A mindenség elmélete, kevés gyakorlattal

Direkt nem olvastam semmit A mindenség elméletéről, de nagyon kíváncsi voltam, hogyan lehet felvezetni egy olyan kortárs zseni ellentmondásokkal teli életét, aki még köztünk van. Inkább romantikus film ez, mint életrajzi dráma, a remek alakításoknak és a szép képeknek köszönhetően viszont így is élvezhető. Stephen Hawkingról, a tudósról viszonylag keveset tudunk meg.

A történet a fiatal zseni egyetemi éveivel indul, amikor megismerkedik Jane Wilde bölcsészhallgatóval egy bulin, és rögtön egymásba szeretnek. Minden tökéletesen alakul, amíg Stephen mozgáskoordinációja egyre esetlegesebbé nem válik, míg végül megállapítják, hogy ASL-ben szenved, és legfeljebb két éve van hátra. A pár villámgyorsan összeházasodik, gyerekeik születnek, közben pedig Hawking pályája meredeken ível felfelé. Ahogy az állapota romlik – először bottal kényszerül járni, majd tolószéket kap, végül pedig a gégemetszést követően a beszédkészségét is elveszti -, úgy születnek zseniálisabbnál zseniálisabb elméletei a világmindenség keletkezéséről, az időről és a térről, a kozmoszról, a fekete lyukakról.

Tökéletesen érthető, hogy maga tudomány nem állhatott a film középpontjában, viszont nehéz elhinni, hogy ilyen gördülékenyen zajlott minden a többszörösen is nehezített pályán mozgó Hawking-család életében. Hogy nem kapott látványos idegösszeomlást a két, majd három kisgyerekkel egyedül küzdő, mozgásképtelen férjét ápoló Jane, hogy nem volt több dührohama a tudósnak, akinek napról napra romlott az állapota, míg végül arcizmait sem volt már képes mozgatni, hogy hangos szó és indulat alig volt. A feszültségek, elfojtások, súrlódások csak hellyel-közzel, szemérmesen kerülnek ábrázolásra, és hosszú ideig plátói marad Jane és későbbi férje, Jonathan – a család barátja és segítője – kapcsolata is. És persze mindenki szeret és elfogad mindenkit, maga a válás is megható és felemelő búcsú.

A forgatókönyv túl visszafogott és sablonos, a színészi alakítások azonban megmentik a produkciót: a férfi főhőst alakító Eddie Redmayne minden rezdülésében zseniális, finom, érzékeny… akinek furaokosember-fétise van (mint például nekem), az simán rá tud kattanni: az Ember, Akinek Ügye Van. Jane, azaz Felicity Jones végig eszméletlenül gyönyörű és törékeny, mégis erős, tüzes, jól elkapja az érzelmes pillanatokat: például amikor először tudatosodik benne valami bizarr angol gyepsport közben, hogy a szerelme súlyos beteg. No, az a film egyik abszolút érzelmi csúcspontja… meg az, amikor a család a harmadik gyerek születése után meggyanúsítja a nőt, hogy a bébi nem is Stephené, hanem Jonathantól, a zenetanártól van, és a két nehéz sorsú hős végre szerelmet vall egymásnak.

Stephenről annyit tudunk meg, hogy a lehető legváratlanabb pillanatokban támadnak víziói az univerzum működéséről, makacs és öntörvényű figura, soha nem adja fel (amíg élet van, van remény is) és szemmozgással képes csajozni, nem is akárhogy. A történet nagyjából ott zárul, hogy a főhős már elismert tudós és ünnepelt popkulturális ikon, és akkor – a szemével és a mosolyával – elcsábítja az ápolónőjét, Elaine-t, és együtt Amerikába mennek. Visszautasítja, hogy a királynő lovaggá üsse (nagyjából azért, mert ateista – Jane persze hithű keresztény, érdekes tengelye ez a filmnek), és mindenki boldogan él, amíg meg nem hal. Arról már nem szól a fáma, hogy Elaine állítólag bántalmazta a mozgásképtelen tudóst, ahogyan azt sem tudjuk meg, hogy milyen volt Hawking viszonya a gyerekeivel, akikkel a válás után hosszú ideig alig találkozhatott. Oké, persze ez Jane története, az ő életrajzi könyve alapján készült a film.

Jó volna többet tudni arról, hogy a valóságban mit érzett Stephen és Jane, ez azonban nem derül ki, csak azt tudjuk meg a végén, hogy máig jó barátok, és három szép unokájuk van. Én mindenesetre le fogom tölteni A világegyetem dióhéjban című sikerkönyvet, mert kedvet kaptam hozzá…