Nem kellett volna?
Van, hogy az üzleti partnered lenyúlja az ötletedet, aztán meglóg az összes pénzeddel. A legfőbb bizalmasod elárul, és kiszolgáltat egy pszichésen beteg ember kegyetlen hóbortjainak. Bánt az, akit szeretsz, és lassan megérted, hogy végig eszköz voltál, használtak. Amikor mindez egyszerre történik, szó bennszakad, hang fennakad, a kompjuter processzinggel, nincsenek kész mondatok. Csak kétségek, kérdések maradnak, meg a fájdalmon túli üresség, amíg tisztulni nem kezd a kép.
Na, akkor általában előugrik a semmiből egy okos, és a szép, kényelmes, tiszta foteljéből azt mondja: te, nem kellett volna megbíznod abban az emberben. Nem kellett volna megnyílnod, átadnod mindenedet, egy kártyára tenni fel mindazt, amid van. Látod, én tudtam. Kemény lecke volt, ugye? Na, legközelebb már tudni fogod, kiben bízhatsz. Leginkább senkiben egyébként, nyilván. Járt utat járatlanért soha, mások kárán tanul az okos. Látod, hogy jobb a kevés, de biztos, inkább maradtál volna te is a négy fal között, most nem lennél így leforrázva, összetörve, kifosztva.
Vannak pillanatok, amikor ezt elhiszed, mert tényleg nyomorultul érzed magadat, és örülsz is egy kicsit, hogy más – nálad okosabb – mondja ki a frankót. De aztán lassan megérkezik a bizonyosság: hé, ezt nem lehetett másképp. Egyszerűen nincs más út, és ha újrakezdhetnéd, akkor se hoznál gyökeresen más döntéseket. Mert nem lehet. Akkor és ott ezek voltak a legjobb döntések, és ha nem éled át azt, amit, egy világgal volnál kevesebb. Tényleg, basszus: az életet nem lehet elméleti szinten, fejben lejátszani. A szív, az ösztön, a hús, a vér mindig jobb mester, ha az ész mellett együtt felsorakoznak, és néha lenyomják azt… egyszerűen több a megértés, még ha fájdalmasabb is velük tanulni.
Persze, ezeknek a történeteknek mindig van egy vagy több más szereplőjük is. Nem vitatom, hogy őket számos esetben a büntetőjogi felelősség terheli, más esetekben egyszerűen erkölcsileg vállalhatatlan, amit tesznek, és ezek a dolgok már nem maradhatnak következmények nélkül. De most nem róluk van szó: arról, hogy a történtek végén te hogyan zárod a kasszát.
Nem tudom, ki hogy van ezzel, de nálam a végső következtetés mindig, minden helyzetben ugyanaz: nem lehet megúszásra játszani, csak mert látszólag az volna a kisebb kockázattal járó, okosabb lépés. Én továbbra is bízni fogok: ez nem azt jelenti, hogy körültekintés nélkül, vakon csúszok csalók és bántalmazók karjaiba (természetesen eddig sem ezt tettem, még ha vetődtem is árnyékra párszor). Azt jelenti, hogy a józan ész és az intuíció hangjára még az eddigieknél is jobban figyelve maradok, aki vagyok, mert nem lehetek más.
Soha nem akarnék a langyos, sekély vízben halászni, csak mert ott talán – talán, de ez sem biztos – nyugisabb minden: már tudom, hogy minden fontos dolog, ami valaha történt velem, a komfortzónán túl kezdődött.
Eszter's Offtopic 
Azok a megmondóemberek, akik kívülről mindent jobban tudnak.
Nekem is volt sok ilyen csalódásom, de igazad van, ez kellett az élethez, ha másnak nem, leckének, és megint úgy csinálnám, ugyanazzal a tudással. Persze a mostanival már nem :)
Igen, nyilván de utólag lényegesen nagyobb a rálátás, és úgy könnyű. Akkor, abban a helyzetben, azzal a rálátással meg az volt a legjobb döntés. És feltételezni azt, ami lett, a bizalmatlanság lett volna a köbön, amivel az ember semmibe se fog bele, és stagnál örökre egymagában egy sarokban. :)
Akkor abban a helyzetben lehet, hogy ő is úgy döntött volna. Ezzel a tudással meg te is máshogy. Utólag minden tisztán látszik már.
Egyáltalán milyen élet a megúszásra játszó élet?
Nem tudom eldönteni, hogy ez most példabeszéd, vagy recently történt veled valami rossz? Esetleg több rossz.
Csak megtörtént esetekről írok, de annyira azért árnyaltan, hogy ne ez legyen a rendezés, lezárás módja. Az ilyesmi történjen személyesen, ha olyan, vagy intézze az ügyvéd, ha olyan. De nem csinálnék másképp semmit, ez a lényeg.
Tisztelem benned, hogy korrekt vagy és nem az olcsó, piti megoldást választod a blogodat és a nyilvánosságot használva arra, hogy lerendezd az ügyeidet.
És emiatt most ez ilyen oraveczcoelhós poszt is lett, de majd egyszer, öregkoromban, ha írok egy regényt, kerekítek sztorit az alapérzés mögé, és akkor jobban kontextusába kerül minden…
Így is rendben van szerintem, teljes átjön a szöveg.
Köszönöm!
“Azt jelenti, hogy a józan ész és az intuíció hangjára még az eddigieknél is jobban figyelve maradok, aki vagyok, mert nem lehetek más.” Ennyi a történet, nem több, nem kevesebb…..senkinek nem tudja semmilyen megmondóember megmondani,,hogy éljen…, de azért ott a másik oldala az éremnek, hogy aki ezt neked mondja azt is fel kell ismerni, milyen szándékból teszi ezt….Ha látja valaki, hogy egy általa kedves ember nem túl jó irány felé halad és nem szól neki, az sztem nem is igazán szereti…Sokan ezt összekeverik az okostóbiáskodással.. Ez hiba….Lehet, hogy az az ember a bőrén tapasztalta ezt meg, és nem biztos hogy aki leokostóbiásozza tudja azt , hogy ez mibe került neki,
(fájdalmak, veszteség) mire ezt a felismerést megélte…..Azért mert valaki egy bizonyos problémát felismer jobban mint a másik az nem erkölcsi tündöklésről szól feltétlen….Egyszerűen nem vagyunk egyformák ls nem szégyen a másiktól tanulni vica verza….Ha valaki ezt nem ismeri el akkor az ne panaszkodjon senkinek , ha baj éri!….Meg ne kérje ki a véleményét!…Persze hogy senki sem tökéletes, de talán bizonyos embereket nem véletlenül küld az sors a másik elé….Lehet hogy ezzel akar segíteni…ezt azért nem árt megvizsgálni, mielőtt pálcát törnénk egy határizottabb vélemény alkotójáról, vagy le álszenteznénk vagy leokostóbiásoznánk…Sztem erre is figyeljünk
A cikkben lévő megmondóember utólag szólt! Nem közben, mikor látta, hogy baj lesz. Utólag már mindenki okos.
Van az a mondás, hogy: “Csata után sok a vitéz.”
A segítő szándékot meg a jóindulatot nem vitatom a legtöbb esetben, de sztem két necces dolog van itt nagyon sokszor:
– a kéretlen tanács, ami inkább a másik erkölcsi erődemonstrációjáról szól (“bezzeg én…”);
– a helyzet hozadékainak át nem látása, és ezzel nullifikálása.
Egyszóval óvatosnak kell lenni.
Más kérdés teljesen, hogy az ember a szeretteivel, barátaival megbeszél bizonyos dolgokat, és ha tanácsot kér (“és akkor te most mit tennél az én helyemben?!”), akkor igenis tiszteletben tartja és mérlegeli a másik nézőpontot, sértődés nélkül. Nem kell megfogadni a tanácsot mindenáron, de tiszteletben tartani muszáj, mérlegelni meg nem árt, mert kívülről sok minden tisztábban látszik az érzelmi érintettség hiányában.
Szerintem az ember akkor cselekszik helyesen, ha az ösztöneire hallgat. Meghallgathatja mások véleményét..olyan emberekét, akik számára fontosak, és átgondolhatja az általuk javasolt dolgokat; de csak akkor tegyen, és azt tegyen, amit legbelül helyesnek érez, és önmagához méltónak. Az hogy lelkinek kinek mi a jó, megnyugtató, ez teljesen egyéni. Persze, ha egy barát útközben óva int, azt nem szabad okoskodásnak, kioktatásnak venni; inkább átgondolandó véleménynek. Hisz azért is barát a barát, hogy jót akar nekem, és aggódik, vagy félt az esetleges kudarcoktól. De az utólagosan okoskodásra semmi szükség nincsen. Az ember utólag nagyon okos tud lenni mindennel kapcsolatban; holott adott szituációban lehet ugyanazt lépné meg ő is. Az meg, hogy mi jó, és rossz lépés, mindig relatív..Szerintem az dönti el, hogy belül mit érez az ember önmagában. Lehet, hogy a végeredménye rossz, de belülről így érzed nyugodtnak magadat; akkor helyesen cselekedtél. Ha viszont nem; akkor a megfelelő tanulságokat kell levonni, de ehhez nem feltétlen szükséges egy okos “megmondó ember”, mert azt az ember önmagától is tudja, ha kellő önvizsgálatot tart…
Egyetértek. Ez az utólag okoskodás általában tényleg csak erkölcsi erődemonstráció: én jobb vagyok, mert nem fogadtam volna el azt a munkát, nem mentem volna bele abba a kapcsolatba stb., stb., mert én tudom, mi a helyes és mi hogyan működik. Semmi köze nincs ennek a másik megértéséhez, elfogadásához, féltéséhez, ez egyszerű hatalmi gesztus, amitől az okostojás jobban érzi magát, hogy ő bezzeg. Ezek az észrevételek különben nem is barátoktól jönnek, hanem… intrikusoktól, na.
Sok gazságra csak most, évekkel “utána” jövök rá. Sok -sok ronda gondolatom van….
De mégsem csinálnám másképp. A langyos vizet hagyjuk azoknak, akiknek valamiért az a jó.
Az a kemény, amikor utólag tisztul a kép, és esik le, hogy amit te teljesen okésnak gondoltál, az sem volt az. Hát még, ha mellé még ki is derül ez-az… És mégis. Így kellett lennie, nem lehetett máshogy. *sóhaj* *ölelés*
Szerintem azért utólag nem árt végiggondolni, pontosan melyik döntést kellett volna jobban átgondolni ( vagy a többi rossz döntést, amit az az előző kijavításáért tettünk), csak hogy kétszer ne essünk ugyan abba a hibába. A véletlenben nem hiszek, szerintem a tudatos gondolkodásmód vonzza a dolgokat az életünkbe. Sokkal több minden mellett megyünk el, mint amennyit felfogunk. Sajnos, legtöbbször rohanni kell. És mindennek ára van: a tapasztalatnak is. A rosszakat is meg kell becsülni, mert megdolgoztunk azokért is ;)
Persze, gyönyörű önismereti játék megnézni, hogy milyen emberek játszottak fontos szerepet az életünkben az elmúlt időszakban. Szép kis minták rajzolódnak ki, és nem mindig kellemes a felismerés. :S Az nem kérdés, hogy nekem a stabil, pozitív önképen kell még dolgoznom, mert az ebben lévő lyukak azok, amik a… fájdalmas tükröket facilitálják.
Remélem rendeződik. Szorítok neked.
Csak mint az ördög kéretlen ügyvédje, azért “megmondó embernek” sem könnyű lenni! Én számtalanszor futottam már bele olyan szituációba, amikor beszélgetve valakivel, meghallgatva adott dologról a terveit, érzéseit, az volt a meglátásom, hogy nem kéne… Igen ám, csakhogy a döntést neki kell meghoznia, a szavakat neki kell kimondani, a tetteket neki kell megtenni, mint ahogy a következményekkel is neki kell majdan számolni. És adott helyzetben hiába látom én másként (jól/rosszul?) a dolgot, ha az ő álmai, vágyai, rózsaszín felhői elfedik a racionálisabb valóságot.
Úgyhogy ilyenkor inkább kérdezek… Nem igazán elbizonytalanítani akarom, inkább rákényszeríteni arra, hogy megvédje az álláspontját, elfogadtassa velem a motivációit, megértesse velem, hogy adott helyzetben adott lépés miért is jó, a lehető legjobb, az egyetlen helyes döntés!
Az utógondozás meg megint egy szép témakör ;-) Vigasztald meg, állj mellé, támogasd, mosd fel a padlóról, s mindezt úgy, hogy egyszer se használd a “pedig én megmondtam!”, “tudhattad volna!”, “bezzeg, ha hallgattál volna rám” szitokszavakat :-)
Az én életem a komfortzónám határainak folyamatos feszegetése és tágítása. Ha már rendben csendesen kezd csordogálni az életem az új rendszerben, lépek tovább.
Nem egy pihentető életmód, és sok pofára eséssel is jár, de megvannak a feltápászkodásra való örök képesség maga kis örömei, meg az elért eredményeknek is.
Úgyhogy teljesen egyetértek a bejegyzéssel. Sőt, rögtön kettőt! :)
Szerintem ez a feszegetés az egészséges lelkületű emberek életében ott van, folyamatosan. Persze a mértéke változó, de ha már nem keressük az újat, a kihívást, akkor elmondhatjuk, hogy igazán punnyadt, kvázi felesleges az egész élet.
Én alapvetően biztonságra törekszem, de időről időre masszív kilépésre van szükség ahhoz, hogy fejlődés legyen. Ez meg mindig kockázattal jár.
Biztonság: én is szeretem, meg a kiszámíthatóságot, viszonylagos állandóságot is. Ezért mondom, hogy a mérték változó, van, aki adrenalinfüggő, mások nem. De a langyos víz szerintem mindenkinek szar hosszú távon, csak van, akit a félelem fogva tart. Kicsit olyan lassan melegedő víz meg a béka (jelzem, marhaság, ha már kellemetlen, a béka kiugrik, de ez más kérdés).
Heh, kipróbáltad? :) tök bírom, amikor valaki nem veszi be saját kísérlet nélkül a városi legendákat :)
Nem forraltam élő békát ;) De azt tudom, hogy ha pl. szép lassan melegszik az idő, akkor szép lassan elhúzódnak a napról.
Azért én a “normálishoz” képest nagyon keményen tolom a feszegetést…
Tudom, erre mondom, hogy a mértéke változó ;)