Mi a különbség a kiscsaj és a felnőtt nő, a “hölgy” között?

Találtam egy bostoni szekuláris humanistát, aki történetesen férfi, James Michael Sama a neve, és érdekes dolgokat ír a nőkről, gond nélkül át tudtam venni jó néhány írását férfiportálra is. Nem sajátja az a fajta szókészlet, amivel nemek közti egyenlőségről szokás értekezni, de zsigerből leírja, hogy az érett, felnőtt férfi az emberi és erkölcsi okok mellett már csak azért sem lép félre, mert nincs rá ideje (munka után ugyanis nem lazulni megy, hanem kiveszi a részét – figyeled, nem “segít” – az otthoni teendőkből), továbbá jó szívvel ad olyan címet a posztjának, hogy The Equal Teammate Is The New Trophy Wife, amitől rögtön óránként kétszer szülne bármelyik nő, Népesedési Kerekasztal nélkül is.

Szóval, az első írás, amit a fickótól láttam, a 10 Signs She’s A Lady And Not Just A Girl címet viselte, amitől kicsit rosszul lettem, mert hát 1. mindig gyanakszik az ember lánya, amikor egy férfiú próbálja definiálni létezése körvonalait; 2. maga a “lady” szó, csak úgy, mint a “hölgy” kissé pejoratív felhanggal bír, gyakran korlátoz és degradál, miközben mindezt az udvariasság és előzékenység köntöse alá igyekszik bújtatni. Tudod, egy hölgy nem nevet hangosan, nem eszi kézzel a palacsintát, nem beszél trágárul, nem öltözik lengén, lesüti a szemét férfitársaságban, hadd ne soroljam. James Michael Samában viszont kellemesen csalódtam rögtön az elején, a cikknek csak a címe necces (az is csak első blikkre), egyébként arany a legtöbb szó, amit leír, és még nem is csak ez a legjobb írása.

Azt leszámítva persze, hogy mindez nem annyira úrinőség, hölgység kérdése, hanem egyfajta alapvető emberi minimum, ami nélkül aligha beszélhetünk felnőtt emberről… legfeljebb kislányról, és ebben igaza van. A felnőtt nő és a kislány között nagyjából tényleg az a különbség, amit megfogalmaz: elsőre nem is értem, hogyan lehet huszonöt fölött másképp létezni. Sama persze nem tárgyalja a hátrányos helyzetű nők problémáját, akik állandó elnyomásban élnek a bölcsőtől a sírig, ezért esélyük sincs felnőtté válni abban az értelemben, ahogyan azt egy szekuláris humanista elképzeli, de ezeken a vidékeken felnőtt férfiból sincs sok, csak nagyra nőtt ösztönlények vannak, akik visszaélnek fizikai fölényükkel. Maradjunk hát most ott, ahol megadatik a felnőtté válás privilégiuma mindenkinek. Hölgy alatt, azt hiszem, Sama olyasfajta státust ért, akinek megadatik, hogy felnőtt nő legyen, és él is ezzel a lehetőséggel a tudatossága folytán.

Néhány példa erre:

1. A hölgy nem azért van veled, mert szüksége van rád, hanem mert veled akar lenni.

Az éretlen szerelem azt mondja: “Szeretlek, mert szükségem van rád”, az érett szerelem viszont más tőről fakad: “Szükségem van rád, mert szeretlek”. Egy normális nőnek nincs szüksége férfira ahhoz, hogy megéljen, netán boldog legyen, viszont értékelni tud egy csapattársat, akivel közös célok mentén élnek és dolgoznak, a kölcsönösség elvétől vezérelve. Nem két fél, hanem két egész ember találkozik, hogy együtt hozzanak létre valami újat, szépet, fontosat.

A napokban folyt a csevej arról Jakupcsek délutáni női talkshow-jában, hogy miért van annyi egyedülálló és elvált ember manapság, és nagyon bosszantott, hogy senki sem mondta ki: azért, mert ma hála az égnek már ritka minálunk, hogy valaki kényszerből házasodjon. Nagyanyáink korában még nem volt opció, hogy egy nő tanuljon és dolgozzon (pláne egyenlő bérért), egy férfi pedig kimossa és kivasalja a saját ingét, aztán reggelit csináljon a(z elárvult) gyereknek, ezért az emberek kénytelenek voltak fúzióra lépni és életük végéig együtt maradni, nem volt más út. De ne higgyük, hogy ezek a társulások szükségszerűen elégedettséget és boldogságot hoztak: alternatíva híján nem beszélhetünk kiteljesedésről tömegszinten.

2. A hölggyel lehet értelmes beszélgetést folytatni, egyenrangú szellemi partner.

Sama kissé előítéletesen határt húz a bölcs nő és a buta kislány között, aki kizárólag cipőkről és szappanoperákról fecseg, de ne feledjük, száz éve Csáth Géza még rendszeresen értekezett Olgája oktatásáról és “kikérdezéséről”, hogy feleségként ne legyen zavaró a műveletlensége a hétköznapok szintjén. Brenner Józsiban és kortársaiban fel sem merült, hogy egyenrangú szellemi társ is lehet egy nő: József Attila meg Radnóti Miklós két-három évtizeddel később még mindig ritka holló volt ezzel a koncepcióval a fejben, hülyének is nézték őket a “kiművelt” csajaik miatt.

Műveltnek egyébként én sem számítok, még csak kiemelkedően intelligensnek sem, viszont az átlagnál érdeklődőbb, nyitottabb, kíváncsibb vagyok, és ezért sokan hisznek tájékozottnak és okosnak. (Tényleg alig van olyan dolog, amiről ne lenne infóm, bónuszként pedig véleményem is…) A műveltség szocializációs ajándék, az intelligencia velünk született képesség, de a jó értelemben vett intellektuális kíváncsiság és tudásszomj olyasmi, ami nélkül nehéz bármit is elérni. Világos, hogy ez az, ami fontos, hogy egyezzen (bár én sajnos nagyon el tudok ájulni az intelligenciától is, az agy egy nagyon fontos erogén zóna).

3. A hölgy büszke a megjelenésére, de ez csak másodlagos a belső szépségéhez képest.

Sznobul hangzik, de értem: akinek megadatik, az ad magára. Pozitív énképe és erős, pontos, szeretetteljes testtudata van: ismeri, érzi, szereti a testét, és tudja, hogyan hozza ki a legjobbat magából. A stílust nem elsősorban az határozza meg, hogy milyen ruha van az emberen, hanem az, hogy hogyan viseli azt – és ebben a szerzőnek teljesen igaza van.

Valószínűleg mindig lesz egy különc és egy hanyag oldalam, de az utóbbi években furcsa vonzalmam van a szép, letisztult dolgok iránt: nekem évszakonként csak egy cipőm van, de az minőségi és kényelmes. Már nem tudnám beadni a derekamat a konfekcióbóvlinak, és valahol ez is érettség kérdése (nő)… másrészről viszont egyfajta privilégium, ami megadatott (hölgy).

4. A kiscsaj mindig csak elvár, míg a hölgy értékeli azt, amit kap.

A szerző arról ír, hogy noha szeret hagyományosnak mondott eszközökkel udvarolni (vacsorameghívás, virág, satöbbi), értékeli, ha a nő is tesz lépéseket a viszonzás irányába (nem, nem szexszel, hanem vacsorameghívással), nem pedig elvárja a különleges bánásmódot, csak mert 2-essel kezdődik a személyi száma.

Van ennek egy mélyebb szintje is, ami az udvarláson messze túlmutat: az ember egy bizonyos ponton túl nem követelőzik. Ha igent mondtam valakire, elfogadom, hogy ő olyan, amilyen. Ha ez így nem működik, akkor pedig köszönöm, hogy megismerhettem: nincs könyörgés, manipuláció, büntetés, elvárások. (Szenvedés persze lehet, hogy van, mert nem vagyok a dalai láma, de az már nem tartozik a másikra, az én ügyem. Csendben megvívom a harcomat zárt ajtók mögött, egyedül, öt barátnő vállán.)

[Ezután szó esik arról is az 5-os pontban, hogy a hölgy nem öltözik közönségesen, hogy mindenét kivillantsa, de ahogy a kommentek is rámutatnak, nyilván ízlés dolga, hogy ki számára mi számít ledérnek, és hogy ez elárul-e bármit is az illető személyiségének mélyebb mozgatórúgóiról. Aztán kifejtésre kerül a 6-es pont alatt, hogy a hölgy nem fáradozik folyton azon, hogy minden szempár rá szegeződjön, mert egészséges önbizalom birtokában nincs szükség a mániákus figyelemfelkeltésre. Ez megint azért nehéz téma, mert évszázadokon keresztül asszonynak kuss volt a neve, ezért sokan ma is illetlenségként értékelik, ha egy nőnek határozott véleménye van, aminek hangot is ad. Fontos kiemelni, hogy itt nem erről, és nem is más speciális helyzetekről, hanem a tolakodó pózerségről van szó. Képbe kerül a továbbiakban az tudatosan felépített jövőkép, az önálló felelősségvállalás és a jó értelemben vett – önfeladástól távol álló – kompromisszumkészség is, ami alkalmassá tesz bárkit is arra, hogy közös életet – 10-es pont – tervezzünk vele.]

Érdekes, hogy ez a James Michael Sama egy egészen más szókészlettel, eltérő szemszögből fogalmaz meg valamit kristálytisztán, aminek a velejével én is teljesen egyetértek. Néha belegondolok, hogy gyakrabban kellene erről beszélni, mert az emberek – férfiak, nők egyaránt, nem pedig a kisfiúk és a kiscsajok – tele vannak előítéletekkel, és sokszor maguk sem tudják, hogy mit keresnek. Pedig tök egyszerű: tiszta helyzetet, játszma nélkül, ahol egyik fél sem függ a másiktól, és mindenki képes felelősséget vállalni a tetteiért.