Aktuális

Amikor az egy négyzetméterre eső darkrock-sztárok száma ultramagas

Szombaton Clan of Xymox-koncert volt a Dürer Kertben, amire ezúttal elmentem a jó Pornography zenekar vendégeként (három éve muszáj voltam kihagyni a bulit, pedig interjút is kellett volna csinálnom). Tizenöt évvel ezelőtt az év legnagyobb eseményeként tekintettem egy Xymox-koncertre, de most már csak egy buli volt ez is a sok közül: évente két-három random koncertre azért általában eljutok.

Kár érte pedig

Délután még dolgoztam, mint a gép, aztán azon bosszankodtam, hogy a prágai barátnőm boltjából három évvel ezelőtt rendelt Helly Bunny-ruhám csak nem jó rám, bármit is csinálok. Életem első netes  ruharendelése volt, mérőszalaggal centiztem végig magamat, de nyilván így is sikerült mellé lőni, azzal a negyven ojróval ezek szerint tartoztam az ördögnek. Egy ideig reménykedtem, hogy valahogy korrigálható a méretpara, de szombaton beláttam, hogy mellben túl szűk, hátban túl széles, tehát reménytelen a helyzet. Maradt egy tüllszoknya, két réteg vastag felsővel, mert fázós vagyok, és a Dürer meg hideg.

Fél kilenc körül már a helyszínen voltam, ami szokatlan korai érkezés tőlem. Megittunk ezt-azt pár régen látott ismerőssel, aztán bementem Árpiékhoz a backstage-be, külön kis öltözőjük volt. Megáll az ész, hogy kiépítették a Dürert hátul is, számomra az épület örökre a brutális vizsgák színhelye marad: a hely, ahol ötödszörre sikerült csak átmennem frázis-szintaxisból. A fiúk már teljes harci díszben várták a kezdést, ami 9 körülre volt kiírva. Egy kis sör, vodka, kóla, és már kezdődött is a buli.

Hamar felismertem, hogy a Dürer nagyterem hangosítása túl zajos-hangos, így hátrébb kellett húzódnom a keverőpulthoz. Látszott, hogy ez a zenekart is megzavarja, az első néhány szám alatt nem is tudtak feloldódni, de aztán a Disintegration-ös nóták alatt fokozódott a hangulat. Örömmel fedeztem fel, hogy a Cure tribute-bandára is épp annyian voltak kíváncsiak, mint a Xymoxra, pedig az előzenekarok sorsa többnyire sanyarú szokott lenni. Elmentem piáért meg pólót vadászni (utálom, ha egy zenekar csak későn teszi ki a mörcsöt, és mire odáig jutsz, nincs M-es méretű női felső, ami a legkelendőbb portéka, hiszen az S-est pedig legfeljebb sportmelltartóval lehet csak felvenni), erre belebotlottam a nagyterem és a kisterem közötti helyiségbe, ahol épp hitgyülisek próbálták megtéríteni a sötétség gyermekeit.Legalábbis azokat, akiket annak hittek.

Dah flyer

Dah flyer

Mondanom sem kell, Attis cimborámmal be is ültünk egy órára átvenni az alapokat velük, szerintem izgalmas beszélgetés volt, meg is döbbentek a háttértudásunkon. Volt humoruk, amikor összefoglaltam a közös pontokat, megjegyeztem: “Igazából egyetlen különbség van [a keresztény és a többi szellemi látásmód között], de az az egy természetesen, a kereszténység szempontjából a leginkább kardinális kérdés…”, akkor azért mindannyian nagyon röhögtünk… Nyilván nem kellett sokáig magyarázni, miről van szó. (A megváltás koncepciójáról, persze.) Közös imára már azért nem maradtam, mert Árpiékat sem hagyhattam cserben, és a Xymox is várt ránk. Na jó, mi rájuk.

A színpad mögött a folyosón összefutottam Mario-val: most tulajdonképpen csak őt ismerem a live csapatból, akik Ronny körül mozognak. Beszélgettünk egy pár percet, megtudtam, hogy már nem csinál saját zenét, és Berlinben él a feleségével. Mondta, hogy tökre bánja, hogy Mojca csak ritkán turnézik velük, mióta ott a cuki kislányuk Ronnyval, aki már hároméves is elmúlt, mert úgy sokkal jobbak szoktak lenni a bulik. Ezt meg kell adnom: ez a tarajos-kifestett Sean-gyerek, aki a billentyűket kezelte, meg a másik segítőjük… na, ezek két elég mufurc furafazonnak bizonyultak.

cox

Tíz méterről zoomolva se vészes, csak sok a füst

A koncert jól szólt, bár a rengeteg füst miatt fotózni alig tudtam a tízcentis gépemmel. Különös módon a tracklist négy kevésbé buliztatós számmal indult, ami szerintem egy blokkban túl sok volt (pláne nyitás gyanánt), de tény, hogy most az új album dalain kellett lennie a hangsúlynak, az meg nem a legpörgősebb anyag. Profi produkció az egész, de mivel már több mint egy tucatszor láttam korábban a Xymox-ot, szakértői szemeim hamar megállapították, hogy kissé robotpilóta üzemmódból ment az előadás, igazi szenvedély nélkül. Persze, nem kell nagyon ledöbbenni ezen: Ronny Moorings már 31 éve csapatja a cuccot, ember legyen a talpán, aki nem csömörlik meg ennyi idő után, és nem sorol be arccal a gázsi felé, ahogy mondani szokták. Plusz 300-nál azért nem voltunk többen, és nyilvánvaló, hogy nem nagyon szoktak ezek a srácok ilyen kis közönségnek játszani.

Pedig az új album, a Matters of Mind, Body and Soul nem rossz, talán jobb is mint az előző két anyag, csak hát ott van két tény, amit régi fanként nekem is el kell ismernem:
1. Ronny mindenhez nagyon ért a harmóniaszerkesztéstől a hangszerelésen át a produceri munkáig, csak slágert írni nem nagyon tud. Ami nem is baj. A gond az, hogy időről időre sajnos megpróbálja. És hát nem kéne. Nagyon nem. Eleve van egy háromakkordos, fél füllel is felismerhető palettája, és amikor ezt slágerformátumba próbálja rendezni… na, az valahogy mindig viszketős lesz. Ő hangulatfestésben és koncepcióban zseniális, a sláger nem az asztala.
2. És ezen csak rontanak a német piacra gyártott verze-refrén szövegek, amik között van pár kimondottan idegesítően semmitmondó közhely is, ami a Xymox trú esszenciáját ismerő rajongónak olyan, mint amikor a krétát húzzák a táblán… vagyis nem kéne, na.
De, ahogy azt többi rajongótárssal is megállapítottuk az album kapcsán: 31 éven át azért nem lehet tökegyedül két-három évente csak jó számokkal teli albumokat írni. Ez John Lennonnak, Paul McCartney-nak és George Harrisonnak se ment.

Hol is tartottam? Ja igen, hogy kicsit erősebb volt a rutin helyenként, mint a szenvedély, de azért voltak erős pillanatok is. A Louise, a Day, a Back Door, az Obession a régiek közül, és persze a Farewell és a This World is ütött. Ronny túl sokat nem kommunikált a népekkel, bár azt elmondta, hogy milyen szép város Budapest, és mennyire örül, hogy itt lehet (a magyar lányokat mondjuk nem említette külön, muhaha). A végén az volt a Dürer szerencséje, hogy Ronny kiment a mörcs-asztalhoz fotózkodni a fanokhoz, így mindenki megrohamozta még a pultot egy utolsó nagy kör erejéig. Én is szereztem végül M-es felsőt, maga Ronny adta át. Pulcsijuk viszont nem volt, a franc egye meg.

Orsi barátnémnak épp szülinapja volt, és közös kép volt a kívánsága, úgyhogy bekopogtam a zenekar öltözőjébe a nemes cél érdekében. Épp belefutottam a pénzosztásba, de kis idő múlva kijöttek a fiúk felköszönteni Orsit, és született néhány nagy formátumú kép, amin az egy négyzetméterre eső darkrock-sztárok száma felfoghatatlanul magas, és még vakuval is mindenki fiatalabbnak néz ki a koránál: Ronny nem néz ki ötvenesnek, Árpi nem néz ki negyvenesnek, mi csajok pedig… kis zsenge tinédzsereknek tűnünk, nem? Na jó.

Mostanában folyton lázadok, nyilván nem lehetek végig feketében egy dark buliban, nem?

Most mondanám, hogy reggelig roptam, mint a She Past Away-en szeptemberben, de ez nem igaz: Fineasékkal leültünk a 4-es backstage-ben, és pár ásványvizes flakon társaságában reggelig vallásfilozófiai eszmecserét folytattunk, kicsit más szemszögből, mint hitgyülis embertestvéreinkkel az est nyitányaként, de megint csak érdekes kérdéseket érintve. Hiába, a nyakamban egy részletesen kidolgozott Salamon-pecsétje díszelgett, szinte a homlokomra írtam ezzel a felhívást hitvitára és párbeszédre, adta magát a dolog.

Összességében véve kitűnő buli volt, jólesett látni a két zenekart és a sok régi ismerőst, de azért vasárnapra eléggé kidőltem, délután alig tudtam kihalászni magamat az ágyól, hogy dolgozni tudjak egy kicsit (illetve hát, jó sokat).  Tíz per nyolc megvolt, simán.

Advertisements
Eszter névjegye (838 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

5 hozzászólás Amikor az egy négyzetméterre eső darkrock-sztárok száma ultramagas bejegyzéshez

  1. MUHAHA! Én szoktam időnként hasonlóképp megjelenni metál koncerteken, amikor olyanom van. Májusban is kiugrottam a konferenciás buliból 2 órácskára Nevergreen koncertre. Kis piros-fekete ünneplős összeállítás, tűsarkú topánkával. Majdnem beolvadtam a tömegbe a rocker- és goth arcok között. :)

    • “Én olyan különc vagyok, hogy más különcökkel nem különcködöm” – South Park után szabadon. Sz’al nehogy má’ direkt úgy, ahogy elvárják…! :DDD
      ps.: Most újra együtt a Nevergreen? Tényleg, mondta is valaki. Csak egy időben nagy fasírtban voltak egymással a tagok, vagymi.

      • Az jó 10 éve volt, vagy inkább több. Azóta viszont jónéhány remek albumot kinyomtak. Legalábbis a magyar metál színtérhez képest egy nagyságrenddel jobbakat.

        • Még szerencse, hogy naprakész vagyok! :DDD

          • Jó, hát nem lehet egy ember mindnnel képben.
            Egyébként a különcök közt is különc kategóriát értem én, SP nélkül is gyakran ezt érzem. Pedig igazság szerint csak simán az uniformitást nem bírom. És ha a legtöbbeknek a besimulás az igénye, akkor nekem kell felvennem a kesztyűt azzal, hogy csakazértis kilógok közülük. Azt hiszem, ez általában egész jól megy. :D

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: