Aktuális

Önszabotázs

“Mivel tudtam, hogy nem vagyok egy értékes, egész ember…” – kezdi a mondatot a hajléktalan asszony az Index videójában, és nem számít, utána mit mond. Összeszorul a torkom, felkavar ez az egész. Nem csak az ő sorsa miatt, aki a csepeli erdőben él (és már nem is akar máshol, mert “elszokik az ember attól, hogy elvárásokhoz érjen fel”), a magamé miatt is. Kihoztam-e magamból a legtöbbet, valósítottam-e meg nagy álmot, tettem-e eleget másokért, okoztam-e örömet bárkinek, küzdöttem-e ügyért, ami előre visz bármit is? Én értékes, egész ember voltam? Talán a legfontosabb: elhittem valaha, hogy az vagyok, lehetek?

Napi rutin - kép: huffingtonpost

Napi rutin – kép: huffingtonpost

I.

Hogy is van ez? Mindig hasonlítod magad. Ami hülyeség, mert tudod, hogy az (a legócskább self-help guru első mondatai között is ott van, hogy soha ne hasonlítsd magad máshoz, mert nincs az univerzumban még egy ember, aki pontosan ugyanonnan indult volna, mint te), de nem lehet megállni. Azt látod, hogy más nagy ügyért küzd, életeket ment, változást hoz, álmokat valósít meg. Nézed, mert belelóg az élete a tiédbe, és közben azt kérdezed magadtól: “hát én meg hol a fenében vagyok”? Hol van az a tizenkét éves lány – fiú, – aki középiskolások megyei novellapályázatán nyert – zongoraversenyen kiáltották ki csodagyereknek, – és azt hitte, bármit elérhet a képességei jogán? Hol a repülőgép? Hol az Északi-sark? Hol a büszke és szabad Magyarország?  Hol a nagy szimfónia, a rettenetes színjáték a szürke láthatárról és a gőgös istenekről, akik ott lüktetnek és vonaglanak a láthatár mögött? (Azt hittem, tizenhat évesen is értettem ezt a novellát, de ilyen mélységben csak kétszer ennyi idősen lehet. El is olvasom újra, sírok. Szégyellem magamat.)

II.

Van sok “kellett volna”. Ez is hibás irány, ha Juli néni csilingelt volna, ő lett volna a villamos. Mit tudsz vele kezdeni?  Persze, kellett volna. Részt kellett volna venni az egyetemen a pezsgő és izgalmas szellemi életben, kapcsolatokat építeni, tudományos munkát végezni, publikálni, nem rohanni haza a négy fal közé. Jelentkezni kellett volna huszonkét évesen nagy presztízsű helyekre, ha kidobnak az ajtón, bemászol az ablakon, és elmenni ingyen dolgozni egy-két évre, hogy megmutasd mit tudsz, és huszonhat évesen már nagy név legyél a szakmában. Azt kellett volna, nyilván. Bátornak lenni, ravasznak, kitartónak, erősnek, állhatatlannak. Kenyéren és vízen is megcsinálni, küzdeni, nyerni, aztán újabb, nagyobb célt kitűzni. Akkor nem lenne most akadály, nyitva állna a világ összes kapuja, amin csak szívesen bemennél. Csak hát úgy van ezzel a többség, mint a hajléktalan asszony az Index videójában: egy idő után már megszokod az életed kereteit, és örülsz, hogy békén hagynak, nincsenek elvárások, amelyekhez vagy fel tudsz nőni, vagy nem. Biztosra játszik az ember, csak rosszabb napon fáj, hogy mit “kellett volna”, és a még rosszabb: mi lenne ma, ha akkor…?

III.

És hogy mit gondol más? Hát miért számít ez, hogyan számíthat…? Pedig számít, gyakrabban, mint kéne. Néha gőgös dac kíséri, azzal kompenzálsz (“ha tudná, hogy milyen helyen kértek fel legutóbb vezetői szerepre, biztosan ledöbbenne!”), máskor meg nagyon szégyelled magadat, hogy a szomszéd, a házmester, a kofa, a buszsofőr szemében sosem leszel értékes ember, mert nem érted el azt, amitől a szemében értékes lehetnél (“azért köszönt ilyen szépen, mert azt hiszi, hogy ez az óvodás kislány az én gyerekem… de én még nem tartok itt az életben, mert félénk, félszeg kis hülye voltam életem legnagyobb részében, és most ég a pofámról a bőr az évtizedes lemaradásom miatt”). Ki a fenét érdekel, más mit gondol? De most tényleg… Azok, akik kisétáltak az életedből, mert nincs már dolgotok?! Azok, akik soha nem is ismertek?! Mit tudják ők, te mivel küzdöttél épp, amikor ők élték az életüket?! Mindenki máshol kaszabolja a hétfejű sárkány fejét, mit tudja a másik ember, te hol tartasz ebben? Néha még te magad se tudod.Többnyire nem, mert észre sem veszed, mit értél el eddig. Azzal vagy elfoglalva, hogy mit nem.

IV.

Van, amikor hibáztatod, sőt, kínzod magadat: olyasmi miatt, ami fölött – akkor és ott – nem volt hatalmad, ahogy Einstein se tudta még a relativitás-elméletet hatévesen, pedig ott volt benne a képesség végig, hogy felfedezze. Haragszol magadra, és nem tudsz megbocsátani. Szégyelled magad az összes fenti gondolatért, érzésért, pontosan átlátod az abszurditásukat. Dühös vagy, amiért akaratlanul is méltatlan helyzetbe hoztál valakit, akit fontos volt neked. Legszívesebben keresztre feszítenéd magadat, amiért van valaki, aki szeret, de nem tudod viszonozni az érzéseit. Seggbe rúgnád magad, amiért olyat szeretsz, aki veled nem törődik. Mert rossz kapcsolatban élsz. Mert nem mersz kapcsolatban élni. Mert azt se tudod, mi kell ehhez. Mert… bármiért. Ezek az érzések vagy tudatosodnak benned, és akkor magadat rugdosod, vagy elfojtod, és másokra vetíted ki őket: akkor az áruló a hibás egyedül, az anyád, az exed, az összes férfi, az összes nő, de minimum a háttérhatalom. Hogy a bránerbe’ haragudhat magára az ember ennyi ostoba, régi dolog miatt, és miért ilyen nehéz elengedni a kötelet, amit a harag és a kétségbeesés rángat a másik oldalon?

V.

Kategorizálunk, címkézgetünk? Magadat, másokat? A címkék puszta gondolata is felháborító, sértő, megalázó, és akkor te belemész szügyig. Hogy megyekettes játékos vagy, és mindig az NB I-ből válogatsz, aztán csodálkozol, hogy oda meg nem vagy elég.  (“Érted, nem mész a megye kettőből a Real Madridba focizni egyik napról a másikra. Ne értsd félre, ez nem ilyen önbizalomhiányos nyavalygás, amire azt lehet mondani, hogy “legyél te is fényes nap, hogy egy másik fényes napot vonzzál”, hanem józan reality-check. Nincs baj a megye kettővel, én tudom, hogy mik a kvalitásaim, de ezek kilométerekre vannak attól, amit egy Puskás tudott. És hát mindig ez van, sorozatban: három-négy ligával fentebbre vágyom, ösztönösen. Oda meg érthető, ha nem vagyok elég.”) De hát nem arról beszélünk, hogy egy Ronaldo és egy Beckham játszik együtt?! Csak arról volna értelme pedig, basszameg.

VI.

Meg van ez a jófajta “úgyse“. Hogy neked ez így, ennyi idősen (túl fiatalon, túl öregen), ezzel a végzettséggel (szakmunkásvizsgával, túlképzetten), ennyi kilósan (csontsoványan, mázsa fölött), ezzel a háttérrel (alkoholista, abuzív szülőkkel, befolyásos ősök stigmájával), ennyi gyerekkel, ennyi tapasztalattal, kapcsolatrendszer híján, tehát úgy, ahogy vagy, nem fog összejönni. Mert úgyse. Mert szebbeknek, jobbaknak, okosabbaknak se sikerült, miért volnál kivétel? Ha összejön, se tart örökké, és/vagy nem is az, aminek látszott – mindig kiderül a végén. A meló, a szerelem, a pénz, a fogyás, az izmok, a bármi. Bele se vágsz, mert úgyse. Vagy mondogatod, hogy majd belevágsz, de nem vágysz bele soha, mert addig is van egy álmod, ami éltet, és két dologgal nem kell szembesülnöd: 1. kudarc esetén azzal, hogy nincs többé álmod és identitás nélkül maradtál, 2. siker esetén pedig azzal, hogy innentől van egy csomó elvárás, amihez fel kell nőnöd, és ez állandó harc. Ezért maradsz, ahol vagy, küzdesz, utálod magad.

VII.

Igen, utálod magad. Nem úgy állandóan, dacosan és a tükröt köpködve, csak amikor úgy igazán mélyen belegondolsz: nem ott vagy, ahol lenned kéne, nem azt az életet éled, amire vágytál, nem vagy elég jó. Felváltva ítélkezel és utálkozol. Hogy a fenében lehet ilyen kegyetlen az ember saját magával? Miért nincs bennünk több belátás? Felcsapjuk az asztalra a testet, durván és erőszakosan, aztán boncoljuk, tépjük, a combját, a szemét, a nemi szervét, legfőképpen a szívét; a hentes nem bánik olyan durván a felnyitott disznóval, mint az ember saját magával rosszabb napokon. Nincs az, hogy megállunk, és szeretettel, megértéssel megsimogatjuk a kis Eszterke, Péterke, Zsuzsika, Zsoltika, Pannuska, Ádámka fejét, és azt mondjuk őszintén, póz nélkül, hogy bárki hallaná: “nagyon ügyes vagy, tudod? a világ végéről jössz, és eljutottál idáig. hogy még van hátra út? na és, sosem vagy egyedül rajta. és ha van egy álmod, ne félj, csináld. semmi baj nincs, ha mást kapsz helyette: a lényeg, hogy örülj neki, mert csak úgy tudsz segíteni másoknak is… kis hülye! nagyon szeretlek”…

Egy átlagos embernek naponta ötvenezer gondolata van. Az agyalósoknak hetvenezer. Gondolkoztál már azon, hogy ezek közül hány olyan van, amivel korlátozod, lealacsonyítod, meggyalázod és agyonvered magad? És hány olyan, ami építő, szeretetteljes és előre visz? És hogy mi lenne, ha az utóbbiból lenne több, ha meg tudnád csinálni ezt a bravúrt? Hogy vajon tényleg Mosolykának van-e igaza, hogy “te döntesz”?

Advertisements
Eszter névjegye (843 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

22 hozzászólás Önszabotázs bejegyzéshez

  1. De érdekes! Épp tegnap erősödtek fel nagyon a saját eredményeimet semmibe vevő hangok bennem. Jó pár pontban magamra ismerhettem. Sírnék…

  2. Hat vaze, ram az osszes passzol, monokli a szemem ala, mert most total padlo, ugy erzem, igy jol 40 folott valahogy sikerult visszacsuszni a start mezore.
    De hogy te? Akiert alig 30 folott verekszenek, ez most hogy? Vagy csak peldabeszed? De par helyen magadra vonatkoztatod.

  3. Hát, az önszabotázsban elég bőséges tapasztalat áll a rendelkezésemre, első kézből. Állandó küzdelem. Asszem, igaz a mondás: nincs tökéletesen egészséges páciens, csak olyan, akit nem vizsgáltak még ki elég alaposan… Aki elég mélyre ás, előbb-utóbb találkozik ezekkel a dolgokkal élete egy pontján. Vagy találkozott, és már kijött belőle.

    Az már megvan, amikor azonosítok egy beteg, túlzó gondolatot és a hozzá kapcsolódó fizikai tünetegyüttest (szorongást, gyomorgörcsöt, levertséget), de az azért még megoldásra váró feladat, hogy gyorsan elengedjem, és építő koncepciót illesszek a helyére. :( Mondjuk, nem kis szégyen volna, ha ennyi önismereti munka után még mindig nem tudnám kiszűrni a realitástól elrugaszkodott túlzásokat… de a level 2, aki az elengedés és a level 3, a pótlás még munkás azért.

  4. jó cikk, tetszik. lehet linkelni lazán kapcsolódó cikket?

  5. Mindenki önszabotál valamelyest, talán egy határig nem is baj. De a határ átlépése már bizony gond.

    • Én is azt gondolom, hogy valahol mindenki önsanyargat, csak a mérték nem mindegy. Ismerek olyan embereket, akik mindig mindenben a rosszat látják, minden szavukból süt a pesszimizmus. Nekik a pohár mindig félig üres és hiába sorolod a pozitívumokat, mindenre van valami kész és lehúzó válaszuk.

      • Igen, ez már gáz, és ördögi kör. Hiszen képtelen meglátni a jót, vagy elhinni, hogy az valós, tartós. Ergo merül az önsajnálatba, depresszióba, amiben aztán pláne hogy látná meg a jót. Külső segítség nélkül ebből nemigen lehet kilépni – de ahhoz meg el kell tudni fogadnia, hogy lehet rajta segíteni.

      • Meg még a farkukat is elhagyják itt-ott, és meglepődnek aztán, ha viszontlátják valahol csengőzsinórként.

    • Számomra a legnagyobb kérdés ezen a fronton az, amiről most posztot is akarok írni… az, hogy kell-e külső visszajelzés az önmagunkba vetett hithez. A marhaokos énem azt mondja, hogy nem kell, sőt: ha ahhoz kötöd a pozitív énképet, sosem leszel elégedett, mert más kezébe adsz valamit, ami az identitásod alapja, és emiatt mindig kiszolgáltatott leszel. Az énem másik oldala meg azt visítozza, hogy de hát hogy a fenében tarthatnád gyönyörűnek a testedet, ha még soha senki nem imádta, kívánta, ünnepelte? És ez egy egy skizofrén helyzet, a tyúk és a tojás dilemmája.

      • Szerintem ez hamis dilemma.
        Nem vagy, hanem és. Aki a külvilág ítéletétől függ, annak baromi gyenge az önértékelése. Aki “független” attól, az vagy súlyosan depressziós, vagy erősen narcisztikus. Elismerés, de kritika is kell, azt meg kell tudni hallani. Másrészt viszont igenis kell egy önkép, amit alakít(hat) a környezet véleménye, sőt, alakítson is, de alapjaiban ne az határozzon meg. És legyen önkritikám magamnak is.

        • Jaj, nagyon szeretem a közelítéseidet, de szerintem te még nem voltál nő. :) Nagyon igaz, amit leírtál – szerintem mi is tudjuk-,, de van egy de… Mélyebben árnyalt ez a – nevezzük így -Eszter-dilemma, mint a világ és mi kölcsönhatása és ennek arányai.

          • Hát, nem emlékszem vissza az előző életeimre, de majd elmegyek Izing Klárához, hátha kikaramhoroszkópozza.
            Ellenben nyilván vannak dolgok ebben is, amik különböznek a két nem között, de nem hinném, hogy ez a dilemma (vagy nemdilemma) eltérő nemenként. A kölcsönhatás: hát épp azt mondom, hogy azért nem dilemma, mert mindkettő van, és mindkettőre szükség is van.

            • Hát tudod olyan ez, hogy mondjuk éppen anyátlan-pasitlan vagyok (mert úgy ébredtem), és éppen a kutya rám nem áldozna egy másodpercnél többet az utcán futólag rám pislantva, mert a kisugárzásom, na olyan nincs Ez elkedvetlenítő. Így aztán lekedvetlenedve már fél másodperc sem jut. Paffhelyzet. Aztán egy reggel napsugaras vagyok (na de miért is? buu), és megállnak rajtam a tekintetek (ugyanaz a gönc, haj, illat), ettől még jobban ragyogok. A kölcsönhatás létezik, csak az az “univerzumot” létrehozó “ősrobbanásról” nem tudni, mi is okozta. Az alapállapot lenne itt a kérdés, de mitől van az alapállapot, ami ugyanolyan képlékeny és változó, mint a folyamatállapot..

              • Akkor szerintem nincs alapállapot, hanem csak folyamat van. Egyébként viszont, nem hinném, hogy pasik nem élik át ugyanezt, nem végeztem felmérést, egyszemélyes mintám van: én bizony tudok hasonló lenni. Ha jókedvem van, azt látom, hogy mások is elégedettek velem, ha rossz a kedvem, akkor fordítva, és erős a gyanúm, hogy az, hogy mit látok felém megnyilvánulni, legalábbis részben az aktuális szemüvegemen múlik.

                • Nehogy azt hidd, hogy bármiféle pasirasszizmus van bennem, isten őrízz. Sokat dumáltam nőkkel, férfiakkal, hallgattam nők “mindentmegdumálunk” beszélgetését, meg férfiak “mindentmegdumálunk” beszélgetését, volt/van barátom, aki hím-, meg van, aki nőnemű, és látok különbséget. És ez egy olyan különbség, ami nem hiszem, hogy csak a velemszületett nemiség szubjektivitásából jön. Elmagyarázhatatlan. Elképzelhető, hogy kizárólag kulturális, de akkor meg nagyon régről jöhet és nagyon mélyen van beágyazódva. Azt a fajta tökölést, amit egy nő szívből és őszintén képes/kényszeres végigcsinálni, még pasitól sose láttam. Ó, basszus, nem tudom igazán elmagyarázni, mert ez egy érzés.

                  • Nem tudom, lehet, nincs felmérésem, mint mondtam ;) De meggyőződésem, hogy erősen szocializáció, ha van ilyen különbség.

  6. A Margitka álma a novella, amire utaltál? Mert az egész novelláskötet ott van linkre-kattintva. Most olvastam először, hervasztó. 16 évesen biztos jobban tetszett volna. Egy vállvonással lehülyéztem volna a lovat, Margitkát meg nem szerettem volna. A lovat azért, mert sorsfüggő, Margitkát meg azért, mert nem akarta jobban megmenteni.
    Azóta (spirálisan befelé) árnyaltabb lettem. :)
    Amúgy meg nincs mit ragozni azon, amit írtál, nagyon-nagyon ott van,csak ismételgetni tudnék belőle.. és a választ meg fújja a szél tyúktól tojásig meg vissza.
    Hú, a jófajta “úgyse” kifejezetten fájt, mondtam is, hogy Eszter, a francba veled, nincs elég bajom? :D
    Mintha ott állnék a tükör előtt és néznék magamra vissza hanyag testtartásban, hogy na te marha, látod?

  7. gingerbread // március 1, 2015 - 20:33 // Válasz

    Egy nagyon egyszerű recept arra, hogy ne utáld magad: ha nem tetszik, ne tedd meg a fentieket! Vagy tudom, megteszed néha: de próbáld ne utálni magad miatta. Nem gondolnám egyébként, hogy baj pl., hogy hasonlítgatunk: tanulunk belőle milyenek legyünk vagy éppen ne. Úgy általában, nem hiszem, hogy baj bármelyiket pontot időnként megélni. Jó néha a gödör alján is. Ha egyszer megindulunk lefelé, jól mártozzunk meg az alján összegyűlt szmötyiben! Mert ilyenek vagyunk és milyen öröm, ha kimászunk végre, megint! Talán az egész arról szól, hogy megtanuljuk elfogadni magunkat olyannak, amilyen vagyunk, és látni magunkat, olyannak, amilyenek vagyunk. Onnan már nem is olyan nehéz szeretni magunkat, aztán másokat és kialakul az a nagy boldogságos visszatükröződés, amit felettem már említettetek. Tényleg. Sajnos nem mindig. Olyankor megint életbe lép az első recept és kezdődik elölről. Már úgy is éreztem, mintha egyre rövidebbek lennének a körök és a boldogságos visszatükröződés soká múlna csak el… biztató. :) Reggel majd felkelek és szeretem magam. :) Csúfan is szép vagyok. És szeretek másokat. Csúfan is szépek. Mert nem magányosnak jöttünk a világra. Én legalábbis biztos nem! A visszajelzés szerintem kell. De tudom már, hogy csúfan is szép lehetek. :)

1 visszakövetés / visszajelzés

  1. A kognitív torzítások, és ahogyan semlegesíthetjük őket – Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: