Pokolba az epres óvszerrel, élvezzük a tabumentes ökölszexet!

Na jó, igazából ez a bejegyzés nem a tabumentes ökölszexről fog szólni, de még csak nem is az epres óvszerről. Épp úgy, ahogyan régi kedves ismerősöm és kollégám, Tóth Noémi írása sem a feminizmusról, de még csak nem is a női szerepekről szól, hanem valami egészen másról. “Legújabb, provokatív cikkem: osszátok vagy vitázzatok!” – írta a Facebookon pár órája, úgyhogy ennek a két irányelvnek próbálok most megfelelni ezzel a legújabb, provokatív címmel én is.

Noémi, én szívesen osztanék meg vitáznék, de igazából nincs miről. Ha nem is közelről, de ismerjük egymást legalább tíz éve. Mit mondhatnék? Szeretek szépítkezni, öltözködni, tetszeni – no, nem botoxszal, szilikonnal és ionizált vízzel, hanem csak úgy természetesen, persze ha valaki az “extrudált bionyavalyára” esküszik, lelke rajta. Szeretek szeretni és gondoskodni is, felnézni a szerelmemre, segíteni a munkáját – de nem hinném, hogy ez kizárja azt, hogy én is önmagam legyek. Soha nem tartottak el felnőttként, nem is várnék ilyet senkitől, és erre büszke vagyok. Monogám vagyok, szerelemből szexelek, és családban képzeltem el mindig is az életet, viszont nem gondolom, hogy a társ nélküli létet tudatosan választó barátnőim – és barátaim – “önértékelési zavaros hölgyek” (vagy éppen urak, tényleg, velük mi a helyzet?) lennének. Amióta az eszemet tudom, szeretnék gyereket, de biztos vagyok benne, hogy a másképp vélekedő ismerőseim nem a “trendi gyermekellenesség” miatt nem szülnek (pláne, mivel a Népesedési Kerekasztal az, ami napjainkban inkább nyomást helyez rájuk). Felnőtt emberek, felelősséggel hozzák meg ezt a döntést is, akár a többit.

Hogy “baljóslatú sarlatánokat és topshopos sókristályokat” nem nézek, és a “pökhendi drogos celeb-nyilatkozaton vagy egybites ösztönlények töcskölésén” sem ámuldozom “főműsoridőben” (vagyon azon kívül), azt talán nem kell mondanom, de ezzel együtt sem hiszem, hogy bölcs dolog lenézni mindazt, ami a mi kivételezett helyzetünkből fakadó szellemi igényünkön kívül esik. Tudod, egyikünk sem egy borsodi zsákfaluból származik, ahol alkoholista, analfabéta munkanélküli kisebbségi szülők tizenkettedik gyermekeként láttunk napvilágot, így megtehetjük, hogy inkább Umberto Ecót és Esterházy Pétert olvasunk, miután a Hamletet László Zsolt rendezésében is megnéztük a székesfehérvári színházban. És még megtehetünk, megtehettünk sok egyebet is, amiről az emberiség túlnyomó többsége, főként ha nőnek született, soha nem is álmodhat: ivóvíz folyik a csapunkból, bármit tanulhatunk, tisztességes bért kapunk a munkánkért, és… senki sem molesztált bennünket hétéves korunkban, sőt, prostitúcióra sem kényszerültünk soha. Ezzel az előnyünkkel kérkedni azonban… hát, hogy is mondjam? Nem túl elegáns.

Rohadt nagy mázlisták vagyunk, mert nem vágták ki a csiklónkat totyogós korunkban érzéstelenítés nélkül, nehogy véletlenül élvezni találjuk a testi szerelmet, s így hűtlenek legyünk a szent házasságban, aztán pedig nem adtak minket férjhez három tevéért negyedik asszonynak egy 60 éves sejkhez a pubertás kor hajnala előtt, hogy később az első szüléstől – na, ez viszont durvább, mint az a bizonyos tabumentes – tizenegy évesen szétszakadjon mindenünk. Vezethetünk autót, sőt céget is akár, nő létünkre. Szavazhatunk, örökölhetünk, dolgozhatunk, kereshetünk pénzt, még ha átlagosan 25 százalékkal kevesebbet is, mint azonos pozícióban dolgozó férfikollégánk (itt, Európában, igen!). Kezdeményezhetünk válást is, nem vágták le az orrunkat és a fülünket tálib szellemi vezetők parancsára, mert elmenekültünk a férjünktől, aki brutális bántalmazónak bizonyult – gondolom, te is láttad a Time magazin híres címlapját, újságíró vagy. Ezekért, tudod, a feminizmusnak – az emberek nemtől független egyenjogúsági mozgalmának – mondhatunk köszönetet mindketten, közvetett vagy akár közvetlen módon. Igen, minden felsorolt pontnak, beleértve azt is, hogy újságírók lehetünk. A nagymamám például semmilyen hivatást nem választhatott, pedig kitűnő tanuló volt: kiröhögték, hogy Bözsikém, és akkor ki fogja kiszolgálna az uradat otthon, amíg te méricskélsz, tudóskodsz, felfedezel a patikában?!

Tudod, a feminizmus nem azt jelenti, hogy a nőből férfi lesz, majd rabszolgává teszi azokat, akik XY kromoszómával születtek, a többieket pedig felkoncolja. Nem is azt, amit a modoros lexikonban az ezerszer leköpött “liberális métely” szócikk alatt szokás emlegetni félnáci (vagy tán egészen az) körökben: hogy tudniillik “mindenki szexel, mindenki azt nézi és olvassa, hogyan kell, tágulnak a határok és az ánuszok”, illetve “dolgozik, fogyaszt, retteg és görcsösen szexel”. Görcsösen egyébként az szexel, akinek a vágya, a vonzalma, a testének egyedi szépsége és a méhe nem a saját tulajdona, mert megmondják neki, sőt: törvényekkel kényszerítik ki, hogy mit tegyen vele. Persze, ő még mindig hálás lehet, hogy nálunk, ebben a borzalmas fertőben legalább nem vágják ki és le semmijét, mint egy egyszerű tárgynak, ami a ház urának a függeléke csupán.

Hogy van-e még dolog most, a XXI. században, hogy nekünk mindenünk megvan, és akár miniszterelnökök és űrhajósok is lehetünk? Van bizony, mert nem csak mi ketten vagyunk, meg a többi hasonló szerencsés szociokulturális háttérből érkező nő. Van, mert jelenleg a kormánytagok és a művészek megmondják, hol a nő helye, a humoristák és a műsorvezetők nemi erőszakkal viccelődnek és megússzák, és épp csak néhány hete van annak, hogy végre elévülhetetlen bűncselekménnyé lett a szexuális abúzus. Aggasztó módon tiltólistára került a sürgősségi fogamzásgátlás (talán a pápa kérésére az epres óvszer is hasonló sorsra jut?), és még huszonnégy órája sincs, hogy az országgyűlés elutasította az isztambuli egyezmény ratifikálását, amely a családon belüli erőszak legégetőbb kérdéseire kínál megoldást, hogy minél kevesebb nő eshessen át vak komondoron. Azt tudod, hogy az asszonyát kékre-zöldre verő Balogh József egyébként újra Fülöpháza polgármestere lett, mert a helyiek szerint nincs azzal semmi gond, ha a nő kap néha egy-két pofont? A legszebb az, amikor a nők is internalizálják a nőgyűlöletet. Ennyire mély, több évszázados-évezredes “értékrendről” van szó, bizony.

Csak halkan mondom, hogy a férfiakért is küzdünk. Azért, hogy a férfi ne pénzautomata legyen, a nő meg ne háztartási robotgép (illetve lehet az is, de akkor az a saját választásából, ne alternatíva híján, kényszerből történjen), hanem együtt, egymásért élő, méltó partnerek lehessenek. Hogy a férfi bátran kimutathassa az érzéseit, sírhasson, elbizonytalanodhasson, kérhessen segítséget, ha kell, és ami a legfontosabb: a gyereke életében jelenlévő, szeretetteljes apa legyen, amennyiben gyermeket nemz. Kompetens ember, akit nem esz meg a kosz, és nem aki hal éhen, ha nem áll mellette nő. Erős, bátor férfi, aki nem a péniszmérete, a megfektetett nők száma és a kocsimárkája mentén mérettetik meg, hanem az emberi értékei alapján. Radikális, rémisztő módon azt sugalljuk, sőt, kiáltjuk: a nő és a férfi is ember, tiszteljük a nőiségét és a férfiségét, a nőiességét és a férfiasságát, de itt az ideje annak, hogy pár ezer éve patriarchális aránytalansága után újra egyensúly legyen a nemek között, s választási lehetőségek táruljanak fel mindenki számára. Nem csak a nőért: a férfiért, és mindenekelőtt a családokért is, ahol végre olyan gyerekek nőhetnek fel, akik igazán önmaguk lehetnek, korlátok, szankciók, kényszerek – egyszóval elnyomás – nélkül.

Hát, valami ilyesmi a feminizmus, amit te – anélkül, hogy igazán kibontottad volna, hogy miért, egyszerűen csak mélyen meghajolva a manapság oly népszerű álkonzervatív propaganda előtt – a pokolba küldtél. Ne haragudj, nincs miről vitatkozni: csak mélységesen szomorú vagyok, és nem értem, hogyan tehet ilyesmit egy kivételezett helyzetben élő, tehetséges, értelmes fiatal nő, aki épp ennek a mozgalomnak és a köré épülő paradigmaváltásnak köszönhetően valósíthatja meg a XXI. században önmagát.