintem. De ez csak egy vélemény.

    • Igen, de akkor miért nincsenek kötődési problémák tömegesen olyan társadalmakban, ahol nincs együtt a nap nagy részében kétéves korig anya és gyermeke?

      • De, szerintem vannak. Elég sok jele van.
        Viszont semmiképpen nem akartam megsérteni senkit a véleményemmel.
        Leszögezném, természetesen ha valaki valami tragédia folytán elveszti az édesanyját, ugyanazt a kötődést és törődést mástól is megkaphatja (apa, örökbefogadó szülő, nagymama esetleg), a lényeg a kapcsolat minőségén van. Persze ideális esetben ez az anya, márcsak azért is, mert őt a hormonjai is erre késztetik, kényszerítik és már hónapok óta erre készült a teste, lelke.
        Aztán meg azt sem akarom mondani, hogy nincs és nem lehet senki egészséges lélekkel, egészéses kötődési képességgel, önbizalommal, asszertivitással, ha mégsem törődnek vele annyit. Nagyobb hendikeppel indul, de ettől még lehet sokkal normálisabb, mint egy abszolút “tökéletes” törődést kapott és “ideális” körülmények közül indult. Ez csak olyan kockázati tényező, ami hajlamosít, mint a dohányzás a rákra. Nem okozza. De senkit nem akartam megbántani, de tényleg. :-) Ez csak az én véleményem és mint minden vélemény, szubjektív.

        • Szerintem is vannak dögivel. Az egész nyugati civilizáció merő egy nagy kötődési probléma, a művészet, irodalom stb nagy része erről szól.

          • Igen, de trauma nélkül nincs élet, nincs tökéletes szülőség, gyermekkor. Nem hiszem, hogy lehetne ezt tömegesen “jobban” csinálni, és akkor mindenki boldog lenne. Illetve lehetne, nem kellene az egészet mindenestül az anyák nyakába lőcsölni, hogy ők majd úgyis megcsinálják, mert ösztön, meg a nagyanyám se panaszkodott.

        • Lehet, hogy vannak “kötődési problémák” a hat hónapos szülési szabadságok országaiban, de nem hinném, hogy szignifikánsan több lenne, mint nálunk, a maradj otthon évekig-országban.

        • “Persze ideális esetben ez az anya, márcsak azért is, mert őt a hormonjai is erre késztetik, kényszerítik és már hónapok óta erre készült a teste, lelke.”
          Erra rakódik azért rengeteg mítosz is, aminek semmi köze ösztönökhöz, biológiához. Olvastam egy érdekes könyvet erről:
          http://www.harpercollins.co.uk/9780007447725/mother-of-all-myths
          Nem tudok magyar kiadásról, de a linken olvasható angolul az ajánlás.

          • Túl a mítoszon, engem egészen megdöbbentett, mennyire irányítják az embert a hormonok. (Bár utólag nem értem, miért döbbentett meg, ha egyszer megélünk minden hónapban egy hormonlöketet, ami ezrede sincs, annak, amit a terhesség, szoptatás csinál, aztán mégis hogy meg tudunk őrülni tőle…) Másrészt meg nem hiszem, hogy mindenkinek egyformán kell ezt megélnie, de pusztán az a tény, hogy mondjuk vannak homoszexuálisok, biszexuálisok, transzszexuálisok, aszexuálisok, semmit nem változtat a tényen, hogy az emberek abszolút túlnyomó többsége egyszerűen csak heteroszexuális. Ugyanígy, attól, hogy nem mindenkiben egyformán működnek a dolgok és van nő természetesen, aki máshogy éli meg a dolgokat, azért a többség, ha nem a körülményei kényszerítik más útra, nagyjából hasonló késztetéseket él meg. Az együtt töltött idő és a kötődési képességünk miatt mire elmúlik ez a hormonőrület, addigra kialakul az a fajta erős kapocs, ami képessé tesz bennünket arra, hogy megfelelően és az utód igényeit leginkább szem előtt tartva valódi szülők lehessünk.
            Véleményem szerint a 20. század egyik nagy hibája volt, hogy a tudományt nem az ösztönök mellé, hanem ellene állította. Továbbá a társadalmi berendezkedésünk is állandó kísérlet tárgya a történelemsorán, ahogy a gyereknevelési elvek is változnak, finomodnak a tapasztalatok útján. A világháború után nem volt lehetőség sem otthon maradni (a szerencsésebb falusiak, kisvárosiak, akiknek a nagyszülők közel voltak és elég öregek voltak ,hogy ne menjenek dolgozni, nem bölcsibe kerültek kötelezően 3 hónapos koruktól, hanem mondjuk a nagyanyjuk nevelte fel őket, mint apámat, anyósomat.) Aztán azt tanították, (épp, hogy ezt a kényszerhelyzetet le tudják nyomni a torkokon), hogy ez a gyereknek milyen jó, meg, hogy önállóvá szocializálódik, meg, hogy ha ott vagy, akkor is hagyd egyedül, hagyd sírni, stb. Jött egy-két elcseszett generáció.
            Én egy alapvetően optimista ember vagyok, és igenis hiszek abban, hogy az, hogy felismerjük, hogy képesek vagyunk mást is csinálni, mint amit az evolúció miatt a természetünk diktál, nem jelenti azt, hogy mást KELL csinálnunk. És optimista vagyok, mert újra előtérbe kerül egyre inkább, hogy az anyák a gyerekeikkel törődjenek, és hiszem, hogy talán ez jót tesz majd a társadalomnak. Nincs nálunk a bölcsek köve, millió módon el lehet szúrni a gyereknevelést, de jó, ha amiről tudjuk, hogy jót tesz, azt próbáljuk megtenni, amiről meg tudjuk, hogy kevésbé jó, azt kerüljük.
            És a 6 hónapos szülési szabadságok országa is téves, ez is árnyaltabb. Amerikában tul.képpen nincs is szülési szabi – csak az egészségügyi. De ettől még nem mennek vissza tömegesen 6 hét után. Csak nem fizet az állam “fizetést”, az apák eleget keresnek. A középosztálynál, általában. Férjem unokatestvére 5 évig maradt otthon, mert azt mondta, drágább az ovi, mint amennyit egy átlagos nő keres. 5 év után kezdődik a suli. Skandináviában is eltérő a kép, van, ahol másfél év jár csak az anyának, de aztán az apa kezdheti otthon, és azt hiszem, Európában legtöbb helyen van lépcsőzés, hogy egy évig ennyit, két évig annyit, aztán semmi, vagy nagyon kevés. Mint itthon. De én nem hiszem, hogy általában az anyák pár hónaposan magukra hagyják a gyerekket vagyis legyünk őszinék, én HISZEM, hogy az nem jó.

            Remélem, Eszter, nem haragszol, hogy vitát generáltam a blogodon a véleményemmel. Nem volt szándékos. Be is fejeztem. Bocs.

            • Szerintem a vita nem baj, és amit korábban írtál — hogy esetleg megbántottál valakit a véleményeddel — sem áll, mert a hozzászólásaid távol álltak a trollkodástól (és remélem, az enyémek is).

              Én úgy látom, nagyon is a hormonok meg az ösztönök vannak előtérbe állítva, ezekkel igazolják, miért “kell” egy nőnek otthon maradnia, és fizetetlen házimunkát végeznie, míg a férfi csak dolgozzon és keressen sok pénzt, mert ha nem, sérül a férfiúi mivolta. Az ösztönökkel igazolják a nemi erőszakot (bár ez most nem tartozik ide), és azt is, hogy a férfiak esze miért jár folyton a szexen, holott kétszáz éve még az volt a paradigma, hogy a nőké jár folyton rajta. A hormonokon kívül nagyon sok más tényező is van csak a biológiai működésben, és akkor a társadalmi hatásokat hozzá se számoltuk. Van, akit meghülyít a havi ciklus is, másra egy löket oxitocin sem hat, különbözőek vagyunk.

              “De én nem hiszem, hogy általában az anyák pár hónaposan magukra hagyják a gyerekket vagyis legyünk őszinék, én HISZEM, hogy az nem jó.” Nem hagyják magukra, csak nincsenek vele 24/7, illetve nem csak ők vannak vele, hanem apa, nagyszülő, bébiszitter, nagyobb testvér, stb. is.

              A könyv, amit linkeltem, főként azt boncolgatja, hogy gyakorlatilag a gyerekkort is az utóbbi kétszáz évben “találták fel”, ehhez képest a szuperanyaság és évekig a gyerekre fókuszálás a másik végletbe való radikális átcsapás, és ez társadalmi probléma. Másodlagos, hogy az anyának mi a jó, csak inkubátorként, tejtermelőként, ellátó személyzetként, és korai fejlesztő pedagógusként van jelen, és sokan jogosan mondják, hogy akkor inkább maradok ember, kreatív célokkal, mint ez. És erre nem az a megoldás, hogy nem szülök, hanem a felelősség és a terhek megosztása.

        • “Persze ideális esetben ez az anya, márcsak azért is, mert őt a hormonjai is erre késztetik, kényszerítik és már hónapok óta erre készült a teste, lelke.”
          Ez így nem igaz. Hagyjuk már a hormonokat. Az anya egy dolgot tud, amit az apa nem: szoptatni. Törődést adni is pont úgy tud az apa is. A természeti népeknél pont ad is, a szoptatás után kb. ugyanannyit (pl. pápuáknál a lányokkal majdnem ugyanannyit, a fiúkkal kicsit többet is törődnek a férfiak). Nagyjából minden tartós párkapcsolatban élő állatfajnál, egyáltalán, ahol az apa részt vesz az utódgondozásban, közel azonos mértékben teszi, mint az anya.

          • És az milyen már, hogy 10-ből 9 esetben ha a takarításról beszélek a GYERMEKTELEN ismerőseimmel, akik régóta párban élnek, és megjegyzem, hogy “jó, de ti ketten vagytok rá, tehát az máris feleannyi munka”, ezek rám néznek csodálkozva, hogy de hát házimunkát végezni csak a nő szokott, egyedül! Mindketten ugyanannyit dolgoznak, megosztják a lakhatás és egyéb költségeket, de amíg a csaj a takarítással szopódik x órában, a fickó tévét néz vagy elmegy egyet sétálni, esetleg fusit vállal (mert csak az ő ideje pénz, a másiké nem). Ennek mi a HORMONÁLIS oka?????????? A vécépucoláshoz milyen hormonok kellenek? :DDD (És igen, sajnos kegyetlen köcsög vagyok, de aki más egészséges felnőtt helyett is éveken keresztül, rendszeresen dolgozik, az valahogy megérdemli a sorsát… Amíg ő nem áll ki magáért, addig senki más nem fog.)

            • No azért a megérdemli a sorsát részhez annyit, hogy miért érdemli meg, hogy így szocializálódott, mit vétett, hogy ezt hallotta naphosszat már gyerekként?

              • Hát azért van más alternatíva, amit láthat maga körül, és nyilván van józan esze is. Bizonyos értelemben sajnálom, de csak az ő döntése, hogy mit valósít meg a saját életében. Nem lehet mindent a szocializációra fogni szerintem, különösen nem felnőtt, értelmiségi emberek esetében. Ettől függetlenül szomorú az egész, igen.

                • Egész gyerekkoron át tartó kondicionálás után mennyire beszélhetünk már szabad akaratról? Nem egyértelmű ez. Mennyire szabad akaratból választanak gyerekkorukban rendszeresen bántalmazott lányok bántalmazó pasit?

  13. Köszi, Zöldfűszál a visszaigazolást, és nem, egyáltalán nem gondolom trollkodásnak amiket és ahogyan írsz. :-)
    De úgy látszik, van, amiben nem értünk egyet, és ez így van rendjén. Mondjuk, ez “és azt is, hogy a férfiak esze miért jár folyton a szexen, holott kétszáz éve még az volt a paradigma, hogy a nőké jár folyton rajta.” – nagyon tetszik! :-D
    És látom, a hormonkérdéssel másnál is felpiszkáltam a parazsat. Lehet, hogy rosszul fogalmaztam, MINDENT nem fogok a hormonokra, de nagyon meghatározónak tartom a biológai műkédésünket- sosem hittem a “csak a lélek fontos, a test nem számít” szélsőségben. Nem mintha ezt képviselnétek, csak én a fizikai behatásokat nagyon alapvetőnek tartom. Ezenfelül még ráadásul a férfi-női különbségben is hiszek, túl az egyenjogúságon és egyenrangúságon, nagyon nem hiszem magunkat egyformának. És bár minden ember más és más, azért szignifikánsan van két külön nem két külön ösztönélettel.

    A férfiak erővel való visszaélése – az emlíett nemi erőszak, fizikai erőszak, stb – szerintem sem ide tartozik, arról elég markáns véleményem van – tekintve, hogy a kisebb-védtelenebb-kiszolgáltatottabb csoportba tartozom és bár tudom, hogy vannak Rambo-k nőben is, meg zsoldosok, meg ne legyünk már annyira nyámnyilák, személy szerint elég korán megkövesedett bennem az egyenlőtlenségünk és kiszolgáltattságunk tudata, félelme, fájdalma.

    Nade. Visszatérve. Azt hiszem, a férfiak jobban dolgokban, mint a nők, és a nők jobbak dolgokban, mint a férfiak, mert más az indíttatásuk, beállítódásuk. Mondom ezt úgy, hogy engem spec. apám nevelt fel, és úgy, hogy ettől még nagyon jóbarátnői viszonyban lettünk anyámmal. Nem igazán a klasszikus anya megtestesítje, de én ezzel én tök jól elvoltam. És a fentiekből nyilvánvaló, hogy a háztartási dolgokat apám csinálta (nem hozott új nőt), nem lettem “elrontva” holmi középkori parancsuralmi rendszerrel.
    A munkamegosztást is természetesnek veszem és nem hinném, hogy túl sok nő lenne, akinek a gyerekkori álma a padlósúrolás. A háztartásbeli munkák nagyrészt azért szakadtak a nők nyakába, mert ők voltak otthon (az okok, hogy mi nem tudunk úgyse megtanulni írni-olvasni, stb, mindegy), a férfiak meg elmentek vadászni-halászni-piramist építeni. De ha mindenki elmegy halászni-vadászni-piramist építeni, aki az otthoni melót is csinálja mindenki. Persze. De a férfiak zöme nem érez ellenállahatatlan vágyat egy csecsemő tutujgatására, s többnyire megőrülnek tőle, ha három óra alatt sikerül 2 háztömbnyi távolságot megtenni. A nők többségét, akit én ismerek, ez nem zavarja, (és akkor még finoman fogalmazok, én fél évig le sem tettem a gyerekeimet, és tök jól elnézegetek fűcsomókat, bogarakat, stb, pedig türelmetlen és pattogós vagyok, ha egy felnőtt szarakodik, én elmenekülök.) Én alkalmasabbnak tartom a nőket a kisgyermekkel való foglalkozásra. És a férfiakat meg másra. Azt a fajta bírkózást, fizikai játékot, amit egy apa csinál, azt a nők pl. általában nyafogva bírják csak… A kisfarkasharc az apa dolga, a nők máshogy csinálják ezt is, pedig csinálják. Pl. De ez csak eszembe jutott, lényegtelen példa.
    Persze, a nemi szerepek tanítása, meg társadalmi elvárás. Persze. Tudom. De a közhelyek is azért lettek közhelyek, mert van bennük igazság. És az elvált családok legnagyobb hátránya, hogy a két nem különbözősége nem lesz olyan egyértelmű a gyereknek. De hát mit van mit tenni…

    • A nemek közötti különbség, noha valamilyen szinten létezik, szerintem túl van hangsúlyozva és -misztifikálva. A férfiak azért nem éreznek vágyat a gyerekgondozásra, mert megtehetik, hogy nem csinálják, más megcsinálja helyettük. Most hallottam ismerős anyukától, hogy a férje nem indult el időben a közös gyerekükért a suliba, pedig meg volt beszélve, és anyunak kellett rátelefonálnia. Érdekes módon ugyanez az apuka a fontos üzleti tárgyalásról nem késik, mert ott nem kedvesen rátelefonálnának, hanem kirúgnák. Sokszor van ez a megteszi, mert teheti (vagy inkább nem), és a nők még meg is ideologizálják ezt azzal, hogy a férfiak mások.

  14. “Azt a fajta bírkózást, fizikai játékot, amit egy apa csinál, azt a nők pl. általában nyafogva bírják csak”
    De miből gondolod, hogy ez biológia, hormon – és nem szocializáció? Én bizony pont úgy látom, hogy egy rakás dolgot, ami ma, Európában látható nemek közötti különbség, azt erővel próbálják biológiának tekinteni, anélkül, hogy vizsgálnák a szocializáció hatását. Nem a lélekről beszélek, persze. Mit gondolsz, mennyire hat a lányok teljesítményére, ha a tesitanár azt mondja nekik, hogy nem baj, ha nem tudnak jól dobni, ez a biológia, meg evolúció, hiszen a mamutra is a pasik dobáltak lándzsát (ki is röhögte volna a lándzsát a mamut, na mindegy). Mennyire lesz biológiai, és mennyire szocializációs eredetű a teljesítményük? Mennyire hat a pasik gyerekgondozási teljesítményére, ha a csapból is az folyik, hogy a gyerek a nő dolga, csak ő ért hozzá, ha az anya nem vagy alig engedi az apát a gyerekkel, csecsemővel törődni, mert jajleejti-össszetöri-mittudomén?

    • Birkózás, fizikai harc? Hát attól függ, ki mennyire van kipihenve, kisportolva. Ha anyuci a konyhában görnyed, erre egyszerűen nem marad kapacitása. De én pl. imádom az ilyen játékokat! :D

  15. Felénk is éppen most vannak babaváróban vezető nők és nem igazán értem azt a hozzáállást, amit egyesek tanúsítanak. Van aki borzasztóan várja, hogy világra jöjjön a gyereke és végre foglalkozhasson vele, míg van aki tényleg úgy mered a saját hasára, mintha abból bármelyik pillanatban előpattanhatna a nyolcadik utas és felzabálhatná a karrierjét…
    A karrierjét, amiről azt gondolja, hogy roppant fontos. És itt a gond, az emberek borzasztó fontosnak gondolják magukat és fontoskodnak jelentéktelen dolgokon míg a lényegen, mint pl. egy gyerek felnevelése átsiklanak és “egyenjogúságot!” skandálnak véres szájjal, meg “karriert”.
    A hirdetésre reflektálva, én inkább arra a szomorú élethelyzetre asszociáltam, mikor egy anya anyagi vagy családi okokból kifolyólag kénytelen visszamenni dolgozni és idegeneknek kell felnevelniük a gyereküket.
    Sokszor elgondolkodom, hogy ha megtehetnénk hogy mesterséges méhekben tenyészthetnénk az utódainkat (mert hogy terhességi csík meg egyenjogúság = mert kérem mindenre ez a válasz), vajon hányan állnának ki mellette?
    Mikor fordul a társadalom egy emberi tenyésztelepbe, ahol már emberként nincs igazán kötődésed az elődeidhez sem (mert ha már öreg, akkor mehet az otthonba – “a karrier mellett nem lehet gondozni senkit”), sem pedig az utódaihoz (mert három hónapos korától neveljék csak mások, mert “esélyegyenlőség és karrier”)?

    • Árpád, leírnád ugyanezt a kommentet nő helyett férfival? Mit gondolsz a karrierista férfiról,akinek a munkája (anyagi jóléte) annyira fontos, hogy háttérbe szorul miatta a családja? Miért CSAK a nők szerepelnek a kommentedben? Miért nem jut eszedbe a hirdetéssel kapcsolatban, hogy hol van apa? Miért is nem apuka marad otthon? Ő nem szülő, vagy ő is idegen?

    • Konkrétabb kérdés: te otthon maradnál, vagy tőled azért nevelhetnék mások, mert neked jár a karrier?

      • Jogos a kérdés, eszembe is jutott az “apafigura” körmölés közben és letudtam a “mikor egy anya anyagi vagy családi okokból kifolyólag kénytelen visszamenni dolgozni” részben, főként a családi okokra hivatkozva, hogy esetleg nincs apa.
        Semmi bajom azzal, ha pl. az anya helyett az apa marad otthon a gyerekkel, mondva, hogy a nő többet keres a munkájával – teljesen oké, van ismerősöm, ahol így zajlottak a dolgok épp ezért a válaszom az, hogy ha úgy alakulna, akkor szívesen maradnék otthon a gyerekkel, ha ugyanez a helyzet állna fenn. A karriered a haláloddal véged ér, a gyereked nem, vajon melyik a fontosabb?

        Nálam attól megy ki biztosíték, hogy egy teljesen idegenre marad a gyerek, mert bizony ő lesz az aki majd először hallja gagyogni, vagy ő lesz ott az első lépéseinél. Nem egy nagyszülő és nem is egy szülő, hanem a Erzsi néni a másik utcáról. Rémisztő számomra belegondolni hogy a Erzsi-néninek több köze lesz a gyerekemhez, mint a nekem, de attól végképp falnak megyek, hogy még a feleségem sem. Pénz ide vagy oda, karrier ide vagy oda.
        Egy kettő átkerül bölcsibe, majd iskolába, majd jöhet az internátus, utána egyetem , saját albérlet és hopp van egy ember, aki talán az én vezetéknevemet hordja és egész életemben azért kerestem, hogy felneveljem de megismerni esélyem sem volt.

        • Valamiért eltűnt a kommentem, de kicsit tapsoltam ehhez, hogy ez tök szimpatikus álláspont.

        • Megpróbálok abból kiindulni, hogy tényleg egyenlően gondolkodsz a férfiakról és a nőkről, de a megfogalmazásod árulkodik. “attól VÉGKÉPP falnak megyek, hogy még a feleségem sem” (kiemelés tőlem). Ha mégis elfogadom, hogy te elvben egyetértesz azzal, hogy a pasinak ugyanakkora szerepe van a gyerek életében, mint az anyának, akkor a megfogalmazás a RENDSZER elképesztően erős hatásáról árulkodik.

        • Ezt nagyjából én is így látom, Árpád. Hogy iszonyatosan kemény helyzet, amikor a szülő nincs jelen a gyerek életében, és egy idegen van ott helyette a legfontosabb pillanatokban.

          Sokszor felmerül a kérdés, hogy mi van, ha valaki egyedül vállal gyereket. Mert sokan választják ezt az utat a sok csalódás miatt, másoknak meg egyszerűen így alakul az életük, nem ők választják ezt a helyzetet (otthagyják őket, meghal a másik szülő).

          Több olyan embert ismerek, akik ilyen családból jönnek, és azt látom, h ha LEGALÁBB egy szülő jelen van, akkor a gyerek biztonságban érzi magát, és ép felnőtt lesz belőle. Tehát kell egy szülő, annak hiánya esetén egy biztos pont, és ez a fontos, de az ideális nyilván két szülő kiegyensúlyozott jelenléte.

    • Nem akarom ismételni Lacit, de nekem is az a kérdésem, hogy oké, a nők tudnak csak egyelőre szülni, de ebből miért következik, hogy akkor az elkövetkező 18-22 évben az ő legelső dolguk a gyerek (és sokszor a háztartás nagyja is), és utána jöhet minden más? Miért önző, akinek igénye van értelmes, kreatív munkára, hobbira amellett, hogy anya? És az apák hol vannak?

    • Nálunk nyolcasával, rotációban szülnek a vezető nők, és jó volna tudni, hogy mi a titkuk, ezért nehéz is ezt ésszel kifejteni. Ki így, ki úgy van az otthonmaradással, de nem tudok ítélkezni, mert mind másféle karakter, más és más élethelyzettel, körülményekkel. Visszás helyzetnek érzem, hogy a nőtől pusztán biológiai szülőképessége folytán elvárják, hogy akár gyerek 18 éves koráig ujjongva, mindenről lemondva, akár egyedül is szülő legyen, míg közben a másik szülő élete szinte semmiben nem változik, legalábbis ezredannyiban sem. Ez a helyzet senkinek sem jó, csak annak, aki “megússza” a gödör mélyét anyagi kiszolgáltatottság és álmok/küldetés feladása tekintetében. Nem jó az elnyomott félnek, nem jó az apa nélkül felnövő gyereknek, nem jó a társadalomnak, amely így a kompetens szakemberei 52 százalékától potenciálisan elesik (ennyi a nők aránya a társadalomban).

      Sajnos sok ilyet látok, ez nem annyira extrém helyzet. A másik oldalról meg nem tudok erről mindig ilyen ésszerű terminológiákban gondolkozni, mert az én sokatdolgozós életemben az ösztönök cseppet sem olyan okosak, ahogy ezt fentebb leírtam. Ha ma teherbe esnék, szarnék vastagon mindenre, és szükség esetén egyedül is vállalnám, hogy felnevelem. Nyilván nem tudnám, mit vállalok, de ezt az első gyereke születése előtt senki se tudja, az se, aki látott közelről ilyet. A másik félről meg, ha van: szégyen, nem szégyen, le lehet sajnálni, de tök sokszor egyszerűen csak arra vágyom, hogy ne egyedül kelljen dönteni mindig mindenben, sőt… és akkor azt érzem, hogy jó volna, ha. lenne valaki, akit csodálhatok az erejéért, tudásáért, és mindent megtehetek érte. Bár könnyebb lenne olyat találni, akire fel lehet nézni! És ilyenkor elfelejtem, hogy jó, de neki is kell tennie azért, hogy a dolgok működjenek, neki is fel kell tudnia nézni rám, másképp asszimetrikus a viszony, az meg mindig bukó, ugye.

      Ez egy nagyon skizofrén helyzet, mert nem tudom, mi a működőképes képlet, hogy van-e, létezik-e egyáltalán olyan, hogy együtt, egymásért teszünk, és nem kihasználja, kiszolgálja, becsapja az egyik fél a másikat, a másik az egyiket. Én nem szeretem a játszmát: tiszta lapokat, kölcsönösséget keresek mindenben. És ha nincs, akkor jobb nem belevágni se közös üzletbe, se közös életbe, családba.

      • Talán azért borulok ki ennyire a család és karrier viszonyán, mert saját magam olyan családban nőttem fel, amely közel sem nevezhető ideálisnak: nyomor, háború, alkoholizmus, öngyilkosság. Talán épp ezért ragaszkodom annyira ahhoz az ideához, hogy ha már lehetőség adódik rá, hogy két szülő esetében apa dolgozzon, míg anya legalább bölcsiig a gyerekkel maradjon, akkor ne legyen már opció a teljesen idegen, Erzsi-néni a másik utcáról.
        A kérdés bennem ilyenkor mindig az, hogy tulajdonképpen a gyerekem egy malacpersely, melybe a pénzemet dobálom és néha előveszem? Dolgozom, keresek rá, de a vele való foglalkozást nyugodt szívvel kiadom idegeneknek. Tulajdonképpen kinek vállalok én vagy a feleségem gyereket? A társadalomnak? Vagy az Erzsi-néninek?

        Egyszerűen csak nem szeretném azon kapni magam, hogy 60 évesen lesz egy gyerekem, akinek az életéből teljesen kimaradtam és tulajdonképpen nem is ismerem. Milyen szép lenne egy olyan családban élni, ahol 3-4 generáció él együtt és közös értékrendet képviselve nevelik az utódokat… idealista vagyok, tudom :)

        • Én is idealista vagyok, no worries, többször, több kartárssal megállapítottunk már itt, hogy valószínűleg a fehér hollónál is ritkább mindaz, amit elképzelünk: olyan kontextus, amiben nincs önzés, játszma és hazugság. Mert olyan nehéz még anélkül is, tudod. Mert mindenkinek csomagja van, sérülései, hibái, tökéletlenségei, mindenki változik, a körülmények kurva nehezek tudnak lenni (betegség, halál, pénzhiány, a többi)… és akkor már legalább önzés, játszma, hazugság ne legyen. Komolyan keresem, hogy ez lehetséges-e, legalábbis a rózsaszín mézeshetek után, hosszútávon.

          • Ha gondolod, van jó példám, de sajna nem tudom, mitől működik. Gimnáziumi osztálytársak (én hoztam össze őket, erre rém büszke vagyok :) 17 éves korunkban, azóta együtt vannak, de ami a fura, hogy ráadásul boldogan :) Azt hiszem, olyan 22-23 éves korunk körül házasodtak össze (most duplaannyik vagyunk), nem sokkal utána született gyerekük, később kivándoroltak Amerikába, sokáig nem láttam őket. A húszéves érettségi találkozón találkoztunk legközelebb, és arra számítottam, lesz ott elfásulás, megjátszás, a hangsúly anyagi sikerekre tolása. Errefel egymás kezét fogdosták az asztal alatt, és olyan összhangban voltak, hogy már hasonlítottak is egymásra. (Mindennek a tetejébe még együtt is dolgoznak, mindkettő kutató nagy hardvergyártónál, egyikük a másikhoz továbbmenő fejlesztéseken dolgozik.)
            Utána egy darabig megint intenzívebben kapcsolatban maradtunk, szóval a lány elmesélte, amikor 40 körül annak örömére, hogy ez ilyen jól sikerült, és még mindig ilyen jó, a 16 éves nagylány mellé szeretnének még egy gyereket. Aki össze is jött, már nagycsoportos óvodás, édes, cuki, kiegyensúlyozott, mondták is, hogy így ennyi idősen és megállapodva mennyivel könnyebb volt őt nevelni, mint huszonévesen az elsőt. Egyéves volt, amikor láttam, teljesen csereszabatosan tette-vette, szervizelte mindkét szülője.
            Nem tudom, mi minden kell ehhez, de a valamelyik másik kommentemben említett szerencse biztosan. 17 évesen egyszerűen se nem olyan kiforrott az ember, se nem olyan tudatos, hogy ebből fakadjon egy egész életen át jól működő választása.

            • Azért állati jó ilyesmiről hallani, én is ismerek pár hasonló kapcsolatot. Ők maguk se tudják, hogy mi a titka. Oké, felnőttség, érzelmi értelemben, megállapodottság, anyagilag, de… sokszor úgy érzem, hogy szerencse dolga az egész.

  16. ‘Mert a kapocs két ember között idő belefeccölése nélkül nem jön létre. Lehet mondani, hogy „én is felnőttem, aztán 3 hónapos koromból bölcsis voltam, alig láttam anyámat”. És ez jó volt? És van kapocs?’

    Engem anyám 6 hónapos koromban íratott be a bölcsibe. Kapocs nincs. De NEM azért, mert bölcsis voltam fiatal koromtól. Hanem mert idősebb koromban sem maradt rám se idő, se figyelem. Nem jött el az iskolai anyáknapjára. Beárult egy szadista osztályfőnöknek. (ti. hogy 9 évesen nem segítek az újszülött kishúgom körül, helyette inkább ‘lefekszem és olvasok’). 9 évesen átköltöztem a nagymamámhoz, mert ő egyedül élt, volt rám figyelme (és nem volt minden nap ordítozás, felelősségre vonás, feszültség, mint otthon.) Anyám kommentárja: mert a nagyi körülugrált téged! Nem. FIGYELT rám, a kisiskolás gyerekre. A szüleim azt sem tudták, kik a barátaim, mi érdekel és mi szeretnék lenni. Utáltam hazajárni, mert állandó volt a feszültség a szüleim között. Lettem volna inkább napközis, csak hogy ne kelljen hazamenni… Felnőtt fejjel megértem, de gyerekként rajtunk, hármónkon csapódott le. Szerintem nem az a lényeg, hogy egy gyerek fél-, egy- vagy kétévesen megy bölcsibe, hanem az, hogy amikor együtt van a szüleivel, az minőségi idő legyen, szeretettel, figyelemmel. És akkor kialakul a kapocs is.

    • Igen, ezt nagyon fontos, hogy elmondtad. Nem az a lényeg, hogy hány órát van technikailag együtt a kis család, hanem az, h az együtt töltött idő minősége milyen.

      Nekem egy jó barátom anyukája HTB volt, akkoriban nem mehetett bölcsibe-óviba az, akinek otthon volt az anyukája. A gyerek kimaradt az alapvető közösségi élményekből 7 éves koráig, ezért kicsinálták elsőben, de cserébe minősége anya-időt se kapott: anyu otthon házimunkázott, feszült volt, nem ért rá semmire, sose játszott a gyerekkel. Hét éven át nem ért rá a kölökre, főállású anyaként. Nem ettől függ (nem elsősorban), az attitűdtől, a motivációtól, a szándéktól.

  17. A “minőségi idő” azok lózungja, akik nem tudnak elég időt a gyerekkel tölteni. A gyereknek igenis számít az együtt töltött idő mennyisége is, a gyereknek az is pontosan annyira jó, ha együtt főznek, bepakolják a mosógépet, meg porszívóznak (az én legkisebb gyerekem első mondata volt az, hogy “ott a porszi”), vagy felmosnak, nem csak az számít, ha éppen lenyomnak egy társasozós partit. Számít az, hogy otthon van, hogy nem kell idegen emberekhez, szabályokhoz, elvárásokhoz alkalmazkodnia, hanem “lazulhat”. Odafuthat, ha fáj valamije, vagy elmesélheti mi bántja miközben anyu-apu megfőzi a vacsorát. Lehetne bővebben is kifejteni, de szerintem aki akarja, az megérti.

    Illúzió, hogy létezik gyerek mellett karrier. Nem, nem létezik. Ha igen, akkor egészen biztosan a gyerek neveléséből van ellopva az idő és energia, vagy max. 1 gyereke van az illetőnek. Egyik sem baj, csak ne hazudjunk önmagunknak. Mennyi ilyen cikket olvastam már, hogy valaki 2-3 gyerek mellett is vezérigazgató és milyen jól össze tud egyeztetni a családot a karrierrel. Aztán persze kiderül, hogy este 7-8 előtt sosem ér haza, a gyerekek a bébiszitterekkel és a nagyszülőkkel vannak. Együtt vannak minőségi napi 1 órát. Ez számomra nem “összeegyeztetés”.

    Engem is 6 hónaposan bölcsibe adtak, még azt sem mondhatom, hogy valamilyen “karrier” miatt. Anyukám szeretett, figyelt is rám, de nincs közöttünk szoros kapocs, egyáltalán nem ismer, és nem tud velem érezni semmiben. Életem legnehezebb és legfájóbb pillanataiban mindig magamra hagyott, mert nem tudta felfogni, hogy mit élek át. Ráadásul sok-sok év kemény munkája volt, hogy a mély lelki sebeket valahogy tudatosítsam, felszínre hozzam, és feldolgozzam. Én is felnőttem, még azt is elmondhatom, hogy normális ember lettem, több diplomával és 5 gyerekkel.

    Természetesen napi pár órás, szabadon beosztható munkát csecsemő mellől is lehet végezni, de a fenti hirdetés nem arról szólt, és azzal “karriert” nem is lehet csinálni. Ennek viszont az az ára, hogy az ember a saját pihenéséről, feltöltődéséről mond le (kivéve, ha valakit teljesen feltölt csak a munkája). Ez utóbbit csináltam sokat, és utólag eléggé bizonytalan vagyok benne, hogy megérte-e. Most már a legkisebb is elmúlt 2 éves és bölcsiben van, és egyet megfogadtam, hogy többet nem akarok éjszaka és a gyerek alvásidejében dolgozni.

    Nagykamasz voltam, amikor pár utcára tőlünk lakó kislány apukája balesetben meghalt. Egy nagy céget vezetett, az egész vezetőség a kocsiban ült, amivel balesetet szenvedtek. 2 hét múlva újra volt vezetője a nagy cégnek és vígan működtek tovább, a kislány viszont teljesen tönkre ment az apja halálában. A példa természetesen sarkított. De nekem akkor, fiatal felnőttként is elég erős üzenetet hordozott.

    És persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy nagyon kevés az olyan nő (és férfi is) Magyarországon, akinek megéri anyagilag teljes állásban egy bébiszittert fogadni a gyereke mellé. Nálunk 3 gyerek van egykupacban (3 év alatt született a 3 gyerek, utána kis kihagyás és még kettő), és a harmadik 2 éves korában visszamentem dolgozni teljes állásban. Volt bébiszitterünk a betegségekre és egyéb váratlan helyzetekre, na most az órabére pont annyi volt, mint az enyém.

    Tudom, hoyg ez már nagyon régi poszt, de csak most találtam ide, és érdeklődéssel olvasgattam a régebbi posztokat is.:-)

    • Pont van itt egy tök jó cikk Penelope Trunktól, aki erről rendszeresen ír:
      http://blog.penelopetrunk.com/2015/09/21/30-women-who-have-revolutionized-the-tech-sector/

      Nagyon röviden az a lényege a listának, hogy ezek a top-CEO nők a gyerekeik születése előtt felépítettek egy olyan birodalmat, hogy mire a gyerekek meglettek, ők diktálták a feltételeit a munkabeosztásnak stb. És mindenki alternatív úton oldotta ezt meg: a egyik bölcsődét/óvodát nyitott a cég dolgozóinak az irodája mellett, a másik otthonról, de dadával dolgozik, a harmadik csak napi 4 órát X ideig, satöbbi.

      Trunk erről sokat ír, ő ugye nagy startup királynő. Az a fajta, aki nem abban jó, hogy CEO, hanem az ötletben és a launchban, ami viszont napi 20 óra egy bő félévig. Aspi, és két gyereke van, elképesztően jók ezek a posztjai.

      Minőségi idő: szerintem itt a szélsőségek azok, amiket érdemes kiiktatni. Vagyis a 24/7 gyerek seggét törölgető szülőt (szándékosan nem anyát írok, de persze többnyire ez az anya…) 18 éven át, akinek nincs élete, és azt a szülőt, aki 24/7 dolgozik, és nem ér rá a gyerekére. A kettő között azért van egy széles spektrum.

      Én el tudom azt képzelni, hogy a gyerek mellé van egy segítőm, ami lehetővé teszi, hogy napi 4, később 6-8 órában pénzt keressek (ami nem csak anyagi értelemben fontos, hanem az ember kreatív energiáinak optimális megoszlása és az önbecsülése miatt is), de nekem mondjuk sosem voltak gigamega ambícióim karrierfronton, tehát ez nem az a minőség, amikor az ember napi 12 órát dolgozik heti ötször, vagyis egy szupercég CEO-ja.

      Ez a fajta feszített időbeosztás egyébként az apa esetében sem frankó, komplett generációk vannak, akik egy életen át érzik a CEO/tudós-apa hiányát, aki legfeljebb ünnepekkor került elő, akkor is főként reprezentálni. A családi élet egyszerűen természeténél fogva megköveteli, hogy háttérbe kerüljön egy kicsit “a karrier”.

      Szerintem viszont azzal, hogy jut idő fizetős munkára is, nagyságrendekkel kiegyensúlyozottabb az ember hosszútávon.

      • Egyrészt persze igaz. Na de hány ilyen nő van ma Magyarországon? Szerintem nem sok. Átlag nők százezrei küszködnek azzal, hogy karrier és/vagy család. És mindezt átlag fizetésből. Én még a mázlista kisebbséghez tartozom, mert távmunka (van, hogy 2-3 hónapig sem kell a fizikai munkahelyemre belépnem) és 5 gyerek után már a 6 órás luxust is megengedhetem magamnak. De még az én munkahelyemen sem örültek és lelkesednek se a távmunkának, se a 6 órának, és borzalmasan kell “kaparnom”, hogy ez a formáció megmaradhasson. Ahogy írtam anyagilag egyáltalán nem éri meg dolgozni bébiszitterrel, nekem, aki átlag bért keresek semmiképpen sem. Amikor a magánbölcsiben havi 90 e Ft a gyerek ellátása, akkor még az sem jöhet szóba. Annyiban éri csak meg, hogy akkor talán 10 év múlva is lesz melóhelyem, de anyagi értelemben teljesen ráfizetéses.

        Én hosszú éveket voltam itthon, kvázi 7/24-ben anya. Bár ez így ebben a formában nem teljesen igaz, mert közben megcsináltam a PhD-t, és időnként elmentem konferenciára, meg írtam egy-egy cikket, de alapvetően mégis csak anya voltam, és megmondom őszintén nagyon jó volt. (Kitérő, de nem csinálnám azt hiszem újra, mert ezzel lemondtam teljesen a pihenésről, kikapcsolódásról.) Életünk legjobb időszaka volt, amikor tudtam, hogy a gyerekek jó helyen vannak, minőségi kaját esznek, minőségi ellátást kapnak (talán nem szerénytelenség, de az én képzettségem, szókincsem, olvasni, mesélni, énekelni tudásom messze meghaladja a bölcsis gondozó nénikét, és még kevesebb gyerek is jut rám), nem kell soha rohanni, van időnk mindenre. Ingerszegény környezet (valaki írta a kommentelők között)? Hát soha ennyi inger nem ért még életemben, ráadásul a gyerekek olyan dolgokra is rányitották a szemem, amit addig észre sem vettem, nem is érdekelt (hogyan kerülnek fel az autók az autószállító kamionra, miért lesznek színesek a levelek ősszel stb.). Én kicsit sem éreztem, hogy ezzel nem lennék kiegyensúlyozott, sőt, felhőtlen, boldog, kiegyensúlyozott időszak volt. Most sokkal nehezebb vergődni a munka-család-háztartás hálójában, amibe persze az is benne van, hogy a gyerekek egy része már iskolás, ami még jobban leterhel minket és még jobban időhöz köt. De legalább már nem betegek annyit.:-)

        Szóval nekem az a bajom ezekkel a példákkal, hogy
        1. Vagy hazugságok (lásd az én példám a 3 gyerek összeegyeztetése a bank vezetéssel)
        2. Vagy a nők irtózatosan kicsike hányadának megvalósítható példák, amit te hoztál fel. (Persze ez elvezet ahhoz a kérdéshez is, hogy mi a “karrier”.) És oké, hogy így megoldja, de attól, hogy ott a bölcsi éjszaka még nekik kell felkelni a gyerekhez, ha beteg, akkor sem küldheti bölcsibe (márpedig egy kicsi gyerek nagyon sokat tud beteg lenni, főleg, ha bölcsibe jár), és bizony nagyon fárasztó egy sok órás meló után haza érve nem ledőlni és pihenni, hanem a gyerek leckéjével foglalkozni, vagy azzal, hogy hogy a fenébe tudom felépíteni újból azt a lego épületet, amit sikeresen összeborított. Ezért is írtam a minőségi idő lózungját, illúzió azt hinni, hogy aki 8-10 órát dolgozott, az majd felüdülve, kipihenve tölti a maradék idejét a gyerekkel és neki aztán háztartási feladat az nincs is.

        Nekem az önbecsülésemhez nem kell a fizetett munka, az a család fenntartásához kell inkább, valamint a kreatív energiák kiéléséhez sem kell (5 gyerek nevelése elég kreatív energiát igényel.:-), persze tudom, én is könnyen beszélek, mert azért ez-az munka fronton történt velem itthon is, bár pénz azt nem hozott.

        Szóval nem tudom a tutit, a megoldást sem. Néha elmerengek a holland ismerősékről, ahol mindketten 80%-ban nyomják a munkát, és így a gyerekek heti 3 napot járnak közösségbe, hogy de szép is ez. Csak mi mondjuk éhen halnánk, ha mindketten 80%-os bért is kapnánk mindehhez. Szóval szép, szép, csak ugye a magyar realitás, az a fájdalmas.:-) És akkor még nekem ráadásul egy nem magyar realitásba tartozó férjem is van, aki képes itthon maradni a beteg gyerekkel, elmenni szülőire, meg elvinni orvoshoz (bár az a magyar realitás, hogy mindig megkérdezik hol a gyerek anyja), a porszívót is ismeri, bár a mosógéppel már voltak gondjai.:-)

  18. Amúgy több cikket is elolvastam, és nagyon tetszik.:-) Biztosan maradok.:-)

  19. Nini ezt csak most találtam meg.

    Én, az ősanya a 7 hós igény szerint szoptatott gyerekem mellől elmentem heti 2x 9-15-ig, addig a nagyikkal volt. MIndketten nyertünk rajta!

    6 hós gyerek, pláne ha nem többemberes, semmilyen szinten nem sérül attól, ha fél napra szitterre bízzák, HA a szitter hozzáértő. És főleg hogy ha utána anyuka csak vele tud foglalkozni nem a házimunkán vekeng.

    6 hetes, mint Amerikában szokás na az már durva. Az már életidegen. Attól sérül a gyerek. De a féléves… uggyanmár.

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: