Önszabotázs

“Mivel tudtam, hogy nem vagyok egy értékes, egész ember…” – kezdi a mondatot a hajléktalan asszony az Index videójában, és nem számít, utána mit mond. Összeszorul a torkom, felkavar ez az egész. Nem csak az ő sorsa miatt, aki a csepeli erdőben él (és már nem is akar máshol, mert “elszokik az ember attól, hogy elvárásokhoz érjen fel”), a magamé miatt is. Kihoztam-e magamból a legtöbbet, valósítottam-e meg nagy álmot, tettem-e eleget másokért, okoztam-e örömet bárkinek, küzdöttem-e ügyért, ami előre visz bármit is? Én értékes, egész ember voltam? Talán a legfontosabb: elhittem valaha, hogy az vagyok, lehetek?

I.

Hogy is van ez? Mindig hasonlítod magad. Ami hülyeség, mert tudod, hogy az (a legócskább self-help guru első mondatai között is ott van, hogy soha ne hasonlítsd magad máshoz, mert nincs az univerzumban még egy ember, aki pontosan ugyanonnan indult volna, mint te), de nem lehet megállni. Azt látod, hogy más nagy ügyért küzd, életeket ment, változást hoz, álmokat valósít meg. Nézed, mert belelóg az élete a tiédbe, és közben azt kérdezed magadtól: “hát én meg hol a fenében vagyok”? Hol van az a tizenkét éves lány – fiú, – aki középiskolások megyei novellapályázatán nyert – zongoraversenyen kiáltották ki csodagyereknek, – és azt hitte, bármit elérhet a képességei jogán? Hol a repülőgép? Hol az Északi-sark? Hol a büszke és szabad Magyarország?  Hol a nagy szimfónia, a rettenetes színjáték a szürke láthatárról és a gőgös istenekről, akik ott lüktetnek és vonaglanak a láthatár mögött? (Azt hittem, tizenhat évesen is értettem ezt a novellát, de ilyen mélységben csak kétszer ennyi idősen lehet. El is olvasom újra, sírok. Szégyellem magamat.)

II.

Van sok “kellett volna”. Ez is hibás irány, ha Juli néni csilingelt volna, ő lett volna a villamos. Mit tudsz vele kezdeni?  Persze, kellett volna. Részt kellett volna venni az egyetemen a pezsgő és izgalmas szellemi életben, kapcsolatokat építeni, tudományos munkát végezni, publikálni, nem rohanni haza a négy fal közé. Jelentkezni kellett volna huszonkét évesen nagy presztízsű helyekre, ha kidobnak az ajtón, bemászol az ablakon, és elmenni ingyen dolgozni egy-két évre, hogy megmutasd mit tudsz, és huszonhat évesen már nagy név legyél a szakmában. Azt kellett volna, nyilván. Bátornak lenni, ravasznak, kitartónak, erősnek, állhatatlannak. Kenyéren és vízen is megcsinálni, küzdeni, nyerni, aztán újabb, nagyobb célt kitűzni. Akkor nem lenne most akadály, nyitva állna a világ összes kapuja, amin csak szívesen bemennél. Csak hát úgy van ezzel a többség, mint a hajléktalan asszony az Index videójában: egy idő után már megszokod az életed kereteit, és örülsz, hogy békén hagynak, nincsenek elvárások, amelyekhez vagy fel tudsz nőni, vagy nem. Biztosra játszik az ember, csak rosszabb napon fáj, hogy mit “kellett volna”, és a még rosszabb: mi lenne ma, ha akkor…?

III.

És hogy mit gondol más? Hát miért számít ez, hogyan számíthat…? Pedig számít, gyakrabban, mint kéne. Néha gőgös dac kíséri, azzal kompenzálsz (“ha tudná, hogy milyen helyen kértek fel legutóbb vezetői szerepre, biztosan ledöbbenne!”), máskor meg nagyon szégyelled magadat, hogy a szomszéd, a házmester, a kofa, a buszsofőr szemében sosem leszel értékes ember, mert nem érted el azt, amitől a szemében értékes lehetnél (“azért köszönt ilyen szépen, mert azt hiszi, hogy ez az óvodás kislány az én gyerekem… de én még nem tartok itt az életben, mert félénk, félszeg kis hülye voltam életem legnagyobb részében, és most ég a pofámról a bőr az évtizedes lemaradásom miatt”). Ki a fenét érdekel, más mit gondol? De most tényleg… Azok, akik kisétáltak az életedből, mert nincs már dolgotok?! Azok, akik soha nem is ismertek?! Mit tudják ők, te mivel küzdöttél épp, amikor ők élték az életüket?! Mindenki máshol kaszabolja a hétfejű sárkány fejét, mit tudja a másik ember, te hol tartasz ebben? Néha még te magad se tudod.Többnyire nem, mert észre sem veszed, mit értél el eddig. Azzal vagy elfoglalva, hogy mit nem.

IV.

Van, amikor hibáztatod, sőt, kínzod magadat: olyasmi miatt, ami fölött – akkor és ott – nem volt hatalmad, ahogy Einstein se tudta még a relativitás-elméletet hatévesen, pedig ott volt benne a képesség végig, hogy felfedezze. Haragszol magadra, és nem tudsz megbocsátani. Szégyelled magad az összes fenti gondolatért, érzésért, pontosan átlátod az abszurditásukat. Dühös vagy, amiért akaratlanul is méltatlan helyzetbe hoztál valakit, akit fontos volt neked. Legszívesebben keresztre feszítenéd magadat, amiért van valaki, aki szeret, de nem tudod viszonozni az érzéseit. Seggbe rúgnád magad, amiért olyat szeretsz, aki veled nem törődik. Mert rossz kapcsolatban élsz. Mert nem mersz kapcsolatban élni. Mert azt se tudod, mi kell ehhez. Mert… bármiért. Ezek az érzések vagy tudatosodnak benned, és akkor magadat rugdosod, vagy elfojtod, és másokra vetíted ki őket: akkor az áruló a hibás egyedül, az anyád, az exed, az összes férfi, az összes nő, de minimum a háttérhatalom. Hogy a bránerbe’ haragudhat magára az ember ennyi ostoba, régi dolog miatt, és miért ilyen nehéz elengedni a kötelet, amit a harag és a kétségbeesés rángat a másik oldalon?

V.

Kategorizálunk, címkézgetünk? Magadat, másokat? A címkék puszta gondolata is felháborító, sértő, megalázó, és akkor te belemész szügyig. Hogy megyekettes játékos vagy, és mindig az NB I-ből válogatsz, aztán csodálkozol, hogy oda meg nem vagy elég.  (“Érted, nem mész a megye kettőből a Real Madridba focizni egyik napról a másikra. Ne értsd félre, ez nem ilyen önbizalomhiányos nyavalygás, amire azt lehet mondani, hogy “legyél te is fényes nap, hogy egy másik fényes napot vonzzál”, hanem józan reality-check. Nincs baj a megye kettővel, én tudom, hogy mik a kvalitásaim, de ezek kilométerekre vannak attól, amit egy Puskás tudott. És hát mindig ez van, sorozatban: három-négy ligával fentebbre vágyom, ösztönösen. Oda meg érthető, ha nem vagyok elég.”) De hát nem arról beszélünk, hogy egy Ronaldo és egy Beckham játszik együtt?! Csak arról volna értelme pedig, basszameg.

VI.

Meg van ez a jófajta “úgyse“. Hogy neked ez így, ennyi idősen (túl fiatalon, túl öregen), ezzel a végzettséggel (szakmunkásvizsgával, túlképzetten), ennyi kilósan (csontsoványan, mázsa fölött), ezzel a háttérrel (alkoholista, abuzív szülőkkel, befolyásos ősök stigmájával), ennyi gyerekkel, ennyi tapasztalattal, kapcsolatrendszer híján, tehát úgy, ahogy vagy, nem fog összejönni. Mert úgyse. Mert szebbeknek, jobbaknak, okosabbaknak se sikerült, miért volnál kivétel? Ha összejön, se tart örökké, és/vagy nem is az, aminek látszott – mindig kiderül a végén. A meló, a szerelem, a pénz, a fogyás, az izmok, a bármi. Bele se vágsz, mert úgyse. Vagy mondogatod, hogy majd belevágsz, de nem vágysz bele soha, mert addig is van egy álmod, ami éltet, és két dologgal nem kell szembesülnöd: 1. kudarc esetén azzal, hogy nincs többé álmod és identitás nélkül maradtál, 2. siker esetén pedig azzal, hogy innentől van egy csomó elvárás, amihez fel kell nőnöd, és ez állandó harc. Ezért maradsz, ahol vagy, küzdesz, utálod magad.

VII.

Igen, utálod magad. Nem úgy állandóan, dacosan és a tükröt köpködve, csak amikor úgy igazán mélyen belegondolsz: nem ott vagy, ahol lenned kéne, nem azt az életet éled, amire vágytál, nem vagy elég jó. Felváltva ítélkezel és utálkozol. Hogy a fenében lehet ilyen kegyetlen az ember saját magával? Miért nincs bennünk több belátás? Felcsapjuk az asztalra a testet, durván és erőszakosan, aztán boncoljuk, tépjük, a combját, a szemét, a nemi szervét, legfőképpen a szívét; a hentes nem bánik olyan durván a felnyitott disznóval, mint az ember saját magával rosszabb napokon. Nincs az, hogy megállunk, és szeretettel, megértéssel megsimogatjuk a kis Eszterke, Péterke, Zsuzsika, Zsoltika, Pannuska, Ádámka fejét, és azt mondjuk őszintén, póz nélkül, hogy bárki hallaná: “nagyon ügyes vagy, tudod? a világ végéről jössz, és eljutottál idáig. hogy még van hátra út? na és, sosem vagy egyedül rajta. és ha van egy álmod, ne félj, csináld. semmi baj nincs, ha mást kapsz helyette: a lényeg, hogy örülj neki, mert csak úgy tudsz segíteni másoknak is… kis hülye! nagyon szeretlek”…

Egy átlagos embernek naponta ötvenezer gondolata van. Az agyalósoknak hetvenezer. Gondolkoztál már azon, hogy ezek közül hány olyan van, amivel korlátozod, lealacsonyítod, meggyalázod és agyonvered magad? És hány olyan, ami építő, szeretetteljes és előre visz? És hogy mi lenne, ha az utóbbiból lenne több, ha meg tudnád csinálni ezt a bravúrt? Hogy vajon tényleg Mosolykának van-e igaza, hogy “te döntesz”?